Népsport, 1980. november (36. évfolyam, 264-288. szám)
1980-11-01 / 264. szám
4 NÉPSPORT ELHAGYOTT SZERELMEK A sportkarrierek sem mindig futnak a csúcsig. Olykor korán megtorpan egy-egy sikeresnek indul versenyző pályafutása. S ha emberi gyengeségből, vagy a sors kivédhetetlen kereszthúzásából, mit tehetünk? Szót sem érdemel. Csevegést jelentő nosztalgiát. Gy. Ferenc története más. De lám, őt is névtelenné szürkítette a bekövetkezett megtorpanás. Amikor először húzott kimonót magára és fellépett a tatamira, öröm gyúlt az edző arcán. Muzsikált a mozgása, tempóérzéke jövőt ígért. Szinte már látta maga előtt azokat a gyönyörű lábknöpréseket, bokadobásokat. S mint december táján megdermed a sekélyvizű tavak vize, úgy fagyott le az öröm árulkodó vonása az edző arcáról. Hat hónap csupa derű. Gy. Feri többet tanult meg a fél esztendő alatt, mint a középszerűek két éven át. Barátságos edzőmérkőzései közben már csak kiáltott az edzőnek: ,Mester, figyelje ezt a horgot!" És megcsinálta. Most már teljesen mindegy, hogy eláruljuk a kis turpisságot. Két héttel a jogos idő előtt beleütötték Gy. Ferenc minősítési könyvébe a „versenyezhet” szót. És elindult a versenyen. Első mérkőzését meg is nyerte. Mert fél percig tartott. Később nehezebben boldogult és egészen váratlanul lekopogta a mérkőzést. Feladta és rohant a folyosó intim kis helyiségébe. Még zubogott a lezúduló víz, amikor megmagyarázta: „Nem bírtam tovább, rohannom kellett”. Következő versenyén a húga érkezett és könnyes szemmel egy fekete szalagot adott át: „Ezt viselned kell, nagymami meghalt”. Edzéseken továbbra is csodaszép dolgokat művelt. Imádta a küzdelmeket. Fogásgyakorlásban fáradhatatlannak bizonyult. Erősödött teszt. Mind magabiztosabb lett a tatamim. Olyannyira, hogy nem csak elfogadta, de élvezte is a bonyolult helyzeteket, az utolsó pillanatban mérkőzéseredményt megfordító kontrákat. Meg is bosszulta magát a kontrázó kedve. Már a döntőbe jutásért folyó mérkőzésig eljutott a versenyen. Jött a bonyolult pillanat, magasra ugrott az akció végén, de a bíró az ellenfelet hirdette ki győztesnek. Nem vette észre a kontrát. Még egy versenye volt. Izzadt, küzdött, harcolt. Homlokáról patakzott a veríték. A tatamin szinte folttá gyűlt. Végre elérkezett a nagy pillanat. Gy. Ferenc azonnal indított. Jobb lábát előbbre csúsztatta, bal lábával söprő mozdulatot indított. A csúszós tatamin hanyatt esett. Vége. Kikapott. Soha többet nem láttak sem az edzőteremben, sem a szőnyegeken. Titok maradt, mire lett volna képes. Néhány hete találkoztam vele. Gondterhelt volt. — Vettem egy kocsit. Imádtam. Néhány napja egy nagy teherautó szinte harmonikává préselte a házunk előtt. Fizet a biztosító, de én azt az autót szerettem. Úgy láttam az arcán, kocsit sem vesz többet. (K. S.) KARATE Szertefoszlott a mítosz Sok-sok egyéb jel mellett egy filmsiker is jelzia karate sportaré mind nagyobb népszerűségét. Óriási sorok álltak A biztosan élő sárkány lady című japán karate filmet játszó mozik pénztáránál. Többen olyanok, akik már látták. Amikor kijöttek, sokan jelentették ki: „Ezt mégegyszer megnézem!” Persze, más az élet, más a film és egészen más a karate, mint sportág. A film nézőit az élmény még elviheti rossz irányba. Ám aki a karate sporttel ténylegesen megismerkedik, állíthatjuk, hogy biztosan helyes gondolati képet kap a sportágról. Segít ebben az OTSH döntése is, amelynek értelmében elfogadott sportággá vált nálunk is a karate. Mind tisztább keretek között zajlik a sportág hazai élete és mind eredményesebbé válik a toborzás, vagy inkább mondjuk azt, hogy az