Népsport, 1977. december (33. évfolyam, 285-310. szám)

1977-12-07 / 290. szám

XXXI. 290. ♦ 1977. december 7 SÚLYEMELÉS INDULATOK NÉLKÜL — egy kulcsönös bajjnokságról Roppant könnyűnek tágító helyzete az idei súlyemelő-bajnokság után. Csak azt kell eldöntenie, hogy indulatokkal, vagy anélkül tegye mérlegre a történteket, s máris választhat két alapváltozat közül. Ha indulatos? ... (Mondjuk azért, mert egyetlen telefonért, három székért vívott közelharcot három napon át kollégáival, nem beszélve a nevezési, mérlegelési és eredménylisták hiányáról. S arról, hogy a sajtó asztalát a mindezek pótlására szolgáló eredményközlő táblának háttal állították fel, úgyhogy többen már a második napon nyakizomlázról panaszkodtak.) Szóval, ha a fentiek miatt vitriolba mártotta a tollát, akkor annak a lehangoló ténynek a közlésével kezdheti értékelését, hogy ezen a bajnokságom a bajnoksághoz méltatlan eredményekkel lehetett nyerni. A lepkesúlyban például 205 kg is elég volt a győzelemhez. Ez több mint harminc kilóval marad el a magyar csúcstól, s ennél már négy évvel ezelőtt is tizenöt kilóval emelt többet a győztes. (És ha az értékelő nagyon indulatos, mindehhez elfelejti hozzátenni: Kőszegi Las Vegasban szerepelt. Oláh Béla és Hornyák katonai szolgálatra vonult be, a védő Szűcs visszavonult, így gyakorlatilag a rangsor ötödik helyezettje, Oláh Mihály nyert, önmagához képest jó eredménynyel. Tavalyi legjobbja 187,5 kg volt, most 205-öt emelt. Tőle nem is várhattunk többet, hiszen, ha sokkal többet tudna, esetleg ő, és nem Kőszegi utazhatott volna Las Vegasba...) Alatta maradt súlyú (222.5), a középsúlyú (237.5), a félnehézsúlyú (242.5), a nehézsúlyú (352.5) és az ólomsúlyú (330) győztes eredménye is. Buzgóm lehetne ejnye-bejnyézni azon, hogy a légsúlyú magyar csúcs 250 kiló — ketten is tartják —, ugyanakkor pedig most huszonhét és fél kilóval roszszabb eredménnyel is bajnoki címhez lehetett jutni. (Eltitkolva azt, hogy a két csúcstartó közül Földi nem indulhatott, Stefanovits pedig súlyos műtéten esett át, egyéves kihagyás után csoda, hogy egyáltalán dobogóra tudott lépni.) A középsúlyban VB-ezüstérmesünk, Baczakó közel húsz kilóval maradt el legjobbjától, s e tény megint csak ok lenne a fejcsóválásra, ha nem tennénk hozzá: kellemetlen sérülése után szép, hogy egyáltalán rajthoz állt, s ha van ellenfele a csúcson kívül, akkor egészen más eredményt ér el. Akárcsak a nehézsúlyú Szalai, aki 27,5 kilóval maradt el saját csúcsától, mert ellenfél nem lévén, a lökésben csak a roppant nehéz, 221 kilós csúccsal viaskodott. (Hiába.) Valósággal letargiába süllyedhetnénk, ha az ólomsúlyú nyertes (330) eredményét a nemzetközi szinthez hasonlítanánk. Mert ennél még a váltósúlyban is sokkal magasabb a világcsúcs. De máris jobb kedvre derülhetünk, ha hozzátesszük: hosszú-hosszú esztendők üresjáratai után végre egy húszéves tehetség, a leninvárosi Réti bontogatja szárnyait ebben a súlycsoportban. Az ólomsúly az egyetlen, amelyben a húsz esztendő még ma is nagyon fiatal kor, s ebből a 330-ból sokkal, de sokkal több is lehet. (Amit Héti ifjúsági VB-érme is sejtet.) És még folytathatnánk a különös bajnokság különös eredményeinek citálását. Elmondhatnánk, hogy