Népsport, 1977. december (33. évfolyam, 285-310. szám)

1977-12-25 / 306. szám

XXXIII. 306. ♦ 1977. december 25 NÉPSPORT 3 AZ ÉV LEGJOBB SPORTOLÓI „Most hallgatnak a kétkedők..." — Nocsak, milyen elegáns ez a barna bársonyöltöny... Pe­dig inkább pulóverben lehet látni ... — Az igaz, de most muszáj volt öltönyt felvenni. A nagy elődök után én kapom a BVSC hagyományos év végi jutalmát, a dr. Csanádi György vándorserleget... (A Tok­aj Expressz nemzetközi párbajtőrverseny döntőjének kellős közepén beszélgettünk, amikor a vetélkedésre koncentráló nézőközönség meleg ünneplésben részesítette a műsoron kívüli jutalmazottakat...) — Számított arra, hogy az Év sportolója lesz? — Nem, eszembe sem jutott.. . (Őszintének látszik a válasz. A kérdés-felelet játék kellős közepén, persze, nincs idő végiggondolni, hogy vajon miért nem számított rá, utána viszont ott motoszkál a fejemben a gondolat: vajon egyszerű feledékenységből? Vagy szerénységből?... Az utóbbira szavazok. Mindjárt megmondom, hogy miért... Arról faggatom Gerevich Pált, hogy mennyiben változott az élete, ami­óta július közepén megnyerte Buenos Airesben a kard egyéni vi­lágbajnokságot. Nem pózol, nem keresi a nagy szavakat, s nem is játssza meg magát, egyszerűen felel.) — Ami a környezetemet illeti: szerintem semmi változás nem történt. — Mégis: hét év szünet után nyert most személyében magyar kardozó egyéni világbajnokságot, ezért talán többen felismerik az utcán, nem? — Á, egyáltalán nem, ilyesmiről szó sincs. Rengetegen gratu­láltak és biztos, hogy lesz olyan ismerős, akivel csak jövő nyáron futok össze és az majd akkor fejezi ki a jókívánságait, de higgye el, nem ismernek fel az utcán, nem mutogatnak rám ujjal a kö­zértben ... (Marad a témánál, mégis másról beszél. Azt bizonygatja, hogy elsősorban önmaga számára volt fontos ez a győzelem. Tavaly, a montreali olimpiát megelőzően félelmetesen jó edzéshírek kering­tek a formáját illetően. Azután itthon maradt, közbe szólt egy sú­lyos lábsérülés...) — Kellett ez a győzelem ahhoz, hogy elhiggyék a tavalyi esélyességemet. . Most hallgatnak a kétkedők ... — De megszólaltak az újabbak ... Igazán nem akarom elke­seríteni, de gyakran hallani, hogy csak azért nyert Argentínában, mert nem volt ott München bajnoka, Szigyak és Montreal baj­noka, Krovopuskov... — Feltételezéseket még soha nem sikerült bizonyítani a sportban. Igazán ne vegyék nagyképűségnek, de Krovopuskov úgy nyert Montrealban, hogy én nem voltam ott... Ilyesmiről kár beszélni! (A 29 éves, hosszúra nyúlt, csendes szavú Gerevich Pali mér­ges ... Pontosabban: indulatos. Azután egy másodperc tört része alatt lehiggad épp úgy, mint a páston, jut eszembe és máris szak­szerűen magyarázza, hogy mennyiben növelte meg az önbizalmát a VB-győzelem. Közbevágok.) — Kardvilágbajnokokban meglehetősen gazdag a pástok környéke. És minden versenyen mindenki címsorban a bajnoko­kat akarja legyőzni. N°ti fél, hogy az ellenfelek arra „hajtanak”, amire eddig Gerevich Pál is „hajtott”: megtépázni a világbajnok nimbuszát? — Ilyen szerintem nem létezik! Aki valamit is ad magára, az nem játszik a győzniakará-'ával, hogy „most ez ellen mindent beleadok, mert világbajnok, és milyen szép lenne, ha megverném”, azután a másik ellen lazíthatok, mert az „csak” döntős volt... Ilyen nincs ! ) (Próbára teszem, vajon milyen statisztikus. Arról érdeklődöm, hogy a Nazsimov elleni, döntő csörtéjének történetét hányszor mesélte el a VB óta? Csak találgatni tud, körülbelül hatvan­­szor ... Inkább arról, mesél, hogy életében még nem nyaralt ilyen jól, mint az idén, a KS után. Elhiszem neki...