Népsport, 1978. augusztus (34. évfolyam, 186-211. szám)

1978-08-03 / 187. szám

XXXIV. 187. ♦ 1978. augusztus 3 FOGATHAJTÁS Kenyeres boldogsága BESZÉLGETÉS A 13.­ JÓZSEFFEL gondoltam ■ volna, DailuoLUI hogy van nyelvéh­ség is. Pedig van! Sokáig ugyanis azt hittem, hogy a szür­ke, poros városban élő ember csak színekre, friss levegőre, egy csokor mezei virág látvá­nyára vágyik, arra hogy a táj üdeségével, frisseségével kimos­sa poros szemeit. Ok-okozat, összefüggés ... A pesti járdán azonban fülünk is beporosodik a sablonos, színte­len szavaktól. Olyanná vált be­szédünk, mint­ építkezésünk: be­tondobozokban élünk, és sza­vaink néhány ,,kockává” szegé­nyedettek. Hiszen már nem mondunk olyanokat, hogy ked­ves lány, ízletes ebéd, gyönyö­rű szemek, megfelelő munka­hely, hanem klassz a csaj, a kaja, a néző, a meló is, és ál­talában minden klassz, oké, vagy ciki . . . Őseinknek bizonyá­ra tolmácsra lenne szükségük, ha napjainkban az EMKE környé­kére tévednének! „Édesapámtól tanultam ezt a beszédet, ha ismerte volna. Mily gyönyörűen beszélt, mily ízesen. Dömsödön láttam meg a nap­világot, viszont inkább Kecs­kemét és Szeged környékére il­lik az ezés. De én így tanul­tam, diákkoromban sem tudtam majmolni az elterjedt ezést, pedig végette el is neveztek Kenyeresnek.” Jó itt a pusztán, csend van, nyugalom és a határtalan sza­badság. A végtelenbe futó lá­tóhatár megbizsergeti a szürke falak rabságához szokott testün­ket. S megértjük, hogy a pusz­tai ember miért oly szilaj, for­ró vérű. Papp József, termetes alakjával, huncut bajuszával, fényes csizmájával beleolvad a tájba . . . Egy gondolat: érthetet­len, hogy a könyvekben, a fil­mekben az újságírókat miért ábrázolják mindig úgy, hogy füstös, presszóban, vagy szer­kesztőségi szobában beszélget . . . Hiszen Papp József sem illik egy ilyen képbe. ,,Hogyan szerettem meg? . .. Hosszú ideje van annak. Glatt­­gatyás gyerek voltam. Pettkó- Szandtner Tibor, a Magyar kocsi­zás című könyv írója itt trénin­gezett a határban. Be szép arab ötösfogata vót neki, csak úgy hasította a port a dülőúton. No, én pedig a látványtól megba­bonázva rohantam utána. Sza­ladtam, szaladtam, míg a látó­körből ki nem bújt. Már akkor megfogadtam, hogy hajtó le­szek. Nagy szerencsémre a Jász­berényi Tangazdaságban, ahol t­úljótai illenék, dehát két Lyilusell nyelmesebb és gyorsabb is: a szürke Volga vágtat a dömsödi határban. A por felszáll, majd a forróságban gyorsan leül, úgy mint beszél­getésünk alatt néhány emlék . . . Kezdődött 1965-ben: Papp Jó­zsef először indult négyesfogat­­versenyen. Majd 1970-ben orszá­gos bajnokságot nyert. 1971: a budapesti Európa-bajnokságon a győztes magyar csapat tagja. Sportpályafutása magas ívben szárnyal felfelé! „Huncutul összejött. Emlék­szem, éppen nőnap volt, már­cius 8-a, 1972-ben. Akadályt ugrattam, buktunk, a lovam meg rámesett. Három csigolyám eltört. Nem gondoltam, hogy még egyszer az életben lóra ül­hetek.” Öt év óta készül a nagy visz­szatérésre, de valami rendig közbejött. Igaz, az elmúlt évek­ben már ott volt a jók, de nem a legjobbak között. Tavaly az­után végre felsóhajtott, egész­séges, jóképességű fogata volt. „Még most is melegem lesz, ha rágondolok. Csúnya egy eset vót. Amikor meghallottam a hírt, hát úgy megindultam, hogy ölni tudtam volna. (Rámnéz, megsodorja bajuszát, lecsönde­sül . . .) Az történt, hogy két fe­lelőtlen személy részegen befog­ta a lovaimat, méghozzá fordít­va, az elsőket hátra. Úgy meg­hajtották szegényeket, hogy Ba­­ronesznek és Kisasszonynak