Népsport, 1978. október (34. évfolyam, 238-263. szám)

1978-10-02 / 239. szám

XXXIV. 239. ♦ 1978. október 2 . LABDARÚGÁS ­ VARHIDI: Újra harcolt a csapat! — A kedvezőtlen előjel, a ku­­­pában elszenvedett fájó hazai vereség ellenére nyerni akar­tunk a rangadón és ennek meg­felelően építettem fel taktikai tervünket. Várható volt, hogy a Vasas négy középpályást szene­­paltét és ennek megfelelően mi­­g középem szerepeltetettik a sé­rüléséből felépült Nagy Lászlót, Schumann pedig kifejezetten azt az utasítást kapta, hogy ha Mül­­ler játszik, akkor szorosan fe­dezze a Vasas karmesterét: igyekezzen kikapcsolni őt a já­tékból. Közvetlenül a kifutás előtt, amikor biztossá vált, hogy Mészöly a fiatal­oknak szava­zott, nagyobb bizalmat, azt mondtam Schumannak, hogy társai még intenzívebben fog­nak támadni, ezért ő húzódjon egy ,­kicsit hátrább és azt a Vasas-játékost vegye át, aki ve­le szemben érkezik. — Két középpályásunknak minden esetben kísérni kellett a támadásokat. Különösen ak­tív szerepet szántam Nagy Laci­nak, aki igazán csatár, jól cse­lez,­ messziről is pontosa­n lő. Az előretolt csatároknak sokat kellett mozogniok, a széleken folyosót nyitni a hátulról érke­zőknek.­­ Az elképzelés nagy részét sikerült is megvalósítani. Végig­támadtuk a mérkőzést, kidolgo­zott helyzeteink voltak, Török Csíknek és Feketének az első félidőben el kellett volna dön­teni a két porát sorsát! Mind­annyian tudjuk, hogy az ennyire csúszós talajon nehéz pontosan végrehajtani a cseleket, vagy a kamu előtti harcban is ura ma­radni a labdának, de tapasztalt játékosoknak ilyen helyzeteket mindezt figyelembe véve sem sz­aba­dna kihagyniok... — A Vasas vezető gólja vá­ratlanul ért bennünket. Nem azé­rt, mert rosszul, játszott, ha­nem miért annyira ártalmatlan­nak látszott az a jobb oldali támadásuk. Nem vádaskodásból mondom: a­ fiúk a mérkőzés után is úgy érezték, hogy Gass lesen, állva kapta a labdát, de persze, ez n­em mentség arra, hogy leálltak.. Hagyták, hogy át­vegye a csatár a labdát, sőt, igazítson is rajta, és tetszés szerint kihasználja Rothermel szorult helyzetét. Jónéhányszor előfordult, hogy ilyenkor vesze­kedés kezdődött, meglazult a csapat fegyelme. Nagyra érté­kelem, hogy ez most nem kö­vetkezett be, sőt, a kapott gól csak fokozta a harci kedvet! Fe­kete is változatlan, lelkesedéssel rohamozta tovább a kaput és egy tulajdonképpen nem sokat ígérő helyzetből talált végül is Tamás hálójába. — Nagyot az előzetes megbe­szélés alapján akkor cseréltem le, amikor kifutotta magát, el­készült erejével. A hosszú kiha­gyás után még nem nyerte visz­­sza régi formáját, érthetően nincs megfelelő erőtartaléka. — Nem szeretek egyénileg ki­emelni, vagy elmarasztalni játé­kosokat a nyilvánosság előtt, elégedett vagyok a csapat telje­sítményével. Nem játszottunk jól a rangadón, de három nap alatt sikerült kilábalnia a tár­saságnak a kupamérkőzés okoz­ta megrázkódtatásból. Ismét harcolt a gárda, s ezt bíztató­nak tartom a szerdai újabb ke­mény próba, a Ferencváros el­leni mérkőzés előtt. Ha ott is sikerülne helytállni, egy