Népsport, 1979. június (35. évfolyam, 128-153. szám)

1979-06-30 / 153. szám

XXXV. 153. ♦ 1979. június 30. ­ Portyák, átigazolási és frissítési tervek (Folytatás az 1. oldalról) az már bizonyos, hogy vissza­vágó mérkőzésekre utaznak majd Trencsénbe és Eperjesre. A PMSC kapust és csatárt keres A Pécsi MSC egy kapust és egy bal oldali csatárt igazol. Ez irányú tárgyalásai folyamatban vannak és július 3-ra várhatóan minden tisztázódik. A 18-as ke­retből csak Fiedlert, a tartalék­kapust engedik el, a többi já­tékosra igényt tartanak. Lingl, Szájer, Jónás és Zsolt viszont­­— ők nem tartoznak a 18-as keretbe — megkapták a távozási engedélyt. Fiataljaik k­özül senkit sem engednek más klubba. Szőcs János vezető­edző szer­ződése 1980. június 30-ig szól. A felkészülést július 16-án kez­dik. Pécsett. Baracs Ferenc, a PMSC elnöke közölte, hogy tárgyalnak egy spanyol túráról, s ha létrejön, Pécsett is lesz­nek nemzetközi mérkőzések. PVSK: Ráfit visszaadták Az újonc pécsi NB I-es csa­pat, a PVSK munkáját válto­zatlanul Hónai István irányítja, szerződése 1980 derekáig szól. Július 16-án kezdenek, a baj­nokság előtt valószínűleg három mérkőzést játszanak Eszék kör­nyékén. Szó lehet egy lengyel­­országi túráról is. — Átigazolási tárgyalásaink egyelőre folynak — mondta Mátis Géza, a PVSK elnöke. — A bajnokságot nyert keretből Ráfit vissza kellett adni a Pé­csi MSC-nek, mivel kölcsönjá­­tékos volt. A csepeli Somogyi — Debrecenben — Debrecen NB I-es labda­rúgócsapata, a DMVSC hazai környezetben, a Nagyerdőben készül a bajnoki mérkőzésekre és a Közép-Európa Kupára — mondotta Szombati András, a klub ügyvezető elnöke. — A csapatot, hogy a legmagasabb osztályban is megállja a he­lyét, néhány új játékossal erő­sítjük. Somogyi, a Csepel kö­zéppályása kiadatással már alá­írta az átigazolási lapot, ugyan­úgy Barta, az Eger csatára. Több játékossal még folynak a tárgyalások. A DMVSC edzéseit továbbra is Teleki Gyula vezeti, 1980. június 30-ig szól a szerződése. A felkészülést július 9-én kez­dik, túrát nem terveznek. Au­gusztus 16. és 20. között Alkot­mány Kupát rendeznek Debre­cenben a testvérvárosok csapa­tai lépnek pályára. Szabó Géza: Újabb két év a DVTK-ban Szabó Gézával, az eddigi ve­zető edzővel újabb kétéves szerződést kötöttek Diósgyőr­ben. Július 16-án látnak munká­hoz, szeretnének Dunavarsány­­ban táborozni. Tárgyalások folynak arról, hogy augusztus első felében nemzetközi tornát rendeznek Diósgyőrött. A Deb­recent, továbbá egy spanyol és egy portugál klubot szeretnének vendégül látni. Békéscsabai távozók: Bugyik, Alberti, Bánáti, Tulipán... A Békéscsaba felkészülése jú­­­ius 13-án orvosi vizsgálattal kezdődik, 16-tól két héten át naponta lesz foglalkozás. Az edző továbbra is Gudrik István, szerződése az 1979—80. évi baj­nokság végéig köti egyesületé­hez. Több túráról is szó van. Csehszlovákiai testvércsapatuk­hoz, Besztercebányára utaznak három mérkőzésre. A spanyol túra függvénye az augusztus 20-a körüli kikindai vendégjá­ték, illetőleg a Zrenjanin foga­dása. Békéscsabáról távozni készül Bugyik (Hódmezővásárhelyre), Alberti és Bánáti (mindkettő Szarvasra). Tulipán családi okok miatt visszatér Budapestre, már ki is adták a Csepelnek. A megyéből próbálnak tehetséges fiatalokat igazolni. Peták­ Ist­ván, a Szeghalom csatára már a Békéscsabáé. ­ Van egy korosztály, iűen nem hajlandó tudomást venni labdarúgásunk betegsé­geiről. Az utánpótlás-válogatot­­­tak korosztályáról van szó, azokról a játékosokról, akik a mindenkor érvényben levő sza­bályoknak megfelelően hol 23 éven aluliak, mint régebben, hol pedig — mint éppen most — 21 éven aluli korban ker­getik a labdát. Mindenképpen furcsa kontrasztjai ők a magyar labdarúgó életnek! Tőlük zeng­het az ég, csapkodhatnak a ha­rag villámai, végzik dolgukat, mégpedig meglepő eredményes­séggel. A 23 éven aluli csapat éppen Budapesten nyert EB-t, egyszer ezüstérmes lett, és azon túl is sok kellemes meglepetést szer­zett a szurkolóknak. A 21 éven aluliak méltó utódaik: legyőz­ték idegenben Csehszlovákiát és az NDK-t, tavaly Toulonban megnyerték a nemzetközi tor­nát, akkor legyőzték Iránt, Uru­­guayt, Hollandiát és Franciaor­szágot, az idén már az EB 8-as döntőjében vannak, és a nem­rég befejeződött touloni tornáról ismét sikeresen — Írország, Ar­gentína és Franciaország legyő­zése után — bronzéremmel ér­keztek haza, így vagy úgy, egy bizonyos: utánpótlás-válogatottjainkban csak a legritkább esetben csa­lódtunk. És ami a dologban a legérdekesebb: közben a min­denkori ifjúsági válogatottak képtelenek voltak bekerülni az UEFA-torna 16-os döntőjébe! A­ válogatottunk pedig elbukott a VB-n. A helyzet tehát a kö­vetkező : adott egy korosztály, amelyet 18 éves korban félkézzel végigver a világ, aztán csak­nem ugyanezek a fiúk 20—22 éves korukban mintha megsér­tődtek volna a kapott pofono­kon, kamatostul adják vissza ellenfeleiknek, végül mire beér­nének és várnánk a sikeres folytatást, ismét megfélemlített nebulókra emlékeztetően szen­vednek. Mi Eatipf vajon ennek a fe­lni kci­­i­nemás, sőt mondhatni „kétharmadmás” szereplésnek az oka ? Az, hogy fiatal labdarúgóink ifista korukban miért nem tud­nak érvényesülni a nemzetközi mezőnyben, könnyen megérthe­tő, ha utánpótlás-nevelésünk hiányosságaira gondolunk. Ezer­szer elhangzott már — sajnos, ez labdarúgó életünk egyik leg­fájóbb pontja —, hogy utánpót­láskorú játékosaink számára nem a legjobbak a feltételek. Kevés a jó pálya, a kifogásta­lan felszerelés. Hiányos a se­gédeszköz-ellátottság és bizony a fiatalokkal foglalkozó szak­embergárda sem a legfelkészül­tebb, így aztán nem is csoda, hogy a korosztály reprezentán­sai, a válogatottak a nemzetkö­zi,mezőnyben is rendre alulma­radnak. Az UEFA-torna selejte­zőin sorra kiderül, hogy ellen­feleink technikai tudás, tak­tikai érettség, de főképpen a fi­zikai képességek dolgában mennyire előttünk járnak... De vajon mi történik ezután? Ifjúsági játékosaink legtehetsé­gesebbjei bekerülnek az első csapatok keretébe. Szükségkép­pen bizonyítaniuk kell, ha itt is akarnak maradni. Ahhoz, hogy valamelyest megüssék az NB I mércéjét, óriási adóssá­got kell törleszteniük. Akikben megvan az