Népsport, 1981. augusztus (37. évfolyam, 180-206. szám)

1981-08-12 / 189. szám

6 NÉPSPORT p, Ia ,, , _ . a Futóvadlövő Európa-bajnokság Nem könnyítettek ”, „ , . a válogatók gondján Árnyak és fények A világversenyeken elért eredmények az évek múlásával rendre fakulnak, nem ritkán elvesznek az emlékezet sűrűjében. Kivétel természetesen akad. Csupán annyi kell hozzá, hogy egyegy eredmény, egy-egy kivételes klasszis „ne engedje”, hogy hamar elfeledjék a versenyen történteket. Nos, az 1981. évi miskolci futóvadlövő Európa-bajnokságra minden bizonnyal nagyon sokan és nagyon sokáig fognak emlékezni. S ebben óriási részelesz egy 23 éves szovjet fiatalembernek, bizonyos Igor Szokolovnak. Az ő versenyzése, eredménye kapcsán szorul el az ember szíve igazán amiatt, hogy a sportlövészet — saires —, nem tartozik az igazin napszerű versenyszámok közé. Tulajdonképpen együttérző szomorúság töltött el, amikor azt tapasztaltam, hogy egyes híradásokban milyen egyszerű szavakkal intézték el e korántsem mindennapos világcsúcsot. Egyébként egy világcsúcs sohasem mindennapos. Számon tartanak azonban rendkívüli csúcsjavítást, olyat, amelyre igazában senki sem gondolhatott — még álmában sem. A futóvadlövés világcsúcsa — tizenhárom hónappal ezelőtt — még „csak” 581 kör volt, s alig telt el egy bő esztendő, s most már 5'JS-nél tart a világ, pontosabban Igor Szokolov. Sokkoló világcsúcs A sokakat bizonyára sokkoló világcsúcs árnyékában rengeteg tapasztalatot hozott e nagyszerű verseny. Többek között azt, hogy az új szabályok szerint már csak kétszer kell egy versenyen lőállásba állniuk a versenyzőknek, s ez jelenthet előnyt is és hátrányt is. Előnyt akkor, ha a kétszer harminc lövést jó idegállapotban, jó ritmusban lövi a versenyző. Hátrányt, ha mindez nincs együtt, hiszen így javításra már nincs lehetőség. Nyilvánvalóan más felkészülést követel az új versenytorna, dis az is egyértelmű, hogy a klasszisok nagy része minden törés nélkül alkalmazkodni tudott. Megkockáztatjuk a kijelentést, hogy a régi lebonyolítási rendszerben Szokolov — bármilyen szenzációs formában volt is — nem tudott volna ilyen kiemelkedően nagyot lőni. Az új szabályok tehát további fejlődés ösztönzői lettek, s a világcsúcs így olyan magasságba emelkedett, amely egyhamar túlszárnyalhatatatvnak tűnik. Ami a mezőnyt illeti: a régi nagyok továbbra is meghatározó egyéniségei a sportágnak. A moszkvai olimpia első hat helyezettje közül három ezúttal is a legjobbak között volt: a Szokolov, Pfeffer, Gazov hármas. A moszkvai élcsoportból a finn Lievonen jó kezdés után Miskolcon „összebukott”, s ami számunkra különösen szívfájdító, a Bodnár, Doleschall kettős, a kát legjobb magyar is kiszorult a ,,moszkvai hatokból”. Miskolcon újra a legjobbak közé lőtte magát az olasz Mezzani és a lengyel Bogdziewicz. Ők régi „motorosok”, tehát csak a szovjet Lazov élretörése számít újdonságnak. Mérsékelt derűlátás A régi menők „baráti köre” tehát szinte változatlan. Csak azért szinte, mert közülük kettő hátrább lépett és éppen két magyar. A beharangozónak szánt írásban — nem azzal a céllal, hogy előre mentegessük őket — leírtuk, hogy a futóvadlövés kiszámíthatatlan sportig és hogy itt a hazai pálya nem jelent előnyt, sőt néha kifejezetten hátrányos. Jelen voltunk, amikor Bodnár első tízesét szinte olyan felhördülés követte, mint egy szebb gólét, aztán az első kilencest olyan feljajdulás kísérte, mint egy tizenegyes kihagyását. Bodnár később meg is jegyezte, hogy ő, odabenn a kuckóban, mindezt hallotta is. S talán ez is volt az egyik oka a gyengébb szereplésnek. Bodnárnál korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy