Népsport, 1979. július (35. évfolyam, 154-179. szám)

1979-07-12 / 163. szám

XXXV. 163. ♦ 1979. július 12 ATLÉTIKA A BUDAPEST NAGYDÍJ NAGY VERSENY VOLT A GÁLA LELTÁRA 1979. július 10-e, 15.45 és 19.45 óra között a II. Buda­pest Nagydíj a Népstadionban. Felejthetetlen négy óra, amely alatt öt olimpiai bajnokot, öt világcsúcstartót, több fedettpályás és szabadtéri EB-érmest és világranglista-veze­tőt láthattunk. Tapsolhattunk: négy kitűnő stadionrekordnak és egy beállításnak, s egy-egy országos felnőtt, utánpótlás- és ifjúsági csúcsnak. Pompás, látványos, izgalmas küzdelmek: váratlan, nagy, fölényes, biztos, szenzációs győzelmek; kis, fájó, tanulságos, csúfos vereségek a pályán és egy csoda körülötte: közel 20 ezer néző — atlétikai versenyen! — a lelátókon. Az idő múlása törvény: a pillanatok „megmerevednek” és azt mondjuk rájuk: emlékek... (Taps) Edwin Motet futja a tiszte­ltkört. Amerre lép, feldübörög a taps. Körbekíséri az ünnep­is. Körbe! (Még a kapuk mö­­gött is ülnek — igaz, foltok­­ban —, ahonnan pedig igazán sem okos dolog az atlétikát nézni.) Aztán a célegyenesbe fordul, léptei még lazábbak, a taps még erősebb. „Utoljára a prágai EB-n hallottam, ilyen tapsot atléti­kán _k” — szólal meg mellet­tünk egy kolléga. Tényleg ... eszmél az em­ber. Utóljára ott. Hát akkor? Akkora versenyt rendeztünk, mint az EB? Ugyan, hessegeti el magától még a gondolatot is a józan realitás. Mégis: az EB-n volt ugyanilyen az üdvrivalgás. (Hajrá, magyarok!) Nem vagyunk egyformák. Nagyon nem. Még azok sem, akik mind azért mentünk ki a Népstadionba... Szóval, azért... Indul a 400 méteres női sík­futás B-döntője. Mindössze hár­man — Németh Ilona, Boros Andrea, Benes Dorottya — ár­válkodnak a rajtnál. Megteszik az első száz­­ métert, amikor sztentori hang süvölt feléjük, amelyből nem lehet nem ki­érezni az iróniát: „Hajrá, ma­gyarok!" Kérdezném a kiabálót —, ha tudnám —, miért nem őrizte hangerejét az A-döntőre? Miért nem Orosz Irénnek és Pál Icának süvöltött oda? Talán, mert nem vagyunk egyformák. A humorunk sem az. (Plakett - emlékül) „Minden kezdetet megelőz még valami" — írja egy helyütt Siegfried Lenz. A Budapest Nagydíj verse­nyeit a Budapest-emlékplakett kiosztása. Megkapta: Oerter, Moses, Walker, Petrova, Né­meth Miklós, Mátay Andrea, Papp Margit. A plakettet „olyan kiemelke­dő tevékenység elismeréséül nyújtják át, amely a világ, Európa, Magyarország, vagy a magyar főváros javát szolgál­ja. Mivel szolgáltak rá ők heten? Hogy világcsúcsot futottak, dobtak, ugrottak? Hogy olim­piai és Európa-bajnokságot nyertek? A latinok szerint a fegyverek között hallgatnak a múzsák. A legújabb korban két olimpia maradt el a fegyverek csörgé­se miatt. Aki világcsúcsot fut, ugrik és dob: a világ, Európa, Magyar­­ország és a magyar főváros ja­vát egyszerre szolgálja. (Aranygerely) Harmadszor cseng a telefon a szerkesztőségi szobában. Ugyan­az a finn kolléga érdeklődik: „Mennyit dobtak a finn gere­lyetek?” Ritkaságszámba megy az ilyes­mi. Mert vagy nagyon érdekli a sportújságírót az „esemény”, és akkor odamegy, vagy nyug­ton ül és megvárja, míg a nagy hírügynökségek — igazán csak néhány perc késéssel — , ,ki­adják” az eredményt. De ő — nevét sem