Népsport, 1980. szeptember (36. évfolyam, 212-236. szám)

1980-09-19 / 227. szám

XXXVI. 227. ♦ 1980. szeptember 19 LABDARÚGÁS „ E­gy középcsapat iskolázott" a Fáy utcában Amikor napvilágot látott az idei őszi kupasorsolás, mi, magyarok voltaképpen nem lehettünk túl elkeseredettek. Való igaz, ha a csapatneveket böngésszük, ab­ból kiderül, hogy kaphattunk volna gyen­gébb ellenfeleket is, ám ugyanez a lista arról is meggyőzhet, hogy lényegesen na­gyobb játékerőt képviselő együttesekkel is összehozhatott volna a sors. Tulajdonkép­pen csak az Újpesti Dózsa szívhatta a fo­gát, amikor a spanyol labdarúgás egyik reprezentánsát sorsolták ki a számára. A két portugál csapat neve viszont már ko­ránt sem csengett olyan félelmetesen. Kü­lönösen nem a Boavistáé. Ha sétameccsnek nem is tűnt, de el­könyvelt mérkőzésnek igen. Manapság ugyanis még a szerényebb képességű együt­tesek is nemegyszer alaposan meggyötrik sa­ját otthonukban a náluk sokkal többet tudó ellenfeleiket. Otthonában mindenki kétszere­sen akar, sokkal lelkesebb, bátrabb, har­cosabb, s ha valahol, akkor saját pályáján magabiztos, s ott mindig harap. Miért ne hihettük volna, hogy a Vastas megtáncol­tatja majd a Boavistát, ezt az ügyesen­, stílusosan futballozó, de nem különösen nagy játékerőt képviselő gárdát, miért ne remélhettük volna, hogy a piros-kékek rá­rontanak a vendégekre, beszorítják a ka­pujuk elé, hogy harcra, küzdelemre, védekezésre késztetik ellenfelüket, s előbb-utóbb felőrlik, hibá­­zásra kényszerítik hátsó soraikat. Miért ne bíztunk volna abban, hogy még egy formájában visszaesett csapatnak is szár­nyakat adhat a nagy feladat, egy önbizal­mában megcsappant társaságot is feltü­zelhet egy becses nemzetközi kupáért való versengés. Hittünk, bíztunk és­­ nagyot csalódtunk! A Vasas szerdai széteső, enervált, minden elképzelést nélkülöző játéka a döbbenet erejével hatott. Az ugyanis sűrűn előfor­dul labdarúgópályán, hogy egy-két játékos rosszul játszik, az sem ritka, ha a fél csa­pat gyengélkedik. De hogy egy egész csa­pat csődöt mondjon .. . Szerdán este egy középcsapat iskolázta le a piros-kékeket, pöckölgette orruk előtt a labdát, passzol­­gatott, emelgetett, tili-tolizott, mintha csu­pán egy hírverő meccsre ugrottak volna ide az Ibénai-félszigetről. A nemzetközi futballéletben nem túl ismert játékosok­­cselezték halomra a mieinket, gurigáztak a lábak között, míg a magyarok jószeri­vel még egy egészséges gólhelyzetet sem tudtak teremteni a portugál kapu előtt. Erre a játékra egyszerűen­­ nem találtunk magyarázatot, s feltehetően Bundzsák Dezső vezető­edző számára is talány ez a 90 perc? — Így igaz, engem is kétségek gyötör­tek a kispadon ezen az estén. Gondolkoz­tam, töprengtem, de egyszerűen nem tud­tam sehová sem elhelyezni ezt a teljesít­ményt. Tényleg csak ennyire tudnánk fut­ballozni? Nem.. . ezt azért nem szabad elhinnünk, mert akkor már igazán nagy baj lenne — kezdte szomorú vallomását a szakember. — A játékot látva a saját munkámban is kerestem a hibát. Talán nem úgy készültünk erre a mérkőzésre, ahogy kellett volna?. .. Sok volt az ed­zés, vagy kevés? Kiöltem belőlük a fris­seséget, vagy nem terheltem őket kellően? Megannyi kérdés, amit szinte lehetetlen meggyőzően magyarázni. Hétfőn kétszer edzettünk, kedden egyszer, ez nem volt sem könnyebb, sem megerőltetőbb a meg­szokottnál. Ami pedig a pszichikai előké­szítést illeti, azzal, hogy biztos győzelmet vártam a csapattól, úgy