Népsport, 1979. július (35. évfolyam, 154-179. szám)
1979-07-12 / 163. szám
XXXV. 163. ♦ 1979. július 12 ATLÉTIKA A BUDAPEST NAGYDÍJ NAGY VERSENY VOLT A GÁLA LELTÁRA 1979. július 10-e, 15.45 és 19.45 óra között a II. Budapest Nagydíj a Népstadionban. Felejthetetlen négy óra, amely alatt öt olimpiai bajnokot, öt világcsúcstartót, több fedettpályás és szabadtéri EB-érmest és világranglista-vezetőt láthattunk. Tapsolhattunk: négy kitűnő stadionrekordnak és egy beállításnak, s egy-egy országos felnőtt, utánpótlás- és ifjúsági csúcsnak. Pompás, látványos, izgalmas küzdelmek: váratlan, nagy, fölényes, biztos, szenzációs győzelmek; kis, fájó, tanulságos, csúfos vereségek a pályán és egy csoda körülötte: közel 20 ezer néző — atlétikai versenyen! — a lelátókon. Az idő múlása törvény: a pillanatok „megmerevednek” és azt mondjuk rájuk: emlékek... (Taps) Edwin Motet futja a tiszteltkört. Amerre lép, feldübörög a taps. Körbekíséri az ünnepis. Körbe! (Még a kapuk mögött is ülnek — igaz, foltokban —, ahonnan pedig igazán sem okos dolog az atlétikát nézni.) Aztán a célegyenesbe fordul, léptei még lazábbak, a taps még erősebb. „Utoljára a prágai EB-n hallottam, ilyen tapsot atlétikán _k” — szólal meg mellettünk egy kolléga. Tényleg ... eszmél az ember. Utóljára ott. Hát akkor? Akkora versenyt rendeztünk, mint az EB? Ugyan, hessegeti el magától még a gondolatot is a józan realitás. Mégis: az EB-n volt ugyanilyen az üdvrivalgás. (Hajrá, magyarok!) Nem vagyunk egyformák. Nagyon nem. Még azok sem, akik mind azért mentünk ki a Népstadionba... Szóval, azért... Indul a 400 méteres női síkfutás B-döntője. Mindössze hárman — Németh Ilona, Boros Andrea, Benes Dorottya — árválkodnak a rajtnál. Megteszik az első száz métert, amikor sztentori hang süvölt feléjük, amelyből nem lehet nem kiérezni az iróniát: „Hajrá, magyarok!" Kérdezném a kiabálót —, ha tudnám —, miért nem őrizte hangerejét az A-döntőre? Miért nem Orosz Irénnek és Pál Icának süvöltött oda? Talán, mert nem vagyunk egyformák. A humorunk sem az. (Plakett - emlékül) „Minden kezdetet megelőz még valami" — írja egy helyütt Siegfried Lenz. A Budapest Nagydíj versenyeit a Budapest-emlékplakett kiosztása. Megkapta: Oerter, Moses, Walker, Petrova, Németh Miklós, Mátay Andrea, Papp Margit. A plakettet „olyan kiemelkedő tevékenység elismeréséül nyújtják át, amely a világ, Európa, Magyarország, vagy a magyar főváros javát szolgálja. Mivel szolgáltak rá ők heten? Hogy világcsúcsot futottak, dobtak, ugrottak? Hogy olimpiai és Európa-bajnokságot nyertek? A latinok szerint a fegyverek között hallgatnak a múzsák. A legújabb korban két olimpia maradt el a fegyverek csörgése miatt. Aki világcsúcsot fut, ugrik és dob: a világ, Európa, Magyarország és a magyar főváros javát egyszerre szolgálja. (Aranygerely) Harmadszor cseng a telefon a szerkesztőségi szobában. Ugyanaz a finn kolléga érdeklődik: „Mennyit dobtak a finn gerelyetek?” Ritkaságszámba megy az ilyesmi. Mert vagy nagyon érdekli a sportújságírót az „esemény”, és akkor odamegy, vagy nyugton ül és megvárja, míg a nagy hírügynökségek — igazán csak néhány perc késéssel — , ,kiadják” az eredményt. De ő — nevét