a pehelysúlyú Kovács már három éve tudott annyit, mint most , hallgathatnánk viszont arról, hogy ez a 265 kiló azért még ma is nagyszerű eredmény, ráadásul egy már-már eltemetett, de még mindig fiatal versenyző újbóli fellángolásának eredménye. Megjegyezhetnénk, hogy a könnyűsúlyban most sem javítottak Bagócs nyolcéves, szakállas, 295 kilós csúcsán. Nem téve hozzá: évek óta nem közelítették meg ezt annyira, mint most, ráadásul két fiatal is ostromolja már: Varga Lajos (290) és Dobó Lajos (285). Engedjünk hát lenkezőleg: csak a biztató, sokat sejtető felvillanásokat ragadjuk ki? Mindkettő túlságosan kényelmesnek tetsző megoldás. De hát valójában hova is helyezhetjük ezt a bajnokságot? — Ez a verseny nagyon jól szolgálta a célt: a válogatottak formájának átmentését a következő esztendőre! — így foglalható össze a sportág szakvezetőinek véleménye. — Év vége felé legjobbjaink rendszeresen leálltak, kiengedtek. A bajnokság decemberi rendezése és az ezt megelőző, igen jól sikerült közös felkészülés valósággal rákényszeríti őket arra, hogy ne csak kilenc, hanem tizenkét hónapon át legyenek formában! Szakmailag mindenképpen elfogadható álláspont! Nem először, nem is másodszor rendezik a fentiek miatt éppen decemberben a magyar bajnokságot. Igaz, túl azokon a nagy viadalokon, amelyekre a csúcsformát időzítették... (Nem véletlen, hogy a mostani csúcsjavító kísérletek zöme kudarcot vallott.) A hosszú távú célt, a válogatott négyesztendős, olimpiai felkészülését és azon belül az egyes világversenyekre való készülődést azonban nagyon jól szolgálja az ilyen, év végi bajnokság. Csakhogy máig is vitatott, hogy — még hosszabb távlatokban gondolkozva is — az OB rangjának feláldozása a lehető legjobb megoldás? Vajon egy másik, ugyancsak fontos, de kevésbé mérhető szempont, a sportág népszerűsítése — nem szenved-e jóvátehetetlen kárt olyan bajnokság rendezésével, amelyben két felnőttcsúcs dől meg mindössze? (Szemben például a tavaly tavasszal rendezett OB-val, amelyen hét csúcsot javítottak meg.) A toborzókra való jelentkezésben, a nézőszámban, az érdeklődésben tapasztalható volt, hogy milyen sokat jelentett súlyemelésünknek például a tavalyi EB, majd az idei VB—EB televíziós közvetítése, az igen jól sikerült, nyári Pannónia Kupa, azaz az egyes versenyeit propagandája. De egyetlen nagy verseny van, amelyen — propagandától függetlenül — nemcsak a válogatottakat adó szakosztályok, hanem egyesületeink többsége, ennélfogva szinte az ország egész területe közvetlenül érdekelt: az országos bajnokság. Amit előbb vagy utóbb — amikor lehetővé válik — ismét válogatóversenyként, ismét az év első felében kell megrendezni. Ha lehetővé válik ... Mert egyelőre magunk sem tudnánk jobb ötlettel előállni, mint a sportág vezetői. Tavaly és az idei év elején ugyanis újra bebizonyosodott: ha az OB nem az év végére marad, a formaátmentő célú, kötelezővé tett versenyek komikumba fulladnak. Volt olyan viadal, amelyen könnyűsúlytól felfelé senki nem állt rajthoz, s ha mindenkit meg akartak volna büntetni, aki megfelelő indok nélkül tüntetett távollétével, bizony, alig-alig maradt volna épkézláb versenyzőnk. Azóta a szövetség kervezési hálózata egyre hatékonyabbá