­ — Álmodott a VB-döntőről? — Nem. Soha nem vívtam még álmomban. Azaz, hogy egész pontos legyek: reggelre soha nem tudom, hogy miről álmod­tam ... — És mit gondol: vajon az édesapja, minden idők legered­­ményesebb kardozója álmodott arról, hogy a fia egyszer követi majd a „trónon”? — Ez valószínűbb. — Egyszer már követte, sikerülhet-e a jövőben valakinek megismételni Gerevich Aladár páratlan sorozatát? — Apám ötvenéves korában nyert utoljára olimpiai bajnok­ságot. Képtelenség, hogy ezt ma valaki utána csinálja! (Lassan a beszélgetés végére érünk, de előbb még bebizonyo­sodik, hogy Gerevich Pál, aki pillanatok alatt dönt a páston és elképzeléseit villanások alatt követi a tett, tud bizonytalan is lenni...) — Ki örült legjobban a világbajnoki sikernek? — Valószínűleg az édesapám. Elvégre ő kettős szerepben ag­gódott értem: mint apám és mint edzőm... De, hogy tényleg ő örült-e legjobban? Hát?... Azt hiszem, anyám volt mégis a leg­boldogabb ... S. P. Már nem magányos küzdő Ambrus Mariann nevét jól ismeri a sportszeretők tábora. Már több éve újra meg újra kellemes hírek, szép sporteredmé­nyek kapcsán halljuk ezt a nevet, így bizonyosan sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy Mariann régen kinőtte a gyerekcipőt — így jár az a sportoló, aki már kamasz korában hallat magáról! Mariann a 17. életévét sem töltötte be, s már felnőtt világver­senyen indult. 1973-ban a moszkvai evezős Európa-bajnokságon rajtolt az egypárevezősök mezőnyében. Nem „előlegezett bizalomból” került a válogatott keretbe. Annak rendje és módja szerint, a válogatás elveiről kiadott ha­tározatnak mindenben megfelelve, szerezte meg itthon a jogot, hogy az év legrangosabb nemzetközi találkozóján kipróbálhassa erejét. A kisdöntőben aratott győzelmével (ami az EB-rangsor 7. helyét jelentette) mindannyiunkban, akik női evezőssportunk hét szűk esztendeje alatt annyira áhították a felemelkedést, a re­ményeket kezdte ébresztgetni. A szeretetre méltó, melegszívű, vidám kamaszlány a követ­kező évben megismerte azt az érzést, amikor felelősség nyomja az ember vállát. Akkor — 1974-ben — rendezték meg Luzern­­ben a női evezősök első világbajnokságát. Miután előzőleg nagy nemzetközi versenyeken Mariann igen szép eredményeket ért el, mindenki rendkívüli várakozással tekintett szereplése elé. Érmet vártak tőle! Ez sok volt. Mariann megijedt, szárnyszegetten, bá­tortalanul versenyzett, s csak nyolcadik lett. Ez volt az első esemény, amely mint a tűz, alakította ezt a fiatal versenyzőt. Az első, de nem az utolsó. A következő évben Ambrus Mariann beírta nevét az evezés történetébe: Nottinghamben megszerezte a sportág első magyar világbajnoki érmét. A második VB-győzelmét arató NDK-beli Scheiblich mögött második lett. A sportújságírók év végi szava­zásának eredményeképpen az Év sportolója címet is elnyerte. Újabb „aranykor” virradt a női evezősökre? Mariann és ed­zője, Szabó Károly azonban még nem járta ki az iskolát, tovább fizette a tandíjat Montrealban is... Az olimpiára, amelynek mű­során először szerepelt a női evezés, ugyanolyan kedvező elője­lekkel indult Ambrus Mariann, mint a nottinghami VB-re, még­sem sikerült az éremszerzés. Itthon­­ erről nemigen beszélnek, inkább csak sejtjük , sokat kellett nyelniük, el kellett visel­niük a korábbi sikerek miatt irigykedők alig leplezett kárörömét. Talpra kellett állni a csalódás után, keresni kellett a kudarc okát, s mindez talán nehezebb volt, mint a növekvő terhelésű edzések fizikai fáradalmainak elviselése. Ők ketten, az edző és a tanítvány, akik együtt örültek a si­kereknek — és együtt viselték el a kudarcok következményeit —, túljutottak ezen a nehéz időszakon is, és idén, a III. női evezős világbajnokságról ismét érmet hozott haza Ambrus Mariann. Az amszterdami VB legszorosabb, legszebb döntőjében bátor, harcos evezéssel megszerezte a harmadik helyet. A tévé jóvoltából itt­hon is sokan láthatták ezt a küzdelmet és talán azok is megérez­tek valamit e sportág különös varázsából, akik addig csak keve­set, vagy éppen semmit sem tudtak arról. A sportújságírók immár m­ásodszor választották a rokonszen­ves fiatal sportolónőt az év sportolójává és ezzel az evezőssport, amelyet nem tartanak nyilván a „sikersportágak­’ között, ötödik alkalommal került e szavazás során az első helyre. 