Népsport, 1980. április (36. évfolyam, 78-102. szám)

1980-04-26 / 98. szám

XXXVI. 98. ♦ 1980. április 26 ÖTTUSA FÉLHOMÁLYBAN, PENGÉVEL A fehér ruhás alakok óvato­san botorkálnak a hatalmas te­remben. Villany nincs, éppen most aludt ki. Rövidzárlat! Az ablakokon át csak halványan szűrődik be némi fény, boron­­gós, szürke az idő odakint. Ebben a pillanatban egyedül Kolczonay Ernőt tekintetében fe­dezhető föl némi elégedettség: ő még nem öltözött át vívóru­hába. Mosolyog. „Az ilyesmit megérzi az ember — mondja —, ezt nevezik rutinnak..." Többen lehurrogják. Egyesek megindulnak az öl­töző felé, mások csak úgy, pen­géstől, plasztronostól kocsiba ülnek. Talán van még egy talpalatnyi hely a Dózsa-terem­­ben vagy a Semmelweis utcá­ban ... Bukás — Flörttel Az öttusázók is nyakon ra­gadják a hatalmas vívózsáko­kat, s átballagnak velük a ki­­sebbik terembe, ott nagyobbak az ablakok, több a fény. Út­közben Buzgó Józsi tart élveze­tes kiselőadást, ami — mint ál­talában — ezúttal is nagyszerű alkalom a rekeszizmok átmoz­­gatásához, bemelegítéséhez. Pe­dig amit mond, az egyáltalán nem vicc. A felkészülésről be­szél, a saját formájáról, arról, hogy igyekezetéért csak elvétve kap vállveregetést — kap vi­szont az idénykezdet előtt be­ígért lélekerősítő (?) cukkolás­­ból éppen eleget. Talán túlsá­gosan is sokat... Hozzászólnak mások is, komolyabb vita azon­ban nem alakul ki, elvégre az ilyesmiről napestig lehetne be­szélni. Mindenkinek megvan a maga keresztje... Szombathelyi Tamás, a Sport­­csarnok kisebbik vívótermének ablakában ül. No, nem kell megijedni, ezen az ablakon ki­esni nem lehet, a hely inkább valamiféle kemencepadkára em­lékeztet, igaz, a párkány alatti fűtőtest­e jéghideg. Szóval, Szombathelyi az ablakban üldö­gél, haja csapzott, pulzusa sza­pora, trikója verejtéktől sötét­­lik: „Alig tudom tartani a pen­gét, annyira fáj a kezem — mutat a jobb karjára. — Ha­talmasat buktam Flörttel a hét végi lovasversenyen.­” Áram nélkül, szárazon Horváth László, a másik új­pesti válogatott nem bukott a szóban forgó Budapest-bajnok­­ságon. Ellenkezőleg, Csúnyafiú nyergében megnyerte az egyik versenyszámot. Mindez nem számít különösebb meglepetés­nek, legfeljebb az, hogy a nagyszerű eredményről nem maga az érintett tájékoztatja a golyóstoll tulajdonosát. Az in­formátor, Balogh István egyéb­ként maga is érdekelt abban, hogy a Tattersalban­ történtek minél nagyobb nyilvánosságot kapjantól: a 120 cm-es nyeret­len díjugratásban a harmadik helyet szerezte meg. Márpedig ez — kiváltképp öttusázótól — igen szép eredmény. A kapitány, dr. Török Ferenc érkezik. „Mi van, miért nem vívtok?!” „Nincs áram, Feri­kém, így még mi sem tu­dunk ...” „Ugyan, gyerekek — így a kapitány —, szárazon is lehet vívni. Majd bemondjátok a találatokat, vagytok ti any­­nyira lovaglásuk egymáshoz.” Körülnéz, hogy hirtelenjében megszámolja a „lovagokat”. Nincs nehéz dolga..