válik. A versenyműsor öszszeállítása is körültekintőbb, gondosabb. A válogatott és az egyesületi edzők kapcsolata javult, és ami a legfontosabb: az egyes szakosztályok együttműködési készsége is növekedett a sportág központi vezetésével. A morális helyzet változása egyszersmind lehetővé teheti ez ellentmondásos helyzet feloldását. Most már bizton remélhetjük, egyszer, talán nem is olyan sokára egy-két egyszerű ellenőrző verseny is elég lesz decemberben ahhoz, hogy megszabaduljunk az idénykezdetre elpuhult, visszaesett, összetört súlyemelők látványától. Ehhez tovább kell haladni — keményen, következetesen — a mostani úton. És akkor a bajnokság újra — BAJNOKSÁG lehet! Hiszen nekünk a Moszkva utáni évek is fontosak. Bácsik Miklós Az egyszeri szenzáció Ó LOMBETŰ K. ./% Valamelyik este együtt indulunk haza. ti Bán Ferenc behúzza maga mögött a vasajtót, végigmegyünk a hosszú, félhomályos folyosón, a linóleumborítás elnyeli a léptek neszét, a kanyarodon túl zümmög a piternoszter. Az előcsarnok forgóajtaján a nagyváros fényei villódznak. Néhány lépés csupán a tér, az utca, az ember ilyenkor még utolérhetné az aznap estét. Záróra előtt ihatna egy kólát, pohár sört a közeli vendéglőben vagy sodródhatna a körúti tömeggel, nézegethetné a karácsonyi kirakatokat. Át kellene csak menni a forgóajtón. Bán Ferenc fékez, lassítok én is. Nem kell mondani, tudjuk, miért. Hamarosan hozzák a lapot. A betűk olajos-feketén csillognak, friss, nyomdaillatú az újság. Kezünkben az egyszeri szenzáció, a naponta újraszülető megismételhetetlen: a napilap. — Hm... — hallom Bán elégedett hümmögését. A friss lapot négyrét hajtja, zsebre dugja, indulhatunk. Csípős az éjszaka. A kirakati fények már halványabbak, a körút csöndesedik, az újságospavilon előtt hosszú sor áll. Megjelentek a reggeli lapok. Bán Ferenc megiramodik, még elérjük a villamost. Később, az aluljáróban, futólövésre vált, hirtelen kezet nyújt, elrohan. A túloldali járdaszigetről látom, hogy fölpréseli magát a hátsó ajtón, elérte az utolsó autóbuszt, a nyomdászok rendszerint az utolsó éjszakai járattal érnek haza. S mivel a menetrendet nem a lapzártákhoz igazítják, olykor félórákat lesnek a szolgálati buszra, villamosra. Sokszor éppen az a húsz-harminc perc hiányzik, amíg a lapra várnak. Elveszett idő? Meg sem kérdezem, tudom, tiltakoznának, vagy olyasmit mondanának, hogy: íratlan törvénye a szakmának a rotációsról lefutó első példányokat átlapozni. Középtermetű, szemüveges férfi Bán Ferenc, a Népsport mestere. Beosztására másutt azt mondanák: művezető. Csak hát, mennyivel egyszerűbb művezetőnek lenni, mondjuk, egy nagyüzemben, ahol az éves tervet kell teljesíteni, s a határidő legföljebb csak a negyedévek végén szorít. A nyomdában — mint a mesében — egy nap egy esztendő. Hatszor egy héten új próbatétel. Csúszni, késni — itt úgy mondják: úszni — nem lehet. A lapzárta a vasúti menetrend függvénye, ha indul a postavonat, már ott kell hogy legyenek a lapkötegek, s reggelre a pécsi, nyíregyházi, kőszegi standokon, az előfizetők levélszekrényében az újságok. A szedőteremben a mesternek van egy apró íróasztala. Ide érkeznek a nyomdai jelzésekkel ellátott cikkek, és itt sorakoznak a kiszedett ólomsorok „tükörképei”, a kefelevonatok. A mettőr a lap első olvasója, minden kézirat átmegy a kezén, tevékenysége a lapkészítés minden fázisát érinti, a szedést, tördelést, préselést. — Mi lesz ennek az írásnak a sorsa, útja? A mettőr a kéziratra pillant: — Colonel szedés, Mohai Gyuri gépére kerül, a Mohai György sovány, barna fiatalító ember, 31 esztendős, hét éve gépszedő. Mesélik, a montreali olimpia idején ő szedte a pont- és éremtáblázatot. Megtörtént, hogy a felfokozott ritmus, az „olimpiai láz” miatt hibásan jött a kézirat, a szerkesztőségben elírtak egy számot, tévesen számították a pontokat. Mohai azonnal észrevette a hibát. Fejből tudta, melyik ország hány arany-, ezüst-, bronzérmet nyyert odáig, kimutatása volt a helyezésekről. — Nagyon szeretem a sportot — mondja —, legjobban a futballt, vasárnaponként kifulladásig játszunk. Baráti körömben van néhány focista, sokat beszélgetünk, vitatkozunk a futballról. Csak hát... Meccsre járni hétköznap vagy a tévében végignézni egy közvetítést, erre nem jut idő. Amikor ráérnék — hétfőn —, nincs se meccs, se tévéadás. Így aztán a szurkolás amolyan plátói szerelem ... A szomszédos szedőgépnél őszülő, ám sűrű hajú, egészségesen barna arcbőrű férfi dolgozik: Katus Ferenc ... Hetvenhat éves, 1918-ban szabadult, abban az esztendőben, melyhez a mai ünnep, a Magyar Sajtó Napja is kötődik. 1918. december 7-én jelent meg első ízben a Vörös Újság. — Kalocsán voltam nyomdásztanuló, aztán itt dolgoztam tíz évig — emlékezik. — 1928-ban én szerveztem a kalocsai nyomdászsztrájkot, s a szakszervezet úgy látta jónak, ha feljövünk Budapestre. A „BH”ba, a Budapesti Hírlap nyomdába 1942- be kerültem, s közben a Nemzeti Sportnál is dolgoztam. — A régi szerkesztőségből Hoppé Lacira, Feleki Lacira, Tavasz Pistára, Mattanovich Bálára emlékszem. Szombathy Pista még fiatal gyerek volt akkoriban. — Mi vonzotta a sportlaphoz és mi tartotta itt? — A sport nekem régi és örök szerelmem. Valamikor futballoztam, mostanában is rendszeresen mozgok, legkevesebb két órát töltök szabad levegőn. Tizenöt éve nyugdíjban vagyok, de visszajárok a nyomdába. Eszembe sem jutott, hogy abba kéne hagyni... Szlagi János az aktív nyugdíjasok fiataalabb korosztályából való, 67 esztendős. Itt dolgozott már, amikor 1945 márciusában a Népsport első példányát készítették. — Azokban a hetekben — mondja —, estétől kijárási tilalom volt, nem mehettünk haza, a szerkesztőségben aludtunk, székeken, padokon. Micsoda kollektíva ko- r vácsolódott egybe! Gyepes Imre a lap f mettőre: Katus, Willinger, Gergácz ! Jóska... ! Gergácz kolléga élő sport- lexikon. Eredményeket, csapatösszeállításokat, rekordokat fúj fejből. Rohanunk, megesik, hogy az újságíró téved, a hiba átcsúszik, ám az olyan korrektor, mint Gergácz József, megtalálta. Ha egy tizedmásodpercet elírtak, rájött. Hát a fiatalok? Folytatói-e a nyomdászi hagyományoknak? Beilleszkedtek vajon a nagy családba, amit prózai nevén így hívnak: a Szikra Lap- nyomda Névsport komplex brigádja? Katona Károly 27 éves segédmester a [ Népsport szocialista, nyomdászbrigádjának a vezetője. (Felesége gépszedő, édesapja, idősebb Katona Károly gépmester.) — A cigarettáról le lehet szokni — vallja —, a sportról