Népsport, 1980. november (36. évfolyam, 264-288. szám)

1980-11-01 / 264. szám

XXXVI. 264. ♦ 1980. november 1 KÉZILABDA 264 bajnoki mérkőzés után Hányan játsszák? (I.) A kézilabdát heten játsszák. Többnyire. Mert van, amikor a játékve­zetők úgy határoznak: nem árt, ha egy időre megfogyatko­zik a csapat. És van, amikor maguk a játékosok döntenek úgy: most nem kell hét ember a pályábra. A különbség csupán annyi, hogy ez utóbbi, önkéntes em­berhátránynál a pályán lévők létszáma nem változik, csupán a játékban aktívan — és főleg: hasznosan — résztvevőké ... Az álomcsapatnál is erősebb Az NB I-es mezőny létszá­ma már jó ideje nem változott (pedig többen éppen elérkezett­nek látják erre az időt), még­is, az idén számottevően több csapatot láthattunk, mint tavaly. Ezek a változások a legszembetűnőbben a bajnoki végeredményben mutatkoznak (Bp. Honvéd: tavaly 4. — az idén 1.; FTC 5. — 2.; ill. Épí­tők SC: újonc — 5.), valójában mégis egészen máshol kell ke­resni a pozitív átalakulás, a csapattá válás okát. Mert a fe­rencvárosi férficsapatban pél­dául tavaly is kivétel nélkül ugyanazok szerepeltek, akik az idén. Az irányító szerepkört le­számítva pedig valamennyi poszton olyan játékost tudtak felsorakoztatni, aki a közelmúlt­ban hosszabb-rövidebb ideig megfordult a válogatottban. És mégis, a múlt évben a lehető­ségeikhez képest sehol sem voltak! Még élesebb ez a különbség a Bp. Honvéd esetében. Itt is két csapatot kell összehasonlí­tanunk, csakhogy az egyik csu­pán a képzeletben létezik. Egy Honvéd-álomválogatott, amely olyan, még ma is aktív kézi­labdázókból áll, akik már más egyesületben sportolnak: Verő­ci — Urszuly, Kocsis, Kovács I, Szabó L., Hertelendi, Sárközi. És az „igazi”, a bajnokságban szerepelt piros-fehér gárda: Jegenyés — Tenke E., Cse­ri, Őri, Nagy R. (Illés), Kovács P., Kenyeres. Alig­ha lehet vita tárgya, hogy az előbbi­­társaság — leg­alábbis papíron, csupán az egyé­ni képességeket vizsgálva — legalább három-négy helyen jobb a mai Honvédinál. S még­is, ez a korábban teljesen is­meretlen fiatalokból álló gárda toronymagasan nyerte a bajnok­ságot, 11 vetélytársa közül 10 ellen odahaza és idegenben is győzni tudott! Egyik pillanatról a másikra klasszisjátékossá értek volna a fiatalok? Nem, ,ez elképzelhetet­len. Kétségtelenül rengeteget fejlődtek, s kivétel nélkül a jövő nagy ígéretei, de a baj­nokcsapatból jelenleg mégis csak három játékos tagja a válogatott keretnek, s a kez­dőcsapatban egyedül Kovács Péter helyére lehetne „mérget venni”. Az előrelépés okát te­hát nem az egyéneknél, hanem a csapatnál, a szó legszorosabb értelmében vett együttes­nél kell keresni! Egység és bálványok Persze, bármennyit is beszé­lünk a lelkes edzésmunkáról, a jó közösségi hangulatról, az alkotó szellemről, ez a csapattá válás kicsit mindig megfogha­tatlan fogalom marad. Talán egy ellenpélda jobban rávilá­gít, mire is gondolunk. A Hon­védhoz hasonlóan jelenleg há­rom válogatottal rendelkező PMSC, miután biztos győzelmet aratott idegenben az Ú. Dózsa ellen, öt nappal később csúfo­san kikapott a Vasastól. (Attól a Vasastól, amely 22 mérkőzésen mindössze ezt a két pontot sze­rezte, amely jövőre — ha ugyan elindul — minden bizonnyal ki­esőjelölt lesz a másodosztály­ban is...) Ezt követően a pé­csiek legyőzték a Debreceni Dó­zsát, csak egy góllal kaptak ki jobban a Fáy utcában a kupa­győztes