Népsport, 1978. december (34. évfolyam, 290-314. szám)

1978-12-08 / 296. szám

XXXIV. 296. ♦ 1978. december 8. LABDARÚGÁS Sok holdja magyart tehetett..találni szerdán este az Ajax-­sta­dionban. Hiába, na, jelentős futballsikert az utóbbi időben nemigen ünnepelhettünk, hát hogyne kapnánk az alkalmon. Egy szó, mint száz: aki szívén viselte a Bp. Honvéd sor­sát, annak szép volt ez az este. Sokan szo­rongatták az öltözőből az autóbuszba tartó labdarúgók kezét, s integetésük kísérte a távozó társaságot. A korábban oly dicséretes aktivitással or­dítozó, doboló, szerpentint és ülőpárnákat hajigáló holland szurkolók pedig mi mást tehettek, mint tudomásul vették a meg­másíthatatlan valóságot, miszerint a várt csoda elmaradt, s kedvenceik nem tudták megismételni a Bilbao elleni bravúrt. Nem jött össze a „megtervezett” három hazai gól, csak kettő. Ez pedig csak a szép bú­csúhoz volt elegendő. A meccs végén még kicsit éltették az övéiket, egy kicsit sza­­pulták a bírót (vajon miért?), aztán haza­ballagtak. Ami a történések sorrendjét illeti, köz­vetlenül a mérkőzés előtt — mivel tovább már nem lehetett „rejtélyeskedni” a külön­böző nevekkel —­ végre kiderült, hogy mi­lyen összetételben küldi pályára csapatát Cor Brom edző. A korábban beharangozott védő, a sérüléséből hetek óta „épü­lgető” Pin van Dord mégsem volt a kezdők kö­zött, sőt azt a Schoenakert is csak a kis­­padra ültette, akivel korábban nagy tervei voltak, hiszen a hírek szerint Pintér őrzé­sét akarta rábízni. Így aztán csak egy he­lyen változott meg a Népstadionban szere­pelt holland együttes. Egy védővel — Schoenaker — kevesebb, s egy támadóval több — Meyer — kapott szerepet, de ez mit sem változtatott a Honvéd felállásán és alaptaktikáján. A képlet adott volt. Az Ajax a Népsta­dionban, húsz percet leszámítva, csak „bek­­kelt”, s emiatt került háromgólos hátrány­ba. Már itt, Budapesten kitűnt, hogy a túl­biztosítás ellenére sebezhető a hátsó sora, egy állandóan rohamozó ellenfél jelentős „károkat” tud okozni a védőfalon. Szép lassan kiderült, a védőmunka közel sincs úgy megszervezve, mint a szakma klasz­­szikusainak számító régi Internél, vagy a nagy elődnél, Cruyffék Ajaxánál. Buda­pesten két hete a hollandok vajmi keveset adtak a szépségre, a nagyvonalúságra, rúg­ták a labdát, amerre álltak, csak ne legyen kapujuk közelében. Ellentétes előjellel volt azUUIUliUlulIUH várható e kép. Számí­tani kellett egy nagyon elszánt, nagyon igyekvő és kellően felpaprikázott ellenfél­re, amelyben tombol a törlesztés vágya. Ha teret kapnak, ha csak védekezésre beren­dezkedett együttest látnak maguk előtt, „letörlesztik” a korábban elmaradt gólokat. Ebben az esetben számítani lehet állandó jelenlétükre a kapu előtt, s a lassú, de biztos felőrlődésre is. Hacsak... nem si­kerül kicsit megingatni azt a fene nagy önbizalmat a hazai játékosokban, ha csak kicsit is éreztetni tudja velük a magyar együttes, hogy maradt valami abból a nép­stadionbeli lendületből, s ha alkalmanként emlékeztetni is tudja ezekre a percekre a hollandokat, akkor aligha képes végig iz­galomban tartani a tulipános társaság a mieinket. Ennek szellemében kezdett a Bp. Hon­véd, de aztán fokozatosan a kezébe kapa­rintotta az irányítást az Ajax. Jöttek és megint jöttek, mindkét oldalról ívelgették a kapu elé a labdát, ám ez ellen a harc­modor ellen felkészült a magyar együttes. A nyurga, jól fejelő Nagy is besegített a hátvédeknek, Kocsissal ketten, középen az esetek többségében visszaverték az akció­kat. Csak