Népsport, 1980. július (36. évfolyam, 154-183. szám)

1980-07-29 / 181. szám

XXXVI. 181. ♦ 1980. július 29 Szakszemmel Felejthetetlen napokat töltöt­tünk az olimpiára épült csodála­tos, 50 méteres csupaüveg fe­dett uszodában. De nemcsak mi — akik személyesen voltunk je­len — távoztunk nagyszerű él­ményekkel, sok-sok tapasztalat­tal, hanem az a sok száz mil­lió tévénéző is gazdagabb lett, aki végignézte a remek csatá­kat, a nagy küzdelmeket és a fantasztikus eredményeket ho­zó 26 döntőt. Tíz világcsúcs, egy világcsúcs­beállítás, 22 olimpiai csúcs, 18 Európa-csúcs született a feszí­tett vizű medencében! A mi versenyzőink is alapo­san kivették a sikerből a ré­szüket, hiszen négy érmet sze­reztek férfi úszóink: Wladár Sándor olimpiai bajnokságot nyert, Verrasztó Zoltán és Ver­mes Albán ezüstérmet vehetett át, Verrasztónak egy bronz is jutott. Pontszerző helyen végzett Wladár Sándor és Dzvonyár Já­nos (5. hely), Nagy Sándor és a 4X100 méteres férfi vegyes­­váltó (hatodik hely), s a dön­tőben szerepelt Wladár Zoltán (1500 m gyors, 7. hely) és Ver­mes Albán (100 m mell). Ver­senyzőink 13 országos csúcsot úsztak. Úszóink felülmúltak minden várakozást! Tóth Ákos szövetségi kapitány így értékelte a magyar úszók olimpiai szereplését: — Elégedettek vagyunk. Úszóink egy-két kivételtől el­tekintve a maximumot nyúj­tották, szinte önmagukat múl­ták felül. — Kikkel elégedett elsősor­ban? — Wladár Sándorral, Vermes Albánnal, s az „öregnek” kikiál­tott Verrasztó Zoltánnal és Har­­gitay Andrással. — Okozott-e valaki csalódást? — Érthetetlen, hogy Fodor Ág­nes miért úszott rosszul, szinte csődött mondott. Kindl Gabriel­la és Dzvonyár János sem nyúj­totta azt a teljesítményt, ame­lyet hazai eredményeik alapján joggal elvártunk tőlük. Otthoni idejükkel sokkal jobb helyezé­seket szerezhettek volna. — Milyen tapasztalatokat szer­zett? — A küzdelmek bebizonyítot­ták, hogy sportágunk nemcsak a tizenéveseké! Nem egy idősebb versenyző végzett igen előkelő helyen. Verrasztó és Hargitay nem mai gyerekek, szerencsére mégis úgy döntöttek, hogy nem fejezik be pályafutásukat, s folytatják a versenyzést. Biztos, hogy még sok örömünk lesz bennük. A szakmai értékelést majd otthon végezzük el, azt azonban már most nyugodtan kijelenthetem, hogy sok ta­pasztalatot gyűjtöttünk. Öröm, hogy sikeres szereplés után ál­líthatjuk majd ki úszósportunk olimpiai bizonyítványát. És mit mondanak a külföldi szakemberek? Javier Ostoz, a Nemzetközi Úszó Szövetség (FINA) mexi­kói elnöke így nyilatkozott: — Egyetlen szám sem akadt, amelyben ne láttunk volna szín­vonalas versenyt és megcsodál­hattuk néhány ország úszósport­jának nagy fejlődését. A Szov­jetunió úszói nagy előrelépésről tettek tanúságot, az NDK női gárdája túljutott a közelmúlt holtpontján, s ismét világklasz­­szisok sorát vonultatta fel. A jó eredményekhez segítséget nyújtottak a tökéletes verseny­zési körülmények, a kiváló lé­tesítmény és a kifogástalanul működő versenybírói gárda is. Szergej Vajcehovszkij, a szov­jet úszóválogatott főedzője ért­hetően boldog