akarat, élnek is a lehetőséggel és szerényen, csendben — hiszen ki előtt is lehetne még nagy hangjuk — dolgoznak. Végrehajtanak zok­szó nélkül minden utasítást, hogy nagy álmuk valóra vál­hasson: NB .I-es labdarúgók le­hessenek. És hogy milyen sikerrel? Er­re a választ legilletékesebben talán a touloni tornáról ismét sikerrel hazatért válogatott ed­zője, Monostori Tivadar adhat. Vajon elmaradnak-e fiaink eb­ben az életkorban külföldi kol­légáiktól ? — Az, hogy jelenleg imponáló biztonsággal az EB legjobb nyolc csapata között vagyunk, valamint a tavalyi touloni győ­zelem, és az idei 3. helyezés egyértelműen bizonyítja: semmi­,­vel sem vagyunk gyengébbek hasonló korú ellenfeleinknél. Sőt! Taktikailag, gondolkodás­­módban, korszerű szemléletben még előttük is járunk. A hol­landok talán valamivel ener­­gikusabbak, a szovjetek egy ki­csit célratörőbbek, az argenti­nok talán erőszakosabbak, de közel sem annyival, hogy győz­tesnek érezhessék magukat ve­lünk szemben.­­ Lehet, hogy külföldön nem veszik aranyira komolyan ennek a korosztálynak a szereplését? — Aligha! Talán elég, ha el­mondom: Menotti az 1978-as esztendő sikerembere, a VB- győztes argentin válogatott si­kerének kovácsa az idén csak azért mondta le — fájó szívvel — a touloni tornán való rész­vételét, mert az argentin válo­gatott ebben az időpontban ép­pen a világválogatott ellen mér­kőzött. Akkor mégis h°f£­ezek a fiúk ilyen sikeres sze­replések sorozata után a későb­biekben már meg sem tudják közelíteni utánpótlás-korukban nyújtott teljesítményüket? Ne­héz kérdés, de ha ismét csupán a józan észre támaszkodunk, a következő érvek tolakodnak előre: az a labdarúgó, aki már fiatalon bejárta a világot, aki közben ország-világ előtt bizo­nyította képességeit, nyilván igényt tarthat arra, hogy klub­jában is a legjobbak között szerepeljen. És mivel ott már —­ sajátos módon — nem tá­masztanak olyan magas igénye­ket, miután már nincs szüksé­ge a fogcsikorgató bizonyításra, beleszürkül az idősebbek által diktált ,,majd csak lesz vala­­hogy”-típusú hozzáállásba. So­kan pedig egy csapásra sztár­nak érzik magukat, és már nem készülnek sem a pályán, sem a magánéletükben olyan el­szántsággal, mint azelőtt. — Pontosan így van! — veszi át a szót ismét Monostori Ti­vadar. — A könnyebb érthető­ség kedvéért hadd világítsam meg egyik tehetséges játéko­som, Schmidt példájával a hely­zetet. Nagy tehetség, igen ha­mar helyet követelt magának a Tatabányában és az U-váloga­­tottban is. Játéka biztató volt. Egy idő után azonban anyagi­lag és elismerés szempontjából is egyre inkább a reflektor­fénybe került. Autót vett, s mind többet forgolódott a presz­­szók táján is. Amikor ellenőriz­tük, mindig otthon találtuk, de ugyebár a lányát féltő anya is az utolsó, aki megtudja ... Elég az hozzá, hogy a fiú játéka egyre több kívánnivalót hagyott maga után, a visszaesés szinte kézzel fogható volt. Ha nem szedi össze magát, ő is csak egy közepes labdarúgó lesz, pedig állítom: az egyik legnagyobb ígéret. — Mi lenne tehát a megoldás, hogy­­ ezek a srácok a továb­biakban is öregbítsék