Népsport, 1981. április (37. évfolyam, 77-101. szám)

1981-04-23 / 95. szám

XXXVII. Sz. * 1981. április 23 A mi szakág kiemelkedéséért A sport műhelyeiben Serkentő légkört teremteni Kertész Aliz, a női tor­nászválogatott vezető­edzője néhány héttel ezelőtt még kétségbeesetten keresgélt, majd panaszkodott, hogy nem talál egy EB-csapatra való női tornászt. S amellett, hogy a madridi kontinensviadalra megfelelő együttes kiállítása komoly gondot jelent, még a novemberi világbajnokságra való csapatépítés is egyre késik. Egyszerűen azért, mert csak nagyon kevés meghalő felkészültségű tornászlány van ma a hazai mezőnyben. Mi történt a magyar női tornával? Az olimpián, noha negyedik lett a válogatott, a kitűzött célok alatt szere­pelt, és a hivatalos értéke­lés alaposan elmarasztalta a szakágat. S amint az lenni szokott, a sikertelenséget, s az összes hibát a vezető ed­ző nyakába varrták. A vezető edzőnő szerződé­sének lejártával távozott, s a Magyar Torna Szövetség élére új vezérkar került. Közben, persze, meglehetősen nagy fejetlenség uralkodott a szakágon belül. Egységes kon­cepció nem volt, amely utat mutathatott volna az egye­sületekben dolgozó edzőknek, így aztán ki-ki maga lelke­sedése és elképzelése szerint edzett, és bizony, mint ahogy az év elején kiderült, mind­ez édeskevés volt ahhoz, hogy megfelelő szintre kerüljenek a tornászok. A sportág te­hát nemhogy elindult volna a felzárkózás útján, még job­ban leszakadt. A február közepén meg­tartott alakuló elnökségi ülés után két, gyökeresen új vo­nás jelentkezett a női szak­ágban. Az egyik, hogy új női vezető edző kapott megbí­zást Kertész Aliz személyé­ben. A másik pedig, hogy különvált a férfi és a női szakág szakfelügyelete, s ezen a poszton dr. Lemhényi­­né Tass Olga kezdte el a munkát­. A női szakfelügyelet életre hívása életerős ötletnek bi­zonyult. Mert a válogatott ve­zetője egy személyben nem csinálhat tornát, nem állít­hat ki ütőképes válogatottat, ha nincs kikből. És a szak­felügyelőknek köztudomású­lag az utánpótlásvonal a munkaterülete. Fel kellett tehát térképez­ni a női tornát. Nagyon lé­nyeges ugyanis, hogy pontos ismeretek legyenek arról: hol, mennyien és hogyan tornásznak, hogy hány ké­pesített edző dolgozik az or­szágban és így tovább. Tass Olga ezekért az értesülése­kért kelt útra: bejárja az országot, a sportiskolákat. Elmondta: egyik legfonto­sabb feladatának tekinti, hogy az évjáratos tornászokat job­ban összefogják, és vala­mennyien egységes képzés­ben részesüljenek. No, persze, ehhez sok min­den kell! Először is egy olyan módszer, amelyet követni le­het. Mert irányt adó állás­foglalás nélkül nehéz min­denkinek rátalálni ugyanar­ra az útra. Mi hiányzik a magyar női tornából? Pél­dául egy igazi stílus. Ezt meg csak központosítva, az összes edzővel együttműköd­ve lehet kidolgozni. „Követelményrendszert kell felállítanunk! Ez az első és legfontosabb lépés. Fel kell mérni, hogy a nemzetközi vonalba milyen teljesítmény­nyel lehet bekerülni, s fel kell mérni azt is, hogy mi mit akarunk egy-egy szeren. A régi hagyományokra tá­maszkodva egységes magyar stílust kell kialakítanunk. Ezt pedig csak az edzőkkel együtt lehet megvalósítani, mert íróasztal mellől nincs rá mód” — mondta Tass Olga. Az edzők az elképzelések szerint szakmai konferenciá­kon vennének részt. Csak néhány naposakon, de több alkalommal, hiszen nem akar­ják az edzőket és a ver­senyzőket hosszabb időre ki­szakítani