1975-ben, amikor Mariann először lett az év sportolója, elbe­szélgettünk és bizony, akkor sok gondról, nehézségről esett szó. Most nem szülei lakásában, leányszobájában lát vendégül, hanem — asszonyként — új otthonában, a békásmegyeri lakótelep egyik lakásában. Ez az otthon is annak a gondoskodásnak az egyik je­le, amellyel most a fiatal sportolónőt körülveszik. Szabó Károly edzővel, aki most szintén vendégként foglal helyet a barátságos, meleg otthonban, együtt sorolják Mariann életét, munkáját köny­­nyítő változásokat, a közeljövőben megvalósuló újdonságokat, a bíztató ígéreteket. A most folyó téli, szárazföldi edzésekhez a kedvező feltételek adottak, ígéretet kaptak arra, hogy két meg­felelő hajó áll majd rendelkezésükre tavasszal, így nem kell fennakadástól tartani, ha a sporteszközt esetleg útnak indítják a távoli Új-Zélandba, itthon hasonló hajóban folytathatják az ed­zéseket. Az új év új feladatok elé állítja az edzőt és a versenyzőt egy­aránt De most már — úgy érezzük — nem kell őket félteni. Az évek során, a­ nagy csaták közben szerzett tapasztalatok egyre érlelik tudásukat, Mariann is komolyodik, gyarapodik erőben és önbizalomban. Mialatt szeretettel figyeljük munkáját, örömmel látjuk, hogy nem magányosan küzdő többé, egyesületében, a Ha­jógyár evezős szakosztályában mellette, példáját követve, új te­hetségek bontogatják szárnyukat. Ha mindenki, aki tehet valamit, aki segíthet, felismeri e szakosztályban, az Ambrus Mariann pél­dájában rejlő lehetőséget, akkor a nemzetközi színvonallal lé­pést tartó, erős bázist nyerne evezőssportunk. Kedvező jeleket látunk és ez nagyon bíztató. Mert az ilyen bázisok gyűjtőhelyei a tudásnak, tapasztalatnak és mint világító­­torony a fényt, úgy sugározzák azt a példamutató versenyzői szemléletet, amelyet ma Ambrus Mariann képvisel. Szükségünk van az ilyen világítótornyokra. F. K. Aranysorozat Mentek, játszottak, győztek! De jó ezt így leírni! Az év végi „leltárnál” átszaladni a las­san már búcsúzó esztendő magyar vonatkozású válogatott mérkő­zésein, még egyszer gyönyörködni az idei eredményekben, megál­lapítván: ismét a mieink a világ legjobbjai. Felforgathatják fe­nekestül a szabályokat, két bírót állíthatnak a partra, unhatják egyesek, hogy ismét csak a magyar himnuszt kell eljátszani az év legrangosabb eseményén, mégis annak dallamaira állnak vi­­gyázban. Mert akárhogyan átírták a paragrafusokat, a lényeg maradt: továbbra is vízben, labdával, gólra játsszák ezt a sport­ágat és a vízben a labdával változatlanul a mieink bánnak a leg­ügyesebben és a legeredményesebben. Mentek, játszottak, győztek! De könnyű ezt dagadó büszkeséggel, gondolatban minden já­tékosunknak, vezetőnek még egyszer gratulálva leírni. Pedig a nemzetközi tornák eredményei egyértelműen igazolják, a vízilab­­dázás ma már nem két-három ország magánügye És a sikersoro­zat értékét ez­ különösen emeli. Ma már nem lehet például a hol­landok elleni mérkőzésünkre úgy csalogatni a nézőket, hogy „Hölgyeim és Uraim! A magyar válogatott ezúttal bemutatót ját­szik, amelyen mosolygó arccal lő annyi gólt, amennyit a mélyen tisztelt publikum látni kíván. A találkozó előtt egy ládába be le­het dobni a kéréseket: ki milyen fajta gólt szeretne!” Ma már erről szó sincs, azaz néha mégis, de erre egyértelműen — alkal­manként — csak a magyar válogatott képes. A többieknél már erősen át kell fogalmazni az esélyes szócska mostani jelentését, világversenyen már nem lehet kimenni a büfébe szendvicseket enni, kávét inni egy román—spanyol (!), vagy egy szovjet—hol­land összecsapáson, mondván, hogy az előlálló biztosan nyer, a gólkülönbség meg nem érdekes! Mert most már