az volt a baj, hogy a kirúgott, kifejelt labda túl gyorsan érkezett vissza. A mieink csak ritkán próbálták tartani a labdát, ezzel fékezni a hazai lendületet, s egy kis „altatás”, néhány ügyes passzol­gatás után ritmust váltva, gyors megugrá­sokkal kellemetlenkedni a másik oldalon. Pedig az élet, pontosabban a játék néhány mozzanata e gyakorlat hasznosságát igazol­ta. Pár gyors húzás, a labda birtokában bá­tor felfejlődés, s máris fel tudták „bosz­­szantani” a hollandokat, akik szinte ,,sze­mélyes sértésnek” vették, ha a mieink pró­báltak egy kicsit futballozni. Ha valaki megindult a kapujuk felé, azt nyomban üldözőbe vették, s ledöntötték a lábáról. Tulajdonképpen az volt az­ Ajax játéká­nak egyik alapvető hibája, hogy a ha­zaiak siettették a döntést, s amikor a Hon­véd-játékosok birtokában volt a labda, ren­geteg felesleges szabálytalanságot követtek el. Aztán fel voltak háborodva, hogy ellen-­­felük nem töri kezét-lábát a szabadrúgások gyors elvégzése érdekében... is sok trakfotással.­ját lendületüket, játékuk folyamatosságát. Igaz, ezzel azt is elérték, hogy a kispestiek­nek ilyen körülmények között nagyon ne­héz volt kibontakozni, s emiatt, valamint jelenlegi helyzetére való tekintettel, el kel­lett fogadni e harcmodort. Szárnyszegett csatársorral, sérült „hajtómotorral” nem tellett sokkal többre. Pintér injekcióval a lábában és több napos edzéskihagyással a háta mögött nem tudta azt nyújtani, ami­re képes. Így is becsületesen küzdött, vé­gigszenvedte a találkozót. Segített hátul, amennyire tudott, de most nagyon hiány­zott az a futásmennyiség, az a munkabírás, amire képes, s az igazi lendülete is. Pál sérült lába sem bírta úgy, mint két hete, de így is sokat vállalt magára, ám ő sem vil­logott úgy, mint a 4-1 idején. Párszor ugyan meglódult egy-egy támadáskezdeményezés­nél, amikor nekiiramodott a hazai kapu fe­lé vezető útnak, láthattuk, mi lehetne, ha minden stimmelne. Csatársor, mint ilyen nem volt a Hon­­védnál. Jószerével ezt az ugyancsak fájós lábú Weimper egymaga testesítette meg, s a mezőnyben ügyesen és taktikusan fut­ballozó Póczik besegített neki. De ketten kevesek voltak, s nem tudtak feledtetni, mondjuk, két gyors, mozgékony szélsőt. Maradt tehát a védekezés, mint lő fegy­ver, s mindent erre az egy lapra tett fel a magyar gárda. Ha nem is látványosan, de tisztes buzgalommal, nagy szívvel és lelke­sedéssel őrizték kapujukat. Két gólt kap­hattak csak szerda este, s csak annyit kap­tak, feladatukat tehát ellátták. Nívódíjra nem pályáztak, mert a kupatalálkozók já­téka — különösen az idegenbeli — hamar feledésbe merül manapság. De az eredmény — fennmarad! Az Ajax szívest-örömest „körbecsókolta” volna mindkét kapufát, ha a találkozót há­rom góllal nyeri, s kisebb gondja is na­gyobb lenne annál, hogy a Népstadionban kapott verésen kezdjen utólag morfondíroz­ni. Ma már a kupaküzdelmekben nem a szépségen van a hangsúly, hanem az ered­ményen. Na, és a profi csapatoknál­­ a pénzen. Az Ajax esetében nagy pénzen, amit továbbjutás esetén vágott volna zseb­re a társaság. A Rn Unnvpil háromgólos előnnyel az‘ KUUVCU kezdte a visszavágót, s ezt nem tudta ledolgozni a nemzetközi színpadon még mindig tisztes ranggal büsz­kélkedhető holland együttes. Lehet, hogy még egy ideig beszédtéma lesz, hogy nem volt kifejezetten látványos az a mód, ahogy előnyét megőrizte. De végül is a magyar együttes várja a kupa következő forduló­jának sorsolását és nem az Ajax, ahol már-már gondosan betáblázták a legkö­zelebbi