Népsport, 1978. december (34. évfolyam, 290-314. szám)
1978-12-08 / 296. szám
XXXIV. 296. ♦ 1978. december 8. LABDARÚGÁS Sok holdja magyart tehetett..találni szerdán este az Ajax-stadionban. Hiába, na, jelentős futballsikert az utóbbi időben nemigen ünnepelhettünk, hát hogyne kapnánk az alkalmon. Egy szó, mint száz: aki szívén viselte a Bp. Honvéd sorsát, annak szép volt ez az este. Sokan szorongatták az öltözőből az autóbuszba tartó labdarúgók kezét, s integetésük kísérte a távozó társaságot. A korábban oly dicséretes aktivitással ordítozó, doboló, szerpentint és ülőpárnákat hajigáló holland szurkolók pedig mi mást tehettek, mint tudomásul vették a megmásíthatatlan valóságot, miszerint a várt csoda elmaradt, s kedvenceik nem tudták megismételni a Bilbao elleni bravúrt. Nem jött össze a „megtervezett” három hazai gól, csak kettő. Ez pedig csak a szép búcsúhoz volt elegendő. A meccs végén még kicsit éltették az övéiket, egy kicsit szapulták a bírót (vajon miért?), aztán hazaballagtak. Ami a történések sorrendjét illeti, közvetlenül a mérkőzés előtt — mivel tovább már nem lehetett „rejtélyeskedni” a különböző nevekkel — végre kiderült, hogy milyen összetételben küldi pályára csapatát Cor Brom edző. A korábban beharangozott védő, a sérüléséből hetek óta „épülgető” Pin van Dord mégsem volt a kezdők között, sőt azt a Schoenakert is csak a kispadra ültette, akivel korábban nagy tervei voltak, hiszen a hírek szerint Pintér őrzését akarta rábízni. Így aztán csak egy helyen változott meg a Népstadionban szerepelt holland együttes. Egy védővel — Schoenaker — kevesebb, s egy támadóval több — Meyer — kapott szerepet, de ez mit sem változtatott a Honvéd felállásán és alaptaktikáján. A képlet adott volt. Az Ajax a Népstadionban, húsz percet leszámítva, csak „bekkelt”, s emiatt került háromgólos hátrányba. Már itt, Budapesten kitűnt, hogy a túlbiztosítás ellenére sebezhető a hátsó sora, egy állandóan rohamozó ellenfél jelentős „károkat” tud okozni a védőfalon. Szép lassan kiderült, a védőmunka közel sincs úgy megszervezve, mint a szakma klaszszikusainak számító régi Internél, vagy a nagy elődnél, Cruyffék Ajaxánál. Budapesten két hete a hollandok vajmi keveset adtak a szépségre, a nagyvonalúságra, rúgták a labdát, amerre álltak, csak ne legyen kapujuk közelében. Ellentétes előjellel volt azUUIUliUlulIUH várható e kép. Számítani kellett egy nagyon elszánt, nagyon igyekvő és kellően felpaprikázott ellenfélre, amelyben tombol a törlesztés vágya. Ha teret kapnak, ha csak védekezésre berendezkedett együttest látnak maguk előtt, „letörlesztik” a korábban elmaradt gólokat. Ebben az esetben számítani lehet állandó jelenlétükre a kapu előtt, s a lassú, de biztos felőrlődésre is. Hacsak... nem sikerül kicsit megingatni azt a fene nagy önbizalmat a hazai játékosokban, ha csak kicsit is éreztetni tudja velük a magyar együttes, hogy maradt valami abból a népstadionbeli lendületből, s ha alkalmanként emlékeztetni is tudja ezekre a percekre a hollandokat, akkor aligha képes végig izgalomban tartani a tulipános társaság a mieinket. Ennek szellemében kezdett a Bp. Honvéd, de aztán fokozatosan a kezébe kaparintotta az irányítást az Ajax. Jöttek és megint jöttek, mindkét oldalról ívelgették a kapu elé a labdát, ám ez ellen a harcmodor ellen felkészült a magyar együttes. A nyurga, jól fejelő Nagy is besegített a hátvédeknek, Kocsissal ketten, középen az esetek többségében visszaverték az akciókat. Csak az