labdarú­gásunk hírnevét? — Úgy tapasztaltam, hogy utánpótlás korukban ezek a fiúk szinte mindenre kaphatók. Jóra és rosszra egyaránt fogé­konyak. Számukra még rendkí­vül sokat jelent a címeres mez, az, hogy hazájukat képviselik, bárhol is járnak a világban. Ha ezt a harci tüzet, ezt a megalkuvást nem ismerő el­szántságot továbbra is meg tud­juk bennük tartani, amikor sze­rintem még nagyon sok kelle­mes meglepetést tartogatnak számunkra. A jelenlegi légkör­ben erre nem sok a remény! Úgy vélem, kétféle módon le­hetne őket megtartanunk olyan­nak, amilyenek most. Az egyik út az, amit Menotti követett. Ő már a VB előtt jó néhány évvel kimondta: „a jelenlegi utánpótlás-válogatottra akarom építeni a VB csapatát!" És ez olyannyira sikerült neki, hogy a VB-t nyert csapatban hat volt utánpótlás-válogatott játékos szerepelt. A másik út sokkal nehezebb, de jóval gyümölcsö­zőbb: olyan légkört kell terem­teni klubcsapataink háza táján, amely nem gátolja, hanem se­gíti ezeknek a sokra hivatott fiatalembereknek a további fej­lődését ... Elgondolkoztató Nemz­ei feladatunk, hogy egy röpke cikk behatárolt lehetőségein be­lül kész receptet adjunk a meg­oldásra. Egy azonban bizonyos: a sok tennivaló közepette ki­emelten kellene foglalkoznunk azzal, hogy legalább a már meglevő tehetségeink ne szür­küljenek el! Szabó Illés LABDARÚGÁS Mennyit ér a magyar utánpótlás ? RENDHAGYÓ FEJTEGETÉS TOULON UTÁN NÉPSPORT 3 I LABDARÚGÁS 1978-79 Ellentmondások zöld-fehérben Verőfényes mosolyokat rögzí­tene manapság az Üllői úton egy hangulatfelmérő gépezet. Ha lé­tezne ilyen masina. A kedé­lyességre az összevetés szolgál­tat okot: tavaly roncsoló belvi­­szályok közepette a 9. helyre zuhant az FTC. A szakosztály röpke belső tatarozás után az élvonalban pályakezdő edzővel, a VB ütötte lelki sebeket ápol­­gató válogatottakkal vágott a bajnokságnak. És mégis , a 2. számú magyar klubcsapat ma a Ferencváros. Bravó! Avagy mégsem? A szurkoló képtelen osztozni a hurráhangulatban. Azt pus­mogja: többet is teremhetett volna az esztendő! Pedig ha az idény előtt egy jó tündér fel­kínálja a két ezüstérmet (bajno­ki, MNK), két kézzel kapott vol­na a lehetőség után. De a néző már csak ilyen. A jót elfogadja, a kevés­bé jót sebtiben tűz alá veszi. Egy szurkolói ankéton Friedmanszky Zoltánt rendesen megszorongatta a háborgó kö­zönség a dicstelen hajrá miatt. Aktív utóéletet él tehát a be­fejezés, pedig a hajrában mind­össze a veszett fejsze nyele után nyúlhattak volna a fradis­­ták. Korábban, a törpe csapatok packázásán, a­­nekik ajándéko­zott pontokon csúszott el az el­sőség. A rangadók fiaskója csak még egyszer aláhúzta: az FTC még éretlen, szervezetlen ahhoz, hogy ripsz-ropsz kinője, meg­sokszorozza magát, ha­ a helyzet úgy kívánja. Tény, hogy a zöld­­fehérek szimplán zöldnek lát­szottak a döntő pillanatokban. Akaratban, többrevágyásban nem tudták túlhaladni önmagukat. Nem hisszük, hogy a nyögést a nemakarás okozta. Csak éppen a 2. helyről feljebb emelő több­let hiányzott. Az előbbrejutás vágya nem kristályosodott az egész közösség életformáját