Népsport, 1980. július (36. évfolyam, 154-183. szám)
1980-07-25 / 177. szám
XXXVI. 177. ♦ 1980. július 25 999 XXII. NYÁRI OLIMPIAI JÁTÉKOK - MOSZKVA 9991 ÖRÖMÖK ÚTJÁN SZERDA ESTE MOSZKVÁBAN. CSZKA-sportcsarnok. Odabenn már minden csendes, régen elülitek már Himnuszunk hangjai is. Kis csoport várakozik Kocsis Ferencre, a legújabb magyer olimpiai bajnokra. A doppingvizsgálatról érkezik. Az előző este Tóth István két órát töltött az alagsorban, az idegességtől nehezen tudott vizsgálati anyagot produkálni... Mire Kocsis megjön, bő óra telik el megint. A sajtókonferencia részvevői már korábban szétszéledtek: „Na, holnap majd biztosan ki lehet faggatni az új bajnokot.. Szóval, Kocsis Ferenc megérkezik. Haltfáradt. A társak nyakába borul, szeme lehunyva. Alig hallani a hangját, amint mondja: „Amikor a szőnyegen kihirdették a győzelmemet, hirtelen üres lett a világ. Csak álltam, és jó ideig nem értettem, mi is történt... Csaba kiáltott oda a szőnyeg sarkából, hogy „örülj, Feri!" És csak akkor értettem meg, akkor fogtam fel, hogy olimpiai bajnok lettem." CSÜTÖRTÖK DÉLELŐTT. CSZKA-csarnok. Folyik a verseny a négy szőnyegen. Néző érkezik, Rácz Lajos. Az előző este ezüstérmet akasztottak a nyakába, s örömtárcát lejtett Vele. — Volt ünneplés, Lajos? — kérdezzük tőle. — Először magamban „ünnepeltem”. Bementem az öltözőbe, végigfeküdtem a padon, és zokogtam. Egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Nem tudom, mennyi idő telt el így. — Mi ennek a magyarázata? — Talán az a rendkívüli út, amelyet a versenyig megtettünk. Olykor már nem láttunk a fáradtságtól, de a hit, az olimpiai helytállás hite akár még vakon is képes volt vezetni bennünket előre. Az ihlet feszültségében éltünk át hosszú hónapokat, s minden pillanatunkat az olimpia hatotta át. Ez a feszültség oldódott fel hirtelen, amikor egyszeriben vége lett." Nemcsak belőlem törtek ki a könnyek. SZERDA ESTE. CSZKA- csarnok. Az eredményhirdetések után vagyunk. Jön a szövetségi kapitány, dr. Hegedős Csaba. Kimerült. Már csak a lába viszi. — Boldog, Csaba? — kérdezzük tőle. — Hát, persze... — de ez nem hangzik túl meggyőzően ... Valaki a sajtópáholyban azt kérdezi, miért nem ugrál, táncol és dalol a csapat, mint tette a tavalyi EB-n Bukarestben vagy a San Diego-i világbajnokságon .. . — Van valami baj, Csaba? — Tóth Pista ... — Még mindig? — Ez a keserűség nem tűnik el az emberből soha. Az ember mást lát: két aranyérem, két ezüst és egy bronz. . . Alig remélt gazdagság, felemelő összkép. De Tóth Istvánnak csak távoli vigaszt jelent. Neki, személyesen, aki az összképben csupán egyetlen pont. Ám magának — önmaga, őt belülről rágja a keserű csalódás. És nemcsak őt. Rátelepedik az örömre is. CSÜTÖRTÖK DÉLELŐTT. Csendes sarok a CSZKA-csarnok interjútermében. Banális kérdés Kocsis Ferenchez: — Boldog? — Egyelőre inkább még fáradt vagyok. — Várta a győzelmet? — Nagyon akartam. Évek mentek rá, ennek reményében keltem és feküdtem nap mint nap. — Lehet alaposan elemezni a szőnyegen történteket? — Ahhoz túl boldog vagyok. De hát beszéljünk róla . . . — Melyik volt az olimpia kulcsmérkőzése? — A bolgár Sopov elleni. Tavaly egymás ellen vívtuk a VB- döntőt, az is idegőrlő küzdelem volt. Különben is régi ismerősök vagyunk, ismerjük egymás gondolatát is. Az idén nem nagyon