igények kielégítése. Természetes azonban az is, hogy újabb lépésekre van szükség. Amiben az indításkor szót értettek, azóta is tartják a karatésok. A karate három irányzatát összefogó szakbizottság serényen tevékenykedik. Lépéseket tetteik a három ágazat, a taekwon do, a sotokan és a kiokusinkai kedvelőinek együttes versenyeztetésére is. Nem a rendezőkön múlott, hogy a Hunyadi Kupa különleges szabályok szerint kiírt versenye nem hozott jóval nagyobb szakmai sikert. Hallhattuk, hogy megbánták visszalépésüket a külföldi csapatok vezetői. Azt is hozzátették azonban, hogy továbbra is finomítani kell a magyar karate ágazatok munkáját. Erre törekszenek maguk a szakbizottság irányítói is. A tömegigények kielégítése mellett mindinkább törekszenek a minőségi munka javítására. Az élet sürgeti a feladatok, jogkörök finomítását, hiszen egyre sokrétűbb munkát kívánnak végezni egységesen is, ágazatonként is. Elfogadott már, hogy a jövő évi országos egyéni bajnokságot mindhárom ágazatnak egységesen írják ki. Ez persze három témakörbe tartozó kérdéscsoportot is érint. Most folynak tárgyalások a megrendezendő három súlycsoport konkrét súlyhatárainak megállapításáról — mondja Adámy István, a kiokusinkai hazad ágazatának vezetője. — Megvitatjuk továbbá, hogy egy, vagy két ipponig tartsanak-e a küzdelmek. Megállapodunk a védőfelszerelések használatában is. Legyenek-e, s ha igen, milyenek? Ezen a bajnokságon például már csak egyesületekhez leigazolt, azaz kék minősítési könyvvel, benne orvosi igazolással rendelkező versenyzők indulhatnak. De más versenyeken sem nyílik mód a jövőben sportegyesületi tagsági könyv hiányában elindulni. Ez pedig a most még tanfolyamonként működő csoportok sportegyesületekhez való kerülésének nehézségeit is felveti. Közben zajlanak a versenyek. Csaknem mindig telt ház előtt mérik össze képességeiket a mind nagyobb tudásra szert tevő versenyzők. Külföldi szakembereket fogadnak, így is gyarapszik az ismeretkörük, övvizsgákat tesznek. Többen és többen lesznek, akik tényleg értenek a karatéhoz, önmagában azonban ez nem elég. Az oktatáshoz való jogot a szakbizottság a jövőben edzői képesítéshez kívánja kötni. Az övvizsga letétele pedig még mesterfokon sem egyenlő az edzői tudás megszerzésével. Ha pedig edzői végzettséghez kötik a karate szakosztályok szakmai vezetését, az azokban folyó oktatást, akkor meg kell oldani az edzőkérdést is. Mindezeknek és a még nem is említett gondoknak a megoldása után válik igazán szervezetté, irányíthatóvá és főleg ellenőrizhetővé karate sportunk. Végül is ez a fő cél. A sportág vonzó hazánkban a fiatalok körében. Fiúk és lányok százai jelentkeznek tanulási igényükkel. Szertefoszlott a karatetudással való visszaéléstől való félelem mítosza. Annyi fegyelmet és önfegyelmet követelnek az edzések, hogy gyenge jelleműek nem is vállalják az elsajátításához szükséges hosszú és kemény munkát. Akik pedig vállalják, azoknak már meg sem fordul a fejükben a tudásukkal való visszaélés. Nagy érdemük ez a szakágakban tevékenykedő oktatóknak, akik eddig is ügyeltek a sportág, azon belül szakáguk tisztaságára. Az pedig csak erényeiket sokasítja, hogy újabb és újabb erőfeszítéseket tesznek a további előrelépések érdekében. Annál is inkább, mert a tömegérdeklődés esetenként elkényelmesített már más sportágakat. Jó jel, hogy a fiatal sportágban ennek nyoma sincs. Fiatalságához mérten lendületes, ugyanakkor felnőttesen igényes önmagával szemben. Talán éppen emiatt nem tiszavirágéletű az iránta való érdeklődés? Kaszás Sándor XXXVI. 