kicsit kifújhatnánk magunkat. Utána az ősszel még hatszor otthon játszunk és bár a Megyeri úton is meg kell harcolni a ponto­kért, de ott m­égis csak mi va­gyunk az esélyesek. I­gazán csak sajnálni lehet azokat a játékosokat, akik szombaton este bő­­­ ing­áztak a Népstadionban. Az időjá­rás nagyon megkeserítette az életüket. A zuhogó eső alaposan feláztatta a talajt, rendkívül nehéz volt elrugaszkodni, gyor­san irányt változtatni, cselezni, fordulni, vagy éppen hirtelen megállni, az ólomsú­­lyú labda pontos továbbítása pedig külön­leges értéket igényelt. Az első mérkőzésen, amikor még nem volt mély a pálya, al­kalmazni lehetett tempírozott átadásokat, tértötelező szöktetéseket, de az örökrang­adón már nemigen, mert itt-ott kifordult a gyepszőnyeg, kisebb víztócsák is ékte­lenkedtek, s az esőben elmerevedett iz­moknak egyre nehezebb volt parancsolni. Dehát a szív, az alanzat átsegítette a ne­hézségeken a játékosokat, küzdőképesség­­ből valamennyien nagyszerűen vizsgáztak, s döntő többségük erőnlétből is! Az örökrangadó különösen gazdag volt fordulatokban, arról nem is beszélve, hogy milyen nagy volt a taktikai csata. A játék hitörpetükrözte, hogy a két szakedző, a két testnevelő tanár elméletileg is alaposan felkészült a mérkőzésre, s magasra heví­tették játékosaik küzdőkedvét is. Ilyen vonatkozásban Mezey Györgynek volt ne­hezebb dolga, mert játékosainak meglehe­tősen régen volt részük sikerélményben, elillant az önbizalmuk, s kishitűen, félsze­gen várták a rangadót, tartottak a lendü­letben levő, újra megerősödött Ferencvá­rostól. És, hogy ez így volt, azt bizonyí­totta egész alapfelállásuk, játékfelfogásuk is. Amit a mérkőzés nagy részében véde­­kezésben produkáltak, az felcsillantotta előttünk a Mundialra jellemző hátsó já­tékbeli szervezettséget. Azt lehet mondani, hogy a saját térfe­lén nagyon jó­, okosan, tudatosan játszott az MTK-VM. A Ferencváros bárhogyan is rohamozott, lényegében véve nem tudta meglepni ellenfelét, mert mindig felállt védelemmel találta magát szemben, szinte tizenegy ember várta a rohamokat. A fe­gyelmezett emberfogás béklyójából nehe­zen szabadult a Fradi, ha ugyanis a nagy rohamozások közepette át is játszották a pálya egy területét, nem sok idejütt ma­radt a legjobb megoldáson töprengeni, mert jött az újabb akadály, szembe talál­ták magukat a tagoltan helyezkedő éllen­­féllel, s szinte minden talpalatnyi helyért meg kellett harcolnunk! Úgy összpontosított a védekezésre az MTK-VM, hogy közben nem mondott le az ellentámadásokról sem. A labda meg­szerzése után többen is megpróbáltak fel­fejlődni a támadásokhoz, sokáig meglehe­tősen kevés sikerrel, mert az ellenfél vé­dekezésben rendszerint emberfölényben volt. A kék-fehérek támadó játékának haté­konyságát jelentős mértékben csökkentette az a tény, hogy ezen a mérkőzésen tulaj­donképpen csak egy (!) előretolt csatárral játszottak. Tasmács volt az, aki jobbára a középcsatár helyén tanyázott, innen pró­bált jobbra-balra elmozogva rohamokat ve­zetni, vagy labdatartással megvárni társai felfejlődését. De mit tehetett