volt, hiszen ta­nítványai nyolc arany-, kilenc ezüst- és öt bronzérmet szerez­tek. " Bár néhány női verseny­zőnk nem azt nyújtotta, amire számítottam — mondta —, egé­szében mégis nagyon elégedett vagyok. Néhány év alatt sike­rült előretörnünk, s a jövő évi Európa-bajnokságon újabb ki­robbanó teljesítményeket vá­rok versenyzőimtől. Különösen férfiúszóink tettek ki magukért. A legértékesebbnek Szalnyikov 15 percen belüli 1500 m-es ide­jét tartom. A külföldiek is ki­váló gárdával vonultak fel, sok­ra értékelem a magyarok győ­zelmét és helyezéseit, de egy baráti megjegyzésem volna: ke­vésnek tartom eredményes fia­tal úszóik számát, többségében most is olyanokat láttam, akiket már régóta ismerünk. Ettől füg­getlenül további sikeres szerep­lést kívánok a magyaroknak. NÉPSPORT 5 AZ ARANYÉRMÉT MEG KELLETT MUTA­TNI Az olimpia a l­egelképesztőbb fordulatok örök ígérete és meg­testesítője. Moszkvában is vi­lágnagyságok „égtek el” és új világnagyságok születtek! Nem véletlenül hangzott el újólag és számos sportágban, olimpiai bajnokok méltatása­ként: „Ezen a napon ő volt a legjobb”. Kiváló súlyemelőnk, Baczakó Péter újdonsült olimpiai bajnok és egyszerre háromszoros vi­lágbajnok teljesítménye is ki­váltotta ezt az elismerést. „Csak gratulálni lehet“ — Ezen az estén ő volt a legjobb — mondta a Magyar Távirati Iroda munkatársának adott nyilatkozatában Gottfried Schödl, az IWF elnöke. — Hallottam már innen is, on­nan is, hogy csak azért lehe­tett Baczakó a győztes, mert Rigert „betlizett”. Erről beszél­nek még két napig, a sportág történetében azonban az marad meg, hogy Baczakó az olimpiai bajnok... Ne feledje senki, nemcsak ki kellett szakítania azt, amivel Rigert aznap nem bírt, hanem le kellett még győznie az Európa-bajnokot (pe­dig Alekszandrov az idén már tíz kilóval többet is tudott lök­ni, mint most az olimpián­­■ a Szerk.). Nos, aki erre képes, méltó az aranyra, így csak gra­tulálni lehet a rokonszenves, élete legjobb teljesítményével kirukkoló Baczakónak és a ma­gyar súlyemelésnek. A gratuláció nem is maradt, el! Elsőként Orvos András vezető­edző és a jelenlevő csapatta­gok örömmámoros elismerése sodorta el sikeres félnehézsú­lyúinkat, majd Pál József, a BKV Előre edzője, Baczakó fel­fedezője mondta meg óhatottan: — Szép volt, nagyon szép volt, Péter. Köszönöm! Köszönte a mester a tanít­ványnak, s nem győzte Péter köszönni edzőinek, Orvos And­rásnak és Pál Józsefnek a tü­relmet és az éveken át tartó segítséget. Pál József emlékei mélyéről kotorta elő első benyomásait: — Valamikor 1967 nyarán jött egy kisgyerek hozzám, aki min­dennek kinézett, csak jövendő súlyemelőnek nem. De izomza­ta, macskaszerű mozgása sejtet­te, hogy érdemes vele törődni. Ercsiből járt be, reggel fél négykor kelt és este tíz után ért haza, de szorgalmasan járo­­gatott. Módszeres felkészítése a súlyemelésre 1968-ban kezdődött meg, s megengedték, hogy az ifjúsági válogatott kerettel ké­szüljön. Hamar nyert ifjúsági bajnokságot, majd felnőttet is! Tehetsége, tudatossága hamar érvényesült, de a világversenye­ken