Népsport, 1980. július (36. évfolyam, 154-183. szám)
1980-07-29 / 181. szám
XXXVI. 181. ♦ 1980. július 29 Szakszemmel Felejthetetlen napokat töltöttünk az olimpiára épült csodálatos, 50 méteres csupaüveg fedett uszodában. De nemcsak mi — akik személyesen voltunk jelen — távoztunk nagyszerű élményekkel, sok-sok tapasztalattal, hanem az a sok száz millió tévénéző is gazdagabb lett, aki végignézte a remek csatákat, a nagy küzdelmeket és a fantasztikus eredményeket hozó 26 döntőt. Tíz világcsúcs, egy világcsúcsbeállítás, 22 olimpiai csúcs, 18 Európa-csúcs született a feszített vizű medencében! A mi versenyzőink is alaposan kivették a sikerből a részüket, hiszen négy érmet szereztek férfi úszóink: Wladár Sándor olimpiai bajnokságot nyert, Verrasztó Zoltán és Vermes Albán ezüstérmet vehetett át, Verrasztónak egy bronz is jutott. Pontszerző helyen végzett Wladár Sándor és Dzvonyár János (5. hely), Nagy Sándor és a 4X100 méteres férfi vegyesváltó (hatodik hely), s a döntőben szerepelt Wladár Zoltán (1500 m gyors, 7. hely) és Vermes Albán (100 m mell). Versenyzőink 13 országos csúcsot úsztak. Úszóink felülmúltak minden várakozást! Tóth Ákos szövetségi kapitány így értékelte a magyar úszók olimpiai szereplését: — Elégedettek vagyunk. Úszóink egy-két kivételtől eltekintve a maximumot nyújtották, szinte önmagukat múlták felül. — Kikkel elégedett elsősorban? — Wladár Sándorral, Vermes Albánnal, s az „öregnek” kikiáltott Verrasztó Zoltánnal és Hargitay Andrással. — Okozott-e valaki csalódást? — Érthetetlen, hogy Fodor Ágnes miért úszott rosszul, szinte csődött mondott. Kindl Gabriella és Dzvonyár János sem nyújtotta azt a teljesítményt, amelyet hazai eredményeik alapján joggal elvártunk tőlük. Otthoni idejükkel sokkal jobb helyezéseket szerezhettek volna. — Milyen tapasztalatokat szerzett? — A küzdelmek bebizonyították, hogy sportágunk nemcsak a tizenéveseké! Nem egy idősebb versenyző végzett igen előkelő helyen. Verrasztó és Hargitay nem mai gyerekek, szerencsére mégis úgy döntöttek, hogy nem fejezik be pályafutásukat, s folytatják a versenyzést. Biztos, hogy még sok örömünk lesz bennük. A szakmai értékelést majd otthon végezzük el, azt azonban már most nyugodtan kijelenthetem, hogy sok tapasztalatot gyűjtöttünk. Öröm, hogy sikeres szereplés után állíthatjuk majd ki úszósportunk olimpiai bizonyítványát. És mit mondanak a külföldi szakemberek? Javier Ostoz, a Nemzetközi Úszó Szövetség (FINA) mexikói elnöke így nyilatkozott: — Egyetlen szám sem akadt, amelyben ne láttunk volna színvonalas versenyt és megcsodálhattuk néhány ország úszósportjának nagy fejlődését. A Szovjetunió úszói nagy előrelépésről tettek tanúságot, az NDK női gárdája túljutott a közelmúlt holtpontján, s ismét világklaszszisok sorát vonultatta fel. A jó eredményekhez segítséget nyújtottak a tökéletes versenyzési körülmények, a kiváló létesítmény és a kifogástalanul működő versenybírói gárda is. Szergej Vajcehovszkij, a szovjet úszóválogatott főedzője érthetően boldog volt, hiszen tanítványai nyolc arany-, kilenc ezüst- és öt bronzérmet szereztek. " Bár néhány női versenyzőnk nem azt nyújtotta, amire számítottam — mondta —, egészében mégis nagyon elégedett vagyok. Néhány év alatt sikerült előretörnünk, s a jövő évi Európa-bajnokságon újabb kirobbanó teljesítményeket várok versenyzőimtől. Különösen férfiúszóink tettek ki magukért. A legértékesebbnek Szalnyikov 15 percen belüli 1500 m-es idejét tartom. A külföldiek is kiváló gárdával vonultak fel, sokra értékelem a magyarok győzelmét és helyezéseit, de egy baráti megjegyzésem volna: kevésnek tartom eredményes