a külvilág egyetlen kis rezdülése is zavarja, amikor versenyzett. Akikor csak a cél foglalkoztatta, s a fegyver miinél tökéletesebb elsütése. Most más is!... Sajnos, Dolesehall is túl szétszórt volt ahhoz, hogy nevéhez és korábbi eredményeihez méltóan szerepeljen. A szakvezetés — a korábbi évekhez hasonlóan — a verseny előtt meglehetősen mérsékelt derűlátással foglalkozott a mieink esélyeit illetően. Dobogóshelyezést várt csapatban és egyéniben. Csapatban megvalósult a terv, de legyünk őszinték, ez azért sikerülhetett, mert a vetélytársak közül csupán a szovjet és a lengyel csapat képes négy, nagyjából azonos tudású versenyzőt kiállítani. A többi vetélytársnál, a finneknél, az NSZK-belieknél és az olaszoknál már kirívó különbség van a legjobb és a leggyengébb eredménye között. Így sikerülhetett a harmadik hely a két „ász” lemaradása és Szekeres harmatgyenge teljesítménye ellenére. Egyéniben messze elmaradtak a várakozástól a mieink, s az utóbbi négy év legharmatosabb eredményét érték el. Arra bizonyára még az óvatos szakvezetés sem számított, hogy a világszerte nagy tiszteletnek örvendő Bodnár Tibor nem fér be az első tízbe . . . Félreértés ne essék, e balul sikerült Európa-b bajnokság után nem akarjuk „eltemetni” a magyar futóvadlövést. Erről szó sincs. Csak úgy tűnik, hogy abban a szédületes fejlődésben, ami a legutolsó két esztendőt jellemezte, a mieink mintha kissé megálltak volna. A régebben — négy-öt éve — kitűnőnek számító 580 körös eredmény ma már kevés egy Európa-bajnokságon. Ma már egyszerűen nem szabad 295 alatt lőni a lassú lövést és 290 feletti gyors szükséges ahhoz, hogy valaki világverseny dobogójára állhasson. Amikor a hazai pálya előnyeit és hátrányait taglaltuk, nem szóltunk arról az előnyről, amelyet a hazai pályán való edzés és felkészülés jelenthet. Az ugyanis kétségtelen kedvezmény, ha egy csapat hetekig a későbbi verseny színhelyén edzhet. Nos, híreink szerint a magyar versenyzők nem élhettek korlátlanul ezzel a lehetőséggel. Noha már jóval az EB előtt a színhelyen tartózkodtak, a gyakori géphibák és egyéb technikai akadályok meghiúsították a tervszerű felkészülést. Állítólag a lőtér csak a külföldiek megérkezésére lett „harckész”, így a magyar versenyzők igencsak sportszerűek lehettek, alig edzettek többet a színhelyen, mint a vetélytársak... Változtatni kell! Természetesen ez sem lehet önmagában magyarázat a halvány teljesítményre. Ezúttal nyilvánvalóan kissé hátrább szorultunk az élmezőnyből, de ezen változtatn lehet és kell. Versenyzőink fejlődőképesek, vonatkozik ez a már sokat, bizonyított és korábban nagyon eredményes Bodnár Tiborra és Doleschall Andrásira is. Mindketten nagyon fiatalok még e különben is kortalan sportágban, csak felkészülésükön és hozzáállásukon kell változtatniok. Egyértelműen sikeresnek nevezhető a mindössze húszéves, keszthelyi Kovács Kálmán bemutatkozása, aki alig két körrel teljesített kevesebbet, mint nagynevű csapattársai. A jövő kétségkívül az övé és további fejlődéssel hosszú időre biztosíthatja helyét a csapatban. Ősszel Argentínában világbajnokság lesz, s a szakvezetésnek — a miskolci intő jel alapján — meg kell találnia a csapat negyedik emberét. Kísérletezésre sok idő már nincs, annyi bizonyos... Juniorsiker Ami vigasztalóan hatott, az a juniorok szereplése volt. Keczeli és Vrhovina egyértelműen megállta, helyét, s jó teljesítményük Páni eredményével kiegészülve a dicséretes ezüstérmet jelentette számukra csapatban. Az öröm ellenére elgondolkodtató és egyben figyelmeztető a hasonló korú szovjet fiatalok máris figyelemre méltó teljesítménye. Dedov és Kizenkov mind a négy magyar