el­szakadtak az inai. Naponta megkönnyezem őket .. Csak úgy mondja: „173 cen­timéter válam, amikor soroztak. Most már hazafelé megyek, 54 éves vagyok.” De Papp Józsefet nem olyan fából faragták, hogy a sors, csak úgy földhöz vág­ja. A súlyos baleset, amelynél két legjobb lovát elvesztette, sem törte le, hanem nekilátott, és új fogatot állított össze. S az idén minden versenyen re­mekül szerepelt, Hortobágyon és Apajpusztán is megnyerte a maratonhajtást, s Podebradyban, erős nemzetközi mezőnyben harmadik lett. Tarnárné takaros paraszt-f ül­udtek, ház előtt állunk meg. Színpompás rózsakert, fe­hérre meszelt falak, a szemek isszák a tisztaságot. Jó leülni a hús szobában. „Régi portám van. Nekem tetsző. Itt jó ám aludni. A 90 centis vályogfalak nyáron a hű­vöset, télen pedig a család me­legét őrzik. Boldogság? Jézu­som, de nagy szó! Az életben jutott nekem ez is, meg az is . .. Tsz-elnök voltam 15 évig, most a lótenyésztési üzem vezetője vagyok, így, 54 évvel a vállai­­mon, mondhatom, a gyerme­keim révén vagyok megelége­dett ember.” Ha­szénát időben behordták, ha egy kemence jól sikerült, ha a halászlébe elég csípős paprika került — akkor Dömsö­dön azt szokták mondani: „El van találva, mint Papp József unokája.” Mosolyog a bajusza alatt: „Úgy ahogy mondja ... A mon­dás onnan van, hogy több mint 200 éve a családunkban, a fér­fi ágon mindig egy fiú és leány gyermek vót. Nékem is lányom és fiam van. S a fiúkat, mind Jóskának hittük. Én vagyok a 13. József a családban. Az uno­kák? Hát a kis Jóska mindegyi­künket le fog pipálni. Az úgy ül a lovon, de­ úgy, mintha rá­faragták vóna. A lányok is szé­pek, kedvesek, csiripelnek foly­ton mondják a versenyek előtt, hogy „Tyatyikám” nagyon szur­kolunk majd. A kis Andrea, akit én csak Andrásnak hívok, le­jött velem a nyáron Hortobágy­­ra. Csak velem, asszony nél­kül. Oszt oly gyönyörű szoba­rendet csinált a hatéves kis csörtös, hogy csak ámultam . . . No, de hogy elbeszélgettük az időt. Hogy, a kecskeméti világ­­bajnokságról még nem is szól­tam? Hát majd nagyon igyek­szem. Persze, nekem egy a fontos és ezt tiszta szívemből mondom. Az, hogy az eredményhirdetés­kor magyar Himnuszt húzzanak. Mert mindegy, hetünk közül melyikünk nyer, én mindenkép­pen nagyon boldog leszek.” Salánki Miklós tanultam, vót egy gyönyörűséges négyes fogat.” tovább nőtt, mivel este, amikor körülültük a tengerparti Express táborban az egykor oly szelíd H-t, a lány már arról zengett, hogy Fidel miképp méltatta nyelvtudását, mennyire szerette volna elkérni baboskendőjét, rö­viden: az államfő mennyire jól érezte vele magát.­­ Az is lehet, hogy megláto­gat -­■ súgta sejtelmesen. Nem akarom szaporítani a szót, de H.-t szemmel láthatóan nem hagyta érzéketlenül a ta­lálkozás. Másnap a reggelinél már senkihez sem szólt. Fekete-fehér Verőci Zsuzsa 12 táblán ját­szik szimultánt. A hetedik asz­talnál a magyar bajnoknő a fe­kete, az afrikai srác a fehér. Az afrikai lép a lóval. Mintha bástya lenne. Zsuzsa először csak néz, aztán lopva körülnéz, majd egy hirtelen mozdulattal egy kockányit megtolja a bábut. A fehéret. Pedig mondom, most ő a fe­kete. „Magyarok” Havanna legelőkelőbb éjszakai mulatója a trópusi színeket fel­vonultató Tropicana. Hangulata van. Zárás után a csillagokkal teli, szokatlanul légy éjszakában hömpölyög a műsor hatását mé­lyen érző, soknemzetiségű ven­dégsereg. Valaki közéjük tévedt. Ha nem is látjuk, de halljuk őt. A Népstadion közönség-párba­jairól már ismert, rekedtes el­nyújtott hangján felbődül: — KI A JOBB?.