természetes kör­nyezetükből. A sokféle elképzelés között van még egy terv, amely már az első pillantásra is azt sugallja, hogy kiváló gyógyír lehet a sportág sebeire. A szak­felügyelőnő elképzelése sze­rint ki kellene szélesíteni a II. osztályú bajnokságok rendszerét. Mert mi volt ed­dig? Aki nem felelt meg az emelt szintű követelmények­nek, s nem rejtett magában nemzetközi sikereket ígérő tehetséget, azt eltanácsolták. Most azt szeretnék, hogy ne küldjék el a kevésbé te­hetséges sportolót, hanem irá­nyítsák át, s vegyen részt a IX. osztályú versenyrendszer­ben. Tudomásul kell venni, hogy a tornában is fokozot­tan érvényesül a szelektálás. Csak igen kevesen érik el a legmagasabb szintet, de eh­hez biztosítani kell egy olyan alapot, amelyben felnevelke­dik az a néhány tehetség, így van ez a művészetek­ben is, miért ne érvényesül­ne a tornában? Ami pedig a válogatott szintre érkező tornászlányo­­kat illeti, fejlődésüket min­denképpen jobban szolgálná, ha az évfolyamos rendszer­ben történő nevelés nagyobb hangsúlyt kapna. Tass Olga véleménye szerint tanácsos lenne ismét kü­l­ön választani a felnőtt és az ifjúsági válo­gatott keretet. Bizony, meny­nyivel több figyelme marad­na Kertész Aliznak a VB­­- j­elöliekre, ha csak velük kel­lene foglalkoznia! Az ifiknél is lehetne dif­ferenciálni. A budapesti vi­lágbajnokságra és a követ­kező olimpiára készülő lá­nyok jelentik a közvetlen utánpótlást, de figyelemmel kellene kísérni a még fiata­labbakat, az 1970—71-es kor­osztályt is. „A magyar tornának kö­telezettségei vannak. A leg­utóbbi világbajnokságon he­tedik volt a női csapat, s legalább ezt a helyet meg kell őriznünk. Szerény kívánság? Ha csak önmagában vesszük, akkor igen. Mert azzal sehol sem lehet büszkélkedni, hogy si­került újra hetediknek lenni. A női szakág hátterében azonban ismert vagy éppen fel nem derített okok miatt meglehetősen kusza kép alakult ki. Ahhoz, hogy bátrabb és na­gyobb sikereket sejtető kí­vánságaink legyenek, először a sorokat kell rendezni. Nem ártana újra nyugodt és alkotásra serkentő légkört teremteni a női tornában. Legalább terv már van rá ... Szerencsére! Boda Ildikó Egységes stílus ismeretében kellene tanítani a fiatalabb nemzedéket Három évvel ezelőtt meg­jelent a Bp. Honvéd, súly­emelőtermében egy tizenhét éves nagydarab fiú. Édesap­jával érkezett. Terve az volt, hogy közelebbről megismer­kedik a tárcsák világával, legyőzi a vasat, uralkodik felette. Mit láthatott Horváth Jó­zsef, a szakosztály vezető edzője ebben a mackómoz­gású, nyers fiúban?­­„Csak annyit tudtam, tud­hattam róla, hogy szüleit, szülővárosát otthagyva, a sportág iránti tisztes alázat­tal érkezett hozzánk. Elme­sélte, hogy Lábatlanban már megtette az első lépéseket a siker felé vezető úton, de számára ez csak a kezdet volt, egy hosszú menetelés erőpróbája.”) Aztán elkezdődtek azok az edzések, a napi gyakorlások, amelyek már valóban a siker elérése érdekében történtek. („Én lepődtem meg a leg­jobban, amikor elkezdtük a rendszeres munkát. Tehetsé­gén túl olyan akaraterőről, kitartásról tett tanúbizonysá­got András, hogy az még a sok sikert megért sportolók között is ritkaságszámba megy.”) Félelmetes, a súlyemelés­ben párját ritkító gyorsaság­gal szállította az eredménye­ket a nehézsúlyú fiú, Mont­real és San Marino. Hlavati Andrásnak minden­­ bizony­nyal kedvenc városai közé tartozik a fent említett két hely.