felnőtt versenyzőnél jobb eredményt ért el (!), s ez egyben a szovjet futóvadlövősport erejét is mutatja. Ennisk ismeretében nagyszerű teljesítmény, hogy a magyar junior csapat mindöszsze 17 körrel maradt el vetélytársától, ellentétben a felnőttek ötven körével. .. Végül a rendezésről kell még néhány szót szólnunk. A sok izgalommal teli előzmények után a gépek hibátlanul futottak, a verseny menetrendszerűen pergett, gyors és pontos volt a tájékoztatás, s ehhez járult a valóban páratlanul szép környezet, amely egyértelműen lenyűgözné a külföldieket. Ugyanakkor ilyen világversenyen figyelmetlenség és hiba egyetlen telefont biztosítani a jelentős számú újságíró részére és csak az egyébként rendkívül elfoglalt és segítőkész szövetségi kapitányra hagyni a tájékoztatás minden terhét és nyűgét... A remek verseny után, a fantasztikus világcsúcs ismeretében elégedettek lehetnénk. Hogy mégsem vagyunk azok maradéktalanul, amnnek oka a fentiek alapján most már közismert. Persze, az egészet felfoghatjuk optimistán is. Ezúttal a juniorok szereztek kellemes perceket, s úgyis, nemsokára ők lesznek a felnőttek ... Jakab József Úszás A hét végén négy napon keresztül csatáztak úszóim, a bajnoki aranyérmekért, és amikor számonként bemutatták a részvevőket, egy csipkelődő hang megemlítette, hogy a nézőket is egyenként be kellene mutatni, szinte csatt egy kis család üldögélt a Komjádi-uszoda lelátóján. Rendesebő falusi lakosamakon szoktak ennyien lenni — ott meg, ugye, mindenki ismer mindenkit. Pedig most még az uszoda széthúzható tetőszerkezete is működött, azaz kellemes hőmérsékletben üldögélhettek a szurkolók. Azt mondják, hogy a nevek csalogatják a nézőket. Nos, itt indult egy olimpiai bajnok, két volt világbajnok és világcsúcstartó, fél tucat IB- győztes, sok nagy nemzetközi versenyen sikeresen szereplő sportoló. Ráadásul az sem volt titok, hogy Wiodár Sándor nagy eredményekre képes, meg hogy a többiek is az EB-szereplés lehetőségéért úsznak. No, de miért az utca emberétől kívánjuk, hogy nézője legyen a bajnokságnak, amikor az egykori bajnokok közül is — most csak azokról beszélünk, akik nem edzők, vagy más tisztségviselők, vagyis hivatalból nem kell ott lenniük — mindössze hárman voltak jelen. Egyikük történetesen külföldről jött, a másiknak a lánya indult, a harmadik pedig egy serleget adott át. Elszomorító és elgondolkoztató, hogy miért csak ennyire kötődnek a régiek az uszodához. Pedig ebben a sportágban nemzetközileg is jegyzett bajnokaink voltak. Elfogynak az indultak ? Mi tagadás, a nézőkhöz igazodott az indulók száma is. A jobb emlékezetűek sem tudják, mikor fordult elő utoljára, hogy két számban is — 200 m női pillangó és 1500 m férfi gyors — mindössze nyolc vállalkozó szellemű úszó akadt, pontosan annyi, amennyi a döntőben indulhatott. A 4x100 m-es férfi vegyesváltóban pedig bajnokot sem hirdethettek, mivel nem állt rajthoz nyolc gárda! Ez mindenképpen gyors cselekvésre ösztönző tény, hiszen mindössze két objektív akadály merülhetett volna fel. Az első: a szakosztálynak nem volt annyi pénze, hogy csak a vidékiekről van szó — felutaztassa reménységeit és négy napig valahol elszállásoltassa. Mivel ez az év fő versenye, ennyi pénznek mindenütt kell lenni, néhány embert mindenképpen elbírt volna a költségvetés. Érdekes módon a vidékbajnokságra jóval nagyobb számban érkeztek úszók. Pedig Debrecenben sem ingyen laktak! A másik kizáró ok a nevezési szintek elérhetetlensége lenne. Csakhogy a nevezési szintek nem voltak szigorúak. Az 1500 m-es férfi gyorsúszásban például nem is volt A 200 m-es női pillangón pedig 2:39.5 (a világcsúcs: 2:06.37, az országos