­!! És a válasz? Hát, jobb lett volna ha et­től a „válogatottól” csak egy klubcsapat neve hangzik el.. . Pihenő Magyar Klub. Éjfél is elmúlt. Megérkezünk. A parketten ha­tan táncolnak. Felénk az első, az első titkár, dr. Maróthy László. Mosoly az arcán, széles mozdula­tok, dinamizmus. Pedig aligha­nem fáradt. Délelőtt chilei szo­lidaritási nagygyűlés, délben magyar—román találkozó, dél­után politikai vitakör, este foga­dás szerepelt a programban. Most pedig táncol. A szerencsés Hajnali négy óra. Valameny­­nyi busz elment a magyar klub­tól. Mi viszont maradtunk, egy­részt mert addig nagyon jól éreztük magunkat, másrészt, mert később már nem volt mi­vel. Szálláshelyünk nagyon messze, 27 km-re volt tőlünk, mi pedig közel voltunk a két­ségbeeséshez. Ekkor tűnt fel a rendőrautó. Rohanás, jelvényt elő, mielőtt a vezető észbekapott volna, ki­dekoráltuk a mellét. — Én ebben a körzetben fe­lelek a rendért, nem segíthetek — tisztelget a tiszt, majd az adó-vevőjén valakivel elkez­dett tárgyalni. Az úton velünk is sokat be­szélgetett. A lányok még azt is kisírták, hogy amikor a rendőr­autó a táborba ér, egy kicsit szirénázzon is, hadd egye a többieket a penész”. A búcsúzáskor a rendőr Eme­sétől egy puszit kapott. Hogy ez milyen mázlista! He­in­ni­­ngtway és társai Hemmingway háza — San Francisco de Paulo. A ház előtt idős ember szivarozik. — Igen, én voltam az ö ireg halász. Drága barátom rólam írta csodálatos regényét. Való­ban nagy harcot vívtam a cápával. Tudja, először azt hit­tem elvesztem, aztán . . . Aztán még hosszan mesélt. A ház mögött egy másik idős ember szivarozik. — Nem tagadom, Ernest sokat faggatott, mielőtt hozzákezdett nagy művéhez. Azóta már egy kicsit megvénültem, de min­denki tudja, hogy én voltam a halász. A ház mellett egy har­madik halász emlékezik: — Amikor jött a cápa, meg­rettentem, de tényleg minden úgy történt, ahogy Hemming­way barátom leírta. Egy középkorú helybéli ve­lünk együtt csodálattal hall­gatja őket. Álmodozik: még egy-két év és végre ő is me­sélhet. A legújabb öreghalásziként. Fotó A Csajka úgy hatvan méter­re hord. Pedig jó a lencséje. A Latin Amerika stadionban a dísztribün tőlem úgy 300 mé­terre lehet. A mögöttem ülőtől (most állótól) 302-re. Neki Prak­­ticája van. Az talán még 150 méterre is jó. Nem látom az arcát. Persze most senkiét sem. Mindenkit fényképezőgépe takar. Kattog­­tatunk. Lencsét, fényt, időt nem állítunk. A dísztribünön Fidel Castro áll. Talán mások is arra gondol­nak most, hogy milyen jó lesz a kész képet otthon megmutatni? Mert, hogy esetleg nem sikerül a felvétel, az ezekben a pilla­natokban véletlenül sem jut senkinek az eszébe. Hogy fogjuk otthon az OFO­­TERT-ot szidni... Utcabál­ ­ fut, a rendőr sípol. Rossz helyen ment át az úttesten. Mi lehet neki annyira sür­gős? — Szabad? — kérdezi. Görög, olasz, vagy spanyol lehet. Kati elmegy vele táncolni. Magánélet­ i színhely Bacuraneo, az amerikaiak szálláshelye. — Este meglátogatnak min­ket a szovjet fiatalok — újsá­golja Margareth. — Meg akar­juk lepni őket egy műsorral. Az egyik csoport énekel, a másikban szavalnak, a harma­dikban gitároznak. Sylvia vi­szont majdnem sír. — A vőlegényem venezuelai. Ők Havannába mennek nagy­gyűlésre. Azt mondta: menjek vele. Azt feleltem: jöjjön ő. Igaz, hogy ő a férfi, de akkor is. Maradok! Sylvia büszke. A mellén ha­talmas jelvény. „Testvériség, Szabadság, EGYENLŐSÉG.” Epilógus Este meg akartam nézni egy kiállítást. Nyolc kilométert kel­lett gyalogolnom érte a város másik csücskébe. Az