volt a baj, hogy a kirúgott, kifejelt labda túl gyorsan érkezett vissza. A mieink csak ritkán próbálták tartani a labdát, ezzel fékezni a hazai lendületet, s egy kis „altatás”, néhány ügyes passzolgatás után ritmust váltva, gyors megugrásokkal kellemetlenkedni a másik oldalon. Pedig az élet, pontosabban a játék néhány mozzanata e gyakorlat hasznosságát igazolta. Pár gyors húzás, a labda birtokában bátor felfejlődés, s máris fel tudták „boszszantani” a hollandokat, akik szinte ,,személyes sértésnek” vették, ha a mieink próbáltak egy kicsit futballozni. Ha valaki megindult a kapujuk felé, azt nyomban üldözőbe vették, s ledöntötték a lábáról. Tulajdonképpen az volt az Ajax játékának egyik alapvető hibája, hogy a hazaiak siettették a döntést, s amikor a Honvéd-játékosok birtokában volt a labda, rengeteg felesleges szabálytalanságot követtek el. Aztán fel voltak háborodva, hogy ellen-felük nem töri kezét-lábát a szabadrúgások gyors elvégzése érdekében... is sok trakfotással.ját lendületüket, játékuk folyamatosságát. Igaz, ezzel azt is elérték, hogy a kispestieknek ilyen körülmények között nagyon nehéz volt kibontakozni, s emiatt, valamint jelenlegi helyzetére való tekintettel, el kellett fogadni e harcmodort. Szárnyszegett csatársorral, sérült „hajtómotorral” nem tellett sokkal többre. Pintér injekcióval a lábában és több napos edzéskihagyással a háta mögött nem tudta azt nyújtani, amire képes. Így is becsületesen küzdött, végigszenvedte a találkozót. Segített hátul, amennyire tudott, de most nagyon hiányzott az a futásmennyiség, az a munkabírás, amire képes, s az igazi lendülete is. Pál sérült lába sem bírta úgy, mint két hete, de így is sokat vállalt magára, ám ő sem villogott úgy, mint a 4-1 idején. Párszor ugyan meglódult egy-egy támadáskezdeményezésnél, amikor nekiiramodott a hazai kapu felé vezető útnak, láthattuk, mi lehetne, ha minden stimmelne. Csatársor, mint ilyen nem volt a Honvédnál. Jószerével ezt az ugyancsak fájós lábú Weimper egymaga testesítette meg, s a mezőnyben ügyesen és taktikusan futballozó Póczik besegített neki. De ketten kevesek voltak, s nem tudtak feledtetni, mondjuk, két gyors, mozgékony szélsőt. Maradt tehát a védekezés, mint lő fegyver, s mindent erre az egy lapra tett fel a magyar gárda. Ha nem is látványosan, de tisztes buzgalommal, nagy szívvel és lelkesedéssel őrizték kapujukat. Két gólt kaphattak csak szerda este, s csak annyit kaptak, feladatukat tehát ellátták. Nívódíjra nem pályáztak, mert a kupatalálkozók játéka — különösen az idegenbeli — hamar feledésbe merül manapság. De az eredmény — fennmarad! Az Ajax szívest-örömest „körbecsókolta” volna mindkét kapufát, ha a találkozót három góllal nyeri, s kisebb gondja is nagyobb lenne annál, hogy a Népstadionban kapott verésen kezdjen utólag morfondírozni. Ma már a kupaküzdelmekben nem a szépségen van a hangsúly, hanem az eredményen. Na, és a profi csapatoknál a pénzen. Az Ajax esetében nagy pénzen, amit továbbjutás esetén vágott volna zsebre a társaság. A Rn Unnvpil háromgólos előnnyel az‘ KUUVCU kezdte a visszavágót, s ezt nem tudta ledolgozni a nemzetközi színpadon még mindig tisztes ranggal büszkélkedhető holland együttes. Lehet, hogy még egy ideig beszédtéma lesz, hogy nem volt kifejezetten látványos az a mód, ahogy előnyét megőrizte. De végül is a magyar együttes várja a kupa következő fordulójának sorsolását és nem az Ajax, ahol már-már gondosan betáblázták a legközelebbi fordulóból adódó