egyedül? Sok­szor kínos forgolódásra kényszerült, két­ségbeesetten fürkészte, jön-e Koritár, Gru­­borovics, vagy éppen Burg, esetleg Kovács, azaz a középpályások valamelyike. Amint a mérkőzés után Friedmanszky Zoltán, a Ferencváros vezető­edzője­­ el­mondta, számított az MTK-VM-nek erre a játékfelfogására. „Tudtam, hogy keserve­sen nehéz dolgunk lesz, mert a szék-fehé­­rek nagyon értenek az emberfogáshoz, vé­dőjátékuk nagyon szívós,­szervezett, s azt is mondhatom, hogy kemény. Előre felhív­tam a játékosok figyelmét, hogy csak ak­kor boldogulnak majd, ha minden eddigi­nél többet és gyorsabban mozognak, még­pedig labda nélkül is! Kértem, hogy ke­rüljék a felesleges labdatartást, az oldal­­passzokat, igyekezzenek minél gyorsabban megközelíteni a kaput, s egy pillanatra se mondjanak le az állandó kezdeményezés­ről, mert csak bátor támadójáték­­al győz­hetünk.” ifi s a­ ferencvárosi fiúk megtették azt,­­ amit edzőjük kért. A régi csapatra emlékeztetett az a harcosság, az az akarat és a lendület, amellyel küzdöttek. Kezdeményezési készségben, támadó szel­lemű játékra való törekvésben magasan felülmúlták ellenfelüket, minden idegszá­lukkal a győzelemre törtek, látszott, hogy a döntetlent nem könyvelték volna el si­kernek. Szembetűnő volt például az, hogy még a mérkőzés kritikus időszakaiban is — amikor 0-0 volt­ az eredmény — milyen bátran kockáztattak. Takács őrzésére pél­dául ott merték hagyni Vépit, anélkül, hogy söprögetővel biztosították volna a kapuhoz vezető utat. És állandó mozgás­ban, helyezkedésben volt az egész csapat, mégpedig Bálint vezérletével, aki most már hétről hétre valósággal magával ra­gadja társait, s példát mutat abból, miként kell egy söprögetőnek segítenie az egészsé­ges támadójáték kialakulását. Nem tétlen­kedik hátul, hanem, ha mód van rá, fel­zárkózik a középpályára, sőt, még előbbre is merészkedik, faképnél hagyja az ellen­feleket, s még a kaput is veszélyezteti. Aztán rohan hátra. S Bálint példájára pró­bálkoznak ezzel mások is, ily módon­ ki­egyenlítik az ellenfélnek védekezésben je­lentkező létszámfölényét. De a dicsérő szavak után mondjuk el azt is, hogy a Ferencvárosnak ez a kez­deményező készsége egyelőre inkább csak mezőnyfölényben jut kifejezésre, a befe­jezésekből hiányzik az átütő erő, a lendü­let, az­ egyéni vállalkozás, s egyáltalán nem kielégítő a szárnyjáték. És hogy ez meny­nyire így van, azt bizonyítja: Brünyit nem lehetett osztályozni,­­ mert egy félidőn , át alig kapott labdát, s bár az első két gól távoli lövésből született, de csak Gáspár ügyetlensége miatt kerülhetett a hálóba a labda, a harmadik pedig Török durva hibájából, rövid hazaadáséból. Nyilván er­re célzott a nyilatkozatában Iderey Györgyy is, amikor azt mondta: „Sajnos, saját ma­­gunkaa­t vertük meg!...” 3-0 után majdnem fordulat következett. Érdemes ezzel kapcsolatban meghallgatni Friedmanszky Zoltán véleményét: „A köny­­nyelműség­re majdnem ráfizettünk!... A háromgólos vezetés nagy megelégedettsé­get szült, s ennek egyenes következmé­nyeként lelohadt a harci kedv is. 3-1 után már egyre nyugtalanabbul fészkelődtem a kispadon, mert láttam, hogy az ellenfél többet kockáztat, támad­ó baj lehet. A mieink figyelme tompult, kevésbé össz­pontosítottak, amit bizonyít, hogy szöglet­rúgásokból kaptuk a­ gólokat, tehát igazán lett volna idejük jobban helyezkedni. Az első gól előtt Vépi embere, Takács, a má­sodiknál pedig a Martos gondjaira bízott Borsó szabadon maradt. 