érzem, nem rak­tam senkire túlzottan nagy lelki terhet. Kevés magyar együttesnek vannak olyan kupahagyományai, mint a Vasasnak, én pedig hittem, hogy a múlt is kötelezi já­tékosaimat, átérzik a felelősséget, igenis meg akarják mutatni, hogy érnek valamit, sőt hogy törleszteni kívánnak az utóbbi hetek bajnoki adósságaiból. — A mérkőzés előtti hangulatból leszűr­hető volt, hogy a játékosok tartanak ettől a mérkőzéstől, de ezt tulajdonképpen nem is bántam. Inkább némi szorongással lép­jen pályára egy csapat, mint túláradó ön­bizalommal, úgymond, nagy mellénnyel, mert ez utóbbi nagyon sokszor megbosz­­szulta már magát. Mi is tartottunk annak idején nem egy ellenféltől, de az ilyenek­nek kettőzött akarással mentünk neki, ilyen­kor még jobban hajtottunk, még nagyobb volt bennünk a becsvágy. De hogy ennyire ne tudjon küzdeni, akarni egy társaság, az egyszerűen megma­gyarázhatatlan. Sok más mellett természe­tesen az is felötlött bennem, hogy talán az összeállítás sem volt a legjobb, ám a 90 perc összképe igazolta, hogy az adott játékosanyagból bárhogyan is állunk fel, ezen az estén alig változtatott volna a lé­nyegen. Nem akadt egyetlen átlagos tel­jesítmény sem, mindenki lassú volt, kö­rülményes, nem adták időben a labdát, nem mozogtak eleget, nem tudtak elsza­kadni embereiktől, leragadtak mellettük, pedig épp az ellenkezője lett volna takti­kánk lényege. Ha egyszerre minden csapat­rész felmondja a szolgálatot, abból csak ez jöhet ki. Ahol egy testcsellel el lehet küldeni egy söprögetőt a kapu előteréből, ahol a középpályások sem a hátsó soro­kat sem az előretolt támadókat nem tud­ják hathatósan támogatni, s ahol az ékek nem tudnak gólhelyzetet teremteni, ott nem teremhet siker! — Ami az ellenfelet illeti, gyorsabbak vol­tak, jobban kezelték a labdát, mint a mieink, s nekik voltak lehetőségeik. Azt hiszem, ezt a játékot mielőbb el kell fe­lejteni. A játékosok természetesen megkap­ják a magukét, de túl sok idő nincs most sopánkodásra. A tanulságokat le kell von­ni, de egy dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni, mégpedig azt, hogy ezt a játékot ugyanezeknek a futballistáknak kell feledtetni, s ezt a balsikert ennek a csapatnak kell jóvátenni. A mérkőzés után azt mondtam az öltözőben, hogy ezt a két gólt vissza kell adni Portugáliában. Lehet, hogy ez abban a helyzetben esetleg csak tréfának volt jó, de én nem annak szántam. És bí­zom abban, hogy azok a „rímek", amiket a szurkolók elszavaltak a játékosoknak, kellően megsértették a mieinket. Mert én a helyükben nem felejteném el a gúnyo­lódást, s ha megszakadnék az elkövetke­zendő időben, akkor is bebizonyítanám: ilyen rosszul csak egyszer lehet játszani. Az edző megszakadna, de vajon hason­lóan éreznek-e a játékosok? Emlékezni fognak a hétköznapokon, az edzéseken, az elkövetkezendő bajnoki mérkőzéseken azok­ra a nézőkre, akik azt kiabálták kórusban, hogy „ide többé nem jövünk!” Mert so­káig kell, hogy csengjen a fülükben ez a mondat... v.­s. Birinyi egy csellel igyekszik elvinni a lab­dát Ailton mellett, ám a portugál közép­pályás résen van és már lendül is a Va­sas-játékos után (Koppány György felvétele) Törőcsik és Kántor nem játszhat (Folytatás az 1. oldalról) Mészöly átnézte az edzői je­lentéseket. Bizony, nem mind­egyikből derült ki, hogy a válogatott keret tagjai milyen edzésmunkát végeztek. Alapos részletezés hiányában nehéz volt képet kapni a játékosok terhelhetőségéről. Megszólalt a telefon. Bálint László jelentkezett Bruges-ből. Tömören fogalmazott: „Egész­séges vagyok, s hétfőn délután érkezem.” Mészöly megkérdezte: a BEK-mérkőzésen saját ottho­nukban miiként kaptak ki a Baseltól? „Sajnos, a mi csapatunknak most nem megy a játék, amit bizonyít három egymás utáni vereségünk is. A svájciak vi­szont kitettek magukért. Három válogatott vezérletével bátran támadtak, s kitűnő volt az összjátékuk.’’ Kereki, Katzirz és Szántó ér­kezett az elsők között. Aztán jöttek a többiek is. Az újpesti Tóth József ke­sergett : — Éles fájdalom nyilall a bal combomba, tíz nap óta, s ne­hezen javul. Kántor is panaszkodott: — Húzódásom van, s aligha jön rendbe egyhamar. Pásztor késése okozott izgal­mat, de végül is húszperces késéssel betoppant. — Egy fickó alaposan meg­tréfált bennünket, mert Pest kö­zelében meghúzta a vészféket, aztán gyorsan elillant. Több mint egy órát álltunk a nyílt pályán. Mindenki nagyon bosz­­szús volt a vonaton. Lóhalál­ban jöttem... Pető Gábor, az újpestiek gyú­rója újságolta, hogy október 15-én a belga Antwerpen, Fa­zekas és Müller csapata láto­gat el a Megyeri útra, Bene, Zámbó és Dunai II búcsúmér­kőzésére. A kapitány gyorsan számba vette a játékosokat, közölte ve­lük a programot, s érdeklődött az egészségi állapotuk felől. Kiderült, hogy nemcsak Tóth J. és Kántor sérült, hanem Tö­rőcsik és Pölöskei is. Törőcsik térde bedagadt, a győri játékos pedig csonthártya-érzékenység­re panaszkodott. Mészöly Kálmán úgy döntött, hogy a Bp. Honvéd balhátvéd­jét, Vargát is behívja a ke­retbe! A kapitány, valamint Törő­csik, Kántor, Pölöskei és Tóth J. kocsiba ült. Mentek a Sport­kórházba orvosi konzíliumra. Délután Mezey György veze­tésével edzés volt a Népsta­dionban. Erről a Honvéd játé­kosai hiányoztak,­ mert csak pénteken este érkeznek haza. Hiányzik még a fiúk kö­zül Kántor és Törőcsik, meg Tóth József is, aki ugyan nem volt a keret tagja. Az orvosi vizsgálat ugyanis szomorú ered­ménnyel végződött. Töröcsik­­nek, Kántornak és Tóthnak is kórházi ápolást javasoltak. A szövetségi kapitány tehát egyi­kükre sem számíthat a spanyo­lok ellen. NAGYON ÉRTÉKES A SETUBAU 2-0! A Bp. Honvédnak szerencsés napja volt szerdán, de a foly­tatás ... A tervek szerint Lisz­­szabonból csütörtökön este kel­lett volna a csapatnak haza­érkeznie. Helyette üzenet érke­zett Lisszabonból.­­ Arról értesítettek minket a csapat vezetői, hogy a portu­gál légitársaság dolgozóinak sztrájkja miatt nem tudnak ha­zatérni — tájékoztatott minket Karácsony István, a Bp. Honvéd elnökhelyettese. — Csak pénte­ken este 21.55-kor lesznek ide­haza. — Hogyan vélekednek a klubban a csapat váratlan si­keréről? — Nagyon örültünk, amikor éjfél után megtudtuk az ered­ményt. Úgy érzem, a Bp. Hon­véd kétgólos győzelme nemcsak nekünk, hanem az egész ma­gyar labdarúgásnak is jól jött. — Október elsején játsszák a visszavágót. Nehéz mérkőzés lesz? — Egészen biztosan. A por­tugálok nyilván mindent elkö­vetnek majd, hogy behozzák hátrányukat, de nekünk most már „illik" továbbjutni. A Bp. Honvéd 2-0-ás győzel­me nyilván sokáig beszédtéma lesz Európa-szerte. A Setubal­­ban kivívott győzelem, 30 ezer hazai néző előtt, nagy fegyver­tény. 0-0-ás félidő után Bodo­­nyi 57. percben lőtt gólja, majd a 85. percben Nagy fejesgólja hozta meg a nem várt nagy si­kert. Tichy Lajos vezető­edző végig a Gujdár — Paróczai, Ko­csis, Garaba, Varga — Dajka, Nagy, Lukács — Bodonyi, Es­terházy, Kozma összetételű