akartam ellene birkózni, több versenyt kihagytam ellene, ugyanúgy mások ellen is. — Voltak időszakok, amikor nem volt valami nagy formában . . . — Igaz, hagytam ki mérkőzést amiatt is. Értelmetlen lett volna például az ausztriai magaslati edzőtáborozás után, amikor birkózás nem volt bennünk, csak rengeteg futás, kiállni Sopov vagy a szovjetek, Bikov és Mkrticsev ellen. Nem hiányzott volna egy indokolt vereség, amely belül talán mégis megtört volna. Az NSZK Nagydíjáért vívott versenyen Sopov előtt lett első ... — Egymás ellen viszont kettős leléptetésre végeztünk. Akkor azt éreztem, hogy túlzottan nyíltan áll oda birkózni. Tulajdonképpen ki akart vallatni, hogy mit tudok, mit akarok. Nem mentem bele ebbe. Csak gyötörtük egymást. — Az olimpián mégis eldobta csípővel... — Talán éppen az előző némaság miatt sikerült. — Milyen volt a döntő? — Tudtam, Bikov tart tőlem. Korábban már sokszortalálkoztunk. Három éve, a göteborgi VB-n is megvertem. Nem szereti azt, hogy mélyen nyúlok át a hóna alatt. Most megint átnyúltam, s éreztem, hogy Visszaretten.+ JÚLIUS 17. Moszkvai repülőtér. A csapat megérkezett az olimpia színhelyére. Dr. Hegedűs Csaba szövetségi kapitány sóhajt: — Hát, ez itt a Seremetyevo —2 repülőtér ... Amikor hazaindulunk Moszkvából, mégis szeretném azt mondani: ez a verseny számunkra: San Diego —2... Mondhatja máris. Pedig még hátravan a szabadfogás . ..+ CSÜTÖRTÖK DÉLUTÁN. CSZKA-csarnok. Döntők folynak, immár nélkülünk. A csapat a nézőtéren. Fotóriporter kéri az aranyérmeseket randevúra, másnap a faluban szeretné fényképezni őket, nyakukban a csodálatos éremmel. Megígérik, persze, ott lesznek. Talán már egészen a tudatukig hatott a boldogság. Benne élnek, benne lebegnek. A háttérben Tóth István. Sápadt. Időnként feláll, sétálgat néhány métert. Az előcsarnokban két szakember a magyarokat emlegeti. A mozdulatukban ilyesmi van: „ez igen!...” Egypercnyi szünet a dobogó tetejére vezető út közben: balról Pólyák Imre, jobbról Müller Ferdinánd ad tanácsot Kocsis Ferencnek ott egy Bengt Baron nevű svéd fiú és megnyerte a 100 méteres hátúszás olimpiai aranyérmét. A sajtótájékoztatón őszintén elmondta, hogy már annak is nagyon örült, hogy döntőbe került és nem úgy rajtolt a legjobb nyolc között, hogy ő lesz a bajnok. Meglepetés — a jelenlevő újságírók tudósításaiban egységesen szerepelt ez a szó. Van ennek a meglepetés szónak valami kis értékcsökkentő melékzöngéje. A nagy bajnok, a biztos esélyes valamin elbukott és így könynyű volt győzni. Pedig menynyire igazságtalanság így értékelni. Az említett svéd fiú például élete legjobbjával nyert. Az ellenfelek közül senki sem sérült meg verseny közben, nem betegedett meg a rajt előtt. Hogy úsztak ennél már jobb időt is? Kétségtelen. Most is megtehették volna a Baronnál jobb időre képesek és akkor nincs meglepetés. A versenyek izgalmas légkörének biztosítója, a sportágak fejlődésének lendítője éppen a meglepetés. Ha az események minden pillanatában nem számolhatnánk ezzel, sokkal szürkébb, érdektelenebb lenne minden. Akkor — főleg a mérhető sportágakban — „levelező tagozaton” is meg lehetne rendezni az olimpiát. A résztvevő országok képviselői levélben értesítenék a rendezőket versenyzőik legjobb eredményeiről és a komputer kiszámolná, hogya beérkezett eredmények alapján