3-2 után kínos perceidet éltem át, azt hittem, soha nem lesz vége a mérkőzésnek__A­zt mondják, a győztes mérkőzésből okul az okos. Bizonyára megteszi majd ezt a Ferencváros is, mégpedig a további helytállás érdekében. Fried­manszky biztosra veszi, hogy ez így lesz. Már az Újpesti Dózsa ellen is! A A Gól! Szokolai, az FTC csatára, a harmadik zöld-fehér gól után. Nyilasi társa köszöntésére siet (Koppány György felvétele) ­ Két születésnapi találkozó előtt Kárpáti Béla nagyon szerényen értékelte együttesének esélyeit. Úgy mondta: „A­ Videoton jobb csapat, s azt hiszem, saját otthonában még egy tisztes vereséget sem kell szégyel­­liök tőle a mieinknek.. De hozzáfűzte azt is, hogy bízik abban, lelkes, odaadó játékkal megnehezítik majd a székesfehérváriak dolgát. Azt, hogy ezen a napon ün­nepli 49. születésnapját, nem említette. Játékosai azonban tudták. Mindvégig rendkívül fegyelmezetten, óriási lelke­sedéssel játszottak, nem is­mertek elveszett labdát, s amikor a játékvezető, a mér­kőzés végét jelezte, megvolt az edzői ajándék. Az egyik bajnoki pont. Nagy volt az öröm a ven­dégcsapat öltözőjében. A má­sikban annál csendesebb volt a társaság. Pedig ott is lett volna ünneplésre ok, hiszen Lantos Mihály vezető­edző nem csupán 50. születésnap­ját, hanem névnapját is e napon ülte. Ő is egy bajnoki pontot kapott csapatától, de ennek közel sem tudott úgy örülni, mint a másik öltöző­ben kollégája. Neki a kettő lett volna iga­zán becses ajándék, ám­ Szombaton a Tábor I10. utcában is ünnepelt egy sportember, aki szép ju­bileumhoz érkezett. A 350. NB I-es mérkőzésé­hez. És ez a találkozó is olyan volt, mint a legtöbb a há­romszázötvenből. Szűcs La­jos, az egykori bajnok, a sokszoros válogatott, mi több, világválogatott, most is a ré­gi lelkesedéssel, akarattal ve­tette magát a küzdelembe, a régi tűzzel, a tőle oly sok­szor megszokott lendülettel futballozott. Az összecsapá­sokat nem kerülte ki, a lá­bát nem vette vissza, nem háborgott, nem sértődött meg, mi több, nem is próbált törleszteni. A nála sok év­vel fiatalabb csepeli hátvéd, Gondos szemlátomást nem tisztelte sem a múltját, sem pedig a korát, mert néhány­szor látványosan elbuktatta Lajost, aki legfeljebb sóhaj­tott egy jó nagyot, mielőtt feltápászkodott, de aztán is­mét rohant tovább. Nem csinált igazán látvá­nyos dolgokat. Csak egy volt azok közül, akik szívüket ad­ták a győzelemért. Pál és Bódi. A■ két labta ■ ui v.o­uvui. rug0 szomba­ton egymás ellen játszott, s mindk­ettő csapata legjobbjá­nak bizonyult. Mindkettő kö­zéppályás volt, de Pál pél­dául játszott hátvédet is, kö­zéppályást is, csatárt is. Mi­kor merre vitte az útja. Túl azon, hogy osztogatta a lab­dákat középen, ment