sem értem pontosan a recsegő telefonban — makacsul nálunk érdeklődik. Szinte magam előtt látom az arcát, mintha csak tükörbe néznék, ha fordított esetben én kapnám a jó hírt. „Meglepetésre, de teljesen megérdemelten, a mezőny legfiatalabb tagja, a 21 éves Arto Härkönen nyert 90.18-cal, második Paranen 89.40-nel...” „Thank you!” („Köszönöm!”) — mondja a telefonba búcsúzóul, így hát nekünk, magyaroknak, legalább „egy köszönet volt benne”, hogy megrendeztük az Aranygerelyt. (Akarat) Nyilatkozik Walker: „A legnagyobb riválisom jelenleg Steve Ovett. De Moszkvában meg akarom verni 1500-on. Persze, nem csak őt. Mindenkit!” Nyilatkozik Moses: „... én mindenképpen győzni akarok. A kétszeres olimpiai bajnoki cím igazán jól hangzik.” Nyilatkozik Robinson: „Moszkvában én leszek az első . ..” Az amerikaiak — King és Chapa — világcsúcskísérletet jelentenek be 5000 méteren. Fedotkin, a szovjet fiú, aki nem jelentett be semmit, aki nem nyilatkozott arról, mit akar Moszkvában, úgy hagyja ott őket — meg Dixont, meg Antyipovot is — ahogy akarja. Tetszik nekem Fedotkin. De tetszik Walker és Moses és Robinson is. Ilyenkor mindig egy tejfölszőke szovjet futó jut eszembe, bizonyos Kuc. Éveken keresztül nyerni akart. Szédületesen meghúzta a táv elején és évekig nem bírta a saját iramát. Aztán egyszer már végigbírta. És aztán sokszor. (Luxus, csúcs nélkül) Szép dolgok a hagyományok, de ezúttal a 800-as Paróczai szakít velük. A pisztolydörrenés után nem áll be szokásához híven az utolsók közé, hanem bátran, hírnevet nem tisztelve, az 1:46 percen belüli szovjet Resetnyak és amerikai White előtt fut. A 400-as részidő kitűnő: 51.6. A közönség buzdítása óriási és Szentgáli 25 éves csúcsa kezd inogni múzeumi emelvényén ... Paróczai azonban 500 m-nél megáll, pontosabban beáll Resetnyak és White mögé. Micsoda luxus: egy kitűnő pozíciót elcserélni rosszra! A 800-as verseny azonban olyan, mint az élet — azzal a különbséggel, hogy itt az órák, napok, hetek, évek helyett másodpercek alatt játszódnak az események. A megtörtént dolgokat már soha, de soha nem lehet meg nem történtekké tenni. Visszajátszás csak a televízióban van. S az ismétlésen nagyon jól lehet látni, hogy a szolnoki futó hibája után a célegyenesben micsoda ritkán látható bravúrt hajtott végre. Miután belülről nem sikerült előznie, gondolt egyet és elindult a külső pálya felé, majd egy nagy kanyar után elkezdett ellenfelei után vágtatni. A szakemberek a „kunkor” láttán már legyintettek, de korán, mert Paróczainak 40 méter is elég, szinte állva hagyta ellenfeleit , és győzött. Kifelé menet a pályáról, a kanyar környékén körülnézett. Valamit keresett? Igen. Ott vesztett el egy csúcsot. Huszonhárom éves, még megtalálhatja... (Az utolsó győztes) Kiürültek a lelátók, kiürült a versenypálya, valami itt befejeződött. Megállunk egy pillanatra a sötétben, az üres, hatalmas csendharangban... A célegyenesben a szél eldobott belépőjegyeket kerget, majd odébb, egy ottfelejtett műsorfüzetet lapoz. Csend van, nem szól a taps, pedig az utolsó győztes éppen most érkezik a célba. Közel egy évi lelkes, kemény, körültekintő, sok gonddal baj?’ járó, nagy szervezői