Elektromostól, mint a sereghajtó Vasastól, majd meg­verték az ezüstérmes FTC-t. A képlet világos, a következtetés egyértelmű: ugyanazok a pécsi játékosok szerepeltek a Vasas ellen, mint a többi mérkőzésen, de nem ugyanaz a­­ csapat. Természetesen, ennek ellené­re egy-egy kiemelkedő képes­ségű játékos szerepe meghatá­rozó lehet a legegységesebb együttesnél is. Csik János, a Vasa­s női sikercsapatának szak­vezetője még ma is a­zon kese­reg, miért nem játszatta — igaz, még nem teljesen egész­séges — feleségét egyetlen vesz­tes meccsükön, a Bp. Spartacus ellen. De ellenpélda is akad! Az FTC — zömmel fiatalokból álló csapattal — ugyanúgy 15 pontot szerzett ősszel, mint tavasszal Lelkesnével és Oszvalddal. Az Építők SC is átvészelte kulcs­embere, György Anna ki­esését, hogy olyan válogatott húzóemberek kényszerpihenőjét ne is említsük, mint Bartalos Z. (Szegedi Volán), Pál (Tata­bányai Bányász) és társaik. Persze, miként szinte mind­egyik sportágat, a magyar kézi­labdázást is elsősorban a klasz­­szisok húzzák előre. Egy Bp. Honvéd Kovács Péter, egy Sze­gedi Volán Dele Ambrus nél­kül ma — már, vagy még? — elképzelhetetlen. S nem is fel­tétlenül az a cél, hogy ezeket a vezéregyéniségeket ledöntsük, de legalábbis leemeljük bál­­ványitarlapzatukról. Csupán azt kell észrevenni, hogy ezek a „sztárok” ott szerepelnek a vesztes mérkőzéseken is az ösz­­szeállításban, s még ha zsák­számra lövik is a gólokat, ak­kor sem biztos, hogy a többiek megfelelően kiszolgálják őket, hogy a csapat valóban, mint csapat működik. Azaz, va­lami hiányozhat: az egység. Titok­ pszichiáterek? De vajon hogyan teremtődhet meg ez az egység, minek kö­szönhető, ha egy csapat való­ban csapattá kovácsolódik? Fo­gadjuk el, hogy ma már a szak­mai felkészítés csak másodla­gos, az igazán jó edző egyre inkább pszichiáter kell,­­ hogy legyen? Van benne némi igazság, az egységes együttes titka azon­ban valójában mégis inkább abban rejlik, hogy­­ nincs ti­tok. Senki sem akar mesterkél­ten, erőszakoltan csapatot épí­teni, csapategységet teremteni, de kimondatlanul mindenki akarja, és ezért­­ létrejön. Persze, ennek jó néhány fel­tétele van. Olyanok, amelyek már nem egy Kovács László­­féle klasszisedző, nem egy Csík János-, vagy Bikádé István­­féle megszállott asztalára tarto­zik. És nem is a játékosok dol­ga elsősorban. A „morálgyökerek” megléte, vagy hiánya azonban az ő — a csapat — teljesítményén látszik meg. Komlósi Gábor —lányán játsszák? És csak — játsszák? Kovács Péter (fehér mezben) és Hertelendi Róbert „birkózik” egy Bp. Honvéd— Elektromos rangadón V­V­­ Talán a huszadik lépcsőnél tartottak, amikor úgy érezte, nem bírja már tovább. A hajó úgy nyomta a föld felé, hogy alig tudta a lábát emelni. Ab­ba kell már hagyni — gondol­ta. Amikor a négypárevezős a helyére került, meg is mond­ta a többieknek: — Fiúk, nem megy tovább. Nagyon sajnálom, de abba kell hagynom. — Az nem lehet — nézett rá Somlai Tibor. — Csak nem akarsz itthagyni bennünket? — Nem bírom már a lépést veletek. — Legyél akkor kormányos — mondta Máriás Henrik. — Úgy legalább velünk maradsz. Ó, kormányos?! — nézett rá csodálkozva. A többiek húzzák a lapátot, ő meg csak üljön és nézze őket. Azt már nem. Akkor inkább abbahagyja! — És abbahagyta Lajos bá­csi? — Abba, fiam. Az orvos is azt mondta, jobb lenne, ha már befejezném. — Hány éves most Lajos bá­csi? — Nyolcvanhat. De ez még tavaly történt. Akikor csak, nyolcvanöt voltam. — Mióta evez? — Van vagy hatvan éve. Ha nem számítom, hogy már gye­rekkoromban is f­eleve­zgettünk a fivéremmel Újpestről Ho­­rányba. Persze, ladikkal. Mert akkor még igazi hajóra nem tellett. Hatan voltunk testvé­rek, s olyan szegények vol­tunk, hogy amikor kirándul­tunk Zugligetbe, gyalog ment a család, mert villamosra nem tellett.