előre besegíteni a gólgyártásba. Hol a széleken viharzott el, hol középen­ buklant fel a dunaújvárosi védők legna­gyobb bosszúságára. Ha ma­ga nem is lőtt gólt, de kettőt előkészített, s fő részese volt csapata pontszerzésének. Bo­ái hasonló szellemben ját­szott, mint a másik oldalon Pál. Ő is fáradhatatlan volt, rengeteget futott, szerelt, in­dított. Középpályás létére időnként a középcsatár poszt­ján buzgólkodott, hogy mi­nél több kellemetlenséget okozzon a vendégek védői­nek, s hogy lekösse a Hon­véd térfelén a vendégek vá­logatott középpályását, Pin­tért. A mérkőzés végén a pályá­ról jövet rövid kis párbeszéd zajlott le közöttük. Pál: „Ha az a kapufám bemegy, nézhettek .. Bódi: „Ha most, a végén, jobban célzok, ti is__” Mosolyogtak, s ezzel meg is tárgyalták a meccset. Számháború Legtöbb Szé­­dzamnagoru, kési­,hérvá­rott, ezúttal pedig Diósgyőr­ben okozott feltűnést a MÁV Előre labdarúgóinak számo­zása. A vasutasok úgy gon­dolták, a diósgyőrieket ala­posan megtévesztik azzal, ha összevissza veszik magukra a mezeket. Mert mivel lehet jobban megdöbbenteni az el­lenfelet annál, mint ha a jobbhátvéd a balszélső szá­mát viseli, a balszélső meg a jobbszélsőét. Amazok töp­renghetnek, ki kinek az em­bere, s ez miért van itt, a másik miért amott és így tovább. Míg az ellenfél oszt, szoroz, kivon, esetleg négy­zetre emel, addig el lehet verni őket. A mérkőzés fo­lyamán azonban kiderült, a hazai labdarúgókat egyálta­lán nem­ zavarta, hogy ellen­felüknél ki milyen mezt vi­selt, s ha mérsékelt telje­sítménnyel is, de egy góllal legyőzték a vendégeket. Ila azonban őket nem is, a né­zőket zavarta a kuszaság! Megszokták ugyanis, hogy mostanában ilyesmikkel már nemigen „trük­köznek” a csa­patok. Mert ez utóbbi példa is bizonyítja , alacsony a hatásfoka. A legjobb védekezés a támadás. . Szombathelyen az első félidőben még túl­nyomórészt a hazaiak irányí­tották, ugyanis sokszor öt­hat emberrel is támadtak. Be is szorították a vendégeket. Szünet után azonban megle­pő dolog történt. A vendé­gek — s ebben nyilván ben­ne volt Lakat Károly dr. fél­idei eligazítása is — támad­ni kezdtek. Méghozzá a szé­leken, s két gyors emberük, Szoó és Berindán egyre­­másra okozott­ kellemetlen perceket a hazai kapu elő­terében. Az új harcmodor meg is hozta az eredmé­nyét, kiegyenlített az STC, s ez még nagyobb önbizalmat, harci kedvet adott a salgó­tarjániaknak. Ettől kezdve már ők irányítottak, s a Ha­ladás kényszerült védekezés­re. A hazai középpályások elfáradtak, szétesett, enervált lett a vasi gárda, s érezni lehetett, ez a társaság nem képes már az újításra. Nem így­ az STC. Náluk volt tar­talék, a középpályások ural­ták a pálya közepét, a moz­gékony támadók pedig egy­más után vezették akcióikat. Ekkor már az történt a pá­lyán, amit a vendégek akar­tak. S ők győzni akartak. A nagyon értékes két pont­tal a harmadik helyre ruk­kolt előre az STC! A Hala­dás VSE viszont nagyon ne­héz helyzetbe kerülhet. Egy és más . Messze van a kapu? NÉPSPORT . NB I MÉSZÖLY: A fiatalok bizonyítottak — Szerdán nem bíztam, ma­gam a