­. „Rövid legyen az ütés" Sasics Szvetiszláv, úgy is mint Szvetyi, iskolázásra vár. Jobb kezében párbajtőr, baljá­ban vaskos úszószakkönyv. Kö­zeleg a vizsgaidőszak, a vívó­mester-képzőt már elvégezte, most a Testnevelési Főiskola ta­nári szakának hallgatója. Szve­tyi roppant nehéz interjúalany: ha beszél, rendszerint viccelő­dik, ha viszont komoly, akkor általában harapófogóra is szük­ség van a beszélgetéshez. Most, úgy látszik, frontátvonulás van, Sasics komoly és­­ bő­beszédű. „Szó sincs arról, hogy föladtam volna, igenis szeret­nék eljutni az olimpiára. Ami miatt az utóbbi időben háttérbe szorultam, az a gyenge úszó­eredményem ...” Itt egy kis szünetet tart, ujjával rábök az ábráktól hemzsegő könyvre. Te­kintetében fanyar mosoly: „Ezt, persze, nem azért olvasom, eb­ből vizsgáznom kell. Egyébként az utóbbi időben egyre romlik az úszásom. Pedig, ha bele­gondolok, mégiscsak úszó vol­tam valamikor, s másfél évvel ezelőtt még álmomból fölriaszt­va is képes voltam 3:40-en be­lüli időre. És most? Lassan már örülök, ha 3:50 alatt érek cél­ba. Hogy miért van ez, nem tudnám megmondani. Hajtok, igyekszem, s csaknem kétszer­­annyit úszom, mint korábban. Tanácstalan vagyok és elkese­redett ...” Legyint, majd elbal­lag a terem túlsó felébe, Un­­gár Nándihoz. Maracskót nem sikerül toll­­végre kapni, lassan már egy órája iskolázik, és semmi jele annak, hogy egyhamar abba­hagyja. Mestere, Salamon Gá­bor kérlelhetetlen és radikális: „A csuklód mozdul! Rövid le­gyen az az ütés!” Néhány éve még együtt versenyeztek, kette­jük közül Salamon „Kakadu” a fiatalabb. Félszavakból is megértik egymást. Kancsal Tamás még sápadt. Néhány napja kelt föl a be­tegágyból, a vírusos influenza kis híján a szívét is kikezdte. A kérdés hallatán elsápad és rettentő méregbe gurul: „Igen, ezt már mástól is hallottam. Méghogy azért léptem volna vissza a fontainebleau-i ver­senytől, mert nem akartam le­égni?!... Nevetséges. Már na­pokkal korábban lázas voltam, de ezt hiába bizonygattam, az orvosi vizsgálat egészségesnek talált. A vívás után, pontosab­ban közben, mégis vissza kel­lett lépnem, annyira rosszul lettem. A továbbiakról csak annyit, hogy két hétig a Sport­kórházban feküdtem, majd két hetet otthon. És még azt mondták, szimulálok .. Jobb a világosság Egy hónap telt el az első vá­logatóverseny óta, Fontainebleau után Warendorf, az NSZK öt­tusaközpontja következik. Az előzetes hírek szerint mindenki ott lesz a rajtnál, aki csak szá­mít. Kanosai is, Sasics is, Buz­gó is. Azok, akiknek még min­dig esélyük van a moszkvai re­pülőjegyre ... Mert azt azért tudni kell: még nem dőlt el semmi. Legalábbis papíron nem. S hogy valami kellemes meg­lepetés is jusson erre a napra: váratlanul kigyulladnak a lám­pák. Fu­hál György FOGATHAJTÁS Lovasszínház­avatás A külföldi szakemberek elő­ször meglepődtek, csodálkoztak, majd elismerően nyilatkoztak: a nemzetközi fogathajtó ver­senybírói szimpozion kitűnően sikerült Szilvásváradon. A ti­zennégy ország küldötteit meg­lepte a rendezők ötletessége, a gyakorlati bemutatók furfangos lebonyolítása. Ebben az is köz­rejátszott, hogy világ- és Euró­­pa-bajnok hajtóink nagyon so­kat segítettek a rendezésben. Pénteken délelőtt szemerkélő esőben került sor az akadály­­hajtásra a sáros lovaspályán. A harminc külföldi szakember ár­gus szemekkel figyelte a haj­tók szereplését, hiszen mind­egyikük egy-egy előre megbe­szélt szarvashibát követett el. Mátyus Viktor például az egyik akadálynál leejtette ostorát, majd esernyőjét kapta elő és így érkezett a célba. A kül­földi versenybírók nagy tapssal jutalmazták a látványos huszár­vágást, viszont a szilvásváradi haj­tót kizárták a versenyből, a szabályok szerint ugyanis a haj­tónak kalapban, kesztyűben és ostorral a kezében kell vé­gighajtania a programot. Az érdekes és színvonalas gyakorlati bemutató után több órás megbeszélés kezdődött, amelyen