Népsport, 1981. június (37. évfolyam, 128-152. szám)

1981-06-26 / 149. szám

XXXVII. 149. ♦ 1981. június 26 Alakul(gat) az Eb-csapat Atlétika ________________ Mennyit ér a magyar fér­fiválogatott győzelme és női csapatunk veresége? Erre a kérdésre próbáltunk választ keresni Bakai József vezető­edzővel a levegőben, ponto­sabban a prágai viadalról hazafelé jövet a repülőgé­pen. Hiába voltunk több ezer méter magasan, atlé­táink prágai teljesítményét értékelve egyáltalán nem jártunk a fellegekben. Ellenfelünk, a csehszlovák válogatott hasonló cipőben jár, mint mi: Európa közép­mezőnyéhez tartozik, és a sportág északi szomszé­dainknál is ugyanolyan gon­dokkal küzd, mint hazánk­ban, így a közel egyenlő erők küzdelme a férfiaknál azért dőlt el a mi javunkra, mert 100 métertől 1500 mé­terig futóink kettős sikere­ket arattak. A nőknél már bonyolultabb a helyzet, Kra­­tochvilováék nyerték a vág­taszámokat, és a gát- és do­bószámokban is jobbak vol­tak. lassú felmelegedés Mindkét válogatott szak­vezetése nyíltan hirdette: a viadal végeredményénél fontosabb, hogy megtalálják az ütőképes EK-csapatukat. Válogatottjaink is jól tud­ták, hogy Bakai a viadalon nyújtott teljesítmények alap­ján állítja össze az EK-csa­­patot, s ez maximális erő­bedobásra késztette őket. A fagyos tavasz után las­sú felmelegedés volt tapasz­talható Prágában. A gyen­gécske májusi eredmények után néhány jót jegyezhet­tünk föl a viadalon. — A Prágában látott for­mák alapján kissé ertyhül­­tek gondjaink — mondta a vezető edző. — A válogatás körüli vitás kérdések is el­dőltek. Alakulgat a csapat. A sérültek nagyon hiányoz­tak, ráadásul Pál Ilonára, Siska Xéniára, Palanek Évá­ra, Szalai Józsefre a jövő hét végi Európa Kupán sem számíthatok. No, de nézzük meg, kire számíthat a vezető edző a prágai viadal után. Bakosi kiuysrása Az egyéni teljesítményeket vizsgálva, a hármasugró Bako­si Béla 17.21 méteres eredménye kívánkozik az élre. Téli betegsége után vá­ratlan volt az ilyen kitűnő eredmény. A rohamzavará­ról „híres” atlétának kijött a lépés Prágában, találkozott az elugrógerendával, így végre bizonyíthatta képessé­gét. Most már „csak” ezt a formát kellene állandósíta­nia. Sajnos, eredményét nem lehet csúcsnak hitelesíteni, mert a megengedettnél hét tizeddel nagyobb volt a hát­szél. S itt szólni kell a szélmé­résről, mert oly sok vitát váltott ki a két napon. A magyar csapat vezetői több­ször is reklamáltak, miután láthatólag nem volt erős a szél. Épp ezért értetlenül vettük tudomásul, hogy Szalma győztes ugrásánál 6,4 méteres hátszelet jeleztek, hiszen az előző ugrásoknál többször is szélcsendet mér­tek. A 400-as Újhelyit viszont a szél sem tudta megakadá­lyozni abban, hogy nemzet­közi viszonylatban is jónak mondható csúcsot fusson. Remélhetőleg a fiatal ver­senyző az Eb-versenyeken is folytatja jó szereplését, öröm az is, hogy végre több jó vágtázónk van! Az egy héttel ezelőtt csúcsot ja­vító Nagy István mindkét távon magabiztosan nyert. Kovács Attila is fi­gyelemre méltó teljesítményt nyújtott, 200 méteren elért 21 másodpercen belüli ideje az­t bizonyítja, hogy a fiatal szekszárdi futó már több, mint ígéret. Középtávi is félsik­ siker®­ ró volt, látni nyolcszáza­saink futását. Végre megér­tük azt, hogy a magyar kö­zéptávfutók ,,játszottak” az ellenféllel. Paróczai takti­kus versenyzése, Bereczki küzdeni tudása dicséretet ér­demel. Talán még ennél is jobban örültünk Tóth és Lajka látványos sikerének 1500 méteren, már csak a jó eredménnyel adósak. Az ígéretesen fejlődő és utánpótláscsúcsot javító K. Szabó Gábor az utolsó kö­rig egyenrangú ellenfél volt — a magyar hosszútávfutók közül egyedül. Ha továbbra is ilyen ütemben javul, ak­kor előbb-utóbb