készséget kívánó, minden apró részletre kiterjedő munka után célba értek a Budapest Nagydíj szervezői is — győztesen. Csend van — pedig a taps nekik is kijár! Az első óra Jacksonban nagy port vert fel, ami az új iskolában történt. Ebben az amerikai kisvárosban előfordult már gyilkosság is, ám ez a szülőket közelről nem érintette. De hogy a gyereküket üssék-verjék az osztályban, az mégiscsak sok, elvégre nem élünk a középkorban! Ráadásul a szerencsétlenek otthon meg sem merték mondani, mitől vérzett az orruk délelőtt, vagy honnan szerezték a kék foltot az ülepükre. Csak akkor derült ki az egész, amikor a srácok végre a sarkukra álltak. — Igazgató úr, kérem — mondta egy nap a szeplős Allen —, a többiek nevében kötelességem közölni, hogy Mr. Collins, a tornatanár nagyon durva hozzánk! — Hogyhogy durva? — Hát... Goromba és kegyetlen! Ha valaki ellen valami kifogása van, már itt is! Tegnap úgy szájonvágta a kis Carrert, hogy eltörött a szemüvege! — Hm... — mondta az igazgató —, majd kivizsgálom az ügyet! — Elég volt! — kiáltott fel a fiú. — Nekünk elég volt belőle! Tudja, mit beszéltünk meg? Ha marad, mi nem tanulunk! — Micsoda?! — Jól hallotta, be sem jövünk. Sztrájkolunk! Mint a buszsofőrök vagy a dokkmunkások! Az igazgató megijedt a fenyegetéstől. Még csak egy lázadás hiányzik! Róluk beszélne a város, megírnák az újságok. Hányszor mondta már ennek a féleszünek, hogy máshol élje ki szadista hajlamait! Tessék, most kikészítette saját magát. Sürgősen másik testnevelő után kell nézni. Ez az őrült még ma utazzon el jó messzire, hogy minél előbb felejtsék el a képét! — Jó, majd elintézem az ügyet — mondta végül a fiúnak. A srácok magasra emelték egymás kezét, „Győztünk”-et kiáltottak, megjósolva, hogy az új fickó csak jobb lehet a réginél. — Mert tudjátok, milyen volt? — pillantott vissza a hórihorgas John. — Ha Valaki ügyetlenül kapta el a labdát, már vidámlott a szeme! — Engem egyszer úgy tarkón vágott, hogy nekiestem a falnak, emlékeztek — szólt Allen. — De most repül, repül... így, látjátok ... szárnyak nélkül, haha... — hirtelen megtorpant. — A mindenségit! Lehet, hogy az új a régi haverja? Lehet, hogy jön a megtorlás?! S aztán egy napon magas, izmos férfi lépett az osztályba, kissé határozatlanul. Szembe fordult velük. — Helló, fiúk! Én vagyok az új testnevelő tanár. Petterson a nevem. Mike Petterson. Meg sem szólaltak. — Meglátjátok, jól megteszünk egymással. Tudom, mi történt veletek. De, ami volt, elmúlt. Én nem szeretem a vasfegyelmet Egyébként — jött közelebb — ez életem első órája. Eddig még nem tudtam elhelyezkedni. Most nagy szerencsém volt. Kéznél voltam, hál’ istennek. Szóval ... van egy kis lámpalázam, de... De majd segítetek leküzdeni, oké? Csend feszítette a levegőt. — Kértem, hogy maradjatok az osztályban, jobb, ha itt ismerkedünk meg. Mit szerettek, hm? Rögbizni? Krikettezni? Látom, sok a magas növésű köztetek, majd kosarazunk is, jó? \'ost már kínos volt a nép amaság. — Fiúk ... én tudom, hogy meg vagytok félemlítve. De nálam nem fordulhat elő az, ami Mr__Én soha nem ütök meg senkit. Én ... Én igyekszem a kedvetekben járni, értitek? — Nem! — mozdult meg Stanley — Nem