Népsport, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-21 / 68. szám
XXXVII. 68. ♦ 1981. március 21 Egy hét Tolna megyében PAKSI PALETTA Nem bántuk meg, hogy kétszer is útba ejtettük megyei barangolásunk során Paks városát. No, nem azért, mert második látogatásunkkor nem maradhatott ki az országos hírű (ha nem világhírű) kömlői halászcsárda, a maga tésztás halászlevével, hiszen az csak ráadás volt. Hanem mert így kaptunk valós képet ennek az újonc városnak — mert az, hiszen 1979. január 1-én vált azzá — az igazi sportarculatáról. Ha az időrendi sorrendet követjük, a vizit a paksi atomerőmű déli kapujánál kezdődött, ahol reggeli randevúnk volt Szabó Tamással, a Paksi Atomerőmű SE elnökhelyettesével. Fél órát bolyongva a tmnkműhelyben, rátaláltunk a fiatal és — ahogy a mai zsargonban használatos — sportos fiatalemberre, a PASE egyik „fejére”. Mert ha még nem említettük volna, a Paksi Atomerőmű SE sportéletének útját két elnökhelyettes egyengetik Balogi Jenő sportköri elnök irányítása alatt: Szabó Tamás, a versenysportok atyja és Kővári István, a tömegsport bábája. Elég az hozzá, hogy a kölcsönös bemutatkozás után elballagtunk az erőmű fellegvárába, Ponya József vezérigazgató és Balogi Jenő műszaki igazgatóhelyettes rezidenciájába. Sportszeretetből: jeles! — Az igazgató elvtársnál vendégek vannak — szabadkozott a csinos titkárnő, így kísérőnktől tudtuk meg, mennyire szereti és patronálja a „vezér” a sportot. Beszélgető partnerünk így Balogi Jenő, Szabó Tamás és Pétersz János KISZ-titkár volt. (Utóbbi csak a beszélgetésünk végén jegyezte meg, hogy bár reá nem került sor, de minden úgy igaz, ahogy elhangzott.) No, meg a jelenlévő , szerintem mindenhol jelenlévő Szinger Ferenc, a paksi városi sportfelügyelőség vezetője. (Talán megbocsátják, ha nem írjuk meg külön-külön melyik vezető szájából melyik mondat hangzott el, de mivel vendéglátóink annyira egyöntetűen nyilatkoztak, öszszegezve tárjuk fel a hallottakat.) Persze, elöljáróban kötelesek vagyunk megemlíteni, hogy Paks város sportja nem szűkül le csupán az Atomerőmű SE-re. Sőt. Az alapot Paks „ősi” sportköre, a PSE adta és adja a mai napig is. De erről majd később. Szóval, aki nem tudná, az Atomerőmű SE 1979. augusztusában alakult, tehát még gyerekcipőben jár, mondhatnánk. De hohó! Már rég kinőtték. Az alap, a fő cél természetesen az erőmű dolgozói sportolásának (tömegsportjának), kielégítése volt és ez ma is. Hogy közben kialakult, versenyképes lett egy-két szakosztály, ez bizony csöppet sem gátolta a tömegsport kibontakozását. Sőt. Nagyobb lendületet adott a spontán (vagy tudatos) rendezvényekhez, így aztán megalakult a kajak-kenu szakosztály, s hogy nem is akármilyen, arról büszkélkednek az úttörő olimpián elért szép eredmények, aztán a kosárlabda, a cselgáncs, a vívás. Ami pedig a beruházáson dolgozók tömegsportját illeti, nincs olyan egység, ahol ne folyna valamiféle házibajnokság. (Érdekes, itt már régebben „feltalálták” a munkahelyi olimpiát!) A több mint tízezer dolgozó bőven választhat, mit is akar sportolni szabad idejében. Az Atomerőmű SE héttagú elnöksége gondoskodik a lehetőségekről. (Egyébként most választották újjá a „vezérkart”, s mi sem bizonyítja erőteljesebben , eddigi jó munkájukat, hogy a régiek lettek az újak!) Tömegsporthelyzetük, munkahelyi