Népsport, 1981. november (37. évfolyam, 259-283. szám)

1981-11-14 / 269. szám

12 NÉPSPORT Felmentő ítélet Corriere dello Sport MILANO A törvényszék ítéletét nagy várakozás előzte meg az 1978-as monzai Forma— 1-es világbajnoki futamon történt halálos kimenetelű szerencsétlenség ügyében. A vádlottak padjára a 27 éves olasz Riccardo Patre­­se Forma—1-es pilóta és a 61 éves Gianni Restelli indító került. A svéd Ron­nie Peterson halálos bal­esetében való vétkességgel vádolták őket. A törvény­szék végül felmentő ítéle­tet hozott, s így Patrese a közeljövőben nyugodtan aláírhatja a Brabham cég­hez szóló szerződését. Ez­zel Nelson Piquet idei vi­lágbajnok társaságában versenyez majd a Brabham színeiben. A Forma—1-es versenye­ken nem újdonság, hogy pert indítanak egyes szerencsét­lenségek után. A Forma—1- es versenyzők pedig a szer­ződés aláírásával jóformán a lelküket is eladják, mert a szerződésben mindig szerepel ez a záradék: „X. X. kötelezi magát arra, hogy még esetleges halálos szerencsétlenség esetén sem támaszt a cég ellen semmiféle kártérí­tési vagy vádemelési igényt.” A verseny közben történt szerencsétlenség hátterét az államügyészség mindig ki­vizsgálja, Olaszországban azonban ezzel a vizsgálattal nem elégednek meg, hanem egyben bírósági tárgyalást is kezdeményeznek. A szóban forgó monzai ver­senyen történt halálos sze­rencsétlenség előzményeinek a kivizsgálásakor megállapí­tották, hogy Restelli, az indí­tólámpa kezelője vétkes mu­lasztást követett el. Túl gyor­san, akkor kapcsolt át a zöldre, amikor a középső és utolsó sorok még mozgásban voltak. A 9. sorból indult Patrese elkapta a repülő raj­tot! A lassított felvételek alapján azonban nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy mi is történt a szeren­csétlenség előtt 200 méter­rel. Ekkor ugyanis a gépko­csik már óránkénti 200 km­­es sebességgel száguldtak. Jody Scheckter kénytelen volt balról lassan a jobb pa­lánk felé kormányozni autó­ját. Patrese viszont nagy se­bességgel balfelé kormány­zott. De ott Reutemann, Pe­terson és Hunt már hármas sorban robogott. Niki Lauda, aki a szerencsétlenséget visz­­szapillantó tükréből nézte vé­gig, így nyilatkozott: — Patrese csak valami cso­dában reménykedhetett, ab­ban, hogy a három verseny­ző talán felszáll a levegő­be ... A futam után a Grand Prix-versenyzők egyesüle­tének biztonsági bizottsá­ga egyhangú, 5-0-ás sza­vazataránnyal mondta ki Patrese vétkességét. A döntés alapján az olasz autóst kizárták a következő versenyekből. Patrese akkor ügyvédhez fordult és kétség­be vonta a bizottság ítéle­tét. — A szakmabeli bizottság belső ítéletének nincs jelen­tősége. A külvilág azonban ennek alapján úgy ítéli meg, hogy én öltem meg Peter­­sont. Már­pedig ez ellen a leghatározottabban tiltako­zom — mondta Patrese. A milánói törvényszék előtt a drámai fordulatok váltogat­ták egymást. Kezdetben Pat­rese ügye jól, Restellié rosz­­szul állt. Néhány óra múlva azonban az ügyész elejtette a Restelli ellen emelt vádat, de nyolchavi börtönbüntetés kiszabását kérte Patresére. A bíróság egész napos tárgyalás után ítélethoza­talra vonult vissza és újabb négyórás tanácsko­zás nyomán éjféltájban hirdette ki felmentő íté­letét. Patrese a bíróság előtt ügyesen védekezett: — Jól sikerült rajtom