nyereséget. A bravúr így, vagy úgy, megtörtént, s dicséret illeti érte a mieinket. Az öröm perceiben azonban valamire emlékezni kell, már a jövő érdekében is. Mégpedig arra, hogy ne értékeljük alul magunkat azon nyomban, amikor kitesszük a lábunkat az országból. Legyünk bátrabbak, önbizalomban gazdagabbak, pláne, ha egy olyan együtteshez megyünk vendégségbe, amelyet egyszer már megtáncoltattunk nálunk. Nem szükséges „jámbornak” lenni ott, ahol csak hasonlóakat tudnak ütni, mint mi. Ez a siker nagyon ráfért már labdarúgásunkra. Van mire emlékezni, ha befejeződik az őszi idény és kezdődik a készülődés az újra. v. s. ! — Aztán el ne felejtsd, holnap reggel hol kell jelentkezned! — Igen, tudom mit kell tennem — mondta halkan, majd nagyot sóhajtva lassan a helyére illesztette a telefonkagylót. Leballagott az öltözőbe, hogy még egyszer — utoljára? — együtt legyen a megszokott társasággal. Még egy edzés — aztán vége, ki tudja, mit hoz a bizonytalan holnap. Most csak azt érezte, hogy a jót, a biztosat kénytelen feladni egy megfoghatallannak tűnő ábrándért. A piros-kék mez, a nadrág, a cipője a szokott helyén várta. „Jaj, csak a cipőmet ne felejtsem el magammal vinni!” — villant át az agyán. Amíg a fűzővel babrált, lopva felnézett társaira, azok sem voltak éppenséggel vidámak. Nem játéktól visszavonuló labdarúgó érkezett el pályafutása végéhez. A 22 éves Kőhalmi Gábor búcsúzott. Nem a játéktól, csupán a csepeliektől. Akik tulajdonképpen egyet jelentettek számára a játékkal... ★ ★ * Eleinte nem gondolt komolyan a futballra, inkább az atlétika vonzotta. Tehetséges sprinternek indult, ma is féltve őrzi az úttörő-olimpián szerzett aranyat. Igazén nem kell különösebben megerőltetnünk emlékezetünket, hogy felidézzük Mátrai Sándor, vagy az olaszok egyik vezéregyéniségének, Facchettinek az alakját, akiknek neve mellé pályafutásuk szinte minden jelentős állomásán odabiggyesztették: rövidtávfutónak indultak, majd nem tudva ellenállni a bőrlabda csábításának, fordítottak csak hátat a versenyszerű futásnak. Kőhalmi Gábor esetében kísérteties a hasonlóság — — Péter, ha ráérsz, gyere ki délután a meccsre, szeretném, ha megnéznéd az egyik srácot, talán lehet belőle valami! — mondta néhány évvel ezelőtt Szombathelyen a Nagy Lajos Gimnázium testnevelő Tanára Török Péternek, a Haladás-ifik akkori edzőjének. Másnap Kőhalmi Gábort leigazolta a Haladás. Azonnal a tartalékcsapatban kapott helyet, de ott sem sokáig, rövidesen az akkor NB I B-s együttes védelmének biztos pontjává vált. Bekerültek az NB I-be, Ő akkor alig múlt 17 éves. Egy szép napon hivatták a vezetők. — Gabi, mit szólnál, ha a Bp. Honvéd játékosa lehetnél? — Én jól érzem magam Szombathelyen ... — Pedig mi elcseréltünk Fehérváriért, ő jön hozzánk, téged várnak Budapesten. Neked nincs más dolgod, csak felülni a vonatra ... Mit volt mit tenni, szép csendben elbúcsúzott Szombathelytől, a szüleitől és irány a főváros. Nagyon sok fiatalnak szinte minden álma, hogy egyszer neves budapesti csapatban kergethesse a labdát. Kőhalmi Gáborról ezt még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett elmondani. Ő inkább félt a világváros nyüzsgésétől, az új társaktól a pályán. Négy év alatt tizenhétszer játszott a Bp. Honvédban, de nem tudott gyökeret verni az együttesben. Tavaly nyáron kérte a vezetőket, engedjék el bárhová, mindenképpen játszani szeretne. Beleegyeztek. A Csepel jelentkezett érte. Megkapták — kölcsönkérjen! Egy évre ... ★ ★ ★ Tizenkétszeres ifi- és kétszeres utánpótlás-válogatottként érkezett a gyáriakhoz. Hamar beilleszkedett a társaságba, végre azon a poszton játszhatott, amelyről mindig álmodozott — a középhátvéd helyéről verte vissza az ellenfél támadóinak rohamait. Két mérkőzés kivételével végig a kezdőcsapat tagja volt, az év végi értékelésben a legjobb csepelinek bizonyult. Ő, aki addigra gyakorlatilag már nem is volt csepeli... Vészesen közeledett ugyanis a két egyesület által kötött megállapodás lejártának időpontja, amikor is automatikusan újból a Bp. Honvéd játékosává válik. Tartalékká ... ,n nagyon jól éreztem magam Csepelen, ott megkaptam azt a lehetőséget, amire évek óta vágytam, a bizalmat a játékhoz! Végre nem úgy kellett pályára lépnem, hogy játék közben is a gyúrót figyelem — ő az, aki bemutatja a lecserélendő játékos mezszámát —, hanem csupán az ellenfél csatárait... A tavasszal egyre gyakrabban jutott eszembe, még hat, már csak kettő és végül egy mérkőzés ... azután isten veled NB I, ki tudja, mikor játszom ismét a legjobbak között. Abban bíztam, talán sikerül megegyeznie a két klubnak végleges maradásom ügyében — hivatalosan is kértem, átigazolásomat a Csepelbe —, az utolsó napig, július 31-ig Csepelen edzettem, készültem a bizonytalanra ...” És akkor jött a telefon — adós fizess! ★ ★ Az életben sokszor a legjobb szándék is balul üt ki. Így történt ez Kőhalmi Gábor esetében is. Amikor a Bp. Honvéd kölcsönadta, lehetőséget biztosított számára a fejlődésre. Az más lapra tartozik, hogy talán ők sem hitték, hogy ilyen jól helyt áll az élvonalban, így aztán érthető az is, hogy az egy év lejártakor visszavárták Kispestre. De legalább ennyire érthető a csepeliek ragaszkodása is a fiatal védőhöz, aki mind játékával, mind magatartásával rövid idő alatt az együttes egyik meghatározó egyéniségévé vált. Kispesten várták , de nem játéklehetőséggel. Bíztatták a szemmel láthatóan kedvét vesztett fiatalembert, bekerülhet a csapatba , csupán a válogatott Kocsist kell kiszorítania ... Közben Csepelen sehogy sem tudtak beletörődni Kőhalmi távozásába. A gyáriak bizakodását táplálta a tény, hogy Kőhalmi szóba sem került a Bp. Honvédban az időközben megindult bajnokságban az első csapat összeállításánál. Az átigazolások lezárultak, a tárgyalások azonban nem ... Komora Imre, a Bp. Honvéd techrikai vezetője: „Arra gondoltunk, amikor kölcsönadtuk Gabit a Csepelnek, hadd fejlődjön, vele mi hosszú távon számoltunk. A nyáron úgy éreztük, nem mondhatunk le róla, de az is igaz, hogy amikor viszszajött, nem tudtuk számára megadni a lehetőséget. Kocsis Pista most jobban játszik, mint azelőtt bármikor... A Csepel változatlanul ostromolt bennünket, végül úgy döntöttünk, kiadjuk Kőhalmit nekik, miután ő is többször kérte a vezetőket, engedjük vissza Csepelre.” Győzött a józan ész! ★ ★★ Egy borongás novemberi reggelén „új” játékos kopogtatott Csepelen a labdarúgócsapat öltözőjében. Kőhalmi Gábor nevét azóta ismét olvashattuk a Csepel összeállításában, ötvenedszer játszott az NB I-ben. Számára azonban nem csupán egyszerű jubileumot jelentett az a mérkőzs. Annál többet. A visszatérést. Zsiday István . A nyilatkozatok margójára Reflektorfényben élő emberek, közéleti személyiségek, politikusok, színészek a megmondhatói: nincs annál nehezebb, mint röviden, tömören, minden igényt kielégítően néhány mondatban véleményt alkotni, úgy megformálni a mondanivalót, hogy az támadhatatlan, érthető legyen akár a legszélesebb