értem­ pontosan a recsegő telefonban — makacsul nálunk érdeklődik. Szinte magam előtt látom az arcát, mintha csak tükörbe néznék, ha fordított esetben én kapnám a jó hírt. „Meglepe­tésre, de teljesen megérdemel­ten, a mezőny legfiatalabb tag­ja, a 21 éves Arto Härkönen nyert 90.18-cal, második Para­­nen 89.40-nel...” „Thank you!” („Köszönöm!”) — mondja a telefonba búcsú­zóul, így hát nekünk, magyarok­nak, legalább „egy köszönet volt benne”, hogy megrendez­tük az Aranygerelyt. (Akarat) Nyilatkozik Walker: „A leg­nagyobb riválisom jelenleg Ste­­ve Ovett. De Moszkvában meg akarom verni 1500-on. Persze, nem csak őt. Mindenkit!” Nyilatkozik Moses: „... én mindenképpen győzni akarok. A kétszeres olimpiai bajnoki cím igazán jól hangzik.” Nyilatkozik Robinson: „Moszk­vában én leszek az első . ..” Az amerikaiak — King és Chapa — világcsúcskísérletet jelentenek be 5000 méteren. Fedotkin, a szovjet fiú, aki nem jelentett be semmit, aki nem nyilatkozott arról, mit akar Moszkvában, úgy hagyja ott őket — meg Dixont, meg Antyipovot is — ahogy akarja. Tetszik nekem Fedotkin. De tetszik Walker és Moses és Robinson is. Ilyenkor mindig egy tejföl­szőke szovjet futó jut eszembe, bizonyos Kuc. Éveken keresz­tül nyerni akart. Szédületesen meghúzta a táv elején és éve­kig nem bírta a saját iramát. Aztán egyszer már végig­­bírta. És aztán sokszor. (Luxus, csúcs nélkül) Szép dolgok a hagyományok, de ezúttal a 800-as Paróczai sza­kít velük. A pisztolydörrenés után nem áll be szokásához hí­ven az utolsók közé, hanem bát­ran, hírnevet nem tisztelve, az 1:46 percen belüli szovjet Re­setnyak és amerikai White előtt fut. A 400-as részidő kitűnő: 51.6. A közönség buzdítása óriási és Szentgáli 25 éves csúcsa kezd inogni múzeumi emelvényén ... Paróczai azonban 500 m-nél megáll, pontosabban beáll Re­­setnyak és White mögé. Micsoda luxus: egy kitűnő pozíciót el­cserélni rosszra! A 800-as verseny azonban olyan, mint az élet — azzal a különbséggel, hogy itt az órák, napok, hetek, évek helyett má­sodpercek alatt játszódnak az események. A megtörtént dol­gokat már soha, de soha nem lehet meg nem történtekké ten­ni. Visszajátszás csak a televí­zióban van. S az ismétlésen na­gyon jól lehet látni, hogy a szolnoki futó hibája után a cél­egyenesben micsoda ritkán lát­ható bravúrt hajtott végre. Mi­után belülről nem sikerült előz­nie, gondolt egyet és elindult a külső pálya felé, majd egy nagy kanyar után elkezdett ellenfelei után vágtatni. A szakemberek a „kunkor” láttán már legyintettek, de ko­rán, mert Paróczainak 40 mé­ter is elég, szinte állva hagyta ellenfeleit , és győzött. Kifelé menet a pályáról, a ka­nyar környékén körülnézett. Va­lamit keresett? Igen. Ott vesztett el egy csú­csot. Huszonhárom éves, még meg­találhatja... (Az utolsó győztes) Kiürültek a lelátók, kiürült a versenypálya, valami itt befe­jeződött. Megállunk egy pilla­natra a sötétben, az üres, ha­talmas csendharangban... A célegyenesben a szél eldo­bott belépőjegyeket kerget, majd odébb, egy ottfelejtett műsorfü­zetet lapoz. Csend van, nem szól a taps, pedig az utolsó győztes éppen most érkezik a célba. Közel egy évi lelkes, kemény, körültekintő, sok gonddal­ baj­?’ járó, nagy szervezői készséget kívánó, minden apró részletre kiterjedő munka után célba ér­tek a Budapest Nagydíj szer­vezői is — győztesen. Csend van — pedig a taps ne­kik is kijár! Az első óra J­acksonban nagy port vert fel, ami az új iskolában történt. Ebben az amerikai kisvárosban előfordult már gyilkosság is, ám ez a szü­lőket közelről nem érintet­te. De hogy a gyereküket üssék-verjék az osztályban, az mégiscsak sok, elvégre nem élünk a középkorban! Ráadásul a szerencsétlenek otthon meg sem merték mondani, mitől vérzett az orruk délelőtt, vagy honnan szerezték a kék foltot az ülepükre. Csak akkor de­rült ki az egész, amikor a srácok végre a sarkukra áll­tak. — Igazgató úr, kérem — mondta egy nap a szeplős Allen —, a többiek nevében kötelességem közölni, hogy Mr. Collins, a tornatanár na­gyon durva hozzánk! — Hogyhogy durva? — Hát... Goromba és ke­gyetlen! Ha valaki ellen va­lami kifogása van, már itt is! Tegnap úgy szájonvágta a kis Carrert, hogy eltörött a szemüvege! — Hm... — mondta az igazgató —, majd kivizsgá­lom az ügyet! — Elég volt! — kiáltott fel a fiú. — Nekünk elég volt belőle! Tudja, mit be­széltünk meg? Ha marad, mi nem tanulunk! — Micsoda?! — Jól hallotta, be sem jö­vünk. Sztrájkolunk! Mint a buszsofőrök vagy a dokk­munkások! Az igazgató megijedt a fe­nyegetéstől. Még csak egy lázadás hiányzik! Róluk be­szélne a város, megírnák az újságok. Hányszor mondta már ennek a féleszünek, hogy máshol élje ki szadista hajlamait! Tessék, most kiké­szítette saját magát. Sürgősen másik testnevelő után kell nézni. Ez az őrült még ma utazzon el jó messzire, hogy minél előbb felejtsék el a képét! — Jó, majd elintézem az ügyet — mondta végül a fiúnak. A srácok magasra emelték egymás kezét, „Győztünk”-et kiáltottak, megjósolva, hogy az új fickó csak jobb lehet a réginél. — Mert tudjátok, milyen volt? — pillantott vissza a hórihorgas John. — Ha Va­laki ügyetlenül kapta el a labdát, már vidámlott a sze­me! — Engem egyszer úgy tar­kón vágott, hogy nekiestem a falnak, emlékeztek — szólt Allen. — De most re­pül, repül... így, látjátok ... szárnyak nélkül, haha... — hirtelen megtorpant. — A mindenségit! Lehet, hogy az új a régi haverja? Lehet, hogy jön a megtorlás?! S aztán egy napon magas, izmos férfi lépett az osztály­ba, kissé határozatlanul. Szembe fordult velük. — Helló, fiúk! Én vagyok az új testnevelő tanár. Pet­­terson a nevem. Mike Pet­­terson. Meg sem szólaltak. — Meglátjátok, jól megte­szünk egymással. Tudom, mi történt veletek. De, ami volt, elmúlt. Én nem szere­tem a vasfegyelmet Egyéb­ként — jött közelebb — ez életem első órája. Eddig még nem tudtam elhelyez­kedni. Most nagy szerencsém volt. Kéznél voltam, hál’ is­tennek. Szóval ... van egy kis lámpalázam, de... De majd segítetek leküzdeni, oké? Csend feszítette a levegőt. — Kértem, hogy maradja­tok az osztályban, jobb, ha itt ismerkedünk meg. Mit szerettek, hm? Rögbizni? Krikettezni? Látom, sok a magas növésű köztetek, majd kosarazunk is, jó? \'­­ost már kínos volt a nép a­maság. — Fiúk ... én tudom, hogy meg vagytok félemlítve. De nálam nem fordulhat elő az, ami Mr__Én soha nem ütök meg senkit. Én ... Én igyekszem a kedvetekben járni, értitek? — Nem! — mozdult meg Stanley — Nem