után néhány kocsit a jobb oldalon megelőztem. Nem azért tértem át a jobb oldal­ról a balra, mert a palánk elvágta továbbhaladásom út­ját, hanem egyszerűen azért, mert már befejeztem az elő­zést. Amikor visszatértem a pályára, már Hunt és Peter­son előtt haladtam. Ez tény­kérdés. Patrese eddig ismeretlen filmfelvételt mutatott be a bíróságnak, ami teljes egé­szében igazolta védekezé­sét­ ... (A Patrese és Restelli el­len emelt vádat elejtették. A Forma–1-es versenyzőt és az indítót felmentették. Más kérdés, hogy az elma­rasztaló ítélet sem adhatta volna vissza a rokonszen­ves Peterson életét. Az azonban mindenképpen erősen megkérdőjelezi a tárgyilagos felelősségre vo­nást, hogy az 1978 őszén történt halálos baleset ügyé­vel csak 1981 novemberé­ben foglalkozott az olasz igazságszolgáltatás!) Érdekes jubileum ZÜRICH Hatvan éve hangzott el a rádióban az első sportriport. Jack Dempsey és Georges Carpentier, a két kiváló ökölvívó 1921. július 2-án vívta egymással az „évszá­zad mérkőzését”. Az em­be­rek millióit érdekelte a hi­vatásos nehézsúlyú világbaj­nokság döntője, de New Yer­­sey-ben csak 100 000 néző fért be a stadionba. Az RCA — Radio Corpora­tion of America — vezetői­nek ekkor eredeti ötlete tá­madt. Hobokenben ideiglenes rádióadót építettek, majd két pergő beszédű riportert szer­ződtettek, akik felváltva szá­moltak be a mérkőzés lefo­lyásáról. Dempsey a negye­dik menetben kiütéssel győz Népsport Az Országos Testnevelési és Sporthivatal lapja. Szerkeszti a szerkesztő bizottság. Főszerkesztő: Szabó Béla. Főszerkesztő-helyettesek: dr. Ardai Aladár és Szekeres István. Szerkesztőség: Budapest Vill., Somogyi Béla u. 6. 1981. Telefon: 130-460. Telex: 22-5245. Kiadja az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: dr. Petrus György igazgató. Kiadóhivatal: Budapest VI., Révay utca 16. 1374. Telefon: 116-660. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a kézbesítőknél. Előfizetési díj: egy hónapra 47 forint, negyedévre 141 forint, egy évre 564 forint. Megjelenik naponta, kedd kivételével.­­ Szikra Lapnyomda, Budapest. Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató. * * * * * Index, 25 004. ISSN 0133-1809. XXXVI­. 263. ♦ 1981. november 14. Pillantás a világsajtón­a jött, de az igazi győztes eb­ben az esetben mégis a rádió volt. Ez az első rádióban el­hangzó sportriport ugyanis mindent elsöprő sikert ara­tott. A következő napokban valamennyi akkor kapható rádiókészüléket elkapkodtak az Egyesült Államokban. Az addig gyerekcipőben járó rá­dió néhány nap leforgása alatt tömegekhez szóló, or­szágos jelentőségű hírközlő intézmény lett. A két sport­­riporter közül az egyik, Da­vid Samoff, a később hatal­mas vállalkozássá terebélye­sedő RCA rádiótársaság el­nökévé lépett elő. A televízió elterjedésével azt jósolták, hogy a rádió sportadásainak népszerűsége fokozatosan csökkenni fog. Akiknek azonban halálhírét költik, azok általában sokáig élnek — a népi szólásmon­dás igazsága szerint. A rádió sportközvetítései a televízió rohamos elterjedése ellenére megőrizték előkelő­­helyüket, népszerűségük csaknem vál­tozatlan. A legújabb közvé­­lemény kutatási adatok sze­rint a svájci rádió német nyelvű adásaiban még emel­kedett is a sportközvetítések népszerűsége. Míg 1978/79- ben