a csenge­tés után is versenyben lesz. Megnyugtató a távolugró Szalma László és a gerely­hajító Németh Miklós egy­re kiegyensúlyozottabb for­mája. Sajnos, ugyanez nem mondható el diszkoszve­tőinkről, rúdugróinkról és kalapácsvetőinkről, akik ugyan nem szerepeltek tu­dásuk alatt, de ez még ke­vés a nemzetközi mezőny­ben. Orosz dacol az idővel A női csapat legjobb tel­jesítményét a vágtázó Orosz Irén nyújtotta, aki az évek múlását meghazudtolva egy­re gyorsabb lesz. Sajnála­tos, hogy 11.33 másodperces eredményét „elfújta a szél”. Hides Piroska is helytállt, egyéni csúcsa jelzi fejlődé­sét. A négyszázas Petrika és Forgács javulása is biz­tató, a váltóból viszont na­gyon hiányzik Pál. Míg a csehszlovákok előreléptek, addig a mi női középtáv­­futóink egy helyben állnak. Igaz, Váczi példamutatóan küzdött, W­éninger ugrás­szerűen fejlődött, de a nem­zetközi mezőnyhöz való fel­zárkózás egyelőre még vá­rat magára. Hosszútávfu­tóink lemaradása az élme­zőnytől, sajnos, túlságosan nagy. A hétpróbázó Vanyek Zsu­zsa távolban állandósította 650 centiméteres formáját. Magasugrásban Mátaynak végre a hazai mezőnyben is ellenfele akadt, Béla Emese győzelmével bekerült az EK- csapatba. Dobóink fejlődget­­nek, lemaradásuk azonban m­ég így is számottevő. A prágai viadal bizonyí­totta, hogy több jó egyéni teljesítmény ellenére gyen­ge számainkban az idén sem várható előrelépés, és ez bi­zony, megkérdőjelezi az Eu­rópa Kupában való sikeres szereplést. A jövő szempont­jából biztató, hogy atlétáink küzdőképességével ezúttal nem volt baj, és lassan olyan jó csapatszellem ala­kul ki, amely a válogatott viadalokon nélkülözhetetlen a sikeres szerepléshez. Néhány évvel ezelőtt egy szakvezető azt mondta, hogy jobban szeret ifjúsági via­dalra járni, mert ott lelke­sek a gyerekek. Prágában már jó volt a magyar csapattal lenni. Jó volt szurkolni, s volt is miért! Salánki Miklós Orosz Irén két egyéni csúcsot futott A XIX. Hét domb verseny E­urópa-bajnoki főpróba NEM MINDEGY hogy mikor kap le" Hím miHUCUI,­hetőséget egy-­egy ország egy-egy verseny megrendezésé­re. Esetenként a jól megválasztott időpont, mondhatni, mindennél töb­bet ér. Ez év áprilisában Kanadában került volna sor az úszó Világ Kupá­ra. Az év nagy eseménye azonban ér­­dektelenség miatt elmaradt. .. Az időpont közel egybeesett az NDK—Szovjetunió viadallal. A hát úszónagyhatalom nélkül pedig értel­metlennek látszott az egész. Nagy események veszíthetik hát el jelentő­ségüket, mint ahogy kisebbek felma­­gasztosulhatnak , ha a pillanat ked­vező, illetve kedvezőtlen. Nehéz rangsorolni a szerencsés idő­pontokat. Egy biztos: az olaszok ha­gyományos Sette Colli, Hét domb versenyét jókor rendezik. Tavaly má­jus 31-én és június 1-én mérték össze tudásukat tizenhat ország úszói. , A Szovjetunió, az NDK, Olaszország, Magyarország, s a többi részvevő az olimpiai felkészülés egyik legfontosabb állomásának tekintette az eseményt. A viadal rangját még tovább emelte, hogy az Egyesült Államok és Ausztrá­lia is képviseltette magát. Oly nagy nevek voltak az indulók között, mint a világcsúcstartó NDK-beli Krause, Schneider, s az Európa-csúcstartó szovjet Kopljakov. A magyarok is a legjobbakkal jelentek meg. Hargitay, Verrasztó, a két Wladár, Dzvonyár és a többjeik egyaránt fontosnak tartot­ták­­az úgynevezett erőfelmérést. A helyzet most is hasonló. Igaz, hogy ezúttal nem olimpia, hanem „csak" Európa-bajnokság előtt ál­lunk (szeptember 5—12.) de jelenleg ez a legfontosabb. A hét , végén Vero­nában — a szerelmesek városában — zajlik, immár tizenkilencedszer a Sette Colli. TfiTH SKilQ szövetségi kapitány a I Ur I­n Havo külföldi részvevőket nem tudta megnevezni, de azt már az együttes indulása előtt