csak ezüstig, bronzig vitte (a tavalyi VB-n, szakításban, az aranyig — a Szerk.). Érthető, ha most végtelenül boldog va­gyok. * Az öröm arcai A boldogságnak sokféle meg­nyilvánulása lehetséges. Volt, aki azonnal azt számol­gatta, hogy Baczakó sikere a magyar sport hányadik olimpiai érmét jelenti. Más arra döb­bent rá, hogy az első magyar súlyemelő olimpiai bajnok, Föl­di Imre Münchenben (ahol még három fogásnemből állt az ösz­­szetett), ugyancsak 377.5 kg-mal nyer­t. Annyival, mint most Pé­ter, a második két fogásnemes olimpiai versenyen. Péter csak hitetlenkedett. Órák múlva is csak azt hajtogatta: — Még mindig nem tudom elhinni, hogy olimpiai bajnok vagyok. Olimpiai bajnok, az örök időkig csodálatos Rigert súlycsoportjában! Eredetileg csak a bronz elérésében bíztam, hiszen még Alekszandrov is többre képes. De ilyen a sport. Egyszeresak elkezdtünk számol­ni és kisütöttük, hogy itt sok­kal több is lehetséges. — A sikertelen kétszáztíz után bízott még az aranyban? — Megmondom őszintén, hogy életem legnehezebb két perce volt, amely rontott gyakorlatom és Alekszandrov utolsó próbál­kozása között eltelt. Szinte nem is mertem odanézni, s nem is tudom, mi minden villant át bennem. Versenyek sora, két­ségek, remények, a talán lehet­séges csalóka ábrándja. S egy­szercsak azt éreztem, hogy zúg a taps, f­elkapnak, levegőbe do­bálnak. Talán én lettem az olimpiai bajnok? Igen, igen, igen!... Nem reméltem volna és alig merem elhinni. Az öröm szavai ömlöttek, mint a zuhatag, múlt, jelen, jö­vő, minden szóba került, s hogy a boldogság, kit mire késztet, azt amikor sejtettük meg iga­zán, amikor Baczakó arra kért engedélyt, hogy soron kívül, szinte azonnal, a hétfőn induló repülőgéppel hazautazhasson a családjához. Alig volt idő a teljesítésre, az otthon levők értesítésére. Ilyen­kor azonban nincs lehetetlen és hétfőn délután már a Ferihegyi légikikötőben várta mindenki , aki csak tudomást szerzett, sze­rezhetett a bajnok váratlan ér­kezéséről. „Mi a véleménye... ?“ A repülőtér — lévén állandó sürgés-forgás — szinte kínálja az alkalmat a beszélgetésre. A kérdés — kézenfekvő módon — mindig ugyanaz volt: — Mi a véleménye Baczakó aranyérmé­ről? Íme, egy kis csokor a vála­szokból. Mrazek Józsefné, az ajándék­bolt vezetője: — Nem láttam a versenyt, dolgoztam. De a rádió állan­dóan mellettem van, így én is első kézből értesültem a hato­dik aranyunkról. Szinte pironkodva folytatja: — Eddig nem ismertem Ba­­czakót, de azt hiszem, most már egy életre megjegyzem a nevét. Egy fényképen láttam, hogy na­gyon izmos, de hogy pontosan egy bolgár fiút legyőzve hall­gathatja a Himnuszt, azt nem gondoltam volna. Paulovits Katalin, a Buda­pest Tourist csinos idegenveze­tője inkább a könnyebb fajsú­lyú sportok iránt vonzódik, de most ő is lelkendezett: — Nem értek a súlyemeléshez, de ez tán nem is érdekes. Együtt örülök sok-sok honfitár­sammal. Olyan lendületbe jött olimpiai csapatunk, hogy tíz aranyig meg sem állnak. Majd meglátja... Egy angol úr a Hilton szálló­ban nézte a versenyt, örült, hogy