a résztvevők tisztáz­ták a vitás kérdéseket. A ta­nácskozás végén a szimpozion elnöke, az angol Hayden meg­köszönte a rendezők szinte hi­bátlan munkáját. Szombaton a háromnapos rendezvény az ország első lo­vasszínházának avatásával feje­ződik be. A példamutató gyor­sasággal, egy év alatt felépült, 1200 férőhelyes fedett lovarda a lipicai ménes alapításának négyszázadik évfordulójára ké­szült el. A szombati megnyitó ünnepség után a 20x60 méteres színpadon külföldi és hazai lo­vasok adnak látványos műsort. SAKK d­öntetlen Mexikóvárosban a Portiseho Szpasszkij sakkvilágbajnok-jelölti negyeddöntő párosmérkőzésen le­játszották a 10. fordulót. Ezúttal a 34. lépésben döntetlenben egyez­tek meg az ellenfelek, így az ál­lás 5:5 lett, tehát a szabályok ér­telmében újabb két játszmára van szükség. Legközelebb szombaton játszanak. London. Befejeződött a nemzet­közi verseny. Sax az utolsó for­dulóban vereséget szenvedett Gheorghiutól és ezzel 6 ponttal a A helyen végzett. 1 * RÖPLABDA Átfedés — átmenet nélkül Ki tudja, miért, hajlamosak vagyunk az általánosításra, a (másokra vonatkozó) kritikai megjegyzések — kritika nélküli elfogadására. A röplabda-után­pótlásról például annyian nyi­latkoztak az utóbbi időben, hogy bajban van, hogy sokan már akkor is lemondóan legyinte­nek, ha meghallják: ifjúsági vá­logatott. Nos, a sportág egyik rák­fenéje valóban az utánpótlás­nevelés gyengesége, ami viszont a férfi ifjúsági válogatottat il­leti ... Az együttes három év alatt egy ezüst- és két bronz­érmet szerzett az Ifjúsági Ba­rátság Versenyen! Azok közül, akik a sikereket kiharcolták, nem kevesebben, mint tizenket­­ten tagjai már a bő, huszonné­­gyes felnőtt keretnek is. Sőt, folytathatjuk a sort: heten — Szabó Z., Magyar, Nagy P., Melkvi, Zoufal, Nagy J. és Fili­­povics — a szűkebb gárdában is helyet kaptak. A tizennyolc éves Szabó Zoltán és az egy esztendővel idősebb Magyar Zoltán előkészítő, vagyis kulcs­ember, meghatározó egyéniség, nemcsak az ifik, hanem — s ez, a szerepkör „igényeit” figye­lembe véve nagy dolog — a felnőttek között is. Egyértelmű, hogy erre első­sorban azért került, kerülhetett sor, mert a régi válogatott több tagja közel egyidőben búcsúzott a címeres meztől. A gyors fiatalítás két szakmai kérdést helyez elő­térbe. Az egyik kézenfekvő: meny­nyiben változik az ifjúsági vá­logatott feladata azáltal, hogy a felnőtt válogatott a közeljövő­ben ,inkább csak kiegészítésre szorul, semmint vérátömlesztés­re? A másik kérdés korántsem ennyire magától értetődő. Az előzőtől elválaszthatatlan, de jó­val összetettebb. Vajon feltétle­nül használ-e a sportágnak és a játékosoknak, hogy a fiatalok automatikusan lépnek át az if­júsági válogatottból a felnőttbe, s hogy tizennyolc esztendősen általában már több éves (!) NB I-es múlttal rendelkeznek? Nos, ami a feladatot illeti, az aligha változott. Hogy miért? Az a tény, hogy nálunk az utóbbi években a fiatalok szin­te törvényszerűen a nagyobb méretű címeres mezből is kap­tak, jól jelzi az égető játékos­hiányt. Kétségtelen, hogy egy jó korosztályról van szó, még­is furcsa, hogy a néhány hu­szonéves korábbi válogatottal kiegészülve, ez a meglehetősen vékony réteg képvisel csupán nemzetközileg számottevő játék­erőt. Ez azonban alaphelyzet, s nyilvánvalóan változtatni kell rajta. Egyrészt ebben is áll a feladat, amely jóval nagyobb, mint ahogy általában megfogal­mazzák