264. ♦ 1980. november 1 AUTÓ KETTEN EMLÉKEZNEK Noha még csak az ősz közepén járunk, egy sor sportágban vége van az esztendőnek. Autós hegyi versenyzőink is befejezték az idényt, s már az elemzésnél, a miért így történt?-nél tartanak. Lassan elkezdődik a felkészülés, a motorok rendbehozatala, a karosszériák megreparálása, de jelenleg még a lezajlott versenyek élményeinek felidézésénél tartanak. Az idén is három „utazó nagykövetünk” járta az európai hegyi pályákat, hogy az IEB-futamokon is megmutassák: ebben a nehéz szakágban is otthonosak a magyarok. Kiss Dezső (Bp. Volán), Tóth János és Cserkuti József (mindkettő Külker SC) utazott versenyről versenyre, s kísérelte meg a pontvadászatot. Közülük ketten emlékeznek. Egyikük többnyire sikerre, a másik kudarcokra. Noha még nincs végleges eredménylista, az elmondottak alapján érthető, ki, miért boldog, vagy éppen bánatos... Az egyik: Kiss Dezső, é újéved összesen kilenc Európabajnoki futamon indult. Az eredmények: voltak jobbak. Okok: bőséggel. Kérés: ne tűnjön mentegetőzésnek.. . — Tavaly szinte minden bejött, az idén csak a balszerencse. Mondok egy példát. A négy olasz verseny közül az elsőn ötödik lehettem volna. Csak éppen az egyik hídon beleakadt egy kis fába a bal hátsó kerekem. Ez a gyújtásnak is alkalmatlan fadarab öszszegyűrte a felnimet, a felni kiszakította a vázból a két kitámasztó rudat és máris vége volt. Rohanás haza, javítás, szerelés. Az egészben az volt a különösen dühítő, hogy előtte egy hétig ott edzettem. Igaz, forgalommal szemben, de az is edzés ... Erre a versenyen szétmegy az autó ... — Volt még ehhez hasonló „kellemes” élménye? — Mondjuk, az egyik osztrák verseny, az Alpi. Most voltam ott harmadszor, de versenyt még nem fejeztem be. Igaz, most még a versenyig sem jutottam el az utolsó tréningen törtem össze a kocsit. Folytassam? ... — Ahogy gondolja ... — Nos, Róma mellett, Brntében, tizenöt kilométeres pályán, verseny közben, egy kanyarból kijövet észrevettem egy követ az úton. Nem a szélén, pontosan a közepén. Egyetlen megoldás kínálkozott: középre vettem a követ és áthajtottam felette. A kocsim azonban nagyon lapos és a kő éppen az ülésem alatt felszakította a karosszériát. Mutatja, olyan a hasadás, mint egy ruhán. Ijesztő. Pedig a kocsi most a műhelyben áll, akkor meg száznyolcvannal száguldott. .. — Rendiben van, peches volt néhány versenyen ... — Az egész év peches volt. — A kocsival volt a baj? — Nem. Nagyon jó! — A gumikkal? — Csodálatosan jó, Pirell-gumijaim vannak, ráadásul rendszeresen kapom az utánpótlást. — Akkor mi az ok? — Nem tudom. Talán az, hogy nagyon akartam, de csak erőlködtem. — A legnagyobb élmény? — A francia Pignar versenyzése Restiben. A kanyargós pályán 154 kilométeres átlagot ment BMW Toj-jal. Félelmetes ... — Az év csodalatuítója? — Jean-Marie Almeras 650 lóerős Porschéja ... A másik: Cserkuti József. A boldogabb, az elégedettebb. Nem csoda. Magánszámítása szerint 76 pontja van, több mint amennyit tavaly szerzett. Akkor hatodik volt, most, ha minden igaz — ötödik! A hároméves Schnitzer BMW és gazdája az eddigi csúcsra ért... — Hány futamon indult? — Tizenhármon. — Az eredmények? Természetesen „büszkeségi” sorrendben . ... — Négyszer nyertem meg a kategória versenyét, a Gruppe V-ben háromszor voltam harmadik. — Kellemetlenség? — Az egész második félév. Kétszer motorhiba miatt ki kellett állniom, kétszer meg csak úgy mentem fel, mint a mazsola a kilátóhoz. — Nyilván volt olyan versenye, amely úgy marad meg, mint a legérdekesebb ... — A cosenzai. Aki ismer, az tudja, mi az elvem, inkább észszel, mint sebességgel! Tudtam, hogy a dimsiómban reális