fordulóból adódó nyereséget. A bra­vúr így, vagy úgy, megtörtént, s dicséret illeti érte a mieinket. Az öröm perceiben azonban valamire emlékezni kell, már a jövő érdekében is. Mégpedig arra, hogy ne értékeljük alul magunkat azon nyomban, amikor kitesszük a lábunkat az országból. Legyünk bátrabbak, önbizalomban gazda­gabbak, pláne, ha egy olyan együtteshez megyünk vendégségbe, amelyet egyszer már megtáncoltattunk nálunk. Nem szükséges „jámbornak” lenni ott, ahol csak hasonlóa­­kat tudnak ütni, mint mi. Ez a siker nagyon ráfért már labdarúgá­sunkra. Van mire emlékezni, ha befejező­dik az őszi idény és kezdődik a készülődés az újra. v. s. ! — Aztán el ne felejtsd, hol­nap reggel hol kell jelentkez­ned! — Igen, tudom mit kell ten­nem — mondta halkan, majd nagyot sóhajtva lassan a helyé­re illesztette a telefonkagylót. Leballagott az öltözőbe, hogy még egyszer — utoljára? — együtt legyen a megszokott tár­sasággal. Még egy edzés — az­tán vége, ki tudja, mit hoz a bizonytalan holnap. Most csak azt érezte, hogy a jót, a bizto­sat kénytelen feladni egy meg­­foghatallannak tűnő ábrándért. A piros-kék mez, a nadrág, a cipője a szokott helyén várta. „Jaj, csak a cipőmet ne fe­lejtsem el magammal vinni!” — villant át az agyán. Amíg a fű­zővel babrált, lopva felnézett társaira, azok sem voltak ép­penséggel vidámak. Nem játéktól visszavonuló labdarúgó érkezett el pályafu­tása végéhez. A 22 éves Kőhal­mi Gábor búcsúzott. Nem a já­téktól, csupán a csepeliektől. Akik tulajdonképpen egyet je­lentettek számára a játékkal... ★ ★ * Eleinte nem gondolt komolyan a futballra, inkább az atlétika vonzotta. Tehetséges sprinternek indult, ma is féltve őrzi az út­törő-olimpián szerzett aranyat. Igazén nem kell különösebben megerőltetnünk emlékezetünket, hogy felidézzük Mátrai Sándor, vagy az olaszok egyik vezér­egyéniségének, Facchettinek az alakját, akiknek neve mellé pá­lyafutásuk szinte minden jelen­tős állomásán odabiggyesztették: rövidtávfutónak indultak, majd nem tudva ellenállni a bőrlabda csábításának, fordítottak csak hátat a versenyszerű futásnak. Kőhalmi Gábor esetében kí­sérteties a hasonlóság — — Péter, ha ráérsz, gyere ki délután a meccsre, szeretném, ha megnéznéd az egyik srácot, talán lehet belőle valami! — mondta néhány évvel ezelőtt Szombathelyen a Nagy Lajos Gimnázium testnevelő Tanára Török Péternek, a Haladás-ifik akkori edzőjének. Másnap Kőhalmi Gábort le­igazolta a Haladás. Azonnal a tartalékcsapatban kapott helyet, de ott sem sokáig, rövidesen az akkor NB I B-s együttes vé­delmének biztos pontjává vált. Bekerültek az NB I-be, Ő akkor alig múlt 17 éves. Egy szép napon hivatták a vezetők. — Gabi, mit szólnál, ha a Bp. Honvéd játékosa lehetnél? — Én jól érzem magam Szom­bathelyen ... — Pedig mi elcseréltünk Fe­hérváriért, ő jön hozzánk, téged várnak Budapesten. Neked nincs más dolgod, csak felülni a vo­natra ... Mit volt mit tenni, szép csend­ben elbúcsúzott Szombathelytől, a szüleitől és irány a főváros. Nagyon sok fiatalnak szinte minden álma, hogy egyszer ne­ves budapesti csapatban kerget­hesse a labdát. Kőhalmi Gábor­ról ezt még a legnagyobb jóin­­dulattal sem lehetett elmonda­ni. Ő inkább félt a világváros nyüzsgésétől, az új társaktól a pályán. Négy év alatt tizenhétszer ját­szott a Bp. Honvédban, de nem tudott gyökeret verni az együt­tesben. Tavaly nyáron kérte a vezetőket, engedjék el bárhová, mindenképpen játszani szeretne. Beleegyeztek. A Csepel jelentkezett érte. Megkapták — kölcsönkérjen! Egy évre ... ★ ★ ★ Tizenkétszeres ifi- és kétsze­res utánpótlás-válogatottként ér­kezett a gyáriakhoz. Hamar be­illeszkedett a társaságba, végre azon a poszton játszhatott, amelyről mindig álmodozott — a középhátvéd helyéről verte vissza az ellenfél támadóinak rohamait. Két mérkőzés kivé­telével végig a kezdőcsapat tag­ja volt, az év végi értékelés­ben a legjobb csepelinek bizo­nyult. Ő, aki addigra gyakorla­tilag már nem is volt csepe­li... Vészesen közeledett ugyanis a két egyesület által kötött megállapodás lejártának időpontja, amikor is automati­kusan újból a Bp. Honvéd játé­kosává válik. Tartalékká ... ,n nagyon jól éreztem magam Csepelen, ott megkaptam azt a lehetőséget, amire évek óta vágytam, a bizalmat a játékhoz! Végre nem úgy kellett pályára lépnem, hogy játék közben is a gyúrót figyelem — ő az, aki bemutatja a lecserélendő játé­kos mezszámát —, hanem csu­pán az ellenfél csatárait... A tavasszal egyre gyakrabban ju­tott eszembe, még hat, már csak kettő és végül egy mérkőzés ... azután isten veled NB I, ki tudja, mikor játszom ismét a legjobbak között. Abban bíztam, talán sikerül megegyeznie a két klubnak végleges maradásom ügyében — hivatalosan is kér­tem, átigazolásomat a Csepelbe —, az utolsó napig, július 31-ig Csepelen edzettem, készültem a bizonytalanra ...” És akkor jött a telefon — adós fizess! ★ ★ Az életben sokszor a legjobb szándék is balul üt ki. Így történt ez Kőhalmi Gábor eseté­ben is. Am­ikor a Bp. Honvéd kölcsönadta, lehetőséget biztosí­tott számára a fejlődésre. Az más lapra tartozik, hogy talán ők sem hitték, hogy ilyen jól helyt áll az élvonalban, így az­tán érthető az is, hogy az egy év lejártakor visszavárták Kis­pestre. De legalább ennyire ért­hető a csepeliek ragaszkodása is a fiatal védőhöz, aki mind já­tékával, mind magatartásával rövid idő alatt az együttes egyik meghatározó egyéniségévé vált. Kispesten várták , de nem játéklehetőséggel. Bíztatták a szemmel láthatóan kedvét vesz­tett fiatalembert, bekerülhet a csapatba , csupán a válogatott Kocsist kell kiszorítania ... Közben Csepelen sehogy sem tudtak beletörődni Kőhalmi tá­vozásába. A gyáriak bizakodását táplálta a tény, hogy Kőhalmi szóba sem került a Bp. Honvéd­ban az időközben megindult baj­nokságban az első csapat össze­állításánál. Az átigazolások lezárultak, a tárgyalások azonban nem ... Komora Imre, a Bp. Honvéd techr­ikai vezetője: „Arra gon­doltunk, amikor kölcsönadtuk Gabit a Csepelnek, hadd fej­lődjön, vele mi hosszú távon számoltunk. A nyáron úgy érez­tük, nem mondhatunk le róla, de az is igaz, hogy amikor visz­­szajött, nem tudtuk számára megadni a lehetőséget. Kocsis Pista most jobban játszik, mint azelőtt bármikor... A Csepel változatlanul ostromolt bennün­ket, végül úgy döntöttünk, ki­adjuk Kőhalmit nekik, miután ő is többször kérte a vezetőket, engedjük vissza Csepelre.” Győzött a józan ész! ★ ★★ Egy borongás novemberi reg­gelén „új” játékos kopogtatott Csepelen a labdarúgócsapat öl­tözőjében. Kőhalmi Gábor nevét azóta ismét olvashattuk a Cse­pel összeállításában, ötvened­szer játszott az NB I-ben. Szá­mára azonban nem csupán egy­szerű jubileumot jelentett az a mérkőz­­s. Annál többet. A visszatérést. Zsiday István . A nyilatkozatok margójára R­eflektorfényben élő emberek, közéleti személyiségek, politikusok, színészek a megmondhatói: nincs annál nehezebb, mint röviden, tömören, minden igényt ki­elégítően néhány mondatban véleményt alkotni, úgy meg­formálni a mondanivalót, hogy az támadhatatlan, érthető legyen akár a