a hallgatók a 8. helyre rangsorolták a sportközvetí­téseket, addig 1980 81-ben már a 4. helyre léptek előre. Hallgatottság szempontjából csak a hírszolgálat, a svájci népzene és a szórakoztató zene került a sportközvetíté­sek elé, jó például Coe. — Ez a tel­jesítmény nemzetközi mércé­vel mérve igen csekély, ha figyelembe vesszük, hogy az 1960-ban megfogalmazott elv szerint a sokat edző, sok mérföldet teljesítő futókból lesznek a bajnokok. Arthur Lydiard, a kiváló új-zélandi edző járt ebben az élen. Pe­ter Snell és mások mestere­ként a heti 100 mérföldes normát vezette be. Sokan még ezt az adagot is túltel­jesítették, aminek sok izom- és ízületi sérülés lett a kö­vetkezménye. Peter Coe, az apám győzött meg minden­kit arról, hogy a mennyiség nem helyettesítheti a minő­séget.” Példaként azt az esetet említik, amikor egy 10 mér­­földes futás alkalmával Coe az edzés első szakaszában hatperces mérföldeket futott, míg az utolsó három mérföl­det egyenként öt perc alatt tette meg. Mielőtt a bajnokjelöltek le­mondanának a lelkiismeretes felkészülésről, a hosszú fu­tásokról, érdemes megjegyez­ni, hogy Coe­naeyon köny­­nyed stílusban fut. Tizenhá­rom éves korában kezdte a rendszeres edzéseket, ifjúsá­gi korában 1000,­1500 és 3000 méteren futott és sok mezei versenyen is részt vett. Fizikailag kiváló megala­pozottsággal rendelkezett, csak tehetségének csiszo­lása maradt hátra. A sérülésekre vonatkozó megállapításokkal nem értek egyet. A minőségi edzések­nek legalább annyi, ha nem több az áldozatuk, mint a mennyiségieknek. Az edzé­sekért nem rajongó Ralph Doubell legalább annyit kín­lódott különféle sérülésekkel, mint Derek Clayton, a ke­mény munka híve. A sérülések megelőzése az óvatosság és a szerencse ke­veréke, minél óvatosabb va­laki, annál többet „köszön­het” a szerencsének. Ki a jobb, Coe vagy Ovett? Véleményem sze­rint Coe, de ez a helyzet egyik napról a másikra változhat. Coe­­nak Moszkvában mind a két távot meg kellett volna nyer­nie. 800 méteren azonban na­gyon leszakadt. 1500-on vi­szont, noha Ovett a legjobb iramban futott, s ráadásul csúcsformában volt, Coe mégis elhúzott tőle. A fentebb említett könyv­ből vett következő idézet na­gyon megnyerte tetszésemet: „Abból semmit nem­ lehet ta­nulni, ha az ember mindig hátul kullog. Apámmal együtt mindig is hittünk abban, hogy az ember csak magára számíthat. Csak ily módon ismerhetjük meg ma­gunkat és másokat is ” Bárcsak egyre több fiatal megfogadná tanácsát. Egyet­értek Coe véleményével az olimpiai játékokkal és a vi­lágrekordokkal kapcsolatban. Mindkettő egyaránt fontos, de csakúgy mint neki, nekem is sokszor feltet­ték már a kérdést: „El­cserélné-e világcsúcsait egy olimpiai aranyra?” Véleményünk megegyezik abban, hogy az olimpia je­­­­lenti a versenyszerű futás legnagyobb próbáját, de a szerencse olykor igen nagy szerepet játszik benne. S lé­nyegében ez az, ami erősen megkülönbözteti a világcsúcs­­javítástól,­ amely a csúcs­forma legjobb teljesítménye, méghozzá más mindenkivel szemben a világon, akik szintén igyekeznek csúcsfor­májuk lehető legjobb ered­ményét elérni, saját beosztá­suk szeriint. Végre sikerült... BERLIN David Ambarcumjan, a Szovjetunió kitűnő, 25 éves toronyugrója az 1972-es müncheni olimpia óta szin­te minden nagy