meghatározó célkitűzéssé! Most végighúzzuk ujjúnkat a képzeletbeli csoportképen és a vezető edző kezével rábökünk minden egyes labdarúgóra, aki hozzájárult a Ferencváros idei arculatának megrajzolásához. Tesszük ezt kritikus közelítés­ben, mert úgy véljük, a hibák leltározása összefér a 2. helye­zéssel. ZSÍBORAS GÁBOR nagysze­rű kapus lehet, de az 1978 79-es bajnokságban még nem volt az. Nagy bravúrok után nagy mellé­nyúlásokkal lepett meg minden­kit. Szögleteknél gyámoltalan, ragaszkodik a gólvonalhoz, így lehetőségeket kínál az ellenfél­­nek. Fogásbiztonsága sem meg­nyugtató, de a legnagyobb hiá­nyossága — a gyenge izomzat. Erőállapotát több akarattal, cél­­tudatossággal, különóráivá fej­leszthetné. Biztosította ugyan a helyét, de edzője szeretné biz­tosítani a csapatot még egy ka­pussal, Zsiborásnak pedig állnia kell a versenyt. HA­TDY JÓZSEF öreg­­fejjel vállalta a cserepadon kucorgást — egy félkész kapus mögött. Becsületére váljon — duzzogás, furkálódás nélkül. Sportemberi érték, egyben követendő példa volt magatartása. Amikor be­tették, helytállt. Ezzel együtt már nem a jövő embere. Elő­fordulhat, hogy a kispadért is csatáznia kell! A kapuskettősön végül iga­zán semmi sem múlt. Még­is az egri Kakas nevét mind sűrűbben emlegetik a IX. kerületben! Egyébként Zsi­­borásról 1976 decemberében ezt írtuk: „ ... izomzatilag még nincs az első csapat­nál!” Két és fél év elteltével csak önmagunkat ismétel­gethetnénk. TEPSZICS IGNÁC lobogó lel­kesedésével hívta fel magára a figyelmet. Később kiderült, hogy harcos, szívós labdarúgó. Válo­gatott játékost szorított ki a jobbhátvéd posztjáról. A sikeres ősz után túl biztosnak vélte he­lyét és rákapott a fölényeske­désre. Újonctól szokatlan allűrö­ket engedett meg magának, ösz­­szességében mégis várakozáson felül teljesített. BÁLINT LÁSZLÓ gyöngesé­­geivel együtt is a védelem mér­téke, magatartásvezérlője. Az első felvonásban nyújtott kiváló alakításaival visszanyerte a vá­logatottságot, magas belső igény­szintjével tartást adott az FTC „elhárításának”. A folytatásban is a sor élén haladt, de kissé elhamvadtak csapatkapitányi erényei. Szerepe mögé bújt, a bírókkal, a nézőkkel foglalko­zott, türelmetlenkedett társaival. Túlfűtött lelkiállapota olykor durva hibákba kergette. Mind­ezek ellenére hátul ő a kiinduló pont! MAJOR FERENC „eltemetett” játékos létére — bevonulásáig — tisztességesen futballozott, mint beállós. Laza izomzatú, jó alap­adottságú, bátor játékos. Köny­­nyen megtanulja azt, amivel más erőlködik.­­De könnyelmű, társaiban jobban szereti a szor­galmat, mint önmagában. Úrrá kell lenni a hangulatain, hogy véglegesen meggyőzzön tudásá­ról. RAB TIBOR leszerelése­­ után erős hittel egyengette útját az elárvult beállós poszt felé. Új­ra válogatott lett, bár csapatá­ban csak Védőmunkáját látta el megfelelően. Támadásban ve­szélytelen, keveset lő kapura. Ennek ellenére nem kizárt, hogy középpályást farag belőle edző­je. VÉPI PÉTER egyéniségének józan felmérésével, megbízha­tóan őrködött a védelem bal ol­dalán. Testi épséget sem kí­mélve a leggyorsabb