mi legyen a sorrend. Kis csomagocskákban elküldenék az érmeket, akár portósan is.Vént jutott be a hatos " döntőbe a román és az olasz vízilabdacsapat. A torna megkezdése előtt kilencvenöt százalékig biztos volt, hogy bejutnak, hiszen esélyesek voltak. De ha a tippek jönnek be, ha eleve kilátástalan a többi csapat döntőbe kerülése, akkor az elsorvasztja a sportágat. Az olaszok kiesésének döntő oka volt, hogy döntetlent értek el a svédek ellen. Kimentünk a mérkőzésre, fecsegtünk, próbáltuk megjósolni, hány góllal nyernek az olaszok, milyen trükkökkel kápráztat majd el minket Gianni De Magustris. Lőttek a svédek egy gólt. Lőttek, hát lőttek, majd most jönnek az olaszok. Erre a svédek még egyet lőttek. Kezdtünk jobban odafigyelni. Az utolsó negyedben 4-2-re vezettek az északiak. Az edzőjük egész egyszerűen nem merte nézni a mérkőzést. Az volt a tekintetében, hogy „verjetek már meg bennünket, ne tápláljátok bennem a reményt, hiszen ez így szokott lenni, ti vagytok a jobbak, mit húzzátok-halasszátok”. A bírók sem hitték el, hogy ez így lehet. Szinte tudat alatt is „hozni" szerették volna az olaszoknak a mérkőzést. Sorra adták a négymétereseket. És Gianni, a csodálatos Gianni, 4-4-nél, másodpercekkel a mérkőzés vége előtt, kihagyta a büntetőt ... biztos, ha százszor lejátszanák a mérkőzést, százszor az olaszok nyernének. De ez a döntetlen felmérhetetlen hasznot hozott a svéd és egyben az egész világ vízilabdasportjának. Feldobta a csapatokat és a nézőket, nincs eleve lefutott mérkőzés, verseny. Az ilyen történetek adnak erőt a kis országok nagy eredményekkel még nem rendelkező sportolóinak. Szemmel látható, hogy egy ilyen meglepetés után, hogy feldobódnak a többiek. Már szinte megható igyekezettel küzdenek például az afrikai országok ökölvívói — a meglepetésért. A férfi tőrvívásban kiesett például a világbajnok francia Flamand. Ráadásul az első fordulóban. Szakmai szempontból kétségtelenül értékesebb lett volna, ha továbbjut, hiszen így egy nála technikailag képzetlenebb vívó került tovább helyette. Ugyanazt mondhatjuk, mint az olasz—svéd mérkőzésre. Ha százszor újra vívnák az első kanyart, százszor továbbjutott volna. Vagy egy másik példa: a rendkívül bájos szovjet mellúszónő, Lina Kacusyte biztos esélyese volt a 200 méteres számnak. Erre az előfutamokban honfitársnője, Varganova úszott remek időt, Kacusite legjobbjánál jóval gyengébb eredménnyel jutott a döntőbe. Mindenki meglepetést szimatolt és máris érdekes lett a verseny. A döntőben aztán Kacusite bebizonyította, hogy verhetetlen. És a svéd csodabirkózó Frank Andersson? Két aranyérmet ígért. Ebből már csak legfeljebb egy lehet. Baj? A sportágnak mindenképpen hasznos. Mi kifejezetten szeretjük, áldjuk a meglepetéseket. Az ilyen versenyek mindig izgalmasabbak, jobban „tálalhatók”, mint a nagy esélyesek „jöttem, indultam, győztem” szereplései. Sokkal szebb emberi portrékat lehet rajzolni az ilyen csaták hőseiről. (Természetesen a néhány igazán nagy egyéniségre, Szalnyikov-féle világklasszisokra ez nem vonatkozik.) Úgy is megyünk ki az eseményekre, hogy reméljük, lesz egy kis meglepetés. Egyszóval nagyon fontos, rendkívül hasznos az olimpián a meglepetés. Mindanynyian tudjuk. De azért a mieinket inkább csak kerülje el. Már az olyan, amelyhez a ,kellemetlen” jelzőt