épület előtt egy mixer kí­nálta portékáit. Nem túlságosan szeretem az italokat, de nem tudtam elmenni mellette. Közben a kiállítás bezárt. Lemaradtam róla. Egy apróság miatt. (Havanna, 1978. augusztus) Gyárfás Tamás EVEZÉS Vargabetűk után — végre felfelé A megtalált ösztönzők Nem volt könnyű 1“$^ Az evezősök körében ez idén már sokkal kevesebb bírálat ér­te a tavaly bemutatkozó baj­noki rendszert, mint akkor, amikor először rendezték csak döntőkkel az országos bajnok­ságot. A mezőnyök most két, az ifjúságiak esetében egy hét­tel előbb, az összevontan ren­dezett Budapest- és vidék-baj­nokságon alakultak ki. A két egymást követő hét végén sorra kerülő országos bajnokság után, a látottak alapján, az a véle­mény alakult ki bennünk, hogy a sportág megtalálta a pillanatnyi helyzetének legjobban megfele­lő bajnoki rendszerét. A kedvező benyomások rész­ben ebből, részben pedig ab­ból adódtak, hogy az egyesüle­tek a tavalyi tapasztalatok fel­­használásával már tudatosan készültek az egynapos bajnok­ságra (és arra a megkötöttség­re is, hogy egy versenyző leg­feljebb két számban indulhat.) Anélkül, hogy rózsaszínűbb­nek akarnánk láttatni a baj­nokság által mutatott képet, mint amilyen az a valóságban, elmondhatjuk, hogy végre sok­kal több volt az örvendetes, a biztató jelenség, mint az elszo­morító. Kezdjük azzal, hogy három női versenyszám kivételével megteltek az Albano-rendszer­­ben kibójázott pályák Tatán, sőt a szövetség által meghívott — zömében ifjúsági bajnok — csapatok indulásával hétre, il­letve nyolcra emelkedett a dön­tőkben részt vevő egységek szá­ma. Ezúttal a küzdőszellemmel sem volt baj. Míg a tavalyi bajnokság után elkeseredetten és értetlenül tettük fel a kér­dést, hová lett a versenyzőkből a becsvágy, az idén az esetek túlnyomó többségében remek küzdelmek után dőltek el a bajnoki helyezések! Mindössze két férfiszámban volt egy perc­nél nagyobb különbség az első és az utolsó befutó között, mindkét esetben csak a sereg­hajtó szakadt le jelentősen a többiektől. Kevés volt a fölé­nyes, „utcahosszas­’ győzelem, a mezőnyök a tavalyiakhoz ha­sonlítva sokkal tömörebbek vol­tak.­­ Kiegyenlítettebb lett tehát evezőseink tudása, s ez a hazai színvonal emelkedésének jele. Az olyannyira áhított nemzet­közi színvonalat, pedig csak egy állandóan emelkedő hazai nívó alapján lehet elérni! A SPífinhh benyomást a pár- H­­egyUUU evezősök keltették. A női kétpárevezősben három másodperc választotta el egy­mástól az első három helyezet­tet és a győztes által reális kö­rülmények között elért időered­mény (3:30) is figyelemre mél­tó. A hajógyári bajnokpárost (Szijj, Ambrus) alaposan meg­szorongatta a Vasas két 19 éves versenyzője (Sugár, Bertényi) és Bertényi fél óra múltán az utolsó erőtartalékainak beveté­sére kényszerítette a VB-bronz­­érmes Ambrust! A négypáreve­­zősben is fej fej melletti küz­delemben dőlt el az elsőség kérdése. (Külön elemzésre érde­mes kérdés, hogy ennyi jóké­pességű párevezős mellett miért nem sikerül egy igazán jó vá­logatott négypárevezőst össze­állítani?) Hasonlóan jó érzéssel szem­lélhettük a férfi párevezősök vetélkedését. A két kisegység­­ben meghívott ifjúsági verseny­zők győztek. Mind Odor (VVSI), mind a Hajdú, Hangay páros (sialógyár) nagy fölénnyel uta­sította maga mögé a felnőtt mezőnyt. A női és férfi váltott­­evezésről, sajnos, változatlanul inkább kedvezőtlen benyomáso­kat szereztünk. Az erőviszonyok itt is kiegyenlítettebbek lettek, de ismerve a nemzetközi össze­hasonlításra lehetőséget kapott