értjük! — Pedig világosan beszél­tem. — Igen, csakhogy ... Petterson nyelt egyet. — Mi... hogy őszinték le­gyünk — folytatta Stanley —, mást vártunk! — Igen — sóhajtott a ta­nár —, ti mást vártatok! Fájdalmasan elmosolyodott. Pedig erre a fogadtatásra számított. Tudta, hogy ezt délen nem kerülheti el. Cso­da, hogy egyáltalán rá esett a választás. Úgy lát­szik, megkergült az igazga­tó. Vagy nem volt más le­hetősége? A, nem először alázzák meg, folytatnia kell a harcot. — Fiúk — kezdte hal­kan —, az elődöm csú­nyán bánt veletek, de ezt felejtsétek el. Én egy ujjal sem nyúlok senkihez, hang­súlyozom. Nálam azt csinál­tok, amit akartok. Megint beékelődött a csend. — Nem hiszitek — kínló­dott tovább —, nem hiszitek el, hogy én ... Ide figyelje­tek ... Hé, te izompacsirta, te, te... gyere ide és üss meg! Üss meg és én nem ütöm vissza! Na... mire vársz? Húzz be egyet és kész! A fiú meg sem mozdult. — Bízzatok bennem, az ég szerelmére! Bízzatok ben­nem, mert csak így tudunk együtt dolgozni. Oldjátok már fel ezt a jégvermet, kö­nyörgöm! John látta, érezte, hogy ez a tanár különb a réginél, de belül valami ősi ösztön még­is lázadásra biztatja: — Megmondom az igazat, Mr. Petterson. Mi az előd­jét utáltuk. Colbert még mindig kórházban van miat­ta. Tudjuk azt is, hogy ma­ga más ember. Csak... — Csak? John elfordult. — Igen — mondta keserű­en Petterson —, értelek ben­neteket. Én megértelek ben­neteket. Nem haragszom. Már gyöngyözött a homlo­ka, izzadt a tenyere az ide­gességtől, de hát mit te­gyen? Hagyja faképnél őket? Dobja be a törölközőt most, amikor végre álláshoz ju­tott? Jóságos ég, mióta várt erre az első órára! Nem, nem szabad feladnia, nem azért tanult évekig, nem azért nélkülöztek a szülei, hogy most... — Fiúk — szaladt neki ismét az akadálynak —, én ide kerültem állásba. Én most kezdem a pályámat. Én — elakadt a hangja, mint­ha kihagyott volna a memó­riája, de összeszedte magát. — Ne nehezítsétek meg a helyzetemet, nagyon kérlek benneteket! — Srácok — súgta a kis Allen —, ne izéljünk vele! — Hülye — dörmögte John —, nem látsz a szemedtől!? — De — nyögte Allen —­ de azért jó fej! — Kuss! Tűzforró lett a légkör. És végre felberregett a csengő! — All right — könnyeb­bült meg Petterson. — Az első órámnak vége. Nem si­került valami jól, de majd a többi... A többi az jobb lesz! Felkapta az osztálykönyvet, s mint a rutinos tanárok, felemelt fejjel kisétált az osztályból. Hanem, ahogy a folyosóra ért, a szívébe mar­kolt valami, meggyorsította a lépteit, szinte menekült, úgy érezte, kiszáradt a tor­ka, innia kell egy pohár szörpöt... De rögtön rájött arra, hogy nem is ez a baj. Rohant a kijárat felé, az ud­varon már ott ólálkodtak a fiúk. Nem akart velük ta­lálkozni, egyedül akart ma­radni. Igen, a kerítésen volt egy kis rés, ott átbújt és máris az utcán találta ma­gát. Fellélegzett. Ti­­rtelen rádöbbent arra, ■* mit tett. Ráeszmélt, hogy ő csak a kerítésen búj­hat ki, a fekete bőréből so­ha! Visszamászott ott, ahol ki­jött és elindult a tanári szo­ba felé. Már nem is volt szomjas. Már nem is volt szomorú. John meglátta őt és gú­nyosan utána kiáltott: — Ó, a tanár úr! Petterson hirtelen megfor­dult, s erősen a kamasz sze­mébe nézett. A