befogadó réteg — ebben az esetben az olvasótábor — számára is ... Az NB I-es csapatok vezető edzői a legrendszeresebb kapcsolatot a bajnoki találkozók utáni, legfeljebb kétmondatos nyilatkozataikkal tartják csapatuk szurkolóival, sőt a labdarúgás iránt — klubszínekre való tekintet nélkül — érdeklődő, vagy éppen más együttesért szorító közvéleménnyel. A Népsportban tudósított élvonalbeli találkozók állandó böngészőinek nagyon széles rétege kialakított már magában olyan gyakorlatot, miszerint a jelentések átnézését az edzők nyilatkozatainak elolvasásával kezdi, s az ezekben foglaltakat — a mérkőzés eredményének ismeretében — összeveti saját véleményével. Ilyenkor szinte rendre kialakul bizonyos ütközési pont a nyilatkozó és az olvasó között. Márcsak azért is, mert a véleménynyilvánításokkal sokszor nem lehet egyetérteni! Eluralkodott a teljes elégedettség, a szakvezetők többsége — még vereség esetén is! — rendszerint nem talál kifogásolnivalót csapata játékában, inkább elégedettségét hangoztatja, „merészebb” fordulat esetén is csupán a játékvezető működésének bírálatáig jut el. Olyan mérkőzések után jelennek meg érthetetlenül derűlátó, az esetek jelentős részében semmitmondó edzői vélemények, amikor a szakvezetőnek határozott csalódottságát, elégedetlenségét kellene a nyilvánosság elé tárnia, ezzel is segítve eltüntetni azt az álszemérmes, vagy — mondjuk ki bátran — önámító hangulatot, amely az együttesekre, s rajtuk keresztül óhatatlanul a vezető edzőkre is rátelepszik. Bajnokságok sorát játsszák le az NB I-ben anélkül, hogy idegenbeli pontszerzést követően bármelyik együttes edzője — legyen az akár a pillanatnyi listavezető — az elvesztett egy pontot kérné számon játékosaitól, kerek perec kijelentené: az ő törekvéseiket tekintve kudarcként könyveli el a döntetlent, a vereségről nem is beszélve! A rendszeresen „visszaköszönő”: „Úgy érzem, győzelmet érdemeltünk volna”..., „A látottak alapján az eredmény igazságos” ..., „Elégedett vagyok a szerzett ponttal” ..„Idegenben csak a pontszerzés volt a célunk”, vagy hasonló jelentéstartalmú vélemények szinte az esetek mindegyikében a várttal ellentétes hatást váltanak ki, hiszen a játékosokból edzőjük „feloldozást” jelentő nyilatkozata után még az a maradék lelkiismeretfurdalás, legalább a felelősségrevonástól való „félsz” is azonnal elszáll, amelyet egyébként legalább a legközelebbi találkozásig — a hétfői vagy keddi kiértékelésig — törvényszerűen hordoznának magukban ... A mérkőzések utáni edzői nyilatkozat tehát, bár rövid, mégis feltétlenül meghatározó erejű, éppen ezért furcsa, hogy csak nagyon kevesen élnek e rendszeresen biztosított lehetőség „gyógyító”, az előbbre jutást segítő fegyverével. Készséggel elismerjük: az események tobzódásában, a túlfeszített hangulatban, a történtek alaposabb, mélyebb feldolgozásának hiányában roppant nehéz két mondatban minden igényt kielégítő véleményt formálni, valamennyi szempontot figyelembe véve azonnal nyilatkozni. Mégsem fordulhatnak a szakvezetők menetrendszerűen a sablon eszközéhez, hiszen a nyilatkozat, túl a fentebb már említett hatásokon, bizonyos fokig tükör, amely egy idő után összegeződve óhatatlanul képet alakít ki arról, aki adja! Szurkolókban, játékosokban, vezetőkben merevedik ki ez a bizonyos kép, segyetlen edző számára sem lehet mindegy, miként ítélik meg őt éppen azok az emberek, akik a legközelebb állnak hozzá, akikkel a legközvetlenebb kapcsolatban van, akik között a