legszélesebb befogadó réteg — ebben az esetben az olvasótábor — számára is ... Az NB I-es csapatok vezető edzői a legrendszeresebb kapcsolatot a bajnoki találkozók utáni, legfeljebb két­­mondatos nyilatkozataikkal tartják csapatuk szurkolóival, sőt a labdarúgás iránt — klubszínekre való tekintet nél­kül — érdeklődő, vagy éppen más együttesért szorító köz­véleménnyel. A Népsportban tudósított élvonalbeli talál­kozók állandó böngészőinek nagyon széles rétege kialakí­tott már magában olyan gyakorlatot, miszerint a jelen­tések átnézését az edzők nyilatkozatainak elolvasásával kezdi, s az ezekben foglaltakat — a mérkőzés eredmé­nyének ismeretében — összeveti saját véleményével. Ilyen­kor szinte rendre kialakul bizonyos ütközési pont a nyilat­kozó és az olvasó között. Márcsak azért is, mert a véle­ménynyilvánításokkal sokszor nem lehet egyetérteni! Eluralkodott a teljes elégedettség, a szakvezetők több­sége — még vereség esetén is! — rendszerint nem talál ki­fogásolnivalót csapata játékában, inkább elégedettségét han­goztatja, „merészebb” fordulat esetén is csupán a játék­vezető működésének bírálatáig jut el. Olyan mérkőzések után jelennek meg érthetetlenül derűlátó, az esetek jelen­tős részében semmitmondó edzői vélemények, amikor a szakvezetőnek határozott csalódottságát, elégedetlenségét kellene a nyilvánosság elé tárnia, ezzel is segítve eltüntetni azt az álszemérmes, vagy — mondjuk ki bátran — önámító hangulatot, amely az együttesekre, s rajtuk keresztül óha­tatlanul a vezető edzőkre is rátelepszik. Bajnokságok sorát játsszák le az NB I-ben anélkül, hogy idegenbeli pontszerzést követően bármelyik együttes edzője — legyen az akár a pillanatnyi listavezető — az el­vesztett egy pontot kérné számon játékosaitól, kerek perec kijelentené: az ő törekvéseiket tekintve kudarcként köny­veli el a döntetlent, a vereségről nem is beszélve! A rend­szeresen „visszaköszönő”: „Úgy érzem, győzelmet érdemel­tünk volna”..., „A látottak alapján az eredmény igazsá­gos” ..., „Elégedett vagyok a szerzett ponttal” ..„Idegen­ben csak a pontszerzés volt a célunk”, vagy hasonló je­lentéstartalmú vélemények szinte az esetek mindegyikében a várttal ellentétes hatást váltanak ki, hiszen a játékosok­ból edzőjük „feloldozást” jelentő nyilatkozata után még az a maradék lelkiismeretfurdalás, legalább a felelősségre­­vonástól való „félsz” is azonnal elszáll, amelyet egyébként legalább a legközelebbi találkozásig — a hétfői vagy keddi kiértékelésig — törvényszerűen hordoznának magukban ... A mérkőzések utáni edzői nyilatkozat tehát, bár rövid, mégis feltétlenül meghatározó erejű, éppen ezért fur­csa, hogy csak nagyon kevesen élnek e rendszeresen biztosított lehetőség „gyógyító”, az előbbre jutást segítő fegyverével. Készséggel elismerjük: az események tobzó­dásában, a túlfeszített hangulatban, a történtek alaposabb, mélyebb feldolgozásának hiányában roppant nehéz két mon­datban minden igényt kielégítő véleményt formálni, vala­mennyi szempontot figyelembe véve azonnal nyilatkozni. Mégsem fordulhatnak a szakvezetők menetrendszerűen a sablon eszközéhez, hiszen a nyilatkozat, túl a fentebb már említett hatásokon, bizonyos fokig tükör, amely egy idő után összegeződve óhatatlanul képet alakít ki arról, aki adja! Szurkolókban, játékosokban, vezetőkben merevedik ki ez a bizonyos kép, s­­egyetlen edző számára sem lehet mindegy, miként ítélik meg őt éppen azok az emberek, akik a legközelebb állnak hozzá, akikkel a legközvetlenebb kap­csolatban van, akik között