sport eredményeik elsősorban őket töltik el örömmel, s az „atomosok” dicsekednek is velük, és szívesen olvasnak eredményeikről. De hiányos lenne a kép, ha itt nem büszkélkedhetnének — ha csak villámfelsorolás keretében is — egy-egy szép sikerükkel. Például labdarúgásban tizenhat csapat vív ádáz körmérkőzést tavaszi-őszi rendszerben (nem beszélve arról, hogy a városi bajnokságban is részt vesznek), lövészetben férfiak—nők egyaránt jelen vannak az egyéni és csapatversenyekben — a városi bajnokságban is —, továbbá kézilabdában, röplabdában (itt ...nemzetközi rangadókra” is sor kerül, mivel az itt tevékenykedő szovjet és lengyel dolgozók sem vetik meg ezt a sportágat), kosárlabdában (hat, férfi, négy női csapat!) vetélkednek, persze, itt is részt kérve a városi versenyekből. És nem beszéltünk még a rendkívül népszerű sportnapokról, ahol például, a már említett sportszerető igazgató maga is lelkesen rúgja a futballt. (Az igazsághoz tartozik, hogy Pónya József valamikor maga is aktív sportoló volt. „Imádkoznak” is a paksi sportvezetők, hogy amíg világ a világ, ilyen igazgató maradjon az erőmű élén ...) Kéz kezet mos Mindezt hol? Milyen létesítményekkel oldják meg a derék újpaksiak? Nos, itt lép be a képbe a másik Paks, az öreg, a régi, a tradíciózus, amely „ifjú testvérének” felajánlotta meglévő termeit, pályáit. Persze elsősorban a PSE, a Paksi Sport Egyesület, de a gimnázium is. (Igaz, itt is érvényesül a kéz kezet mos, mert az „atom”, ahol csak tud, segít a városnak, az iskolának.) És ami a legfőbb, már épül az új lakótelepen a nagyszerű sportkombinát. Ezt, bizony, látni kell! El is kocsikáztunk az épülő új büszkeséghez. Nem nehéz megtalálni, hiszen a rövidke Kishegyi út köti össze az úgynevezett óvárost az újvárossal, tehát a nemrég, épült nagyszerű lakóteleppel. Azt talán már mondanunk sem kell, hogy a rendkívül agilis, csupa lelkesedés városi sportfelügyelő, Szinger Ferenc kalauzol bennünket. , Soroljuk csak el, mi is lesz a közel 6 hektárnyi területen. Futballpálya (füves)," két bitumenes kézilabdapálya, kosárlabdapálya, salakos atlétikai kör, amely a foci- pályát övezi, teniszpálya, öltözők, valamint Storcz János építésvezető jóvoltából, aki a másik paksi sportkör, a PSE elnökségi tagja , még pompás virágokkal, gyepszőnyeggel tarkított park is. Persze, lelátók is, meg minden egyéb, ami szükséges egy ilyen csodálatos sportkombináthoz. Öröm lesz ide kijárni Paks aprajának-nagyjának. S bár ez a sporttelep kifejezetten az atomerőműé, úgy hisszük, hogy szükség esetén szívesen a város rendelkezésére bocsátják. Hiszen ez itt a legfontosabb, s elöljáróban talán ezt kellett volna kihangsúlyozni! — a két paksi sportegyesület a legteljesebb egyetértésben dolgozik. Hogy csak az egyik leglényegesebb tényt említsük: a két egyesület más és más szakosztályokat működtet, hogy ebben sem legyen rivalizálás. (Ezt már a PSE sporttelepén halljuk Zerza Józseftől, a Paksi Sport Egyesület általános elnökhelyettesétől, akitől egyben bepillantást nyerünk a régi egyesület múltjába, no, meg jelenébe is.) A régmúltat nem említve, csupán 1952-től elevenítsük fel a történteket. Megalakult a Paksi Kinizsi SE (a patrónus a helyi konzervgyár volt). Persze, az első szakosztály a labdarúgó volt. (Mellesleg egykor itt rúgta a bőrt a városi sportfelügyelőség agilis vezetője, Szinger Ferenc is, akit — bár igyekszik titkolni, és mint közéleti személyiség biztosan elfogulatlan — a szíve titkon nyilván a PSE-hez húz.) Később megalakult, a férfi és női kosárlabda-szakosztály, majd az atlétikai. 