biztosra vette: a mezőny most is nagyon erős lesz. Ugyanazok kaptak meghívást, mint tavaly , s ez már önmagában biztosíték. A magyarok az eredeti ter­vek szerint már az EB-csapatot kí­vánták szerepeltetni, annál is inkább, mert Split előtt rangos nemzetközi versenyre nem utaznak. A főpróba — a szándék ellenére — végül mégsem lett főpróba. Hargitay, Vermes és Uzvonyár vizsgaidőszaka még tart — nem utazhatnak. Fodor és Kálmán je­lenleg az NDK-ban készül. Gulyás és Kindl pedig — mi hiányzik ilyenkor a legjobban? — megbetegedett. A ter­vezett tizenegy versenyzőből hétről kellett lemondani. Hála a nagyarányú fejlődésnek, vá­logatottunk így is erős lesz. Az olim­piai bajnok Wladár Sándor (100 és 200 m hát), az ezüstérmes Verrasztó Zoltán (200 és 400 m vegyes, 200 m hát), valamint Nagy Sándor (400 és 1500 m gyors),­­ Sós Csaba (200 m pil­langó, 200 és 400 m vegyes), Wladár Zoltán (400 és 1500 m gyors), Miklós­­falvi Éva (100 és 200 m pillangó), Ko­vács Ottó (100 és 200 m gyors), Mé­száros Gábor (100 m gyors, 100 m pil­langó), Énekes Zoltán (100 és 200 m pillangó) és Darnyi Tamás (100 és 200 m hát) kap helyet a csapatban. Ter­mészetesen a vetélytársak ismeretében az elképzelések még módosulhatnak. Az ismert, több szép sikert kivívott úszók mellett több fiatal is utazik. Ők már Los Angelesre készülnek, időben meg kell szokniuk a nagy ver­senyek hangulatát. Tóth Ákos kiemelkedő időeredmé­nyekre nem számít. Azokkal Splitben kell kirukkolni. Kellemes meglepetés, persze, születhet. VERONA UTÁN az Európa-bajnok­ KLmutin ui­m­ sagig már csak egy felkészülési verseny, valamint a Budapest­ és az országos bajnokság zajlik. Aly jól szerepelt a Sette Colli­n, jóval közelebb kerülhet az EB-részvételhez. A magyar csapat edzői: Széchy Ta­más, Kiss László és Széles Sándor. Bizonyára nemcsak saját versenyzőik teljesítményére kíváncsiak. A nemzet­közi úszóélet legjobbjai „elő­vizsgáz­­nak”... Gy. T. JEGYZET­Ü­R ÉRTÜK :Azt tartják — szerte a világon —, hogy a kosár­labdázás egyetemi sport. Azaz a legtöbb játé­kos egyetemre vagy főiskolára jár, tanul. Orvos, mérnök, netán tanár lesz belőle. Sőt vannak olyan országok, ahol éppen az egyetemisták alkotják a bajnokcsapatot, a válogatottat, akár­­ az olimpiai aranyérmest is. Világosan bizonyítva, hogy a tanu­lás mellett lehet sportolni, vagy éppen fordítva, ráadásul nem is akármilyen színvonalon. Persze, nálunk sincs másként. Legalábbis ami a férfi játékosokat illeti. Iskolapélda rá a MAFC, hisz már évtizedek óta az egyik legjobb, legsikeresebb klubcsapatunk, s közben nemzedékről nemzedékre sokszoros válogatottakat, nagy játékosegyéniségeket adva a magyar kosárlabdasportnak. Tanulni, játszani, edzeni — és közben azért egy kis magánéletet is élni? Bizony, nem könnyű. De vállalják, csinálják. Hallottunk olyan játékosról, aki két válogatott mérkőzés között éjszaka rajzolta meg vizsgaanyagát, vagy aki az edzőtáborban még evés közben is magolt, mások a külföldi túrán nem az üzleteket bújták, még csak a múzeumokat sem, hanem a több ezer oldalnyi tankönyveket. Szóval, a lényeg az, hogy a férfi játékosok közül az utóbbi években, sőt alighanem jóval korábban sem igen akadt, aki lemondta volna a válogatottsá­got. Mondván, nem tudja összeegyeztetni a tanulás­sal. Pedig a kosárlabdázás „árnyékában” mérnökök, tanárok, jogászok, vezető pozíciójú emberek neve­lődtek, akik később — bőven lehetne mindenki ál­tal ismert példákat, neveket említeni — az úgyne­­vezett civil életben is kitűnően megállták a helyü­ket. „A nőket egészen más fából faragták!" — emlí­tette egyszer Killik László, a válogatott edzője. — „Sokkal érzékenyebbek, amibe belefognak, azt tel­jes szívvel, odaadással, energiával