az ifjúsági válogatott „dolgát”: minél több játékost adni a felnőtt válogatottnak. Most a cél az lenne: feltölteni a mezőnyt... Természetes, hogy ez az óriási teher nem pusztán a válogatott edzőjére hárul, de az is biztos, hogy a sajátos helyzetben sajá­tos módon kell dolgozni. Min­denesetre, a körülmények ne­m a legjobbak. Müller Ferenc ed­ző többnyire csak a keret fő­városi tagjainak tarthat foglal­kozást, s a nemzetközi erőpró­bák előtt tudja összehívni a vi­dékieket is. A versenyeztetési alkalom ke­vés (az idén például mindössze három viadal előzi meg az IBV-t), öten még­­ érettségire is készülnek ... Nem csoda, ha az edző már a következő kor­osztályok legjobbjait is bevonta, utaztatja, versenyezteti, ameny­­nyiben módjában áll. Ahogy csak lehet szeretné bővíteni a mezőnyt.... Feltétlenül szükség lenne arra, hogy jobban meg kelljen küzdeni a címeres me­zért. Az, hogy Szabó és Magyar tizenévesen kulcsember lehet a felnőtt válogatottban, s ezzel egyidőben az ifjúságiban, vala­mint az NB I-es és a junior­bajnokságban, jól jelzi a te­hetségüket, de felveti a problé­mát: emberileg talán nem tel­jesen éretten nem vezet-e óha­tatlanul is túlterheléshez ez a sokszoros igénybevétel? Min­den kommentár helyett: Sza­bót „fegyelmezni kellett” (úgy tűnik, eredménnyel járt időle­ges kizárása a keretből), Ma­gyar pedig — nyilvánvalóan az erős megterhelés következtében — csontsérülést szenvedett. Medve György közismerten a gyengébb nyitásfogadók közé tartozik. Korholta is eleget Müller Ferenc edző, eleinte mégis úgy látszott, eredmény nélkül. Gyuri többnyire passzív helyzetben várta a labdát, játszmánként két-három pont is száradt a lelkén. A tavalyi IBV-n, a szovjetek elleni találkozón is így volt ez­­ eleinte. Aztán egyszer végre mindent úgy csinált a fiú, ahogy kellett, s törvényszerű volt, hogy si­került a nyitásfogadás. Amikor a sikeres mérkőzés után odalépett az edzőhöz, talán csak ők ketten tudták: kettős győzelem született. A többiek is általában „négy fronton” állnak helyt. Ez ma mindenképpen bizonyos elő­nyökkel jár a nemzetközi po­rondon: az NB I-es rutin sok­szor eldönti az ifjúsági találko­zókat. Csakhogy majd’ minden­ki kész játékosnak tartja őket, s az egyéni fejlődésükben tö­rést jelent, hogy a képzésükből emiatt pótolhatatlan lépcsőfokok­ ­ kimaradnak, ők maguk is érzik, hogy szükség van rájuk, mi több, nélkülözhetetlenek, en­nek következtében nehezen fe­­gyelmezhetők, hamarabb kiég­nek.­­Persze, ez elsősorban­­ a fel­nőtt válogatott edzőjének gond­jait növeli, de áttételesen a sportág egészére kihat. A lánc­szemek szorosan kapcsolódnak egymáshoz: játékoshiány, lejjebb szállított értékrend, könnyen ka­pott válogatottság, a versengés hiánya, túlterhelés ... Az utánpótlás és a mai fel­nőtt válogatott között nagy az átfedés, ilyen nagy talán soha nem volt. Mindenki elismeri, hogy van fantázia a fiatalok­ban, de csak kevesen gondolják végig, mennyire könnyebb vol­na a szakvezetés dolga, ha ki­várhatná, hogy a játékosok, a maguk természetes útját járva, már minden tekintetben éretten kopogtassanak a válogatott ka­puján. Hát még, ha az is jellemzővé válna, hogy az ifjúsági váloga­tottból kiöregedőkből — csak a klubban is lehet válo­gatott szintű játékos ... Tölgyes Péter Az utolsó felvonás­­ következik E­lkezdődik... Az izgalmas várakozásnak vége. Hama­rosan választ kapunk arra, hogy a