beszélgethetett, mielőtt ha­zatér. — Nálunk ugyan nem „nye­rő” sportág a súlyemelés, de amit ez a magyar fickó produ­kált, az mindenki számára él­ményt jelenthetett. Aki moso­lyogni tud két mázsa alatt, az előtt le a kalappal — mondta, aztán nyögve emelte fel a bő­röndjét ... Álmok felülmúlása A külön váróban (a nagyon fontos személyek részére fenn­tartott terem) közben már gyü­lekeztek a BKV Előre vezetői. — Az utolsó pillanatban, csak ma délben tudtuk meg, hogy Péter hazajön — mondta Czvet­­kovics Béla, az egyesület el­nökhelyettese —. Persze, hogy rohantunk ide. Mint ahogy ő, mi is bronzot vártunk. Legszebb álmainkat múlta felül vasárnap esti teljesítményével. Elhallgatott, hatalmas virág­csokrot rendezget a kifutópálya felé sandított. Kincses Gábor „új fiú” a BKV Előrében. Néhány hónapja módszertani előadó a klubban. — Tudtuk, hogy jó formában van. De hogy ennyire...? Pén­teken én kísértem ki őt a re­pülőtérre. Esélyekről egy szót sem beszéltünk. Azt hiszem, hogy ez jó kabalának bizonyult. A feleség nem koncentrálha­tott aranyérmes férje érkezé­sére. Ezúttal kislánya, Baczakó Katalin után szaladgált, aki minden ajtónyitásban apukát vélte, felfedezni... A feleség öröme így csupán szótöredékek­ből állt össze. — Katival néztük . . . Szorítot­tuk egymás kezét. . . Sírtam .. . Még most is alig hiszem.. . Utána semmit nem aludtam .. . Pörköltet készítettem Petinek ... Csak lerme már itt... Aztán olyan csendesen lépett be a terembe az apuka, hogy jóformán senki nem vette ész­re. Kezében — nem az arany­érem — hatalmas Misa mackó. Mosolyogva nyújtja Kati felé, aki szégyelli magát a sok em­ber előtt, elbújik. Fénykép, vi­rág, csókok, kézszorítások, bol­dog-fáradt Baczakó. — Vasárnap este azt mondtam a szovjet televízió stúdiójában, hogy még fel sem fogtam győ­zelmemet. Most már kezd le­esni a „tantusz". Mintha meg­cirógatna valaki, ha eszembe jut a verseny, a győzelem, a him­nusz. Most pihenni fogok, „megismerkedem" a családom­mal. Aztán újra a tárcsák, Ta­ta, edzés, versenyek. Énélkül nem megy . .. Katika közben mögé setten­kedett, kezében már új „barát­ja” — Misa. De mintha még valami mást is várna. — Apu, hol az arany? kérdezte. Muszáj volt megmutatnia. S nemcsak Katikának! ■* C Christine Stanton néhány óra alatt mindenkit meghódított. Az ausztrál ma­­gasugrónő csak nagy ritkán került le a képernyőről — természetesen akkor, amikor a többiek ugrottak... De ha már az operatőr (aki nagyon nagy valószínűséggel férfi volt) ekkora szenvedéllyel kereste Christine minden mozdulatát, miért kellene ta­gadnunk, hogy mi, magyar újságírók is őt emlegettük este, amikor az egész na­pos munka után találkoz­tunk. Mert mindnyájan láttuk, jóllehet, az atlétikai viadal­ra csak kevesen jutottak el. Ámbár a Lenin-stadion lelá­tóján ülő kollégák is a té­vének köszönhették Christine állandó közelségét. Az egyes helyszíneken minden újság­író asztalán színes monitor áll. Bárhol van is az em­ber, minden versenyt maga elé varázsolhat, egyetlen gombnyomással. Csupán ez ment meg mindnyájunkat at­tól, hogy kevesebbet