a mindennapjait éli. A mérkő­zéseken látottakat összegező nyilatkozatra tehát — erre is van példa — egy bizonyos határon belül készülni kell! " Nem uralkodhat tovább a manapság általános nézet, mi­szerint: nem mondok kritikai véleményt, mert: a) nera tá­rom fel nehézségeinket a következő ellenfél előtt, b) nem kerülök kellemetlen helyzetbe a játékosokkal szemben, c) nem előzöm meg a kiértékelésre hivatott játékosértekez­letet, d) nem kiáltok tüzet addig, amíg a felettem álló vezetők véleménye meg nem erősít abban, hogy valóban ég a ház... Az edzői megnyilatkozások azt mutatják: élvonalbeli klubjaink döntő többségében nagyon alacsonyra került az igények mércéje. Sajnos, ebben azok is szerepet játszanak, akiknek minden erőfeszítésükkel a színvonal emelésén, a követelményszint állandó feljebb és feljebb tételén kellene fáradozniuk. Akit egy élvonalbeli klub vezetői NB I-es labdarúgócsapatuk szakmai irányításával megbíztak, az már feltételezhetően eljutott olyan szintre, hogy tudja: a baj­nokságban a pontszerzésnek — néha még a győzelemnek is — a nemzetközi szint mércéjével mérve milyen érté­ke van. Különösen a fővárosi, úgynevezett „nagycsapatok” edzőire hárul jelentős felelősség. A MÁV Előre, a Bp. Vasas Izzó, a Haladás vagy bármelyik más, a kiesés ellen küzdő együttes vezető edzőjétől hellyel-közzel elfogadható az elé­gedettséget hangoztató nyilatkozat — tulajdonképpen bár­melyik pontszerző mérkőzés után... Az élen állóknak azon­ban többet kell követelniük, hiszen céljuk nem lehet csu­pán a pillanatnyi nyugalom biztosítása. A szakadék, amely­ből éppen az említett vezető együttesek segítségével kell kikecmeregnie a magyar labdarúgásnak, sokkal mélyebb annál, hogy az a hétköznapok „kozmetikázásával” sikerül­hessen! Napról napra, mérkőzésről mérkőzésre többet és többet kell követelni a játékosoktól, egyértelművé kell ten­ni számukra teljesítményük valódi értékét, még akkor is, ha ez átmeneti nézeteltérésekhez, haragszom rádhoz, rosz­­szalló pillantásokhoz, vagy éppen — ez lenne talán a leg­kedvezőbb — mély szembenézéshez vezet. Példák sorát említhetnénk arra, miként állította játé­kosait egy-egy világhírű szakvezető éppen nyilatkozatai ál­tal mind nagyobb és nagyobb feladatok elé, miként „szol­gáltatta ki” őket egy jó ügy elérése érdekében (!) a nyil­vánosságnak, a közvéleménynek. Helenio Herrera, Ali Ramsey, Cesar Menotti száját jobbára csak akkor hagyta el elégedettségről tanúskodó, örömről árulkodó nyilatkozat, amikor csapata már túl volt egy BEK-, vagy éppen egy világbajnokság megnyerésén! A csúcsig vezető utat azonban végigelégedetlenkedték, s ha mindezt az esetek döntő több­ségében taktikából tették is — nekik volt igazuk. Játékosaik mindig tudták, holnap még több kell, hiszen a mester ha­ragos, elégedetlen — olvashatja bárki az újságban... A játékos érzékeny műszer, szemvillanás alatt idomul a kialakult helyzethez, játszi könnyedséggel túlteszi magát a kellemetlenségeken. És ha ehhez edzője ál­tal még hivatkozási alapot is kap, egyszeriben összeomlik alatta az a lépcsősor, amelyen a feladatok növekedésével fokozatosan feljebb és feljebb kellene haladnia. Benedictus de Spinoza holland materialista filozófus élete végéig kezén viselt aranygyűrűjébe vésve hordta sze­mélyétől elválaszthatatlan hitvallását, szemléletét, felfogá­sát: „Óvatosság!” A maga korában ezzel jelentős sikereket ért el, szakterületén bizonyos fokig iskolát alapított. Spinoza azonban­­ a középkorban élt... Lakat T. Károly NÉPSPORT 3

Next