Népsport, 1982. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1982-01-09 / 6. szám

A SOKARCÚ MA­CSKA NÉHÁNY ÉVE nagy nyugalomban várakoztunk Varsó repülőterén az útlevél- és vámvizsgálatra. Utaztunk haza Budapestre. Velünk tartott az egyik jeles lengyel cselgáncsegyüt­­tes is, amelynek edzője Kazimir jó barátom. Évek során fonódott ez a barátság elszakíthatatlanná. Akkor is a mi meghívásunkra jöttek verse­nyezni a Körcsarnokba. Végre ránk került a sor. Álltunk glédában a bőröndjeink mellett, sor­jáztunk lassacskán befelé. Egyszer­­csak közénk robbant egy termetes asszonyság. Tarka, fodros ruhában törtetett át a csoporton. A fejét ér­dekes módon tartotta egyenesen. Ar­cán annyi festék rétegeződött, hogy előrebukott volna, ha a kontyába, egészen hátra, a tarkó mögé nem tűz egy jókora kovácsolt vas hajcsa­tot. A karjáról három táska is lógott lefelé. Csapódtak jobbra, balra a temperamentumos járás lendületétől. KICSI EMBERKE az én barátom, vidám szemű, huncut tekintetű, szé­les vállú fickó. Udvarias, de nagyon önérzetes. Mikor ez a vasékes ter­metesség csak úgy félrependerítette az útjából, elmosolyodott, és valami furcsa dac áradt szét az arcán. In­tett az előttünk sorakozó versenyzők­nek, hogy gyorsan engedjék előre, engem karon kapott és vitt magával. Ott értük utol az asszonyságot, ahol végigtapogatták az utasokat: nincs-e náluk fegyver, netán bom­ba? Kazimir szorosan az asszony mögé állt és mérhetetlen nyugodttá vált. Mindenki felkapta a fejét. Macska­nyávogást hallottunk. A szűk helyen körülnéztünk, a motozó ingerülten kérdezte: „Asszonyom, magánál van macska? Élő állatot, tetszik tudni, nem szabad .. Kimondhatta, de nem folytathatta. A hájas maskara olyan szóáradatba kezdett, hogy szinte frecsegett... És ekkor újra elnyávogta magát a macska. A motozó azonnal lecsapott a három táskára. Konyákig beletúrt mindbe. Semmi. Tétován, fürkész­ve lesett körül. És a macska újra nyávogott. Kérdőn ránk tekintett, hi­szen nálunk az égvilágon semmi sem volt, egyetlen útiszatyor sem. Szem­mel láthatóan elbizonytalanodott. Ka­zimir csak egy rövid fejmozdulattal jelezte, hogy: talán a fodros ruha alatt?!... VETTE A LAPOT a fegyverkutató. Hirtelen mozdulattal végigtapogatta az igencsak szócséplő asszonyságot. Az meg tiltakozott, hadonászva sö­pörte félre a kényes testrészeknél hosszasabban matató kezet. Szinte ordított. Amire a macska elnyújtott, szomorú nyávogása felelt, úgy, mint­ha már szeretne több levegőt kapni a szegény állat. Nem volt többé mese. Vitték az asszonyságot hátra, egy félreeső szo­bába. Mi pedig besétáltunk a váró­csarnokba. Kényelmesen leültünk. Éppen a furcsa esetről akartam mondani va­lamit, amikor váratlanul megszólalt a macska .. . Döbbentem néztem. Kazimir mo­solygott és újra megnyávogtatta a macskát. Egyetlen arcizma, a szája sem mozdult. Furcsa módon, a tor­kában képezte a macskanyávogást tökéletesen utánzó hangot. Hatalmas nevetési inger tört ránk, amelyet csak fokozott, hogy úgy húsz perc múlva feldúlva, magából ki­kelve, szitkozódva és átkozódva be­­viharzott a csarnokba az erőszakos cifra hölgy. AZ ÜT kényelmesen telt. A ver­seny izgalmas volt. Hétfőn hajóval indultunk Visegrádra. Ott panoráma­­buszba szálltunk. Ruháskosárban gő­zölgő főtt kukoricával megrakottan feltolakodott a buszra egy Kékszok­­nyás nénike is. Azonnal megrohan­tuk: „Adjon nekünk főtt kukoricát, legyen szíves, megfizetjük.” „Csak