lássunk az olimpiából mindazoknál, akik — nincsenek itt. Mert mégiscsak furcsa lenne, ha az ember hazaérkezése után jönne rá, hogy mennyi ér­dekesség történt az ötkari­kás viadalon, amelyről pedig — bár ott volt — fogalma sincs. De hát így van ez minden olimpián, amióta té­véközvetítés létezik. Ezeknek a monitoroknak sok mindent köszönhetünk Ők hozzák közel hozzánk a sportolók arcát, mert a ha­talmas létesítményekben ter­mészetesen elvész az apró gesztus, a dobogó tetején álló győztes szeméből ki­buggyanó könnycsepp , és a távolság sokat vesz el a nők szépségéből is. Nos Christine Stantont közel hozta hozzánk a ka­mera, gyönyörködtünk is arányosságában, lágy voná­saiban, arcának harmóniái­­ban. Volt közöttünk, aki azon­nal megszavazta az olimpia szépségkirálynőjének, mások a maguk versenyéről hoztak ellenjelölteket, a vívóterem­ből egy másik Christine-t, a francia Muziót vagy éppen Stefanek Gertrudot, azután a labdajátékokból kaptunk pél­dákat a női szépségideálról. Az igazán akadémikus vi­ta másnapján ismét segített a tévé. A birkózók két ver­senye között, vasárnap dél­ben, a monitor három kap­­csolósorának gombjain zon­goráztam, keresgélve a ki­tekintést az olimpia többi eseményére. A Dinamó-sta­dion képe jelent meg, s a felirat arról tájékoztatott, hogy hamarosan megkezdődik az India—Lengyelország női gyeplabdamérkőzés. Mint­hogy ilyet még nem láttam, próbaképpen elkezdtem néz­ni. .. És abba se hagytam a végéig! Valóban különleges él­ményt jelent az olimpia. Se­gít felfedeznünk a sport ezer arcát, a kevésbé ismerteket is. És segít abban is, hogy a sport világából messzebbre tekintsünk. Elnéztem például az indiai lányokat, akik fér­fi honfitársaikhoz hasonlato­san, mesterei ennek a játék­nak. Elnéztem őket, ahogyan a rövidke szoknyában képe­sek voltak olyan látványos akciókra, olyan gólokra, hogy a nézők (túlnyomó többsé­gükben férfiak) egészen el tudtak feledkezni azokról a lenge szoknyácskákról...­­it ért hiszen nagyszerű LTJ- sport volt az, amit be­mutattak — és ezzel a tel­jesítménnyel egyszeriben ráz­ták le magukról évszázado­kat: az ősi vallás szigorát, amely korábban tetőtől tal­pig lepelbe bugyolálta őket, csak a szemük látszott ki, s a sport segítségével is ki tudják fejezni, hogy válto­zik a világ hazájukban. Ha­ladóbb lett és maibb. India lányai kiléptek a múltból. Mint ahogy a férfinézőt is kivonja az olimpia a szebbik nem hétköznapias hatása alól. Megcsodáltuk Stanton szépségét, de aligha maradt volna meg bennünk látvá­nya, ha valahol a vert me­zőnyben végez, s nem teszi vonzóvá külön a sporttelje­­sítménye is. Én pedig egy nagyszerű csatár teljesítményére fi­gyeltem fel. Az indiai női gyeplabda-válogatott 15-ös számú játékosa, a huszonegy esztendős Nisha Sharma tu­dására, ő volt az ész a csa­patban, a lengyelek elleni négy gólból kettőt ráadásul maga szerzett. Gyors volt, 40—50 méteres vágtás végén pedig finom cselekkel vagy tökéletes helyzetfelismerés­sel, s hosszú, kemény, mégis hajszálpontos keresztlabdák­kal vétette magát észre. Já­tékmester és tekintélyes