• Klein Lajos bácsin nem na­gyon látszik meg a 86 eszten­dő. Igaz, a haja már igencsak meggyérült és megfehéredett, de kék szeme fiatalosan csillog, amikor nagy lelkesedéssel eve­zős múltjáról beszél. Nem két­séges, az nagyban hozzájárult, hogy ilyen fiatalos és egészsé­ges maradt. Pedig nem volt könnyű élete. Csakúgy, mint édesapja, ő is nyomdász mes­terséget tanult. Megjárta az el­ső világháború poklát, aztán vörös katona lett. A Tanács­­köztársaság leverése után emig­rált. Amikor lehetőség nyílt rá, azonnal hazatért, mert úgy érezte, máshol nem élet az étet. — Ahogy állást kaptam, azon­nal azt néztem, melyik evezős klubba lehetne bejutni — me­séli. — Olyan nehéz volt az? — Nehéz bizony. S ha már bejutott az ember, akkor sem ülhetett ám hajóba, csak ha megváltotta a helyét. Mert sportolni akkor ingyen nem le­hetett. — Sokba került egy hely? — Nem kevés pénzbe. De én nagyon szrettem evezni és min­den áldozatra hajlandó voltam. — Mit adott Lajos bácsinak az evezés? — Ezt nehezen tudom sza­vakba foglalni. Mindent. Egy egész élet szépségeit, örömeit. Tudja, egyszer körüleveztem egy szkiffben a Csepel-szigetet. Volt vagy 150 kilométer az út. Vert az eső, fújt a szél, én meg csak húztam a lapátot. Amikor megérkeztem, úgy érez­tem, legyőztem a világot. Na­­gyon-nagyon boldog voltam. Ilyen boldogságot akkor érez­tem legutóbb, amikor a válla­latomnál, ahol 52 évi munka­viszony után még 16 évig mint nyugdíjas dolgoztam, két évvel ezelőtt benyújtottam egy éssze­rűsítési javaslatot, s azt elfo­gadták.• Úgy beszél a sportról, az eve­zésről, mint az életét leginkább kitöltő tartalomról. Pedig vol­tak szomorú tapasztalatai is. Amikor még a sportban is kü­lönbséget tettek ember és em­ber között. A negyvenes évek elején egy négypárevezőssel a Csepel-szigetet kerülték meg. Akkor is rossz időt fogtak ki, két napig verte őket eső. A Margitszigethez érve már csak azt nézték, hol találnak egy szabad helyet, ahol kiköt­hetnének. A Pannónia Evezős Club stégje kínált erre alkal­mat. Amikor odaeveztek, hogy kikössenek, a klubházból egy fiatalember sietett eléjük. „Zsi­dók itt nem köthetnek ki!” — kiáltotta és elkergette őket. • — Versenyszerűen is evezett, Lajos báosd ? — A húszas években, nyol­­casban­.­ Abban az időben nem a tizenévesek, meg a húszasok voltak a legjobbak, hanem a harmincasok. — Miért hagyta abba? — Kiöregedtem — mondja ha­­miskás mosollyal. — S azóta? — Azóta, mint túrahajós evez­tem. — És mit csinált télen? — Télen síeltem. Minden eve­zős sielt ezelőtt. Nagyszerű sí­túrákat tettünk meg együtt. — Még most is síel? — Már nem. Az asszony a hátam mögött eladta a lécei­met. Azt mondta, nem való már nekem. Mindig attól félt, hogy valami bajom történik. Pedig akkor még csak 78 éves vol­tam. Így most már csak gyalog túrázom.