a Fellegvár előtt árulhatok, itt nem.” A rideg-hideg válasz nem tűrt el­lentmondást. De ekkor megszólalt a macska. El­nyújtottam szenvedő hangon nyávo­gott. A sofőr szigorúan kérdezte: „Kinél van macska?” Körbenéztünk, aztán meghúztuk a vállunkat. Újra keserves nyávogás törte meg a csendet. A sofőr megállt. Kijelen­tette, hogy addig nem megy tovább, amíg nem látja, hogy hol a macska! Hallott egy esetről, hogy a buszve­zető ölébe ugrott egy macska és a sofőr ijedtében csaknem az árokba hajtott. Szónokolt a meredek domb­oldalba vájt úton. És a macska me­gint elnyávogta magát. . A FŐTT KUKORICÁK vászonken­dővel voltak letakarva. Intettünk, hogy: talán az alatt?... „Mutassa a kosarat!” Csak úgy terjengett a főtt kukorica ínycsiklandó illata. De a macska — sehol. „Az már ízléstelen lenne, ha a csö­vek alá tetszett volna rakni” — je­gyezte meg az egyik versenyző, aki átlátta a helyzetet. Bekapta a sofőr a horgot. „Tessék néhány csövet felemelni!” Az árus felemelt kettőt, de semmi sem tisz­tázódott. „Még egy párat!...” A til­­­takozó nénike nem értette az egé­szet, a mellette ülő fiatal versenyző kezébe nyomta a két cső kukoricát és újabbat emelt fel. És erre rövi­den, alig hallhatóan elnyávogta ma­gát a macska. Most már a sofőr biztos volt a dol­gában. Ő maga is beletúrt a kosárba, az árus meg csak adogatta sorban a párolgó csemegét. Már a kosár feneke is látszott, amikor az asszony felkiáltott: „Jaj, megették a kukoricámat!” Boldogan fizettük ki az árát. Mire a Fellegvár­ba értünk, már csak a lerágott csut­ka volt a fiúk kezében ... NAGY VIHANCOLÁS, nevetés kö­vetkezett. Az ugrabugrálásban meg­rándult az egyik versenyző bokája. Este rohanás a Sportkórházba. Fel a sebészet egyik szobájába, ahol még égett a lámpa. Mondták, már nincs rendelés, majd reggel. Az késő volt. Hajnalban utaztak tovább a lengyel csapat tagjai. „Értsék meg, nem le­het. Ne tessék beljebb jönni, már sterilizáltuk a szobát” — magyarázta elutasítóan az igen csinos nővérke. Mire megszólalt a macska: „Jaj, látják, mi lett belőle. Nyitva hagyták az ajtót, valami dög macska besurrant." A vitára előkerült az orvos. Mi ak­kor már a székeket tologattuk fél­re, „kerestük” a betolakodott macs­kát. A nővér sopánkodott, az orvos tü­relmetlenül kérdezte: „Tulajdonkép­pen mit akarnak?” A fiú mutatta be­dagadt bokáját. Leültette az orvos, bekente a bokát, nyugtatgatta Kazi­­mirt, hogy csak enyhe rándulás__ Az meg csak nézett és hirtelen el­fordulva toppantott egyet. „Sicc!” És még ki is lesett a folyosóra, mint­ha a rohanó macskát nézné, hova menekül__ NAGYON SOKSZOR hallottam még ezt a macskát, s tapasztaltam, aki egyszer hallotta a tökéletes után­zást, mind meg akarta tanulni. Sen­kinek sem sikerült. Azaz, bocsánat! Tbilisziben egy grúz legény megkérte Kazimirt: „Csi­nálja csak még egyszer!” És aztán már ő is tökéletesen utánozta. Ebből lett a kalamajka. Az utcán kutyáját sétáltató gyönyörű lány mellett nyá­vogta el magát. A hatalmas állat fel­­vukkantott, kitépte pórázát a finom kézből és uccu neki, elrohant. Egy­re többen akarták elfogni, mind na­gyobb tömeg hajkurászta. Lehet, hogy azért voltak olyan ke­vesen a verseny alatt a lelátókon? ... Kaszás Sándor KESZTUMII Ordítottam, ahogy a torkomon kifért: — Ambrus! Kesztumin­?! Az anyád jó­istenit, nem érted? Kesztumin­! .. Dehogynem értette. Sőt! Ambrus svá­bul értett a legjobban, hála munkaadó gazdánknak, a