a harmadik hely. Én kategóriát akartam nyerni, ott azonban indult egy helybeli „fantom” Ford Escortbal. Elhatároztam, hogy kockáztatok. A cél előtt négy kilométerrel olaptenger fogadott. Szerencsére ott éppen volt korlát, orrnak vágódtam. Az ütést éreztem, kicsit meghúzogattam a volánt, feltettem ötösbe, a száznyolcvanat is jól bírta a kocsi, gondoltam, nincs baj. Aztán következett egy jobb hajtűkanyar, illetve csak következett volna, mert a kocsi ment tovább, egyenesen. Az eleje összetört, s ebből a csalhatatlan jelből már tudtam, hogy defektem van. — Melyik keréken? — A jobb elsőn. A felm is összetört, a gumi meg az utolsó kilométeren már égett, így természetesen rosszabb időt mentem, mint az edzésen, ép kocsival. Tizenkét másodperccel ... — És a helyi fenegyerek? — Az alapfolton összetörte magát. Így aztán a kategóriát megnyertem, de összetettben ráfizettem. — Tavaly mutatkoztak be ezen a versenykörútton, az idén már ismerősként köszönthették a pályákat. Számított ez valamit? — Rengeteget. Például a 12 kilométeres spanyol pályán 43 másodpercet javultam. De minden pályán jobb időt mentem, mint tarsaly. — „Mumus” pálya? — A svájci. Mindössze öt kilométer, de iszonyú gyors. — Van olyan verseny, amelyre nem szívesen emlékezik? — Az NSZK-ban rendezettre viszolygással gondolok. Akkora köd volt, hogy tíz métert sem láttunk. Ilyen körülmények között száznegyvennel menni nem életbiztosítás ... (Jakab) Cserkuti József és a 320-as BMW „A cél előtt négy kiométerrel olajtenger fogadott . . .” RENDHAGYÓ MESE Mázsás csomagok, gyerekarcok, aggódó szülői pillantások, rutinos utazók reflexmozdulatai — aztán indult a vonat, messzire, egészen Cseh-Morvaországig. Prostejovban pedig a honfoglalók fürkésző izgalmával vették birtokukba azt a pályát, amiért ideérkeztek. Korcsolyázó gyerekek, plusz egy felnőtt versenyző és hát természetesen az edzők. Talán érthető volt a 11 diák jó hangulata, hiszen a „dühöngő” iskolaidőben három hét szabadság ... Persze, szabadság ez? Nem annak tervezték. Ott a jégpálya, kitárulkozva várja őket minden nap, edzés, akacifántos iskolafigurák kanyarjai, ívei és hurkai soha nem fognak kiegyenesedni, még az ő kedvükért sem. No, meg aztán a kűr.. . Menni fog-e a dupla Axel? Ki lehet-e javítani a dupla Lutzban a tartáshibát? És sikerül-e hármat forogni a levegőben? Délelőtt és délután ugyanaz, mindig ugyanaz: edzeni, hiszen kis- (és egy nagy-) válogatottként érkeztek Frostejovba. (Róluk szól ez a mese. Simon Istvánról, aki egymaga alkotja a magyar felnőtt válogatott keretet az egyéni műkorcsolyázóknál, aztán Száraz Andrásról és húgáról, Éváról, Kenyeres Zsuzsáról, Szalay Juditról, Sárközi Juditról, Kovács Éváról, Téglássy Tamaráról, Pleszkó Éváról, Miklósi Nóráról, és a két örödögfiókáról, Kovács Péterről és Tóth Laciról.) A sportmotel szg°Sent mindig más edző járta végig, s könyörtelenül szólított a reggeli gimnasztikára. A nem éppen népszerű, de hát elkerülhetetlen negyed óra alatt a többi edzőnő és a tábor vezetője sokgyermekes anyává változva sürgölődött, (persze, volt köztük „civilben” is az), készült a reggeli. Tej, kifli, felvágott — csak épp annyi, hogy ne legyen egyetlen üres bendő sem a reggeli edzésen. A jégen pedig kezdődött az iskola . „Hát még itt sem szabadulok meg tőle?” sóhajtott az egyik ifjonc. — Akkor mind a tizenketten megfértek a pályán. A stílusgyakorlatok és a rövid program sulykolása közben azonban már csak hatan maradtak. Addig a társaság másik fele tanult. No, most már nem a korcsolyázást, hanem könyvből, leckéket, feladatokat, olvasmányokat. Simon, aki