1969- ben Paksi Szövetkezeti SK alakul — a községi tanács patronálta —, jönnek az ökölvívók, az asztaliteniszezők, a női kézilabdázók. 1975-ben az egyesülés után lett Paksi SE (beolvasztva a Kömlődi Tsz sportkör is), amely jelenleg hat szakosztállyal rendelkezik (atlétika, labdarúgás, ökölvívás, tájfutás, sakk, tenisz). Hazájuk a városi sporttelep, amely nem vetekedhet az épülő „álom”sportteleppel, de a jelenlegi helyzetben igen megfelelő. Füves és salakos focipályájukkal, korszerű rugófallal, salakos atlétikai futópályával és az öklözők kedvenc helyiségével, az igen tágas — paksi büszkeséggel szólva — csarnokkal. Az ökölvívó-szakosztály, amely 1963-ben alakult (rövid sorvadás után, 1975-től újjáéledt Pintér Ferenc szakosztályvezető és Feil Ádám edző keze alatt) B-kategóriás besorolást nyert. Közel félszáz versenyzőjük között válogatottat is találunk (Magyar). Nem panaszkodhatnak tehát a négyszáz fős egyesületet működtetők: dr. Tóth Lajos elnök, Zerza József és Feil Ádámné elnökhelyettesek, Pintér Ferenc ügyvezető el-nök és az „új fiú”, Böjtör György, vagyis az újonnan megválasztott tizenöt tagú elnökség vezetői. Mi lesz veked, utánpótlás? Nem panaszkodhatnak? Persze azért ez nem egészen így van. Ami a legjobban aggasztja őket — és ebben van igazság bőven — az hogy a tizenhatezer fős városban baj van az utánpótlással. Csupán a Szentesi Alajos tanárelnök vezette gimnáziumi sportkör a bázis. De hát ez édeskevés, hiszen a megye egyetlen olyan városa Paks, ahol nincs szakmunkásképző intézet (bár a „fülesek” szerint a következő ötéves tervben épül egy). A gimnáziumból legfeljebb egykét leánysportoló marad itt, a többi huss, irány a főváros vagy más város, ahol a továbbtanulás biztosítva lesz. A szakmunkásképzőt elvégezve viszont remélhetően itt ragadnának a különböző munkahelyeken a fiatalok. Mert érdemes itt maradni. Érdemes lesz itt élni. Ezt tiszta szívvel mondhatjuk, pedig csupán két napot töltöttünk ebben az új, épülő, friss, de hagyományaiban, kedvességében kellemes nosztalgiát keltő, Duna menti tolnai városban . . . Noppó Pál Azért lassan-lassan csak elkészül az Atomerőmű sporttelepe... (Az öltözők egy része) (Koppány György felvétele) RÖPLABDA Aligha kapott volna a célnak jobban megfelelő ellenfelet EB-selejtezőre készülő férfi válogatottunk ... Csütörtökön késő este Pozsonyban a csehszlovák bajnokságban tetemes előnnyel vezető, négy válogatott játékost felvonultató idei KEK-győztes CH Bratislava minden tekintetben kielégítette Garamvölgyi Mátyás vezetőedző várakozását. A beteg Buzek távollétében jól kezdtek a mieink. Egymást követték a szebbnél szebb variációs támadások, amelyekkel szemben egyszerűen nem talált ellenszert a jó nevű ellenfél. Mindez a második játszma közepéig folytatódott. Ekkor, 11:6-os vezetésnél mintha megakadt volna az addig oly kifogástalanul működő, a nyitásokat jól fogadó, a támadásokat pontosan előkészítő és biztosan befejező gépezet. Az ellenfél is megcsillantotta tudását, egyenlített. A harmadik játékrészben Demeter, Huszár és