nemzetközi toronyugróversenyen elin­dult. Az 1980-as moszkvai olimpián bronzérmet nyert és az 1981-es spliti Európa­­bajnokságon még ezt az eredményét is felülmúlta: Európa-bajnok lett. Vele beszélgetett a lap munka­társa. — Volt-e valami különös jelentősége ennek a siker­nek? — Mindenekelőtt az a tény, hogy reményeim végre va­lóra váltak, őszintén beval­lom, a múltban sokat szen­vedtem amiatt,­­hogy engem éveken keresztül nagy te­hetségként tartottak számon - különben én is meg vol­tam erről győződve —, még­is a nagy versenyeken ál­talában nem sikerült beiro­­nyítanom, hogy mire va­gyok képes. — Mi a véleménye az új szabályozásról, amelynek ér­telmében a selejtező pont­számait a versenyzők nem viszik magukkal a döntőbe, hanem gyakorlatilag a se­lejtezők eredménye, csak az indulás sorrendjét határoz­za meg? — Nem tartozom azok kö­zé, akik azt állítják, hogy ezek után egészen el lehet­ne hagyni a selejtezőket. A selejtezők eredménye — vagyis az indulás sorrendje - a spliti Európa-bajnoksá­­gon nagyon közel járt a vég­eredményhez. Én a selejte­zőt a döntő előtti lélektani felkészülés fontos mozzana­tának tekintem. — A spliti Európa-bajnok­­ságon elért sikere befolyá­solja sportpályafutását? — Miért? Még az 1988-as olimpiai játékok idején is csak 32 éves leszek, és mint a nemzetközi tapasztalatok bizonyítják, ez nagyon jó kor az én sportágamban. Egyelőre tehát ennyire te­kintek előre. — Nem gondolt arra, hogy áttér a műugrásra? — Én a pontos szakoso­dás híve vagyok. Különben is az én koromban már nem tanácsos az ilyen változta­tás. — Milyen jelentős verse­nyei lesznek a közeljövő­ben? — Mindenekelőtt az Euró­pa Kupa versenyei. Azután következik a Szovjetunió— NDK országok közötti via­dal. Ez számunkra annál fontosabb, mert Spitben is az NDK úszói voltak leg­erősebb ellenfeleink. Ter­mészetesen szeretném, ha mindkét nagy versenyen tagja lehetnék a Szovjetunió válogatott csapatának. Ki a jobb? Athletics Weekly LONDON (Az angol fővárosban megjelenő atlétikai szaklap érdekes cikket közölt, amely­nek értékét a szerző szemé­lye nagymértékben emeli. A cikket ugyanis Ron Clarke, az ausztrálok egykori több­szörös világcsúcstartó hosz­­szútávfutója írta . .) Semmi kétség nem fér ah­hoz, hogy Sebastian Coe és Steve Ovett az utóbbi évek­ben egy fejjel kimagaslott vetélytársai közül. Felkészü­lésük jó összehasonlítási ala­pul is szolgál. Aligha akadt még a sport történetében két ennyire egyforma képességű, egy nemzetbeli futó. Az egyik általában győzel­­meskedik a másik felett. Az amerikai Glenn Cunningham például előnyben­­volt a har­mincas években, miközben Luigi Beccali, Jack Lovelock és később Archie San Roma­ni évente legalább kétszer „előadta” az évszázad legjobb egymérföldes futását. A hatvanas években Jim Ryan rendszerint győzött Jim Beatty és Jim Grelle előtt, mint ahogy az ausztrál Herb Elliott is többnyire nyert Lin­coln ellen egy évtizeddel ko­rábban. A Coel Ovett vetélkedés­hez talán az Arne An­­dersson és Guntler Hägg közötti párharc áll a leg­közelebb. A két svéd ennek során a mérföldes csúcsot mintegy 5 másodperccel javította meg a negyvenes években. Míg azonban Hogg általában ira­mot diktált, elől szeretett futni, addig Andersson a gyors hajrá híve volt. Coe és Ovett ezzel szemben