olyan keresztbe­­verések vannak Európa nyolc legjobb csapatánál, hogy az együt­tesek teljesítményét nézve nem tűnik meglepetésnek a két-há­rom éve még szenzációszámba menő eredmény. Egy egyre erősödő vízilabdavilágot győzött le tehát váloga­tottunk. A magyar vízilabda-válogatott „aranyhullámai” mindig egy­­egy szövetségi kapitány nevével kapcsolódtak össze: Komjádi Béla, Rajki Béla, Lemhényi Dezső, Laky Károly és Gyarmati De­zső. Igaz ugyan, hogy a mérkőzéseket a játékosok nyerik meg a medencében, de a kapitány meghatározója a csapat stílusának, küzdőszellemének, sikereinek, vagy éppen sikertelenségeinek. A mostani aranycsapat mestere Gy­armati Dezső. Óriási szak­mai tudással, példátlan nemzetközi tekintéllyel, néha lankadó, de a fontos eseményekre fanatikussá felerősödő hittel, akarattal kormányoz egy olyan válogatottat, amelynél egy jelentős többlet­­teherrel is meg kell birkózni. A mieinknek ugyanis szégyenkezve kell hazajönniök egy olyan „gyengébb” eredmény után, amelyet a többi csapatsportban sikernek könyvelnek el. Jön-megy, intézi a nehezen mozduló mások helyett is a játékosok ügyes-bajos dolgait — néha többet is vállal magára, mint amennyit kellene —, sportdiplomáciánk helyett egyengeti külföldön a magyar vízilab­­dázás útját. És közben „csinált” egy olyan válogatottat, amely kapitány­sága öt esztendeje alatt egy-egy olimpiai és világbajnoki, vala­mint két Európa-bajnoki aranyérmet nyert. Igaz, a „szereposztáshoz” megfelelő emberei is vannak, akik képesek eljátszani ezeket a szerepeket. Van például egy világklasszis kapusa, Molnár Endre. Amit Molnár az utóbbi két évben „művelt” a háló előtt, az fantasztikus volt. S ott áll beve­tésre készen a bravúrokra képes dr. Steinmetz János. Hátul át­­törhetetlen, elől „centerben”, gyakran lefoghatatlan a csapatkapi­­tány, a legtöbbszörös válogatott, dr. Szívós István. A világ jelen pillanatban legjobb góllövője, Faragó Tamás is itt játszik és ott van mellette a páratlanul elegánsan, könnyedén vízilabdá­zó, „villámbalkéz”, Horkai György. Aztán az emberfogó-szerelő­úszó hátvéd, Sudár Attila, a megbízható rutinú, erőszakos, gól­veszélyes középcsatár, dr. Csapó Gábor. A rendkívül gyors, vib­ráló, állandóan „induló” Gerendás György, a fontos gólokat lövő „bombázók”, Somossy József és Wolf Péter. És szerepel a csapat­ban a már idegesítően nyugodt, kultúráltan játszó, elől, hátul egyaránt használható dr. Magas István. A rendkívül önzetlen, mások helyett is úszó, pillanatra sem lankadó Kenéz György és a páratlan jó lábtempóval rendelkező, csodás svédcsavarjaitól rettegett, rendkívüli megoldásokra is képes Wiesner Tamás. Mindenféle taktikához, mindenféle helyzethez van tehát megfelelő vízilabdázó a válogatottban. Csak egy példát vegyünk. Emberelőnyben a hátsó sorban mindig találhatók nagyon nagy lövőerejű, a védekező kezek között labdát átpréselő játékosok: Faragó, Csapó dr., Somossy, Wolf. Ha rájuk kijönnek a védők, akkor a jobb oldalról csalhatatlan biztonsággal „tüzel” Horkai. Vagy ha úgy alakul, akkor magasan be lehet játszani a labdát a kapufánál álló Szívós dr.-nak, vagy Wiesnernek. Olyan magasan, hogy csak ők tudják elérni a labdát. Könnyű jó magyar válogatottat összehozni? Egyáltalán nem. Ahhoz sok jó játékosunk, világklasszisunk van. Emberi hiúságo­kat, féltékenykedést kell a közös célért küzdő hozzállásra változ­tatni. És ez nem kis munkával aranyat hozóan sikerült, így aztán az idén is mentek, játszottak és­­ változatlanul a legjobbaknak bizonyultak. N. T. AZ 1977-ES EREDMÉNYTÁBLA Magyarország — Szovjetunió 7 4 1 2 51-42 — Románia 6 5 1 — 42-29 — Jugoszlávia 4 3 1 ■— 20-12 — Olaszország 3 3 — — 26-16 — Hollandia 3 2 — 1 20-13 — Görögország 2 2 — — 21-11 — Mexikó 1 1 — — 8-2 — Brazília 1 1 — — 30-3 — Bulgária 1 1 — — 9-3 — NSZK 1 — 1 — 6-6 — Spanyolország 1 1 — —­ 4-2 összesen: 30 23 4 3 217-139

Next