csúcs: 2:16.62, a gyermekcsúcs: 14 év a felső korhatár: 2:23.18). És sorolhatnánk a számokat, mellettük az „egészségvédő színvonalú” nevezési szintekkel. Kétségtelen tény, az egyesületek érdeke, hogy úszóik elsősorban a korosztályos bajnokságokon érjék el legjobbjukat, hiszen ott nagyobb az esélyük a jobb helyezésre. De ez nem zárja ki, hogy a felnőtt OB-n is induljanak és ott is tisztességesen szerepeljenek." Vagy az OB-nak már nincs vonzása, rangja? Vagy nincs olyan versenyzőjük, akiket döntős eséllyel rajthoz állíthatnának? Inkább itt van az igazság. És ez az igazi gond. Elfogytak a felnőtt korú, felnőtt színvonalú eredményeket tudó úszók? Sajnos, csökken a számuk, mint ahogy ezt az OB is bizonyította. A második versg. Ez pedig „büntetlenül” nem mehet tovább. Elsősorban vidéken egyre jobbak a feltételek. Hogyan élnek ezzel a szakosztályok és az edzők. Alkalmasak-e arra, hogy a tőlük méltán várható munkát elvégezzék? Szíves örömest megkérdeztük volna néhány szakosztály illetékesétől, hogy miért nem indultak, csak hát nem volt kitől. Természetesen akadtak dicséretes kivételek is: a győri, debreceni, miskolci, egri, szolnoki úszók most is döntősök voltak. A helyezések döntő többségét, ■továbbra is a fővárosiak szerezték meg. Eddig még csak a létszámról beszéltünk. A színvonal? Nem volt valami csodálatos. Egész egyszerűen azért nem, mert a válogatottak ezúttal még nem voltak jó formában — kivéve például az Európa-csúcshoz közel úszó Wladár Sándort —, és ez sajnos azt jelenti, hogy így nem is születtek nagy idők. De még többnyire jó idők sem. Mert erre még mindig nem képes a válogatottakat követő mezőny. Mosolyognivalóan gyenge időkkel lehet még mindig döntőbe kerülni és aki csak egy kicsit jó formában volt — nem kirobbanóban —, az közepes idővel tíz-tizenöt métert vert a többiekre. Persze, a „helybenjárást” nem általánosíthatjuk, mert a második vonalban levők közül is szépen fejlődik Pócsai Andrea, Pócsai Csilla, Szentirmai, Váradi, Orosz Hegedűs, Csikány, Kuji, Pándi, a fiúk közül Szebellédi, Pászti, Kármán, nem beszélve az IBV miatt nem induló Darnyiról és Szilágyiról. A jövő évi bajnokságon talán már a főszereplők közé léphetnek , de idén még nem voltak azok. Kik utászénak? A főszereplőknek amolyan válogatóverseny volt ez a szeptember 5-én kezdődő Európa-bajnokságra. Ha csupán a bajnokságon elért időket nézzük, akkor az EB-re akár egy Zsigulival is elutazhatna a csapat. No, de hasonló mérsékelt időket úsztak legjobbjaink például az 1978-as VB előtt és a kintlévők túlnyomó része a VB-n nem okozott csalódást, a legtöbbjük döntőbe került, sőt két bronzérmet is nyertek igen erős mezőnyben. Mindenesetre nagyon nehéz dolguk lesz a válogatóknak. Mert az idősebbek közepes idővel is jobbak voltak a jövő embereinél. És az idősebbek évek óta bizonyították, hogy a fő versenyre összekapják magukat. Viszont már most kell gondolni a következő esztendőkre és menedzselési szándékkal néhány fiatalt a rajtkőre állítani az EB-n. De kit kinek a helyére? A hét vége felé erre is választ kapunk. Akkor jelölik ki ugyanis a spliti Európabajnokságra utazó csapatot. Kocsi Tibor Kovács Ottó IH| Asztalitenisz Ifjúsági és serdülő EB Egy-egy nagyobb sportesemény értékelésekor általában a szerzett érmekre, pontokra hivatkozunk, ezzel támasztjuk alá dicsérő vagy elmarasztaló véleményünket. A magyar asztalitenisz utánpótlás EB-szereplésének elemzésekor azonban nem lehet csak a száraz adatokra hagyatkozni, mert az a többlet, amivel ez a csapat rendelkezett, számszerűen aligha fejezhető ki. Már a felkészülés alatt kitűnt, hogy mennyire megváltozott a gyerekek hozzáállása. Zokszó