Börcsök szinte széttördelte az ellenfél kemény sáncát. Szabó Kálmán pedig biztosan ütött el a nem éppen alacsony sánc fölött és újból mi jutottunk vezetéshez. A negyedik játszmában is 8:4-re vezettünk, amikor Garamvölgyi edző a következőket kérdezte a csapatvezető Mandula Lászlótól, az MRSZ főtitkárától: — A mérkőzést akarjuk megnyerni, vagy inkább próbáljunk ki minden játékost? A válasz egyértelmű volt. Mindenkinek játszania kell! Hiszem közeleg az EB-selejtező és addig a lehető legjobb csapatot kell kialakítani , így is történt. A váltás azonban megtörte együttesünk lendületét, s végül 3:2-re a pozsonyiak győztek. A mérkőzés azonban jól szolgálta a felkészülést, és jó bevezetője lehet annak a mérkőzéssorozatnak, amelynek következő állomása az osztrákok elleni kettős találkozó lesz, majd Zalaegerszegen ugyancsak két mérkőzés a zágrábiak ellen. Túl az első erőpróbán FÓKUSZBAN A gyermekvívás é Ivonalbeli vívók pályafutásának elemzésére vállalkozott egy tizenhét oldalas tanulmányban dr. Nádori László, a Testnevelési Főiskola rektorhelyettese és Marton István, a volt válogatott tőrvívó, jelenleg az V. Dózsa párbajtőredzője. A tanulmány már azért is dicséretes vállalkozás, mert, sajnos, nagyon kevés a sportággal foglalkozó modern szakanyag könyvtárainkban, nem beszélve az aktuális kérdések, problémák elemzéséről. A szerzők olyan aktív, vagy már pályafutásukat befejezett vívóktól kapták a válaszokat (180 kérdőívből 68 volt értékelhető), akik felnőtt válogatottak voltak (31), olimpiai, illetve világbajnokságot nyertek (21), vagy legalábbis megszerezték az első osztályú minősítést. Az első kérdés így hangzott: „Hány éves korban kezdte el a vívást?’’ Nem kell mondanunk, hogy a téma mennyire időszerű, s állandó vita tárgya napjainkban. A válaszok szélsőértékei: 6, illetve 21 év. Az átlag: 13,1 év. A fent említett 31 felnőtt válogatott meglepően „későn” kezdte el a vívás tanulását, mégis elértek a „csúcsra”, sőt hosszú ideig voltak az élvonalban. Átlagban 14,4 éves korukban kezdtek edzeni, versenyezni pedig 16 évesen. A szerzők megjegyzik, hogy érdekes, egyúttal figyelemre méltó ellentmondást tartalmaznak a kérdőívek a jelenlegi gyakorlattal szemben. A válaszok alapján ugyanis a 13-14 éves kort kell ideálisnak tekinteni a vívás kezdetét illetően. A vívószakosztályok ezzel szemben átlagban 10-13 éves korban iskolázzák be a gyerekeket, ugyanakkor a 10-11, de még sok esetben a 12 évesek közül is nagyon sokan — a tapasztalatok és a válaszok alapján — nem elég fejlettek ahhoz, hogy elkezdjék az alapok tanulását. A korai kezdés ellen szól, hogy sokan abbahagyják a vívást, mielőtt annak örömét, szépségét felfedeznék. Egyrészt azért, mert a sportág lényegéhez nem jutottak el, másrészt pedig kedvüket szegi a hosszú, fárasztó, monoton és egyoldalú lábmunka. Az egyik legnagyobb vívószakosztályban, az O. Dózsában, ahol tervszerű utánpótlás-nevelés folyik, 1976 és 79 között 448 gyerek kezdte el a vívást, ebből eddig 310-en hagyták abba, tehát a felvettek 70 százaléka. Czoray Schenker Zoltán, a volt kitűnő vívómester hosszan idézett véleménye a kérdésben sommásan így hangzik: a vívás oktatásának edzésszerű megkezdéséhez értelmi és fizikai feltételekre van szükség. Miért tartják szakembereink fontosnak a korai kérdést? — teszik fel a