értjük! — Pedig világosan beszéltem. — Igen, csakhogy ... Petterson nyelt egyet. — Mi... hogy őszinték legyünk — folytatta Stanley —, mást vártunk! — Igen — sóhajtott a tanár —, ti mást vártatok! Fájdalmasan elmosolyodott. Pedig erre a fogadtatásra számított. Tudta, hogy ezt délen nem kerülheti el. Csoda, hogy egyáltalán rá esett a választás. Úgy látszik, megkergült az igazgató. Vagy nem volt más lehetősége? A, nem először alázzák meg, folytatnia kell a harcot. — Fiúk — kezdte halkan —, az elődöm csúnyán bánt veletek, de ezt felejtsétek el. Én egy ujjal sem nyúlok senkihez, hangsúlyozom. Nálam azt csináltok, amit akartok. Megint beékelődött a csend. — Nem hiszitek — kínlódott tovább —, nem hiszitek el, hogy én ... Ide figyeljetek ... Hé, te izompacsirta, te, te... gyere ide és üss meg! Üss meg és én nem ütöm vissza! Na... mire vársz? Húzz be egyet és kész! A fiú meg sem mozdult. — Bízzatok bennem, az ég szerelmére! Bízzatok bennem, mert csak így tudunk együtt dolgozni. Oldjátok már fel ezt a jégvermet, könyörgöm! John látta, érezte, hogy ez a tanár különb a réginél, de belül valami ősi ösztön mégis lázadásra biztatja: — Megmondom az igazat, Mr. Petterson. Mi az elődjét utáltuk. Colbert még mindig kórházban van miatta. Tudjuk azt is, hogy maga más ember. Csak... — Csak? John elfordult. — Igen — mondta keserűen Petterson —, értelek benneteket. Én megértelek benneteket. Nem haragszom. Már gyöngyözött a homloka, izzadt a tenyere az idegességtől, de hát mit tegyen? Hagyja faképnél őket? Dobja be a törölközőt most, amikor végre álláshoz jutott? Jóságos ég, mióta várt erre az első órára! Nem, nem szabad feladnia, nem azért tanult évekig, nem azért nélkülöztek a szülei, hogy most... — Fiúk — szaladt neki ismét az akadálynak —, én ide kerültem állásba. Én most kezdem a pályámat. Én — elakadt a hangja, mintha kihagyott volna a memóriája, de összeszedte magát. — Ne nehezítsétek meg a helyzetemet, nagyon kérlek benneteket! — Srácok — súgta a kis Allen —, ne izéljünk vele! — Hülye — dörmögte John —, nem látsz a szemedtől!? — De — nyögte Allen — de azért jó fej! — Kuss! Tűzforró lett a légkör. És végre felberregett a csengő! — All right — könnyebbült meg Petterson. — Az első órámnak vége. Nem sikerült valami jól, de majd a többi... A többi az jobb lesz! Felkapta az osztálykönyvet, s mint a rutinos tanárok, felemelt fejjel kisétált az osztályból. Hanem, ahogy a folyosóra ért, a szívébe markolt valami, meggyorsította a lépteit, szinte menekült, úgy érezte, kiszáradt a torka, innia kell egy pohár szörpöt... De rögtön rájött arra, hogy nem is ez a baj. Rohant a kijárat felé, az udvaron már ott ólálkodtak a fiúk. Nem akart velük találkozni, egyedül akart maradni. Igen, a kerítésen volt egy kis rés, ott átbújt és máris az utcán találta magát. Fellélegzett. Tirtelen rádöbbent arra, ■* mit tett. Ráeszmélt, hogy ő csak a kerítésen bújhat ki, a fekete bőréből soha! Visszamászott ott, ahol kijött és elindult a tanári szoba felé. Már nem is volt szomjas. Már nem is volt szomorú. John meglátta őt és gúnyosan utána kiáltott: — Ó, a tanár úr! Petterson hirtelen megfordult, s erősen a kamasz szemébe nézett. A