nem. Mi — úgy érezzük — a sportélet sűrűjében élünk, első tudói, olvasói vagyunk a friss híreknek. S hogy sportolunk-e? Persze! Focizni járunk, Fodor Pista bácsi volt például a kapusunk, senki sem mondaná, hogy elmúlott már ötven éves. Zúgnak, kattognak a szedőgépek, sokasodnak az ólomsorok. Fekete János korrektor friss hasáblevonatot olvas. — Sajtóhiba...? — pillant fel. — Megesik, hogy az ember átsiklik valamin. Egy időben gyűjtöttük is a mosolyogtató elírásokat. Célszalag helyett térdszalag, hátúszásból gátúszás .. Itt a korrektorasztalnál még elmegy. Csak meg ne jelenjen! ★ A lap megjelenik. Ma, holnap, holnapután ... Az első oldalon, a rámában már ott a „fej”. Népsport, XXXIII. évfolyam, 290. szám. • Szerda, 1977. december 7., a Magyar Sajtó Napja. Az írott betű munkásait ünnepeljük. A nyomdászokat is. Egymást. Vincze Jenő ! AUTÓSPORT Nyomjuk a gőzt... Látványos felirat: 1. International Old Boy Rallye .. . Már megint egy FŐTAXI-s kezdeményezés: üljenek autóba azok, akik egész évben csak beszéltek és írtak az autósportról és próbálják ki, hogy milyen egy igazi verseny. A „kocsijukat szegre akasztott” öregfiúk mellett ugyanis sportbírók, sportvezetők és az autósporttal foglalkozó újságírók voltak a részvevői a hangzatos vetélkedésnek. Vasárnap volt, csillogó napsütés és egy remek verseny . .. Este pedig az eredményhirdetés a Hotel Olimpiában. Mint a menőknél... A Komjáthy, Deák, Trabant trió nyeri az abszolút versenyt, az Ökrös, Nagy (FIAT 127) és a Budai, Pál (Trabant) egységek előtt. A kategóragyozerk. az „öreg” és a „kis” Kesir, a Kaczvinszky, Sípos, az Ok-UTÁNOZNI TILOS ... Nyomom rendesen. Végre száraz, jó az út, mindenesetre odalépek, mit lehet tudni: jöhet egy sorompó (jött), jöhet egy havasjeges útszakasz (jött) és jó, ha az embernek van egy kis plusz ideje. Kiérek a régi bécsi úthoz. Mitfahrerem rutinosan bemondja, hogy „jobbról jó”, én balra nézek, jön ugyan egy kék VW, de mi az nekem ... Kivágok elé, balra kanyarodom, csikorognak a gumik, nem is volt olyan közel az a bogárhátú ... A többit már csak a visszapillantó tükörben látom. De minek. Az én rajtszámom a 16-os, mögöttem — már kilométerek óta — ott a 17-es. Ragad rám, ha én gyorsítok, ő is gyorsít, élvezi, hogy vezetem, nem kell törődnie a térképpel, navigáljon az ő társa helyett is szegény Tóth Pisti... Ott tartottunk, hogy simán kikanyarodtam balra, nem voltam útban a VW- nek... Bezzeg a 17-es Zsiga, mögöttem ... Egy centire sem akart, úgy látszik, elengedni, ő is belekezdett a kanyarodási manőverbe. Vesztére... Duda, sivitás, lelki füleimmel (ha van ilyen) még a csattanást is hallom ... Már néhány száz méterről figyelem a tükörben: megállnak, mindkét pilóta kiszáll... Valami történt... Nagy baj nem lehetett. Hogy ezt honnan tudom? Tudniillik nem balra, hanem jobbra kellett volna kanyarodnunk. Jó két kilométer után jövünk rá a tévedésre ... Nyomás vissza. „Kapcsold ki a lámpákat, hátha más is eltévedt, nehogy észrevegyék, hogy rossz felé mennek" — utasít a navigátorom és ennyi „taktikázásban” készséggel benne vagyok. Mit tesz isten? Szembe velem vágtat a 17-es Zsiga ... Égig érő reflektorokkal kutatja a nyomomat... Többet az egész verseny alatt nem