tervekből, a cél­kitűzésekből mi valósul meg a most következő sza­badtéri atlétikai idényben és, sajnos, arra is, mennyi álom,­ábránd marad beteljesületlenül. Atlétáink az október elején megkezdett olimpiai fel­készülés utolsó nagy szakaszához érkeztek. A türelmi idő­nek vége, most már bizonyítani kell, hiszen három hónap múlva olimpia! A monoton felkészülési időszak után hir­telen felgyorsulnak az események, szombattól kezdve ver­seny­versenyt követ majd, amelyeken atlétáinknak meg kell váltaniuk a moszkvai repülőjegyet. Az eddigi felkészülés nem volt zavartalan, a szokatlanul mostoha téli időjárás a futók és a dobók munkáját is aka­dályozta. Ráadásul a kellemes tavaszi idő is nagyon ké­sőn érkezett, így a technikai munkában még mindig le­maradás van. Mindebből következik, hogy az előzetesen tervezett formákat csak később, május végére érhetik el a versenyzők, az olimpiai csapat kijelölése szempontjából szinte az utolsó pillanatban. Hogy ne legyen kapkodás, és ne szülessenek majd el­hamarkodott döntések, a szakvezetés — nagyon helyesen — folyamatosan alakítja ki a moszkvai csapatot. A cél az, hogy az a versenyző, aki munkájával, magatartásával és eredményével már bizonyított, vagy a közeljövőben bi­zonyítani fog, kerüljön be a csapatba és így a következő hónapokban nyugodtan, csak az olimpiára kelljen összpon­tosítania. Korábbi és idei eredményeik alapján már a csapatba került Németh Miklós, Paragi Ferenc, Mátay Andrea és Papp Margit mellett a februárban kitűnő csúcsot elért maratoni futó, Szekeres Ferenc és a fedettpályás Európa­­bajnokságon 16.86 méterrel győztes hármasugró, Bakosi Béla is megkapta a bizalmat a MASZ elnökségétől. Pa­ragi Ferenc 92.10 m-es dobásával, valamint szerdai szen­zációs 96.72 m-es világcsúcsával megerősítette helyét az olimpiai csapatban. A csapatépítés szempontjából örömteli fiatal férfi­­vágtázóink fejlődése. A legutóbbi edzésen például a Tatár, Nagy, Babály, Kiss összeállítású 4x100-as váltó 39.5 másod­perces eredményt ért el, s további fejlődésük esetén ki­harcolhatják az olimpiai kiküldetést. A folyamatosság ellenére most sem lesz vitamentes a csapatkijelölés, hiszen a versenyzőknek nem elég a ki­küldetési szintet teljesíteniük- A végleges döntésnél egész éves munkájukat, szorgalmukat és magatartásukat is fi­gyelembe veszik majd. A szakvezetés így akarja elkerülni azt a korábbi rossz gyakorlatot, hogy az atléták megfelelő felkészültség nélkül, csupán egy-egy kiugró eredménnyel váltsák meg a repülőjegyet, aztán hanyatló formában, egyé­ni legjobbjuktól messze elmaradva, gyengén szerepeljenek a játékokon. N­éhány zavaró körülmény ellenére Fejes Zoltán vezető­edző szerint az eddigi felkészülés jól sikerült. A kerettagok többsége a korábbi évekhez képest sokkal előbbre tart a felkészülésben és nagy részüknél a tervezett eredmény elérése még most is reális célkitűzésnek tűnik. Az már más kérdés, hogy a versenyzők egyéni tervé­ben meghatározott másodpercek vagy centiméterek a világ legjobbjai között majd milyen helyezéshez lesznek elegendőek. A szakvezetés értékelését olvasva szembetűnő, hogy több fia­tal versenyzőnél magatartásbeli problémák voltak. S itt álljunk meg egy pillanatra. Fiatal titánjainknak nem sza­bad m­egfeledkezni arról, hogy nem eddigi eredményeik, hanem tehetségük alapján kaptak bizalmat, amellyel ha helyesen élnek, akkor néhányan közülük már Moszkvába