csa­patot szerepeltette. Ez is jelzi, hogy nem volt ok cserére, min­denki egészséges volt, mindenki nagyon akart. Kétségtelen, hogy a BEK­ben ez volt az egyik legna­gyobb meglepetés. . . A Honvéd fokozatosan vet­kőzte le kezdeti idegességét, s a második negyvenöt percben nagyon jól játszott. Ha Kozma kicsit jobban összpontosít, akár nagyobb különbségű győzelem is születhetett volna. De ne legyünk telhetetlenek, a kétgólos siker kitűnő ered­mény, s hogy milyen az ellen­fél, azt október elsején a Honvéd-szurkolók is tapasztal­hatják a Népstadionban. — Most, a 2-0 után, remé­lem, sokan beírják noteszükbe október elsejét — mondta Ka­rácsony István. — A vissza­vágó legyen egy kicsit a mi ünnepünk is. Remélhetőleg so­kan buzdítanak majd minket. Biztosra veszem, hogy a foly­tatás is lesz olyan parádés, mint az első 90 perc volt. Bi­zonyítani ugyanis így lehet igazából. És ahogyan én Bodo­­nyit, Kocsist, Nagyot és a töb­bi fiút is­merem, itthon is ki­tesznek magukért. GUJDÁR SÁNDOR bravúrosan védett NÉPSPORT 3 Aki visszajött a szürkeségből** Négyszemközt­ Kelemen Gusztávval Két kép. Az egyik. A szőke srác óriási lendül­et­­tel tör előre a jobb szélen. Be­lül több társa is őrizetle­n, egy pontos beadásból gól lehet. Csakhogy a fiú túlvezeti a lab­dát az alapvonalon . . . Néhány perc múlva ajtó-ablak ,nyitva, ő azonban magasan fölé dur­rant. Nemsokára lecserélik . . . És a másik. A szőke srác óriási lendület­tel tör előre. Mögötte védő, előtte védő, reménytelen a helyzet. Ő azonban hirtelen rá­lép a labdára, a két védő „há­rom felé” szalad, s a labda máris mértani pontossággal száll középre, csak fel kell tömni az i-re a pontot... Mindkét történet főszereplője egyazon személy: Kelemen Gusztávról van szó. Csak . . . csak óriási különbség van a két Kelemen között. Egyikük szeles, kapkodó, sok esetben fe­jetlenül rohangáló fiatalember, akinek ugyan remek képessé­gei vannak, de a szurkolók már-már lemondóan legyinte­nek, ha hozzá kerül a labda. A másik Kelemen hasonlóan lendületes, erőszakos játékos. A szerencsés alkati adottság, a jó izomzat azonban már nem ön­maga szertelen törvényei sze­rint működik. Egy taktikusan gondolkozó, rutinosan mérlege­lő agy parancsai szerint lendül a láb, cselekszik a LABDA­RÚGÓ. Ha igaz a tétel, miszerint az ember sejtjei teljes számban kicserélődnek hét esztendőn­ként, ez hatványozottan áll erre a fiatalemberre. Az új bajnoki idény egyik legkellemesebb meg­lepetése a korábban már leírt Kelemen Gusztáv, a Csepel já­tékosának jó teljesítménye. Há­rom 6-os mellé két 7-est is si­került kiérdemelnie. De nem is a jó érdemjegyek, sokkal in­kább az a meglepő, hogy ez a fiatalember a szürkeségben, tá­vol a reflektorfénytől eltöltött évek után érett, csapatot meg­határozó játékosként került vissza az élvonalba. Ő vajon minek tulajdonítja ezt a szem­betűnő változást? — Már tizenhét éves korom­ban bajnoki mérkőzést játszot­tam a Ferencvárosban — mond­ja. — Érthető módon megille­­tődötten. Mert mit akar egy­­egy ilyen fiatal srác? Bizonyí­tani. Én is azt akartam. Bizo­nyítani, hogy ott a helyem Ma­gyarország legnépszerűbb csa­patában. Sajnos azonban, mint hasonló esetben a legtöbbször, a nagy akarásnak nyögés lett a vége. Ha megkaptam a lab­dát, arra gondoltam: jaj, csak el ne rontsam, ha jó helyzet­be kerültem: jaj, csak berúg­tam. S mint ahogy ez ilyen­kor lenni szokott, elrontottam, kihagytam. Sokan már nem hittek abban, hogy lehet belő­lem