találkoztam vele. VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL ... Amikor a borítékot és Dusóczky Iván bátorító pillantását vettük, egy futó pillanatig mintha tétovázott volna a Kocsis, dr. Dávid kettős sárga Zsigulija. De csak egy pillanatig, aztán index balra, és tűz. Tűz? ... Nevetséges. Talán vánszorgás. A Normafától a János-hegyi kilátóig egyetlen forgalmi akadály az út. A mázlisták, akik időben kapcsoltak (nem sebességedl), még találtak egy résnyi helyet a forduásra, az elbambulókat azonban jóvátehetetlenül bezárta a két ellentétes kocsisor. A vasárnapi autósok kaján pofával nézik a motorháztetőre ragasztott rajtszámokat, az intézkedő rendőr széttárja a karját, mondván: itt már ő is tehetetlen. Öt perc, tíz perc, tizenöt perc, húsz perc... Már rég a következő ellenőrző ponton kellene lennünk, de még mindig nem jutottunk előbbre. Aztán végre! Arrébb emelgetnek egy-két parkoló kocsit, a busz udvariasan lehúzódik. Mehetünk. Persze, a nagy kérdés, érdemes-e még menni? Ekkora hátránnyal? Dávid lelkesen bólint, majd behozzuk, pilóta, ne dumálj, csak nyomd a gázt! Egy ügyvéddel ne vitatkozzon az ember, hát nyomom. És ettől kezdve egy száguldás az életünk (már, persze, szigorúan a sebességhatárokon belül, tisztelt hatóság!), a második etapon már hozunk magunkon öt percet, aztán csökken a hátrány újabb három perccel. Az út hol száraz és sima, hol jeges és göröngyös. Hol meg nem találjuk. Ugyanis az útvonal titkos, borítékolva kapjuk minden állomáson. De végül is lehet-e ilyen mitfahrer előtt akadály!? Mire elérünk Tatára, már csak három perc hátrányban vagyunk önmagunkhoz képest. .. Halihó, nagy a hó! De bármilyen nagy, most már készíthetik Pesten a serleget. Aztán a hetedik állomáson robban a bomba. Nem is robban, pukkan. Valaki jóindulatúan megkérdi, mi a fenének sietünk, nem gondolunk a hibapontokra? Éppen hogy arra nyugtatjuk meg az illetőt. Elnéző mosoly a válasz: jaj, gyemekeim, hát nem tudjátok, hol, a rallye-ban nem lehet időt ledolgozni, és hogy minden korai érkezés percenként dupla hibapontot hoz a konyhára? Dáviddal összenézünk. És ebben a nézésben minden benne volt. Magunkról. Pestig innen már nyugiban megyünk, és pontosan. Mire újra elérünk az Olimpiához, már mosolyogni is tudunk. Sebaj, haver, jók voltunk, most már csak a szabályokat kell hozzánk igazítani !... Két keréken ... Azért szerencsére az ilyen éles kanyarokból kevés volt... NÉPSPORT 5. Epilógus... Negyvenhat indulója volt a versenynek. Kiosztottak majd’ két tucatnyi díjat... Kapott a győztes, a helyezett, a legöregebb, a legfiatalabb, a sportvezetők, a szervizesek, az újságírók, a versenybírók legjobbja... Majdnem mindenki... Akinek nem jutott serleg, az sem panaszkodott: izgalmas élménnyel lett gazdagabb... Hazafelé autózva az Istenhegyi úton előz egy „civil" Wartburg. Egy mosoly jár neki: „Ugyan, öreg, engem itt megelőzhetsz, de bezzeg mit csináltál volna Tata előtt, abban a jeges-havas kanyarban?.. ” A magunkfajta „menő” ilyenkor visszavált, s nyugodt, lassú tempóban ereszkedik le az alvó Szabadság-hegyről. Ha másra nem, erre jó volt ez a versei’ . . . Kösz’. FŐTAXI, remek ötlet volt, várjuk a jövő évi versenykiírást ... K. L. M. — S. P.