fiatal úszóik számát, többségében most is olyanokat láttam, akiket már régóta ismerünk. Ettől függetlenül további sikeres szereplést kívánok a magyaroknak. NÉPSPORT 5 AZ ARANYÉRMÉT MEG KELLETT MUTATNI Az olimpia a legelképesztőbb fordulatok örök ígérete és megtestesítője. Moszkvában is világnagyságok „égtek el” és új világnagyságok születtek! Nem véletlenül hangzott el újólag és számos sportágban, olimpiai bajnokok méltatásaként: „Ezen a napon ő volt a legjobb”. Kiváló súlyemelőnk, Baczakó Péter újdonsült olimpiai bajnok és egyszerre háromszoros világbajnok teljesítménye is kiváltotta ezt az elismerést. „Csak gratulálni lehet“ — Ezen az estén ő volt a legjobb — mondta a Magyar Távirati Iroda munkatársának adott nyilatkozatában Gottfried Schödl, az IWF elnöke. — Hallottam már innen is, onnan is, hogy csak azért lehetett Baczakó a győztes, mert Rigert „betlizett”. Erről beszélnek még két napig, a sportág történetében azonban az marad meg, hogy Baczakó az olimpiai bajnok... Ne feledje senki, nemcsak ki kellett szakítania azt, amivel Rigert aznap nem bírt, hanem le kellett még győznie az Európa-bajnokot (pedig Alekszandrov az idén már tíz kilóval többet is tudott lökni, mint most az olimpián■ a Szerk.). Nos, aki erre képes, méltó az aranyra, így csak gratulálni lehet a rokonszenves, élete legjobb teljesítményével kirukkoló Baczakónak és a magyar súlyemelésnek. A gratuláció nem is maradt, el! Elsőként Orvos András vezetőedző és a jelenlevő csapattagok örömmámoros elismerése sodorta el sikeres félnehézsúlyúinkat, majd Pál József, a BKV Előre edzője, Baczakó felfedezője mondta meg óhatottan: — Szép volt, nagyon szép volt, Péter. Köszönöm! Köszönte a mester a tanítványnak, s nem győzte Péter köszönni edzőinek, Orvos Andrásnak és Pál Józsefnek a türelmet és az éveken át tartó segítséget. Pál József emlékei mélyéről kotorta elő első benyomásait: — Valamikor 1967 nyarán jött egy kisgyerek hozzám, aki mindennek kinézett, csak jövendő súlyemelőnek nem. De izomzata, macskaszerű mozgása sejtette, hogy érdemes vele törődni. Ercsiből járt be, reggel fél négykor kelt és este tíz után ért haza, de szorgalmasan járogatott. Módszeres felkészítése a súlyemelésre 1968-ban kezdődött meg, s megengedték, hogy az ifjúsági válogatott kerettel készüljön. Hamar nyert ifjúsági bajnokságot, majd felnőttet is! Tehetsége, tudatossága hamar érvényesült, de a világversenyeken csak ezüstig, bronzig vitte (a tavalyi VB-n, szakításban, az aranyig — a Szerk.). Érthető, ha most végtelenül boldog vagyok. * Az öröm arcai A boldogságnak sokféle megnyilvánulása lehetséges. Volt, aki azonnal azt számolgatta, hogy Baczakó sikere a magyar sport hányadik olimpiai érmét jelenti. Más arra döbbent rá, hogy az első magyar súlyemelő olimpiai bajnok, Földi Imre Münchenben (ahol még három fogásnemből állt az öszszetett), ugyancsak 377.5 kg-mal nyert. Annyival, mint most Péter, a második két fogásnemes olimpiai versenyen. Péter csak hitetlenkedett. Órák múlva is csak azt hajtogatta: — Még mindig nem tudom elhinni, hogy olimpiai bajnok vagyok. Olimpiai bajnok, az örök időkig csodálatos Rigert súlycsoportjában! Eredetileg csak a bronz elérésében bíztam, hiszen még Alekszandrov is többre képes. De ilyen a sport. Egyszeresak elkezdtünk számolni és kisütöttük, hogy itt sokkal több is lehetséges. — A sikertelen kétszáztíz után bízott még az aranyban? — Megmondom őszintén, hogy életem legnehezebb két perce volt, amely rontott gyakorlatom és Alekszandrov utolsó próbálkozása között eltelt. Szinte nem is mertem odanézni, s nem is tudom, mi minden villant át bennem. Versenyek