televízióra, a pályán néz­tem végig az V. Dózsa kupa­­mérkőzést. Rögzítettük a mérkő­zést képmagnóra is, ezt többször levetítettük, és alaposan átbe­szélgettük a játékosokkal a Dó­zsának, illetve ellenfelének a játékát. Az eredmény senkit sem érdekelt, mert egészen biz­tosra vettük, hogy a lila-fehé­reknél ez csak pillanatnyi rövid­zárlat volt. Ilyen rosszul aligha fognak belátható időn belül még egyszer játszani! Az azon­ban feltétlenül figyelemre mél­tó volt, hogy a Brno milyen lát­u­kkal verte meg őket saját otthonukban. — A labdarúgás egyik régi szabálya, hogy győztes csapaton nem szabad változtatni. Én mégis előre leszögeztem: cse­rélni fogok, mert megítélésem szerint néhány fiatal játékos­nak fontos tétmérkőzésen is le­hetőséget kell adni a bizonyí­tásra! Tartalékcs­apatuunk kitű­nően szerepel a bajnokságban, feltűnően kevés gólt kapott, s a jó szereplés mindenekelőtt So­mogyinak, Silyének és Nagynak volt tulajdonítható. Silye hal­latlanul sokat tud futni, önfel­áldozó, lelkes harcos, Nagy és Somogyi pedig taktikailag kép­zett, fegyelmezett játékos, mind­ketten jól fognak embert. Eze­ket a fiatalokat nemcsak betet­tem a csapatba, hanem fontos szerepet is szántam nekik. Nagy kapta Fazekast, Somogyi pedig Törőcsiket ... Előre­­tudtuk, hogy mindkét válogatott csatár igyekszik majd megszabadulni őrzőjétől, nemcsak keresztbe mozognak, hanem hátrább is hú­zódnak, hogy már labdát sze­rezve érkezzenek védelmi vo­nalunkba. "Erre felkészültünk és bíztattam a fiatalokat, hogy hú­zódjanak ilyenkor előrébb, nyer­jenek teret és ha a labda hoz­zánk kerül, vállalkozzanak a mezőnyben is. Különösen sokat vártam támadásban Silyétől, mert Tóth András megítélésem szerint nem tud annyit futni, mint ő. Ahogy Kovács a jobb szélről befelé kanyarodott, Si­­lyének nyomban ki kellett hasz­nálnia az oldalvonal mellett ke­letkezett folyosót és jobbszélső­­ként folytatni a játékot. — Már csütörtökön csapatot hirdettem, hogy senkit ne ér­jen váratlanul a döntés. Azt akartam, hogy a fiatalok lelki­leg fel tudjanak készülni a fel­adatukra. A taktikai értekezlet után is megnéztük a kupamér­kőzésről készített filmet, nyo­matékosan felhívtam a figyel­met arra, hogy a csehszlovák csapat játékosai labda nélkül is rengeteget mozognak és két érintés, legfeljebb három után továbbadták. Futtatták a labdát!­­— Az eredménnyel kapcsolat­ban nem voltak számokban ki­fejezhető megérzéseim, de dön­tetlennél rosszabb szereplésre nem számítottam. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ki­kaphatunk. Nehéz lenne ezt most hitelt érdemlően alátá­masztani . . . Bíztam az idősebb játékosokban és úgy éreztem, hogy a fiatalok bekapcsolódása lökést ad nekik is. Ezek a fiúk minden szóra nagyon odafigyel­nek, szemmel láthatóan akarnak. Örülök helytállásuknak, annak, hogy bizonyítani tudtak, lassan teljes értékű csapattagokká vál­nak. Akkor is helyet kell majd nekik biztosítani, ha Hegedűs, Zombor, Birinyi, Mü­ller jó for­mába kerül. Minden csapat ak­kor válik igazán erőssé, ha va­lamennyi poszton harcban dől el a szereplés joga!

Next