­­„Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mindkét junior VB-n dobo­góra állhatok. Hogy végül is így történt, abban­­semmi rendkívüli nincs. Persze, ezt most mondom, az események után, amikor már fejben is ,,helyreraktam” a két bronz­érmet. Dolgoztunk, edzettünk Józsi bácsival, a siker nagy része őt illeti.”­ Az élet nem áll meg, a versenyző elé újabb és egy­re magasabb szintű felada­tokat tűz edzője és, persze, saját maga is. Ami érthető, hiszen 1978 ősze óta 65 (!) kilót javult a teljesítménye. Legjobb eredménye 330 kg! Talán nem is véletlen, hogy Orvos András, a fel­nőttek mestere is „kényte­len” volt észrevenni ezt az üstököst.­­„Ő az első magyar ifjú­sági korú súlyemelő, aki két mázsát tudott a feje fölé lökni. Csak a hasonló korú szovjet és bolgár súlyemelők képesek vele lépést tartani. A fiú számára vízválasztó lehet az 1981-es év. A fel­nőtt nemzetközi szinten túl, az idei olaszországi VB-n is a dobogó valamelyik foká­nak várományosa lehet.”) Az öreg, tapasztalt súly­emelőrókák szintjén nyilat­kozik önmagáról, terveiről. („Tudom, hogy frázispu­­fogtatásnak tűnhet, de éle­temnek minden percét a súlyemelés tölti ki. Ismerem erényeimet, hibáimat. Tech­nikám jó, lábaim erősek, de ugyanez már nem mondható el a felsőtestemről. Sokat, nagyon sokat kell gyakorol­nom, de az edzéstervben elő­írtakon túl egy tollpihét sem emelek. Vakon megbízom ed­zőimben, akik a lehető leg­jobb edzésterveket dolgozzák ki számomra.”­ Kitűnő zárópoénnak tűn­hetnek ezután Horváth Jó­zsef szavai. „Nem kell mellette állni, korbáccsal bíztatni őt a mun­kára. Vakon, ellenőrzés nél­kül megbízhatok benne.) Ez nem mindenkiről mond­ható el. (tóth) NÉVJEGY Hlavati András Született: 1961, Lábatlan Sportága: súlyemelés Nevelő edzője: Ádám László Jelenlegi edzője: Horváth József NÉPSPORT 5 AZ EG­YÉNI, AZ MÁS... A tanulás önbizalmat ad SS Öttusa Egykor meghatározói vol­tak a sportágnak, tizenöt­­húsz névvel ezelőtt élver­senyzők egész sorát adták a magyar öttusának. Itt, a MAFC-ban versenyzett an­nak idején többek közt dr. Kovácsi Aladár, dr. Nagy Imre, Szabó Sándor, dr. Mujzer János, Bretz Gyu­la... A hajdani dicsőség azóta kissé megkopott. A váloga­tott keretbe egyre ritkáb­ban kerül MAFC-sportoló, mégis kalapot emelhetünk a műegyetemiek előtt, amiért egy olyan idő- és pénzigé­nyes sportágban, mint az öt­tusa, vállalják a létezéssel járó nem kis gondokat. Fennállásuk csaknem ne­gyedszázada alatt (ámbár 1957 előtt is megvolt már a szakosztály, Műegyetemi Haladás néven) náluk na­gyobb, tehetősebb egyesüle­tek is bedobták a törülkö­zőt — ők nem. Tudták — s jól tudták —, a magyar öttusának min­denkor égető szüksége van a mégoly parányi bázisok­ra is. Gondok, diplomák Fokozatos visszaesésükre a sportág fejlődése a ma­gyarázat. A folyamat akkor kezdődött, amikor az öttusa már megkövetelte a napi három-négy edzést. Az eh­hez szükséges kedvezménye­ket — sportállás, munkaidő­kedvezmény, kikérő stb. — az egyetemi sportkör, már nem, vagy csak részben tudta, tudja biztosítani. Mindez hamarosan az ered­ményekben is megmutatko­zott. Egyre nagyobb jelen­tőséget kapott az a folya­mat is, amely a bevonulás előtt álló fiataloknál tapasz­talható — átigazolás a Bu­dapesti Honvédba, az Új­pesti Dózsába. Takács Andor mesteredző, a szakosztály alapítója, lel­ke, motorja állítja: — Sajnos, nehezen tudjuk megőrizni tehetséges ver­senyzőinket, mert nagy a külső vonzerő, s a nagy­egyesületekkel nem tudunk konkurrálni. Elsősorban azok