eljuthatnak. A szabadtéri idény előtti bizakodó hangulatban sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy még az olimpia évében sincsenek az atlétikában csodák. A remény­kedés szép emberi tulajdonság, ha azonban az egyéni cél­kitűzések megalapozatlanok, az elvárások és az elvégzett munka között nincs összhang, akkor mindebből csak csaló­dás, kudarc származhat. A fedettpályás Európa-bajnokságom elért szép sikereink mellett az is bebizonyosodott, hogy több atlétánknál nem elegendő a nagy elhatározás, a korábbi évek alatt el nem végzett munkát lehetetlen hónapok alatt bepótolni. Salánki Miklós ­ KÖZBESZÓLÁS : mindinkább úgy érzem, hogy valami nincs rendjén a Wl nyilatkozatokkal. Különböző sportágak válogatott Lrj- csapatainak vezetői, klubegyüttesek irányítói, ma­guk a játékosok nyilatkoznak egy-egy vesztes mérkőzés után arról, hogy mi volt a balsiker előidézője, oka. Eze­ket az interjúkat nagyon sokan elolvassák, hogy megtud­ják , mi történt... A várva várt okfeltárás aztán gyakran így fest: „Egye­sek lélektelenül játszottak.” Majd: „...voltak, akik nem küzdöttek megfelelően." Folytatás: „Ilyen nemtörő­döm módon, ahogy néhány játékos tette...” Le­hetne még sorolni az ilyen és hasonló idézeteket annak bizonyítására, hogy milyen „konkrét” a bírálat és meny­nyire „világos” az okok megjelölése. Amikor például vá­logatott labdarúgócsapatunk hazai edzőmérkőzésen 2-0-ra kikapott a Bp. Építőktől, valamennyi játékos szót kapott, elmondhatta véleményét. Szinte mindannyian beszéltek arról, hogy egyesek, néhányan... Nevet azonban — legalább egyetlen nevet — egyikük sem említett! Félreértés ne essék, nemcsak labdarúgásról van szó. Kézilabda, röplabda, kosárlabda, vízilabda berkekben is azonos helyzet alakult ki. Szakvezetők megállapítják, sőt el is mondják, hogy egyes játékosok magatartása, tel­jesítménye okozta a kudarcot, de hogy kikről van szó, azt legfeljebb találgatni lehet. Megállapítani azért sem, mert legközelebb — mintha mi sem történt volna — ugyan­abban az összetételben szerepel a csapat. Miért kell „találós kérdést” játszania az olvasónak, a szurkolónak, miért nem lehet nevén nevezni a gyereket? Talán valami álhumanizmus áll e „félsz" mögött? Pedig az bizonyos, hogy senkinek, főleg a bírálható sportolónak nem használ, ha ködösítenek, ha találgatni kell , kire céloztak? Így keletkeznek félreértések, sértődések, így romlik az együttesen belül a légkör, hiszen a sejtelmes megnyilatkozások minderre bőven adnak okot. Nem is szólva az érdeklődő kívülállókról, a joggal információéhes olvasókról, a sporteseményeket élénk figyelemmel kísérő szurkolókról, akik aztán tényleg nem tudják ilyenkor, hogy hányadán is állnak! A­­ tiszta légkör elengedhetetlen tartozéka a sportban is az őszinteség. Ne a fal mellett, suba alatt szállingózzanak a hírek egy-egy csapat gyenge szereplésének összetevőiről, hanem a megkérdezett egyenes, világos válaszai adjanak feleletet. Ez a sportolóknak is javukra válik és elejét veszi a találgatásoknak. Senkit sem szabad pellengérre állítani, ha egyszer vagy másszor rosszul játszott, mert ez mindenkivel előfordul. De ha lélektelenül, nemtörő­döm módon, flegmán játszik, akkor név szerint kapja meg a bírálatot. Ne sértődjön meg, aki ilyenért megérdemli a kritikát. Sértődöttségre a játékostársaknak, a vezetőknek és nem utolsósorban a közönségnek van oka! E. Gy. NÉPSPORT 5

Next