nélkül vállalták a négyhetes edzőtábor minden „megpróbáltatását”. De más volt ez a küldöttség a verseny helyszínén is. Addig, amíg tavaly Poznanban csak ritkán lehetett egymásnak szurkoló magyar versenyzőket látni, most együttesen buzdították sikerre társaikat. Mi hozta ezt a változást akkor, amikor a csapat fele a tavalyihoz képest változatlan maradt? Ez a keret kapitányának, Juhos Józsefnek és segítőtársainak, Éberhardt Gyula, Herendi Iván, Pignitzky László edzőknek a tevékenységét dicséri. Következetesen formálták, alakították, irányították a versenyzőket, megkövetelték a munkához szükséges fegyelmet. Az eredmény már most megmutatkozott, s ha az elkövetkező esztendőkben is marad a keret irányításának ez a színvonala, még több sikerről számolhatunk majd be. De térjünk vissza a számokhoz! Ezekből is kitűnik az előrelépés, hiszen a tavalyi három harmadik helyhez képest az idén egy arany és három bronz került a tarisznyába. Ezzel elégedettek is lehetünk, mert az előzetes célkitűzések sem tartalmaztak többet. Ám azok, akik látták a küzdelmeket, azok tudják csak igazán, hogy mennyivel gazdagabb lehetett volna ez az éremgyűjtemény. De hiányzott a szerencse is ... Minden olyan mérkőzésünket, amelyen az erőviszonyok azonosak voltak, döntetlen állásból mi veszítettük el. A bosszantó csak az volt, hogy az ellenfelek az utolsó pontokat szinte törvényszerűen csuszából vagy hálóról lecsurgó labdából szerezték meg. A legeredményesebben a serdülő lányok szerepeltek, az érmeknek a felét ők nyerték. Közülük is kiemelkedett Bolvári Kati teljesítménye, aki végig kitűnően megállta a helyét. Kár, hogy a döntőbe jutásért egyéniben nem tudta megismételni a csapatban elért eredményét. Nemes ellen. De nem lehet panasz a kiegészítő emberekre, Szigetire és Gálra sem. A fiúknak megvolt az esélyük, arra, hogy bronznál fényesebb éremmel térjenek haza. Ami a csapatban nem sikerült, az teljesülhetett volna egyéniben, ám Krenhardt keze az utolsó pillanatban megremegett. Mentségére szolgáljon újonc léte, de még így is ő lett az EB magyar felfedezettje. Ifjúsági leánycsapatunk Fazekas, eltiltása miatt tartalékosan állt fel, s így — reálisan — csak a hetedik hely megszerzésére volt képes. Annál örvendetesebb a két serdülő, Bátorfi és Böhm bemutatkozása. Kellemes meglepetés a fiúk ötödik helye, amelyet a sokkal esélyesebb nyugatnémetekkel szemben vívtak ki. S ha az elkövetkezőkben Káposztásék nagyobb elszántsággal, a korán kiosztott babérokat nem tisztelve küzdenek, gyorsan előreléphetnek a nemzetközi mezőnyben. Itt sem okozott csalódást a két újonc, Leinweber és Gyula sem. Az Európa-bajnokság játékszínvonalára, stílusára jellemző volt, hogy a kínaiakhoz hasonlóan ma már ,a fiatalok sem jtszanak hosszú labdameneteket, igyekeznek minél előbb pontot elérni. Ezzel felgyorsult ugyan a játék, ám nagyon sokat veszített szépségéből. Az eddig élen álló országok (Svédország, Csehszlovákia, Szovjetunió) megtartották vezető helyüket, de újabbak zárkóztak fel melléjük: Anglia, NSZK, Románia és Magyarország. Topolcsányban nemcsak a közönség, hanem a versenyzőtársak kedvence is a svéd Waldner volt. Ez a pöttömnyi legény szinte mindent tud a sportág ábécéjéből. Az első rövid labdából azonnal indul, biztos a fonák és a tenyeres kontrajátéka, s az asztaltól távol, az úgynevezett dobálós labdákban is ő a legjobb. Az európai asztalitenisz utánpótlás színe-java állt asztalhoz tíz napon át. Találkozhattunk kiemelkedő ígéretekkel, akikről majd az elkövetkező esztendők döntik el, hogy ott lesznek-e a legjobb felnőttek között is. Beke Csilla A szerencse is hiányzott XXXVII. 189. ♦ 1981. augusztus 12.