mindennapjait éli. A mérkőzéseken látottakat összegező nyilatkozatra tehát — erre is van példa — egy bizonyos határon belül készülni kell! " Nem uralkodhat tovább a manapság általános nézet, miszerint: nem mondok kritikai véleményt, mert: a) nera tárom fel nehézségeinket a következő ellenfél előtt, b) nem kerülök kellemetlen helyzetbe a játékosokkal szemben, c) nem előzöm meg a kiértékelésre hivatott játékosértekezletet, d) nem kiáltok tüzet addig, amíg a felettem álló vezetők véleménye meg nem erősít abban, hogy valóban ég a ház... Az edzői megnyilatkozások azt mutatják: élvonalbeli klubjaink döntő többségében nagyon alacsonyra került az igények mércéje. Sajnos, ebben azok is szerepet játszanak, akiknek minden erőfeszítésükkel a színvonal emelésén, a követelményszint állandó feljebb és feljebb tételén kellene fáradozniuk. Akit egy élvonalbeli klub vezetői NB I-es labdarúgócsapatuk szakmai irányításával megbíztak, az már feltételezhetően eljutott olyan szintre, hogy tudja: a bajnokságban a pontszerzésnek — néha még a győzelemnek is — a nemzetközi szint mércéjével mérve milyen értéke van. Különösen a fővárosi, úgynevezett „nagycsapatok” edzőire hárul jelentős felelősség. A MÁV Előre, a Bp. Vasas Izzó, a Haladás vagy bármelyik más, a kiesés ellen küzdő együttes vezető edzőjétől hellyel-közzel elfogadható az elégedettséget hangoztató nyilatkozat — tulajdonképpen bármelyik pontszerző mérkőzés után... Az élen állóknak azonban többet kell követelniük, hiszen céljuk nem lehet csupán a pillanatnyi nyugalom biztosítása. A szakadék, amelyből éppen az említett vezető együttesek segítségével kell kikecmeregnie a magyar labdarúgásnak, sokkal mélyebb annál, hogy az a hétköznapok „kozmetikázásával” sikerülhessen! Napról napra, mérkőzésről mérkőzésre többet és többet kell követelni a játékosoktól, egyértelművé kell tenni számukra teljesítményük valódi értékét, még akkor is, ha ez átmeneti nézeteltérésekhez, haragszom rádhoz, roszszalló pillantásokhoz, vagy éppen — ez lenne talán a legkedvezőbb — mély szembenézéshez vezet. Példák sorát említhetnénk arra, miként állította játékosait egy-egy világhírű szakvezető éppen nyilatkozatai által mind nagyobb és nagyobb feladatok elé, miként „szolgáltatta ki” őket egy jó ügy elérése érdekében (!) a nyilvánosságnak, a közvéleménynek. Helenio Herrera, Ali Ramsey, Cesar Menotti száját jobbára csak akkor hagyta el elégedettségről tanúskodó, örömről árulkodó nyilatkozat, amikor csapata már túl volt egy BEK-, vagy éppen egy világbajnokság megnyerésén! A csúcsig vezető utat azonban végigelégedetlenkedték, s ha mindezt az esetek döntő többségében taktikából tették is — nekik volt igazuk. Játékosaik mindig tudták, holnap még több kell, hiszen a mester haragos, elégedetlen — olvashatja bárki az újságban... A játékos érzékeny műszer, szemvillanás alatt idomul a kialakult helyzethez, játszi könnyedséggel túlteszi magát a kellemetlenségeken. És ha ehhez edzője által még hivatkozási alapot is kap, egyszeriben összeomlik alatta az a lépcsősor, amelyen a feladatok növekedésével fokozatosan feljebb és feljebb kellene haladnia. Benedictus de Spinoza holland materialista filozófus élete végéig kezén viselt aranygyűrűjébe vésve hordta személyétől elválaszthatatlan hitvallását, szemléletét, felfogását: „Óvatosság!” A maga korában ezzel jelentős sikereket ért el, szakterületén bizonyos fokig iskolát alapított. Spinoza azonban a középkorban élt... Lakat T. Károly NÉPSPORT 3