• Szomorúan meséli, hogy, saj­nos, az öregeket nem szívesen látják a klubokban. Pedig ha másért nem, ott lenne a he­lyük, hogy klubahűséget és sport­­szeretetet tanuljanak tőlük a fiatalok. Őket is ki akarták tes­sékelni. Pedig csak az öreg, ki­mustrált hajókat használják, amelyek versenyre már nem alkalmasak. Ők nem hagyták magukat. Lajos bácsi levelet írt a klub elnökének. „S. O. S.” — kezdte. S a segítségkérés nyi­tott fülekre talált. Az elnök biztosította, hogy tovább spor­tolhassanak. — Még most is lejárok a klubba, a csónakházba. Boldog vagyok, ha végigsimíthatok egy hajót, megfoghatok egy evezőt. S akármilyen nehéz, olykor se­gítek egy-egy hajót is felvin­ni. — Nagyon hiányzik az eve­zés? — Kimondhatatlanul. Tudja, mi elkezdtük kora tavasszal és késő ősszel fejeztük be. Egyet­len lehetőséget sem hagytunk ki. — Sokat volt beteg, Lajos bácsi? — Én? — néz csodálkozva. — Én ugyan nem! Most is egészséges vagyok, mint a makk. Csak hát ez a nyolc­vanhat év, ez nyom egy kicsit. Azért az nem esik jól, ha a fiatalok sokat emlegetik, hogy már idős vagyok. Van a klubnak Füreden egy vitorlástelepe. Idény előtt és után az öregek is helyet kap­tak itt egy-egy hétre. — A fiatalok nem szívesen látnak bennünket. Egyszer az egyik megjegyezte: „Mit keres­nek itt ezek az öregek?” Mit gondolsz, fiam, hány éve va­gyok én már vízi ember? — kérdeztem tőle. „Az engem nem érdekel — válaszolta. — Elég öreg már ahhoz, hogy abba­hagyja”. — Azért nem minden fiatal ilyen, Lajos bácsi. — Még ez a szerencse — mondja hamiskás mosollyal —, mert akkor nagyon szomorú lennék. Azért vannak köztük szép számmal ilyenek is. — Mit gondol, miért ilye­nek? — Túl könnyen kapnak meg mindent. — A sportra érti? — Arra is, meg másra is. — Az csak jó, hogy nekik könnyebb. — Az igaz, de azért nem ár­tana ezt néha jobban megbe­csülni.• — Köszönöm a beszélgetést. Jó egészséget, Lajos bácsi! — Köszönöm, és hasonló jó­kat magának is — nyolcvanhat esztendős korában. Sz. B. Jó egészséget, Lajos bácsi! HATVAN ÉV A VÍZEN BAJNOKI TABLÓ A bajnokság végeredményét már közöltük, a győztesek névsorá­val és az egyes játékosok teljesítményének mérlegével azonban még adósak vagyunk. (Az első számoszlop a játékos idei bajnoki mér­kőzéseinek számát jelzi, a második a kiemelkedő, „nagybetűs” tel­jesítményekét, a következő oszlopban a játékos összes góljainak számát — zárójelben: ebből hány esett hétméteresből — tüntettük fel.) BP. HONVÉD Kovács P. 2215171 ( 9) Őri 22 10148 (67) Kenyeres 22 7101 Jegenyés 227 — Nagy R. 223 31 Cseri 221 48 ( 1) Tenke E. 217 62 ( 2) Illés 203 24 Oláh Z. 142 — Szőke 11— 5 Kékesi9 1 13 ( 1) Kárpáti9—— Szabó I.6— 3( 1) Somogyi4 1 4 Danyi3— 1 Kiss J.2— 2( 1) Péter B. 1— — VASAS Gödölné 229 109­ Vadászná 229 40 Angyal 223 33 (1) Sterbinszky 207 57 ( 4) Ihász 202 31 Mihálykáné 201 20 Oriné 197 1 Brinzay 194 51 (19) Kuruczné 19— 13 Barna I. 161 15 Csikné 153 41 ( 8) Veréczi 141 — Gombai8— 5 Balogh 5— 1 Ácsbog 2— — SZÖRF „A hőskor évei ezek” Beszélgetés Doles­ch Ivánnal Nevét három sportág háza táján övezi tisztetet. A teaja­­kozóknál éppúgy nagy tudású szakembernek számít, mint a síelőknél, vagy a vitorlássport­ban. Válogatottak egész sorát nevelte mindhárom versenyág­ban. Dolesch Iván akár tíz-tizenöt évet is letagadhatna a korából, aligha mondaná rá bárki, hogy már hatvanhét esztendős. Ami­kor a Pannónia fedélzetéről örökké nevető szemével a tá­volba, a gomolygó felhők irá­nyába néz, az ember akár ver­senyzőnek is gondolhatná .. . Szabadkozik, megpróbál ki­térni az interjú elől. Vannak hozzáértőbbek