csinálják. Alapo­sabbak, kevésbé hajlamosak a lezserségre, néha túl­zottan is rákoncentrálnak valamire, így számukra egy egyetem elvégzése sokkal nagyobb idegi és fi­zikai megterhelést jelent, nem is szólva a ráfordí­tandó időmennyiségről. Vannak persze, akik vég­képp túlzásba esnek, s akik így — nem is kevesen — elvesznek a magyar kosárlabdasport számára.” Hogy is mondta egyik olimpikonunk, aki éppen Moszkva után köszönt le a válogatottságról? „Jó pszichológus szeretnék lenni!" Természetesen igaza van, de vajon mindezt csak akkor, csak azon az áron érheti el, ha lemond a magas színvonalú sportolásról? Arról, amiért végeredményben valami­kor az egészet elkezdte, amiért éveken át hajtott, amiért edzésről edzésre megkínlódott s­ajnos, nincs egyedül ezzel a véleménnyel. Sőt egyre többen vannak. Akár két válogatottat is ki lehetne állítani azokból, akik a közelmúltban mondtak búcsút a címeres meznek. Szinte már di­vattá kezd válni, hogy akit felvesznek az egyetem­re, az látványosan visszavonul, és komolykodva be­jelenti, hogy számára most már az a fontosabb. Amiben ismét csak igaza van, hiszen a sport, a já­ték, az abból való profitálás nem tart örökké. Csak dicsérni lehet az olyan elhatározást, amikor valaki tanulni kezd, ráadásul nagyon is komolyan véve az egészet. Éppen ezért vannak nehéz helyzetben az edzők, vezetők, hiszen lebeszélni senkit sem szabad. Vi­szont azt is nagyon nehéz tudomásul venni, hogy ezeknek a lányoknak miért kell a tanulással pár­huzamosan a „leírtak” listájára kerülni. Ha csak egy-két játékosról lenne szó, akkor sokkal köny­­nyebb lenne megérteni, hogy számukra jóval na­gyobb megterhelést jelent a tanulás, nekik sokkal több időre, energiára van szükség, mint a többiek­nek. Csak hát, mint tudjuk, sokan vannak. S így min­den valószínűség szerint olyan problémával állunk szemben, amire meg lehetne és meg is kell találni az orvosságot. Elsősorban abból kiindulva, hogy azért a nők kö­zött is akadnak olyanok — igaz, elvétve csak —, akik az egyetem mellett a válogatott edzéseire, kül­földi és hazai túráira, hosszú közös felkészüléseire is szorgalmasan eljárnak. Akik­­ vállalják. Pedig ők is jó tanárok, mérnökök... akarnak majd lenni. És remélhetően lesznek is! A példájuk azonban egyelőre, úgy látszik, nem bizonyul elég vonzónak. Őszintén szólva, nem is az. Hiszen nem elég igent mondani, szóban vállalni, hanem helyt is kell állni! Pedig az sokkal nehezebb, mint hanyagul, sőt nem ritkán mindennek hátat fordít­va, lekezelően nemet mondani. A válogatottság és a tanulás együtt jóval több lemondással, sokkal több nehézséggel, buktatóval jár. Viszont azt sem sza­bad elfelejteni, hogy mi mindent lehet nyerni, mi mindennel lehet gazdagodni egy ilyen kettős válasz­tás révén. Mindez azért került most előtérbe, mert közeleg az Universiade, ami többek között a világ legjobb egyetemista kosárlabdázóinak is találkozója. Kellene egy csapat. Egy jó csapat. A szakvezetés meg is próbálta összehozni, hiszen kézenfekvő volt a meg­oldás, annyi nemzetközi szintű kosárlabdázó jár nálunk egyetemre. Olyanok, akik olimpiát, EB-t jártak, sokszoros válogatottak, akiknek még ma is ott volna a helyük. És miért ne mondanának most igent, miután mindössze egyetlen versenyről van szó, ráadásul a vizsgák után, a nyári szünidőben. Néhányan azonban továbbra is kitartottak elhatá­rozásuk — a­ nem! — mellett. Hogy aztán saját csapatukkal, talán éppen ugyanabban az időpont­ban nyugati túrára induljanak . . . is egy szó, mint száz — nem sikerült összehozni "* olyan gárdát, amilyent mindenki szeretett vol­na, amelynek akár éremszerzési esélye is lehetett volna a bukaresti Universiadén. Kár érte! Kár értük ... Marschall István NÉPSPORT 5

Next