sora, kétségek, remények, a talán lehetséges csalóka ábrándja. S egyszercsak azt éreztem, hogy zúg a taps, felkapnak, levegőbe dobálnak. Talán én lettem az olimpiai bajnok? Igen, igen, igen!... Nem reméltem volna és alig merem elhinni. Az öröm szavai ömlöttek, mint a zuhatag, múlt, jelen, jövő, minden szóba került, s hogy a boldogság, kit mire késztet, azt amikor sejtettük meg igazán, amikor Baczakó arra kért engedélyt, hogy soron kívül, szinte azonnal, a hétfőn induló repülőgéppel hazautazhasson a családjához. Alig volt idő a teljesítésre, az otthon levők értesítésére. Ilyenkor azonban nincs lehetetlen és hétfőn délután már a Ferihegyi légikikötőben várta mindenki , aki csak tudomást szerzett, szerezhetett a bajnok váratlan érkezéséről. „Mi a véleménye... ?“ A repülőtér — lévén állandó sürgés-forgás — szinte kínálja az alkalmat a beszélgetésre. A kérdés — kézenfekvő módon — mindig ugyanaz volt: — Mi a véleménye Baczakó aranyérméről? Íme, egy kis csokor a válaszokból. Mrazek Józsefné, az ajándékbolt vezetője: — Nem láttam a versenyt, dolgoztam. De a rádió állandóan mellettem van, így én is első kézből értesültem a hatodik aranyunkról. Szinte pironkodva folytatja: — Eddig nem ismertem Baczakót, de azt hiszem, most már egy életre megjegyzem a nevét. Egy fényképen láttam, hogy nagyon izmos, de hogy pontosan egy bolgár fiút legyőzve hallgathatja a Himnuszt, azt nem gondoltam volna. Paulovits Katalin, a Budapest Tourist csinos idegenvezetője inkább a könnyebb fajsúlyú sportok iránt vonzódik, de most ő is lelkendezett: — Nem értek a súlyemeléshez, de ez tán nem is érdekes. Együtt örülök sok-sok honfitársammal. Olyan lendületbe jött olimpiai csapatunk, hogy tíz aranyig meg sem állnak. Majd meglátja... Egy angol úr a Hilton szállóban nézte a versenyt, örült, hogy beszélgethetett, mielőtt hazatér. — Nálunk ugyan nem „nyerő” sportág a súlyemelés, de amit ez a magyar fickó produkált, az mindenki számára élményt jelenthetett. Aki mosolyogni tud két mázsa alatt, az előtt le a kalappal — mondta, aztán nyögve emelte fel a bőröndjét ... Álmok felülmúlása A külön váróban (a nagyon fontos személyek részére fenntartott terem) közben már gyülekeztek a BKV Előre vezetői. — Az utolsó pillanatban, csak ma délben tudtuk meg, hogy Péter hazajön — mondta Czvetkovics Béla, az egyesület elnökhelyettese —. Persze, hogy rohantunk ide. Mint ahogy ő, mi is bronzot vártunk. Legszebb álmainkat múlta felül vasárnap esti teljesítményével. Elhallgatott, hatalmas virágcsokrot rendezget a kifutópálya felé sandított. Kincses Gábor „új fiú” a BKV Előrében. Néhány hónapja módszertani előadó a klubban. — Tudtuk, hogy jó formában van. De hogy ennyire...? Pénteken én kísértem ki őt a repülőtérre. Esélyekről egy szót sem beszéltünk. Azt hiszem, hogy ez jó kabalának bizonyult. A feleség nem koncentrálhatott aranyérmes férje érkezésére. Ezúttal kislánya, Baczakó Katalin után szaladgált, aki minden ajtónyitásban apukát vélte, felfedezni... A feleség öröme így csupán szótöredékekből állt össze. — Katival néztük . . . Szorítottuk egymás kezét. . . Sírtam .. . Még most is alig hiszem.. . Utána semmit nem aludtam .. . Pörköltet készítettem Petinek ... Csak lerme már itt... Aztán olyan csendesen lépett be a terembe az apuka, hogy jóformán senki nem vette észre. Kezében — nem az aranyérem — hatalmas Misa mackó. Mosolyogva nyújtja Kati felé, aki szégyelli magát a sok ember előtt, elbújik. Fénykép, virág, csókok, kézszorítások, boldog-fáradt Baczakó. — Vasárnap este azt mondtam a szovjet televízió stúdiójában, hogy még fel sem fogtam győzelmemet. Most már kezd leesni a „tantusz". Mintha megcirógatna valaki, ha eszembe jut a verseny, a győzelem, a himnusz. Most pihenni fogok, „megismerkedem" a családommal. Aztán újra a tárcsák, Tata, edzés, versenyek. Énélkül nem megy . .. Katika közben mögé settenkedett, kezében már új „barátja” — Misa. De mintha még valami mást is várna. — Apu, hol az arany? kérdezte. Muszáj volt megmutatnia. S nemcsak Katikának! ■* C Christine Stanton néhány óra alatt mindenkit meghódított. Az ausztrál magasugrónő csak nagy ritkán került le a képernyőről — természetesen akkor, amikor a többiek ugrottak... De ha már az operatőr (aki nagyon nagy valószínűséggel férfi volt) ekkora szenvedéllyel kereste Christine minden mozdulatát, miért kellene tagadnunk, hogy mi, magyar újságírók is őt emlegettük este, amikor az egész napos munka után találkoztunk. Mert mindnyájan láttuk, jóllehet, az atlétikai viadalra csak kevesen jutottak el. Ámbár a Lenin-stadion lelátóján ülő kollégák is a tévének köszönhették Christine állandó közelségét. Az egyes helyszíneken minden újságíró asztalán színes monitor áll. Bárhol van is az ember, minden versenyt maga elé varázsolhat, egyetlen gombnyomással. Csupán ez ment meg mindnyájunkat attól, hogy kevesebbet lássunk az olimpiából mindazoknál, akik — nincsenek itt. Mert mégiscsak furcsa lenne, ha az ember hazaérkezése után jönne rá, hogy mennyi érdekesség történt az ötkarikás viadalon, amelyről pedig — bár ott volt — fogalma sincs. De hát így van ez minden olimpián, amióta tévéközvetítés létezik. Ezeknek a monitoroknak sok mindent köszönhetünk Ők hozzák közel hozzánk a sportolók arcát, mert a hatalmas létesítményekben természetesen elvész az apró gesztus, a dobogó tetején álló győztes szeméből kibuggyanó könnycsepp , és a távolság sokat vesz el a nők szépségéből is. Nos Christine Stantont közel hozta hozzánk a kamera, gyönyörködtünk is arányosságában, lágy vonásaiban, arcának harmóniáiban. Volt közöttünk, aki azonnal megszavazta az olimpia szépségkirálynőjének, mások a maguk versenyéről hoztak ellenjelölteket, a vívóteremből egy másik Christine-t, a francia Muziót vagy éppen Stefanek Gertrudot, azután a labdajátékokból kaptunk példákat a női szépségideálról. Az igazán akadémikus vita másnapján ismét segített a tévé. A birkózók két versenye között, vasárnap délben, a monitor három kapcsolósorának gombjain zongoráztam, keresgélve a kitekintést az olimpia többi eseményére. A Dinamó-stadion képe jelent meg, s a felirat arról tájékoztatott, hogy hamarosan megkezdődik az India—Lengyelország női gyeplabdamérkőzés. Minthogy ilyet még nem láttam, próbaképpen elkezdtem nézni. .. És abba se hagytam a végéig! Valóban különleges élményt jelent az olimpia. Segít felfedeznünk a sport ezer arcát, a kevésbé ismerteket is. És segít abban is, hogy a sport világából messzebbre tekintsünk. Elnéztem például az indiai lányokat, akik férfi honfitársaikhoz hasonlatosan, mesterei ennek a játéknak. Elnéztem őket, ahogyan a rövidke szoknyában képesek voltak olyan látványos akciókra, olyan gólokra, hogy a nézők (túlnyomó többségükben férfiak) egészen el tudtak feledkezni azokról a lenge szoknyácskákról...it ért hiszen nagyszerű LTJ- sport volt az, amit bemutattak — és ezzel a teljesítménnyel egyszeriben rázták le magukról évszázadokat: az ősi vallás szigorát, amely korábban tetőtől talpig lepelbe bugyolálta őket, csak a szemük látszott ki, s a sport segítségével is ki tudják fejezni, hogy változik a világ hazájukban. Haladóbb lett és maibb. India lányai kiléptek a múltból. Mint ahogy a férfinézőt is kivonja az olimpia a szebbik nem hétköznapias hatása alól. Megcsodáltuk