szokták tenni. Kocsi Tibor *CMesxjpm levél A meglepetésekről NÉPSPORT 5 Két dupla szaltó között DUPLA SZALTÓ. Még nem is olyan régen a fehér holló ritkaságával vetekedett. Ma a tornasport rakéta sebességű fejlődését jelezve, minden valamire való versenyző gyakorlatában látható. Nem is beszélve a szerről való bravúros, csavart lóugrásokról. Kis számítógéppel sem tudtuk volna pontosan rögzíteni, hány duplát is láttunk a sportpalota küzdőterén. Kettőt Kovács Péter is bemutatott. Méghozzá tökéletes talajra éréssel. Ami, mint később kiderült, nem csupán 9,8 pontot ért, hanem egyben kárpótlást is adott a nyújtón kihagyott dupláért.. . „De miért hagyta ki?" — kérdezte Kovács papa, a lelátón szurkoló magyar gárda „előénekese”, teljesen kerekedve a versenyzői bejárat előtt. „Peti ezért fair play-díjat érdemelne. A csapat érdekében lemondott a nyújtón, a kockázatos, gyakorlat közbeni duplaszaltóról, amellyel tavaly ezüstérmet nyert az Európa-bajnokságon.” — nyugtatta meg Vigh László edző, aki nem győzte fogadni a gratulációkat az együttes értékes bronzérme nyomán. A PRESS BÁRBAN közben már megkezdődött a hagyományos sajtóértekezlet. A tágas helyiség hosszú asztalánál az első három helyen végzett csapat edzője, Leonyid Arkagyev, Peter Weber, Bordán Dezső, és az aranyérmes együttes hat tornásza foglalt helyet. A gyors értékeléssel mindenki egyetértett: minden idők legjobb, legerősebb és legkiegyensúlyozottabb szovjet válogatottja győzött. Így a világbajnokság tavalyi elnyerése után megérdemelten szerezték vissza az olimpiai bajnoki címet is. Abszolút fölényükre jellemző, hogy az egyéni sorrendben csupán három tornász, Delcsev (3.) Brückner (7.) és Nikolay (8.) tudott beékelődni közéjük. Ha azt nézzük, hogy a legidősebb, a 28 éves Andrianov és a benjamin, a 20 esztendős Makuc között elhelyezkedő társak átlagos életkora 23,3 év — a japánoké közel 30 volt Montrealban —, úgy ez az együttes akár ugyanebben az összeállításban még Los Angelesben is a dobogó legfelső fokára léphet. A KÖZELEBBI ismerkedés érdekében — hiszen csütörtökön és pénteken a televízió képernyője előtt a hazai sportkedvelők is megcsodálhatják gyakorlataikat — hadd mutassuk be a győztes hatost: Nyikolaj Andrianov (28 éves, 167 cm, 61 kg) Montreal négyszeres bajnoka. Tavaly a világbajnokságon gyengébben szerepelt a vártnál, sokan már lemondtak róla. Számtalan trófeája mellé most mégis újabbakat szerezhet, pedig már eddig hat olimpiai aranyérmet nyert. Eduard Azaryan (22 éves, 174 cm, 64 kg), az egykori gyűrűkirály, Albert Azarian hallatlan tehetséges, ugyancsak koromfekete fia, az újhullám egyik képviselője. Strasbourgban mutatkozott be a VB-n, de tavaly hiányzott a csapatból. Ez az olimpiai győzelem az első igazán nagy sikere. Alekszandr Gyityatyin (23 éves, 178 cm, 68 kg). A leningrádi testnevelési főiskolás öt éve került a válogatottba. Az 1979-es összetett világbajnokság elnyerésével aratta pályafutása eddigi legnagyobb sikerét. Ma már vitathatatlanul az első számú szovjet tornász, ez egyben azt is jelenti, hogy a legjobb a világon. Bogdan Makuc (20 éves, 169 cm, 65 kg): Az ukrajnai tornász a tavalyi VB-n adta le névjegyét. Előtte az Universiadén is „aratott”, hat aranyat szerzett. Vlagyimir Markelov (23 éves, 167 cm, 57 kg). Montrealban esett át