fiú csaknem kővé meredt a meglepetéstől, s a gúny lepergett arcáról, mint ereszről a víz... Hámori Tibor NÉPSPORT 5 Meghalt Vincze Jenő Vincze Jenő, a Népsport sportpolitikai rovatának vezetője, 1979. július 11-én, 39 éves korában szívroham következtében váratlanul elhunyt. Kedves kollégánk távozása nagy veszteség mind a szerkesztőségnek, mind a magyar sportújságírásnak, mert kitűnő tollú, melegszívű, igaz ember szakadt el tőlünk. Soha nem láttuk szomorúnak. Rosszkedvűnek is csak ritkán. Sőt, éppen ő volt az — a távozásával oly hirtelen, fájdalmasan támadt űr rajzoltatja ki alakját még inkább bennünk is —, aki nap mint nap derűs nyugalommal érkezett a szerkesztőségbe, s aki mindnyájunknak szebbé, kellemesebbé alapozta napját, amint betoppant, s szinte ránk szólt: „Szervusztok, Szvatoplukok!”... Nem egyszerűen dolgozni járt a szerkesztőségbe. Élni, alkotni, írni, nevelni. Ez volt az ő világa, s annak nem volt nyolcórás, kiméricskélt, helyhez kötött színtere. Fehérasztal mellett, baráti társaságban is tudott felháborodottan mesélni arról, hogy bezártak egy ifjúsági sporttelepet, mint ahogy munka közben is mindig maradt kedve és energiája mókára, ugratásra. De mint újságíró, mindig, mindent komolyan vett, önmagával már kevesebbet törődött. Egy évvel ezelőtt a szíve súlyosan megfenyegette, csak a rendkívül gyors orvosi beavatkozás mentette meg az életét. Ugyanolyan vidáman tért vissza, s módot sem hagyott rá, hogy aggódjunk érte. „Tavaly nyári elhalálozásom után...” — mondogatta gyakran, szájcsücsörítve, kinevetve a halált. Az idei nyár már kegyetlenebb volt. Végképp elnémította azt a nagy, csodálatosan emberi szívet, amely oly sok jóért tudott felejthetetlen lelkesedéssel dobogni. Főleg a fiatalokért. Az ő ötletéből született például a Hajrá, Balaton! akció, amely forradalmasította az élővízi úszásoktatást. „Apukám — mondta el annyiunknak —, én addig nem nyugszom, míg minden hazai élővízben nem tanítják úszni a gyerekeket!” S tanulni is akart, hogy többet tudjon tenni: a napokban felvételizett a TF sportszervezői szakára... írógépében kis papír lengedez, rajta szűk szavú üzenet valahonnan: „Jenő, gyere! Jenő, segítened kell! Jenő, várunk!...” Nem, ő nem tud már elmenni. Majd a tanítványai. Életének jelentős része Baranyához kötődött. Szigetváron született, Pécsett nevelkedett, itt végezte iskoláit, s itt kötött barátságot a sporttal és az újságírással is. Városa NB I-es kosárlabdacsapatában küzdött a sikerekért, ugyanakkor, mint fiatal, külső munkatárs, ekkor tette meg első szárnypróbálgatásait a Dunántúli Naplónál, a Pécsi Rádiónál, majd az újságírást végleges hivatásának választva, az Esti Pécsi Naplónak, később a Somogyi Naplónak volt belső munkatársa. Tehetségére, kitűnő tollára felfigyelve 1965-ben Budapestre hívták. A Lobogó, majd három év múlva a Magyar Hírlap munkatársa, másfél éve pedig a Népsport sportpolitikai rovatának vezetője lett. Munkáját az ügyhöz való hűség, a szakmai alázat, a magas színvonalú hozzáértés jellemezte. Ennek elismeréseként a Munka Érdemrend bronz fokozata, s az Ifjúsági Érdemrend kitüntetésben részesült. Temetéséről később történik intézkedés.