végzett mérnök, matematika szakkört tartott, külön a gimnazistáknak, de segített a 11 évesek problémáin is. Széchy Ágnes, a tábor vezetője pedig a nyelvtanfolyamot is vezette. Kinek németet, kinek angolt, az oroszhoz kis segítője is akadt, Kenyeres Zsuzsi édesanyja ugyanis orosz anyanyelvű. Hogy ez így túl szép? S hogy túl bátor dolog iskolás gyerekeket kiszakítani a rendszeres és megszokott tanulásból? Lehet, hogy az, de lám, kis leleménnyel áthidalható gond.) Az ebéd mindig nagy izgalmat keltett. Az öltöző ajtajára kifüggesztett étrend a kedvenc olvasmányok közé tartozott, s bizony Jurek Eszter mérlege néha kökönyörtelenül kimutatta, hogy kitűnően főznek a konyhán. De azért a palacsintás napon mindenki „vétkezhetett”. A legjobban rendszerint Simon és Száraz járt, ők ugyanis bátran ehették a lányok fájó szívvel félretett falatjait. Délután vagy este, edzés után már kevesebb volt az erő, az indulat és a szilajság, hiszen a gondos számolgatás átlagosan négy-ötórás korizást hozott eredményül. A fiúszobában azonban Simonnak pedagógusi erényeit is csillogtatnia kellett. Kovács Peti és Tóth Laci ugyanis régen kiszuperált hokifelszerelést szerzett be a helyi játékosoktól, rejtekhelyük a nagypárna alatti térség volt, ahol korong, könyökvédő, törött bot békésen megfért egymással. Csak akkor volt baj, amikor előkerültek... Téglássy Tamara mást gyűjtött, a csokoládét, és nem is csak azért, mert borzasztóan szereti, hanem mert készült a nagy ünnepre, 12. születésnapjára. A vacsora után a klubszobában zsúr volt, Tamarát fölköszöntötték, a társak még az ünneplő ruhával, a farmerral is megtisztelték, a kislány pedig boldog háziasszonyként megvendégelt mindenkit. Még fagylaltot is vett. A legeslegnagyobb azonban mégis a Prostejov nagydíjáért folyó háziversenyt övezték. Mindenki futott, bemutatta, mit tanult, miben fejlődött. A siker természetesen nem maradt el. A palánk mellett 11 társ szorongott és nézte az éppen versenyzőt, tapsvihart produkáltak, hangulat volt, majdnem olyan, mint egy vérre menő versenyen (vagy talán jobb is...), s még a világ sem mardt el. Szálltak a jégre a rózsák, biztosan jobban érezték magukat a korcsolyázó kezében, mint odakinn, a parkban... S ha már verseny volt, volt bankett is, és tiszteletdíjak, sőt tiszteletcímek is. Miklósi Néni lett a legszebb dupla Axel-díjas, Kovács Évi a legszerényebb versenyző, Kenyeres Zsuzsa a leghangosabb nevetés tulajdonosa, Plaszkó Éva a legszorgalmasabb, Simon István a legjobb pedagógus, Tóth Laci a legjobb íródeák (haj, ha az edzésnapló mesélni tudna!), Kovács Peti a legbátrabban korcsolyázó, Sárközi Jutka pedig a legtétovázóbb. Száraz Éva a legszórakozottabb címet kapta, mivel a versenyen egyik lábán iskolázó, a másikon köröző cipővel futott. De bátyja, Andris is a cipőkkel állt hadilábon, neki ugyanis rendszeresen meglazult a korcsolyája, így egy csöppnyit kapott „tartaléknak”. Tamara címe kicsit távol esett a jégtől, egybizonyos fajta, állítólag női tulajdonságra utalt.. . Szalay „Pamacs” viszont a legszebben korcsolyázó titulust kapta, s ez már kicsit több, mint a játék. (És még elmesélhetnénk, hogy mindenki jóban volt a másikkal, az edzőnők sem kaptak hajba, hogy a három hét úgy telt, mint a szabadság. Már a hangulatot tekintve ... Hogy ez miért érdekes? A jégről és világáról eddig mást hallottunk, mást szoktunk meg. A torzsalkodást, a féltékenységet, az intrikát. Sokan ebbe szürkülnek bele. De most erre a generációra vigyázni kell!) Haynfplp pedig a vonaton faiai elC tízen szorongtak egy fülkében, s nem akartak elválni egymástól... Boda Ildikó