szélsőket is „megpuhította”. Ugyanakkor technikai hiányosságai, helyzet­felismerési, gondolkodásbeli las­súsága szembeötlő. Ezen a posz­ton a legkönnyebb bekerülni a kezdő csapatba egy fürgébb szélsőhátvéd számára. Az új edző új embere Tep­­szics volt, akinek beépítése helyes meglátásnak tetszik. Ugyanakkor részben az új fiú számlájára írható a vé­delem tavaszra megbomlott taktikai fegyelme. Igaz, ru­tinosabb társai elöljártak a rossz példában. Cselezgettek, elhamarkodottan passzoltak. A biztonság hátul kezdődik, márpedig a fináléhoz köze­ledve egyre inkább érződött rajtuk a szellemi kimerült­ség. Az ellenfelek számít­hattak a zöld-fehér védők önszabályozó rendszerének fogyatékosságaira. Különös! Ősszel úgy véltük, hogy már megkötött a cement. Té­vedtünk! MARTOS GYŐZŐ elmozdult megszokott helyéről — kényszer­ből. Főként azért, hogy Tepszics az egyszerűbb védő feladatkör­rel kezdjen. A „Blohin-ölő” sér­tődötté vált és be nem iskolá­zott feladatkörében csalódást okozott. A sokrétűbb középpá­lyás játékban nem találta fel magát, beidegzett védősémái nem segítették ki a rögtönzést, a nagyobb periférikus látást igénylő helyzetekből. Néha ki­kapcsolt, alig hittük, hogy vá­logatott játékos. Az átlagosnál nagyobb futógyorsasága, moz­gásműveltsége (pompásan ko­­rongozik és teniszezik) ellenére a szellem, az ötlet hiányzik já­tékából. EBEDLI ZOLTÁN mindenki kedvence, amikor villog, min­denki rá haragszik, amikor el­viselhetetlenül flegma. Az őszön a tartalékcsapatba került, s lát­szólag hasznára vált a fegyel­mezés. A bűnbocsánat után le­leményével, góljaival jelentős érdemeket szerzett. Ő a legtech­nikásabb ferencvárosi játékos, de mindent technikával akar meg­oldani. A közelharcban jobbá­ra csak szabálytalankodik. Nehe­zen fegyelmezhető, a labda nél­küli edzéselemek végrehajtásá­ban nem serénykedik. Talán családalapítása felnőtté teszi?! TAKÁCS LÁSZLÓ állóképes­sége, rúgótechnikája révén töb­­bé-kevésbé állandó csapattagnak számított. Akkor gyengélkedett, amikor az együttesnek ment (az idény kezdetekor), s akkor szed­te össze magát, amikor a töb­biek már kifulladtak. Szeret ját­szani, de az ellenfelet is hagy­ja játszani. Taktikai fegyelme­zetlensége és önbizalomhiánya miatt még mindig nem meleged­hetett meg a helyén. MÉSZÖLY PÁL úgy kezdte, mint Tepszics, de másként vé­gezte, önfejű, az intelmekre ke­vésbé fogékony fiatal. Nem haj­landó megérteni, hogy komótos­­ságával kerékkötő. Pedig állóké­pességben mindenkit ver és re­mekül fejel. Felfogásán kell vál­toztatnia. MAGYAR ISTVÁN önkínzó edzésekkel hagyta el a hadse­regből hozott súlyfeleslegét. A véghajrában szorgalma és gól­erőssége az elveszített váloga­tottság visszaszerzését eredmé­nyezte. Hajszolta a kötelesség, lerázhatatlan makacssággal ül­dözte az ellenfelet, szerezte vissza a labdákat, ráadásul oly­kor meglepő szellemességgel hozta helyzetbe magát. A középpálya megsínylette az újszerű edzői elképzelé­sek gyakorlati próbálgatását. Nyilasi helyére nem lépett megfelelő színvonalú utód, Martos és a besegítők nem sokkal növelték a csapatrész