mindig a megfelelő taktikát alkal­mazza, bár az alapvetően gyorsabb Coe többször vál­lalkozik vezetésre a verse­nyeken. Sebastian Coe nemrég könyvet jelentetett meg Running Free (A futás szabadsága) címmel. Olvasása kellemes élményt nyújt azoknak, akik hozzám hasonlóan sok-sok mérföldet hagytak maguk mögött edzé­seik alkalmával. „Három világcsúcsom meg­javítása előtt 1979-ben a loughborough-i edzőtáboro­zás alatt nem futottam töb­bet heti 50 mérföldnél — ír­ A nulláról kezdték MOSZKVA (Rolando Serda mérnök, Nicaragua sportjának egyik vezetője, a Nemzeti Sport­­intézet igazgatója, az olim­piai bizottság tagja, hazá­ja sportjának fejlődéséről nyilatkozott.) Hazánk felszabadulása után könnyebb volt a hiá­nyosságokat, mint a meglé­vő értékeket összeszámolni. Nem volt gazdaságunk, mert a Somoza-diktatúra és az amerikai tőke tönkretette hazánkat. Az országban éh­ség, nyomor, munkanélküli­ség uralkodott. Sportról be­szélni sem lehetett. A felszabadulás óta szá­mos égető problémát oldot­tunk meg, így ma már jelentős helyet foglal el a nép testneve­lése. A nemzeti újjászületés kor­mánya és a Sandinista Nem­zeti Felszabadítási Front vé­leménye szerint a sport a nép jövőjét, egészségét szol­gálja. A forradalom elfogadta és jóváhagyta a sportmozgalom fejlesztésének tervét. A fej­lesztést úgyszólván a nullá­ról kezdtük. A szakembere­ket, sőt, a sporthoz egyálta­lán valamicskét értő embe­reket gyorsan össze lehetett számolni. Jómagam az atlé­tikai szövetség elnöke let­tem. Mindenekelőtt jó né­hány egyszerűbb pálya épí­tésében kellett közreműköd­ni, hiszen a forradalom 1979 júliusi győzelmekor nem maradt épen egyetlen sportléte­sítmény sem. A szerény lehetőségek megteremtése után megala­kítottuk az első szakosztá­lyokat, végül létrehoztuk a Nemzeti Sportintézetet. Ezt követve nemzetközi kapcso­latokat szerveztünk. Sporto­lók és edzők érkeztek Ku­bából, segítséget kaptunk a szocialista országoktól, majd Mexikótól, Venezuelától.. . A népi forradalom első évfordulóját a moszkvai olimpia megnyitójának nap­ján ünnepeltük. A Luzsnyi­­ki Stadion zsúfolásig meg­telt lelátóin az emberek felállva kö­szöntöttek fiatal köztár­saságunk küldötteit. Csodálatos élményként egyik vezetője lehettem a küldött­ségnek, akkor jártam éle­temben először a Szovjet­unióban. Az élmény felejthetetlen marad. Nem tudnám meg­mondani, mi kápráztatott el jobban: az olimpia ünnepé­nek óriási mérete, a szovjet nép szívélyes vendégfogadá­sa, vagy az olimpián indult versenyzők tudásának ma­gas színvonala. De maga az a felismerés is örök élmény, hogy mindez csak egy szo­cialista országban lehetséges, ahol a sport valóban min­denki számára elérhető. Nicaragua sportmozgalma előtt számos nehézség, fel­adat áll, sok mindent meg kell még oldanunk. Nemrégiben nyílt meg az első edzőiskolánk. A hagyományosan népszerű ökölvívás és baseball mellett a fiatalok mind több sportág iránt érdeklődnek. A labda­rúgás, a kosárlabda, a röp­labda, az atlétika, a kerék­pározás, a tenisz, az asztali­­tenisz és az úszás egyre nép­szerűbb. Az igények kielégítésére felszerelésekre, létesítmé­nyekre és elsősorban tapasz­talt szakemberekre, edzőkre lenne szükség. Biztosra ve­szem, hogy a szabad Nicara­gua nem marad baráti segít­ségnyújtás nélkül. c noPT

Next