valami, a képességeimet is megkérdőjelezték , leírtak. Mindössze két mérkőzés hiány­zott ahhoz, hogy csak nyolc hó­napra vonuljak be. Nem kap­tam meg ezt a lehetőséget, így két évet szolgáltam . . . • Sokan ilyenkor elkesered­nek, feladják. — Hát én sem repestem az örömtől! Mezőtúrra kerültem a Szabó Lajos SE-be. A Fradi után. .. Ott azonban úgy fo­gadtak, hogy itt „a" Kelemen „a” Fradiból. Egy csapásra megváltozott a hangulatom. De hiszen itt én valaki vagyok ... Itt sokat várnak tőlem! Egyik napról a másikra meghatározó ember lettem. És ez olyan nyu­galmat kölcsönzött, amit az­előtt soha nem ismertem. Mer­tem játszani, s közben újabb és újabb dolgokat fedeztem fel magamban, de hiszen én ezt is tudom, meg ezt is, hiszen én meg tudom várni, hogy a vé­dő kibillenjen az egyensúlyá­ból, amíg a kapus elmozdul... És akkor elhatároztam: meg­mutatom mindenkinek, hogy érek valamit, bebizonyítom azoknak, akik lemondtak ró­lam, hogy tévedtek. Edzeni mindig szerettem, ezt tettem a katonacsapatban is, teljes erő­bedobással. • Aztán jött a Csepel... — Igen. Tavaly novemberben, amikor leszereltem, több NB I-es csapat megkeresett. A fő­városból csak a Csepel. Tős­gyökeres budapesti vagyok, tudtam, hogy a csepeliek vissza akarnak kerülni az első osztály­ba, a piros-kékeket választot­tam. És nem bántam meg! Fel­törekvő, fiatal társaság, fele te­hetséges játékossal, akik hoz­zám hasonlóan meg akarják mutatni. Nagyon jól érzem ma­gam, itt nincsenek sztárok, ugyanakkor itt is érzem, hogy számítanak rám, bíznak ben­nem. • Többször játszott a közép­pályán is.­­ Számomra is furcsa, hogy mennyire fekszik nekem ez a feladatkör. Itt jóval többet kell futni, de hát én eddig sem la­zsáltam, van erőtartalékom bő­ven, itt aztán tényleg megmu­tathatom, hogy mire vagyok képes. Irányíthatok, de a gól­lövésről sem kell lemondanom. Úgy érzem, egyenesben va­gyok ... • Keszthelyi Mihály vélemé­nye szerint ideális partner, nagy lelkesedéssel dolgozik. Mi a vé­leménye azokról a labdarúgók­ról, akik megelégszenek a kö­zépszerűséggel ? — Nagyon rossz. Őszintén szólva: kiváncsi lennék arra, hogy vajon akkor is így akar­nék-e bizonyítani, ha mondjuk sikerült volna befutnom a­­ Fe­rencvárosban, esetleg válogatott lettem volna... Egy biztos: na­gyon sokan vannak a magyar mezőnyben, akik ha elértek egy bizonyos szintet, megállnak, ön­elégültek lesznek. Nem értem, hiszen még annyi, de annyi adósságuk van... Rólam azt mondták, hogy tehetséges va­gyok, de valószínűleg soha nem fogom kifutni igazi formámat. Másokról azt mondták, óriási tehetségek, világklasszisok, akik szinte mindent tudnak. Szerin­tem ilyen nincs! Meggyőződé­sem, hogy a tehetség kibonta­koztatása: MUNKA! És aki nem hajlandó folyamatosan megfe­szített munkával dolgozni, az talán nem is igazi tehetség. Legalábbis a korszerű fociban nem. Én úgy gondolom, hogy akkor lenne ismét jó a magyar labdarúgás, ha a reflektorfény­ben lévők ugyanolyan kemény elszántsággal akarnának nap nap után bizonyítani, mint azok, akiket leírtak, s ebbe nem haj­landók belenyugodni! • További tervei? — Mindig többet és többet! Talán furcsának tűnik, de én válogatott szeretnék lenni, még­pedig olyan felkészültséggel, amely manapság már elenged­hetetlen a nemzetközi szinthez. Kelemen Gusztáv még mindig csak 24 éves, de úgy érezzük, nemcsak megváltozott, érettebb játékára, hanem felnőttesen ko­moly, érett gondolataira sem árt odafigyelni. .. Szabó Illés

Next