ját­szótárs, akinek j szavára ad­nak a többiek, aki csitít és lelkesít a pályán, aki min­dig színt és ötletet visz a játékba. Az ő arcát is sokszor hoz­ta közel a kamera. Nisha is szép, nagyon szép — ugyan­az feketében, mint a szőke Stanton. De a monitoron egész alakja is feltűnt. És ez is segített abban, hogy — ha úgy tetszik —, az olimpia női szépségideálját másképp fo­galmazzuk meg, semmint a csinos arc és a jó alak ke­verékét. A közelképek azt mutatják, hogy a sportoló nők vonzásának elsődleges titka, az egészség. Bőrüket nem kozmetikus „vasalja”, hanem az alatta kifejlődött izomrostok feszítik, arcukon nem elvont báj virít, hanem az összpontosítás, az akarat, a sportba bevitt és a sport­ban nevelődött érzelmek te­szik élővé és kedvessé. Ha sírva fakadnak is, csak nagynéha vezérli őket „ur­banizációs” hisztéria, több­nyire csak az idegfeszültség levezetése ez — és a férfi­­sportolókkal is gyakran meg­esik a küzdelmek végén. A­ájöttem, hogy az olim­­­■­pia női főszereplőit nem ugyanaz a szépség hozza kö­zel az emberhez, mint a filmcsillagé vagy a bárhol megpillantott csinos nőé. El­végre az abszolút értelemben vett szépség szerencse dolga, a gének találkozásának egy­fajta következménye. De a sportoló nő szépsége bárki számára elérhető, mert az életszemlélet kérdése csu­pán, mert az akár a tested­zés édestestvérének is ne­vezhető. A kislányom hétéves. Azt szeretném, ha olyan egészsé­ges, edzett, olyan sportosan szép lenne, mint Stanton, Sharma vagy a többiek, akik Moszkvában oly sok férfiszi­vet azért mégis megdobog­tattak ... Szeretném, ha elérné, hogy ugyanolyan szép legyen még akkor is, ha netán nem jut el olimpiára. Szekeres István ^ OllőSzim lőrés A lányok, a lányok... Kosárlabda (új világ) Zimbabwében Edgar Rogers és Alan Bruce-Brand együtt érkezett Moszkvába Zimbabwéből. Az előbbi sötétbőrű, az utóbbi fehér. Egymás mellett ültek a Nemzetközi Kosárlabda Szövetség kongresszusán, a sportág vezetőivel együtt tárgyaltak, mint ahogy együtt is ebédeltek. Hogy miért érdemel mind­ez említést? Ha nem tud­nánk, hogy Zimbabwe nem is oly­am régen még Rhode­sia volt, ha az ország ko­rábbi fajüldöző politikája a vitág előtt ismeretlen lenne — akkor észre sem vettük volna. Most azonban nem lehet nem észrevenni. Nem lehet nem örülni annak, ami tu­lajdonképpen természetes. Rhodesia 1963-ban nyert fel­vételt a FIBA-ba, tagságát azonban 1978-ban felfüggesz­tették. Most Zimbabwe egy­séges szavazás alapján a Nemzetközi Kosárlabda Szö­vetség 155. tagországa lett. Edger Rogers elmondta: — A bajnokságot az idén Salisburyben rendeztük. Hét férfi és hét női csapat vett részt rajta. A férfiaknál Mashonaland együttese, a nőknél a Combined Service csapata győzött. Soha nem gondoltuk volna, hogy egyszer újság lesz a számunkra ez az információ. Most megköszöntük. Edgar Rogers még utá­nunk szólt: — írják meg, hogy min­denkivel szeretnénk kapcso­latba kerülni. Szeretettel vá­runk mindenkit, s mi is re­ménykedünk a meghívások­ban. Címünk: BOX, 4102, Salisbury, Zimbabwe. Egy új világ ...

Next