erejét, így a védőmunkáról örömmel megfeledkező Ta­kácsra és Ebedlire fokozott terhek nehezedtek. Kettőjük üresjáratait, rugalmatlansá­gát a védők is megérezték. Sikeredett viszont második hullámot képezni a táma­dásba­n. A 21 középpályás gólon kívül az előkészítő te­vékenység is szemlátomást hatékonyabbá vált. Ha az összekötő kapocs szerepét folyamatosan nem vállalta is, az ellenfél kapuja felé ha­ladó egyirányú forgalomban részt vett a gyakran változó összetételű sor. És a hátra­menet? SZOKOLAI LÁSZLÓ talán ön­maga számára is talányos egyé­niség. Jószerint csak a váloga­tott mérkőzéseken bizonyította, hogy a modern játékra remekül használható futballista. Zöld-fe­hérben többnyire hervadozott. Pedig góljaira, erőszakosságára égető szükség lesz a jövőben is. PUSZTAI LÁSZLÓ nevéhez fűződik a legtöbb gólpassz. Jól járt az FTC, hogy a gyorsléptű veterán aludt egyet visszavortu­­lási szándékára. Meghökkentően keveset nyaggatták sérülések, így a szélsőjáték alaposan be­magolt, egyszerűbb tételeit di­cséretesen elfújta. Még egy évet szeretne játszani, de nem biz­tos, hogy rendszeresen játék­­lehetőséget kap. NYILASI TIBOR uralkodó motívum a zöld-fehér vásznon. Sokára visszatért fejelőkedvével, kapu előtti kitűnő tájékozódó képességével ő az eredményes­ség hordozója. A VB után lel­kileg összetörve, az alacsonyabb osztályba igazolás gondolatával foglalkozott. Friedmanszky úgy vélte, hogy a gólöröm talán fel­oldja az ostorozott labdarúgó gátlásait. Feloldotta. Nyilasi 21 gólos középcsatár lett és számá­ra 1979 önnön lényének újra megtalálását hozta. Bízunk ben­ne: nem felejti el, hogy bál­ványnak lenni olykor gyötrel­­mes ... POGÁNY LÁSZLÓ a pályás is udvarias, előzékeny, álmodozó, vértelen. A régi gavallér foci­iskolát képviseli egy könyörte­len, erőszakos labdarúgó-nemze­dék diadalmenetének közepette. Szinte szégyell gólt rúgni, pedig remek a rúgó- és cselezőkészsé­ge. Alkotó energiáinak fokozásá­val képességeit csapata javára is kamatoztathatná. MUCHA JÓZSEF annyiban ti­pikus ferencvárosi labdarúgó, hogy gondosan kerüli a közel­harcot. Ma már nem képes úgy hátára venni a pályát, mint haj­danában és nem is makkegész­séges. Ennek ellenére a közös­ség számít kiegyensúlyozottsá­gára, nyugalmat sugárzó egyéni­ségére, gazdag tapasztalatára, átlátó képességére. Ha a támadósor együtt­működését taglaljuk, egyér­telmű, hogy önmagáért min­denki tett erőfeszítést, a sor egészének sikeréért már ke­vésbé. Az aprómunkát, a labda nélküli futást, a teher­mentesítést a másikra hárí­tották. Érződött, hogy nem rettegnek a versengéstől, hogy közepes teljesítéssel is megragadnak a kezdő együt­tesben. Hiányoltuk a társa­kért való áldozatvállalást, a kötődést. Ez utóbbit egyéb­ként minden egyes játékos magára veheti. Egy biztos: az FTC látványo­san besorolt a Dózisa mögé. De­­ a tekintélytisztelet, a langyos önelégültség felett nemcsak ők, a ferencvárosiak tűnődhetnek el a verőfényes mosolyok közepet­te! Végezetül a történelmi hite­lesség kedvéért — „futottak még”: Giron, Rabold, Csider, Esterházy és Koch. Török Péter

Next