fiú csaknem kővé meredt a meglepetés­től, s a gúny lepergett ar­cáról, mint ereszről a víz... Hámori Tibor NÉPSPORT 5 M­eghalt Vincze Jenő Vincze Jenő, a Népsport sportpolitikai rovatának ve­zetője, 1979. július 11-én, 39 éves korában szívroham kö­vetkeztében váratlanul el­hunyt. Kedves kollégánk tá­vozása nagy veszteség mind a szerkesztőségnek, mind a magyar sportújságírásnak, mert kitűnő tollú, meleg­szívű, igaz ember szakadt el tőlünk. Soha nem láttuk szomorúnak. Rosszkedvűnek is csak ritkán. Sőt, éppen ő volt az — a távozásával oly hirtelen, fájdalmasan támadt űr rajzoltatja ki alakját még inkább bennünk is —, aki nap mint nap derűs nyugalommal ér­kezett a szerkesztőségbe, s aki mindnyájunknak szebbé, kellemesebbé alapozta napját, amint betoppant, s szinte ránk szólt: „Szervusztok, Szvatoplukok!”... Nem egyszerűen dolgozni járt a szerkesztőségbe. Él­ni, alkotni, írni, nevelni. Ez volt az ő világa, s annak nem volt nyolcórás, kiméricskélt, helyhez kötött színtere. Fe­hérasztal mellett, baráti társaságban is tudott felháborodot­tan mesélni arról, hogy bezártak egy ifjúsági sporttelepet, mint ahogy munka közben is mindig maradt kedve és energiája mókára, ugratásra. De mint újságíró, mindig, min­dent komolyan vett, önmagával már kevesebbet törődött. Egy évvel ez­előtt a szíve súlyosan megfenyegette, csak a rendkívül gyors orvosi beavatkozás mentette meg az életét. Ugyan­olyan vidáman tért vissza, s módot sem hagyott rá, hogy aggódjunk érte. „Tavaly nyári elhalálozásom után...” — mondogatta gyakran, szájcsücsörítve, kinevetve a halált. Az idei nyár már kegyetlenebb volt. Végképp elnémí­totta azt a nagy, csodálatosan emberi szívet, amely oly sok jóért tudott felejthetetlen lelkesedéssel dobogni. Fő­leg a fiatalokért. Az ő ötletéből született például a Hajrá, Balaton! akció, amely forradalmasította az élővízi úszás­­oktatást. „Apukám — mondta el annyiunknak —, én ad­dig nem nyugszom, míg minden hazai élővízben nem tanítják úszni a gyerekeket!” S tanulni is akart, hogy többet tudjon tenni: a napokban felvételizett a TF sport­­szervezői szakára... írógépében kis papír lengedez, rajta szűk szavú üzenet valahonnan: „Jenő, gyere! Jenő, segítened kell! Jenő, várunk!...” Nem, ő nem tud már elmenni. Majd a tanítványai. Életének jelentős része Baranyához kötődött. Sziget­váron született, Pécsett ne­velkedett, itt végezte isko­láit, s itt kötött barátságot a sporttal és az újságírással is. Városa NB I-es kosárlabda­­csapatában küzdött a sikere­kért, ugyanakkor, mint fia­tal, külső munkatárs, ekkor tette meg első szárnypróbál­gatásait a Dunántúli Napló­nál, a Pécsi Rádiónál, majd az újságírást végleges hiva­tásának választva, az Esti Pécsi Naplónak, később a Somogyi Naplónak volt bel­ső munkatársa. Tehetségére, kitűnő tollára felfigyelve 1965-ben Budapestre hívták. A Lobogó, majd három év múlva a Magyar Hírlap munkatársa, másfél éve pe­dig a Népsport sportpolitikai rovatának vezetője lett. Munkáját az ügyhöz való hűség, a szakmai alázat, a magas színvonalú hozzáértés jellemezte. Ennek elismeré­seként a Munka Érdemrend bronz fokozata, s az Ifjúsági Érdemrend kitüntetésben ré­szesült. Temetéséről később törté­nik intézkedés.

Next