kérdést a szerzők. — Nem a vívás természetéből indulnak ki — kapjuk a választ —, hanem abból a meggondolásból, hogy a többi sportágban (atlétika, úszás, torna, labdarúgás, tenisz stb.) nagyon fiatal korban kezdenek a gyerekek sportolni. Ha a vívóedzők arra várnának, hogy a gyerekek elérjék az optimális életkort, akkor alig maradna alkalmas fiatal a pástokon. Ha tehát a vívószakemberek épkézláb gyerekekből akarnak választani, kénytelenek korán rácsapni a legkisebbekre. Ha viszont a megváltozott körülményekhez alkalmazkodnak, felvetődik néhány kérdés: — helyes-e, ha az első időszakban, 11-12 éves korig csak kevés, kötött munkát végeznek a gyerekek és az idő nagy részét a játékos foglalkozás, vagy a játék tölti ki?.. — francia és NSZK-beli példa alapján, itthon is. mindenütt be kellene vezetni a kisméretű vívótőrök, kardok használatát, mert anormál méretű fegyvereket a kicsik még nem képesek megfelelően használni. (Ez utóbbi megoldás külföldi import miatt nehézségekbe ütközik.) Elgondolkoztató a tauberbischofsheimi modell, az Emil Beck vezetésével kidolgozott, átfogó vívóoktatási rendszer. Ennek alapja a tehetség segítése sajátos élet- és munkarenddel, amelyhez szociális intézkedések járulnak. A fiatal sportoló ott étkezik és tanul, ahol edz, tetszés szerint tölti el szabadidejét , és a szüleinél alszik. A tauberbischofsheimi modell arra alapoz, hogy a gyerekek mozgásképessége az évek előrehaladásával csökken, ezért 3 és 6 év között játékosan kezdik tanítani a vívást. A hatodik életévtől megkezdődik a sportszerű képzés. Ettől kezdve vesznek részt a palánták a korosztályos versenyeken. Tizenegy éves kortól már sokkal célratörőbben foglalkoznak velük, mint korábban, de csak hetente háromszor edzenek. Tizennégy éves kortól jogosultak az ifjúsági bajnokságon indulni, ekkor már mindennaposak az edzések. A tauberbischofsheimi modell megvalósítása hazánkban, főként Budapesten, szinte lehetetlen, mivel a gyerekek a vívószakosztálytoktól többségükben messze laknak, különböző iskolákba járnak stb. Hasonló megoldás kipróbálása a vidéki városainkban működő vívószakosztályokban volna lehetséges, ahol a távolságok kisebbek, az emberek személyesen ismerik egymást, és így az edző, a pedagógus együttműködése is megvalósulhatna. A tanulmány másik kérdése (a kérdőív tíz kérdést sorol fel): ..Hány éves korban fejezte be a versenyzést?" Az átlag: 36.9 De: 30 év után az aktív pályafutás befejezése rohamosan nő. Eszerint, ha valaki 13 éves korban kezd el vívni, 8 év alatt kiforrott versenyző lehet. Sportszerű életmód mellett tehát további 13-15 évet tölthet a páston. Az a tapasztalat, hogy a mai nemzedék rövidebb ideig vív, mint a régi. Az okok között emlegetik a szerzők a találatjelző gén bevezetését (a fegyver nehezebb lett), a sportágak nagy részében kiveszőben van a játékos jelleg, a cél elsősorban az ellenfél „játékának” megsemmisítése, inkább a ,,rombolás”, mint az „építést’ jellemzi ezt a sportharcmodort; a felgyorsult élet, a sok külföldi verseny, utazás, edzőtábor mind fizikailag, mind idegileg megviseli a versenyzőket. Dr. Nádori László és Marton István tanulmánya érdeklődésre tarthat számot. Az elemzés — teljes egészében — várhatóan ősszel jelenik meg A sport és a testnevelés időszerű kérdései című kiadványban. K. A. NÉPSPORT 9