Stanton szépségét, de aligha maradt volna meg bennünk látványa, ha valahol a vert mezőnyben végez, s nem teszi vonzóvá külön a sportteljesítménye is. Én pedig egy nagyszerű csatár teljesítményére figyeltem fel. Az indiai női gyeplabda-válogatott 15-ös számú játékosa, a huszonegy esztendős Nisha Sharma tudására, ő volt az ész a csapatban, a lengyelek elleni négy gólból kettőt ráadásul maga szerzett. Gyors volt, 40—50 méteres vágtás végén pedig finom cselekkel vagy tökéletes helyzetfelismeréssel, s hosszú, kemény, mégis hajszálpontos keresztlabdákkal vétette magát észre. Játékmester és tekintélyes játszótárs, akinek j szavára adnak a többiek, aki csitít és lelkesít a pályán, aki mindig színt és ötletet visz a játékba. Az ő arcát is sokszor hozta közel a kamera. Nisha is szép, nagyon szép — ugyanaz feketében, mint a szőke Stanton. De a monitoron egész alakja is feltűnt. És ez is segített abban, hogy — ha úgy tetszik —, az olimpia női szépségideálját másképp fogalmazzuk meg, semmint a csinos arc és a jó alak keverékét. A közelképek azt mutatják, hogy a sportoló nők vonzásának elsődleges titka, az egészség. Bőrüket nem kozmetikus „vasalja”, hanem az alatta kifejlődött izomrostok feszítik, arcukon nem elvont báj virít, hanem az összpontosítás, az akarat, a sportba bevitt és a sportban nevelődött érzelmek teszik élővé és kedvessé. Ha sírva fakadnak is, csak nagynéha vezérli őket „urbanizációs” hisztéria, többnyire csak az idegfeszültség levezetése ez — és a férfisportolókkal is gyakran megesik a küzdelmek végén. Aájöttem, hogy az olim■pia női főszereplőit nem ugyanaz a szépség hozza közel az emberhez, mint a filmcsillagé vagy a bárhol megpillantott csinos nőé. Elvégre az abszolút értelemben vett szépség szerencse dolga, a gének találkozásának egyfajta következménye. De a sportoló nő szépsége bárki számára elérhető, mert az életszemlélet kérdése csupán, mert az akár a testedzés édestestvérének is nevezhető. A kislányom hétéves. Azt szeretném, ha olyan egészséges, edzett, olyan sportosan szép lenne, mint Stanton, Sharma vagy a többiek, akik Moszkvában oly sok férfiszivet azért mégis megdobogtattak ... Szeretném, ha elérné, hogy ugyanolyan szép legyen még akkor is, ha netán nem jut el olimpiára. Szekeres István ^ OllőSzim lőrés A lányok, a lányok... Kosárlabda (új világ) Zimbabwében Edgar Rogers és Alan Bruce-Brand együtt érkezett Moszkvába Zimbabwéből. Az előbbi sötétbőrű, az utóbbi fehér. Egymás mellett ültek a Nemzetközi Kosárlabda Szövetség kongresszusán, a sportág vezetőivel együtt tárgyaltak, mint ahogy együtt is ebédeltek. Hogy miért érdemel mindez említést? Ha nem tudnánk, hogy Zimbabwe nem is olyam régen még Rhodesia volt, ha az ország korábbi fajüldöző politikája a vitág előtt ismeretlen lenne — akkor észre sem vettük volna. Most azonban nem lehet nem észrevenni. Nem lehet nem örülni annak, ami tulajdonképpen természetes. Rhodesia 1963-ban nyert felvételt a FIBA-ba, tagságát azonban 1978-ban felfüggesztették. Most Zimbabwe egységes szavazás alapján a Nemzetközi Kosárlabda Szövetség 155. tagországa lett. Edger Rogers elmondta: — A bajnokságot az idén Salisburyben rendeztük. Hét férfi és hét női csapat vett részt rajta. A férfiaknál Mashonaland együttese, a nőknél a Combined Service csapata győzött. Soha nem gondoltuk volna, hogy egyszer újság lesz a számunkra ez az információ. Most megköszöntük. Edgar Rogers még utánunk szólt: — írják meg, hogy mindenkivel szeretnénk kapcsolatba kerülni. Szeretettel várunk mindenkit, s mi is reménykedünk a meghívásokban. Címünk: BOX, 4102, Salisbury, Zimbabwe. Egy új világ ...