is, mondja, ő alig ismeri a deszkavitorlázást. Mentegetőzésében nincs semmi mesterkélt, tényleg így gondol­ja ... — Rendezőként közvetlen kö­zelről nézhette végig a tihanyi szétsikló világbajnokságot. Ho­gyan ítéli meg ennek a fiatal sportágnak a helyzetét, jövő­jét? — A hőskor évei ezek, hi­szen alig egy évtizede alakult ki a sportág. Ez az az időszak, ■amikor még mindenki próbál­kozik, kísérletezik, barkácsol... Különösen igaz ez nálunk, ahol gyakorlatilag két-három eszten­deje beszélhetünk komolyabban deszkavitorlázásról. Ami a jö­vőt illeti, a magam részéről na­gyon nagy fantáziát látok az egészben. Elsősorban azért, mert ez az a hajóosztály, amely végre nagyobb tömegek számára is elérhető ... — Nyilván az árakra gon­dol ... — Részint az árakra, arra, hogy összehasonlíthatatlanul ol­csóbb ez a hajóosztály a töb­binél, részint pedig arra gon­dolok, hogy ez a típus könnyen hordozható, tárolható, karban­tartása kevés időt vesz igénybe. — Ez azt is jelenti, hogy a deszkavitorlázás meghonosításá­val, akár tömegsporttá is fej­leszthető a vitorlázás? — Úgy mondanám inkább, hogy jóval több embernek nyí­lik alkalma arra, hogy bele­kóstoljon a sportágba, mint ko­rábban. — A szörf gyors karrierje nem lehet veszélyes a hagyo­mányos vitorlás hajóosztályok­ra? — Nem szeretek előrejelzé­sekbe bocsátkozni, de most megkockáztatom: biztos vagyok abban, hogy a deszkavitorlázás jól megfér majd az alapkate­góriák mellett. Ami természe­tesen nem zárja ki, hogy bizo­nyos fokú átcsoportosulás jöj­jön létre a hajóosztályokban — a szörf javára. — Nemrég határozat szüle­tett arról, hogy a széllovaglás valamelyik válfaja részt vehet a következő olimpián. Hogy melyik, arról november elején, a szokásos IYRU-ülésen dönt a Nemzetközi Vitorlás Szövetség. Nekünk, magyaroknak milyen döntés kedvezne? — Magyarországon még any­­nyira kialakulatlan, kezdeti ál­lapotban van a deszkavitorlá­zás, hogy tulajdonképpen édes­mindegy, milyen döntés szüle­tik a londoni ülésen. Pillanat­nyilag nem álltunk rá egyik szakágra sem, a hajók zöme házilag készített öszvér jármű, valamennyi a versenyzők tu­lajdonát képezi. Amint azonban megtudjuk, milyen határozatot hozott az IYRU ■■kongresszus, azon nyomban ráállunk a kije­lölt típusra. — Saját erőből? — Egyelőre feltétlenül. Per­sze, az anyagi dolgokkal nem én foglalkozom ... — Vitorlázóink rendszerint azzal érvelnek, hogy hátrányos helyzetben vannak a külföl­­d­eakkal szemben, hiszen nincs lehetőségük a tengeri felkészü­lésre. Hátrány ez a szörf ese­tében is? — Kevésbé. A deszkavitorlázó versenyek zömét tavakon bo­nyolítják le, esetleg parthoz közel eső tengeri szakaszon. De azt bátran mondhatom, hogy a Balaton ideális erre a célra, te­hát a felkészülésre is. — Mit hallott, hogyan érté­kelték a külföldiek a tihanyi vil­ágbajnokságot? — Csak szépet és jót hallot­tam a tóról és a rendezésről. Kedvezett az időjárás is, min­denféle szélárnyalatba belekós­tolhattak a résztvevők ... — Ön irányítja a szörf-válo­gatott felkészülését. Hogyan alakul a műsor a téli hóna­pokban? — Sajnos, egyelőre még terv sem készült arról, hogy milyen edzéseken vehetnek részt a versenyzők télen. Az ideális az lenne, ha alkalmunk lenne az erőnlét fejlesztésére, síelésre és egyéb kiegészítő gyakorlá­sokra. Hiszen az ilyesmi nem anyagi kérdés ... (pildál) Nagyobb tömegek számára is elérhető NÉPSPORT 5

Next