a gyerekek maradnak itt, jönnek ide, akik számtára a tanulás az első. Természete­sen egész felkészülésünk erre épül, a vizsgaidősza­kokban például erősen le­­csökkentjük a kötelező ed­zések számát, terhelését... A tanulás elsőbbsége kéz­zelfoghatóan kimutatható a szakosztálynál: dr. Döme nemrég szerzett orvosi dip­lomát, Tory mérnök, Lita­­vecz jogot tanul, Bíró a műszaki egyetem hallgatója, s gyakorlatilag mindenki „főfoglalkozású” tanulónak számít. Válogatottakat is Ha kedvezményeket nem is tud biztosítani a sport­kör, az edzéslehetőségek jó­nak mondhatók, valamennyi szám gyakorlására megfele­lőek a körülmények. A szakosztály munkáját öt szakember irányítja: vívás­ban Bodnár János és Tary István, lövészetben Poór László, úszásban Szabó Sán­dor vezeti az edzéseket. A felkészülés koordinálását és a futómunka irányítását Ta­kács Andor végzi. Lovag­lásban, a többi egyesülethez hasonlóan, a szövetségi ed­zéseken vesz részt a gárda — itt Molnár Tamás az edző. Jóllehet a sportkör rang­sorában az öttusa az előke­lő harmadik helyen áll (a kosárlabda és az atlétika mögött), az egyesület és a szakosztály nem kerget il­lúziókat. Tudják, valós kö­rülmények között szinte le­hetetlen beleszólni a három „nagy” — Bp. Honvéd, Cse­pel, Ú. Dózsa — csatájába, a bajnoki érmekre elsősor­ban nekik van esélyük. A MAFC csak a második vo­nal vetélkedésében számít­hat babérokra, ehhez azon­ban meg kell előznie a vele azonos „súlycsoportú” egye­sületeket: a Székesfehérvári Volánt, a Győri Magasépí­tőket, a Gödöllői EAC-ot. Ami pedig az egyénit il­leti ... — Akárki akármit mond, a szakosztály alkalmas arra, hogy válogatott szintű öt­tusázókat neveljen — mond­ja Takács Andor. — Elis­merem, hogy a csapatver­senyben nincs esélyünk a dobogóra, de az egyéni, az más ... Nálunk kezdett Kancsal Tamás, s itt lett válogatott Balogh István is. Nehéz bizonyítani az elmé­letemet, hiszen ma­­ már mindketten nagyegyesület­ben versenyeznek, mégis ál­lítom: a nagykanállal mért kedvezmény még nem min­den. Az én nézetem az, hogy a sokak számára idő­rablásnak tartott tanulásnak igenis vannak előnyei a versenysportra nézve is. Biztonságot, önbizalmat ad, enyhíti a verseny közben föllépő szorongást... Van tűz, talentum A Magyar öttusa Szövet­ség a közelmúltban toborzót tartott úszni tudó fiatalok részére. A kiválasztott, föl­vett fiatalokat a szövetség osztotta szét az egyesületek között. Az esemény a MAFC szemszögéből nézve különö­sen örvendetes kezdeménye­zést jelentett, hiszen így végre-valahára minőségi utánpótláshoz is juthattak, ezúttal nem kellett meghú­zódniuk a „nagyok” árnyé­kában. (A tervek szerint a szövetség a jövőben is szer­vez majd központi toborzó­­ka­t.) Persze, a már versenyző MAFC-öttusázók között is akad olyan sportoló, nem is egy, akiben benne van a szükséges tűz, talentum. Le­het, hogy hamarosan meg kell tanulnunk néhány olyan nevet, amelyet egyelőre csak a sportág ismer: Bog­nár, Kálnoky, Lőrinczi, Me­yer, Móra, Nick, Sár­kány ... Néhány év múlva ők váltják föl a szakosztály „öregjeit”. Bírót, dr. Dö­mét, Litaveczet, Mátét, Ré­tit, Toryt__Az utánpótlás­versenyek eredményeiből ki­tűnik, hogy ezek a fiatalok nemcsak diplomát , érme­ket is szeretnének. Mert bár az eredmények olykor elmaradtak, a mű­egyetemi szakosztály célja nem változott az esztendők során. Tehetségeket kíván­nak fölfedezni, fölnevelni, s ha lehet , megtartani, önmaguknak. A sportág­nak. Pilbál György

Next