csapatok eredményeit, akkor örülhetnénk igazán, ha akadt volna egy-egy hajó, amely je­lentősen jobbnak bizonyult vol­na a külföldön többségben mér­sékelt sikerrel szereplő egysé­geknél .. . Egy bíztató mozzana­tot itt is feljegyezhettünk: nyol­casban az IBV-re készülő válo­gatott ifjúsági csapat második lett a jó színvonalat képviselő Csepel mögött, 11 másodpercet verve az FTC bronzérmet szer­zett felnőtt legénységére. Itt az ideje, hogy a felnőtt bajnokság legörvendetesebb tá­nyéré, a meghívott ifjúsági ver­senyzők nagyszerű szereplésére térjünk. A Q7ffivptQPdt elnöksége, foly- H­ifüvetoeg­tatva a tavaly bevált gyakorlatot, idén is meg­hívott a felnőttek küzdelmére ifjúsági csapatokat. Az előző évhez viszonyítva jóval többen érdemelték ki ezt a megtisztel­tetést. De — kiérdemelték! Ez a helyes kifejezés. Nem a szö­vetség elnöksége lett igényte­lenebb, hanem valóban a ta­valyinál több fiatal hívta fel magára a figyelmet az eddig lezajlott nemzetközi versenye­ken (női IBV, kijevi torna, ma­gyar—lengyel találkozó). Minde­nekelőtt a két egypárevezős ifi­bajnokról kell beszélni. Pauli Anikó (MTK-VM) előbb a fel­nőttek között Kijevben, majd az IBV-n is második helyen végzett, Tatán pedig a felnőtt mezőnyben, szoros versenyben, bajnoki bronzérmet szerzett (az ifibajnoki címe mellé). Fejlődé­se szembetűnő és ha jelenlegi edzője, Ribáry Zoltán tovább­ra is kemény kézzel vezeti, el­hárítja az elbizakodottság fel­támadásának veszélyét, még sok örömet szerezhet nekünk ez a jó képességű kislány. Már úttörő kora óta figyelhet­jük Ódor Lajos tehetségének kibontakozását. Az idén győzött Kijevben, az ifibajnokságon, majd a tavaly szerzett ezüstér­mét aranyai cserélte fel a fel­nőtt bajnokságban. A jelek sze­rint nem ártott neki a VVSZ idei edzőválsága, fejlődése tö­retlen. Jó „ajánlólevéllel” érke­zett Tatára a kétpárevezős ifi­bajnok Hajdú, Hangay páros. Tavaly már bronzérmesek vol­tak a felnőtt OB-n, az idén győztek a magyar—lengyel via­dalon, a felnőtt OB-n és hát­ra van még az IBV ... Az FTC —VVSZ vegyes ifjúsági csapat sikeréről a felnőtt nyolcas me­zőnyben már szóltunk. A női nyolcasban ifjúságiak lettek a harmadikak. Vérmérséklettől, beállítottság­tól függően tekinthető az ifjú­ságiak (és elsőéves felnőttek) sikere úgy, hogy ilyen remek az utánpótlásunk, de úgy is, hogy ilyen gyenge a felnőtt mezőny! Mi az első megállapítás igaza mellett törünk lándzsát. A fiatal női párevezősök ran­gos ellenfeleket szorítottak meg, nemzetközileg is „jegyzett” idő­eredményekkel. Arra pedig be­látható időn belül nem volt példa — talán soha nem is for­dult elő —, hogy ifjúsági ver­senyző győzött volna a felnőtt férfi párevezősök bajnokságá­ban. Még nem tudhatjuk, hogy mit érnek a mai eredmények később, de az biztos, hogy ezek a fiatalok jobb felkészülés ré­vén jobb alapokkal rendelkez­nek, mint a felnőttek túlnyomó többsége! Az idén már leírtuk egyszer, hogy vannak a magyar evezőssportnak aranytartalékai és most jó szívvel ismételjük meg ezt a kijelentést a bajnok­ság után. Azt is örömmel n­y­ugtató meddő vita, vargabetű, tévedés és küszködés után a sportág ve­zérkara rátalált néhány olyan ösztönzőre (ilyen például az újszerű bajnoki rendszer is), amely serkenti az „aranybányá­szokat”, hatékonyabbá teszi munkájukat. Bár most lelkesedünk — jog­gal! — nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy nagyon mélyről indul a sportág, a fel­felé vezető úton , még szívós, kitartó munkára, sok türelemre lesz szükség. Pap Kornélia NÉPSPORT 5

Next