a tűzkeresztségen, s azóta megbízható tagja a világversenyeken szereplő szovjet csapatnak. Alekszandr Tkacsov (23 éves, 166 cm, 59 kg). A mokány tornász Voronyezs környékén született, egykori példaképe, Mihail Voronyin irányításával végzi edzéseit, ő Gyiyatyin legnagyobb hazai vetélytársa, Fort Worth-ben, az egyéni összetettben elért harmadik helyét tekinti eddigi legnagyobb sikerének. Győzelmükkel egyébként a szovjet tornászok 55. olimpiai bajnokságát nyerték. A bemutatott hatossal együtt most már 51 tornász lett olimpiai aranyérmes. BORDÁN DEZSŐ, a magyar csapat edzője boldogságban úszott. Amit Montrealban hajszállal elszalasztottak, azt most valóra váltották. „A magyar csapat lényegesen jobb volt, így most sokkal színvonalasabb gyakorlatot mutattak be, mint a decemberi világbajnokságon” — állapította meg Peter Weber, az NDK edzője. „A fiúk valóban minden dicséretet megérdemelnek” — jegyezte meg Bordán Dezső, majd kérésünkre röviden értékelte a magyar tornászok teljesítményét. Magyar Zoltán újra bebizonyította, hogy a világ legjobb lovasa. A lólengés utolsó szerünk volt, s bajnokunk utolsónak következett. Hallatlan hidegvérrel, tökéletes teljesítményt nyújtott. Rendkívüli tapasztalatával a csapatvezéregyénisége volt, Donáth Ferenccel, a kapitánnyal együtt. Épp akkor tettek ki magukért a korláton, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Donáth az egyéni összetettben is jól áll, csak 0.25 pont választja el a hatodik helytől. Guczoghy György, a lólengés ifjú Európa-bajnoka újoncként is felnőtt a feladathoz, a csapat negyedik embere lett. Kelemen Zoltán a láztól legyengülve versenyzett, gyomorgörcse még két gyakorlat között is elkapta, de hősiesen küzdött. Kovács Péter példás sportszerűséggel áldozta fel lehetőségeit a nyújtón a csapat érdekében. Most a talaj döntőjében vigasztalódhat. Vámos István jól helytállt, rontott ugyan egy-két szeren, de ahol a legjobban kellett, még felül is múlta a várakozást. A „tanár úr”, azaz Bordán Dezső kedvenc jelszava ezúttal is használt: „Mire készültök?” — szokta kérdezni fiaitól, a válasz refrénként hangzik: „A legrosszabbra...” Mert tornászni akkor is kell, ha lepontozzák őket, ha leszakad a gyűrű, ha nem alszanak éjszaka, ha hideg a terem, azaz mindig, mindenféle körülmények között a legjobbat nyújtani! Ez a Montrealban, óriási meglepetésre, a nemzetközi élmezőnybe betört gárda most már valóban jó ideje a legjobbat nyújtja. Ötkarikás bélyegek Korábban már beszámoltunk a Német Demokratikus Köztársaság postájának arról a háromcímletű soráról, amely a moszkvai nyári olimpiát köszöntötte, és amelynek érdekessége, hogy képzőművészeti alkotásokat reprodukál. Hasonló az újabb, ugyancsak három bélyegből és egy blokkból álló sor. A 10 Pfenniges címlet cselgáncsozókat ábrázol verseny közben (Erhard Schmidt festménye), a 20+10 pfennigesen úszók (prof. Willi Litte festménye), az 50 pfennigesen kerékpárosok (Siegfrid Schreiber kisplasztikája), az 1 márkás blokkon (Karl Retsch festménye) pedig vitorlások láthatók. Algéria bélyegpárt adott ki a moszkvai nyári játékok tiszteletére. A 0.50 dínáros címleten a stilizált rajzú olimpiai láng, az öt karika és a játékok emblémája látható, az 1.40 dínároson pedig az öt karika, bennük különböző sportágakat jelképező stilizált alakok.