hangyaszorgalmú sváb ker­tésznek. A kesztumi amolyan varázsszó volt és olyasmit jelentett, hogy „mész te nekem?!" A német gehts du mich-ből svábosította a kertész, s erre a kosztümi­­ra kellett Ambrusnak önmagától meg­fordulnia a kút kör alakú öröktaposójá­ban, hogy a kerekdobos rendszerű, egy- lóerős szerkezet elé fogva újabb tartály vizet húzzon fel. A víz földbe vájt árkokban csörgedezett a távoli kelkáposzta-, karalábé- és kar­­fiolágyások felé, hogy ott a markomba és a hónom alá szorított öblös szórólapáttal a növényekre fröcsköljem. Nem volt köny­­nyű munka, Ambrus pedig lustaságával még tovább nehezítette. Elég volt reggel hattól az esti szürkületig a jéghideg víz­ben tapicskálni, a lapátba férő 5-6 liter­nyi vizet több ezerszer meglendíteni, mi­közben a tűző nyári nap sós izzadságot facsart ki belőlem. Hát még Ambrussal küszködni! Ő ugyanis néhány forduló után rendszere­sen megállt, ezt mindig az árokban meg­fogyatkozott víz jelezte. Ilyenkor kezdő­dött a rendszerint eredménytelenül végző­dő ordítozás, a káromkodásokkal körbe­vett kosztümizás, majd rohanás a kúthoz, Ambrust jobb belátásra bírni, ostorral, pálcával, kapanyéllel. Ambrus nehéz teremtés volt termetre, természetre egyaránt. Vastag csontú, szá­radt izomzatú, kopottbarna, több mázsás testét nehezen mozdította, a szóra nehe­zen hajlott, pedig — Szerintem — mivel az orosz frontot is megjárta — legalább három nyelven értett. Ha akart! Mert mondhatta az ember a magáét, ha az öreg csotrogánynak nem volt kedve, ak­kor meg nem indult a világ minden kin­cséért. Pontosan senki sem tudta a korát, de húszévesnél biztosan több volt, ez pe­dig a lovaknál aggastyánnak számít. Ezt egy cigánykupec mondta, aki a gazda ké­résére megnézte a ló kopott, sárgásbarna fogait, pókos lábait, dörzsölgette hulló szőrét. — Ajaj naccságos úr! Nem sok zsákot esik ezs mán magánál. Vín ló ezs, fáj en­nek mán mindene. Visszagondolva, alighanem ez volt az igazi oka Ambrus lustaságának. „A szak­­vélemény” persze mit sem változtatott a sorsán. A háború vége felé járt a szovjet csapatok már a közelben űzték a németet. Az élelemnek nagy foga volt, a piacon várták a karalábét, a káposztát, a zöld­séget. Ambrusnak dolgoznia kellett. És ő lassan, nyugodtan lépegetve, kemény biz­tatásra, de végezte a dolgát, örök körfor­gásban húzta­­a vizet a kútból. Gyakran rávertem ezzel-azzal, ennek ellenére las­san valamiféle barátság alakult ki közöt­tünk. Délidőben zöldet téptem neki a föld végéből, nagyritkán egy-egy szem sava­nyúcukrot is nyújtottam, amit a tenye­remből pu­ha, bársonyos pofájával egy mozdulattal besepert, s miközben szinte tövig kopott fogaival ropogtatta, még a szemét is lehunyta. Befogáskor sosem fe­lejtettem el megpaskolni a farát, megsi­mogatni meleg orrát. Amikor tekintetét rám emelte, okos, barna szemeiből mint­ha köszönet sugárzott volna. Úgy éreztem, összetartozunk, mi, szegények, akik egész nap az isten ege alatt egy csobogó, ezüs­tös vízcsíkkal összekötve dolgozunk. Ez bátorított fel egyik este, mielőtt a gazda nem messze lévő házához indultunk volna, hogy Ambrust a víztartó betonkád széléhez tereljem, s mivel az összehajtott pokrócot már előzőleg a hátára dobtam, a peremről a hátára ugorjak. Ugrottam? Legalábbis így meséltem el a haveroknak. Holott csak Ambrus békés természetén múlott, hogy tűrte ügyefogyottságomat, majd lassú poroszkálás után a célhoz ér­kezve gyászos lecsusszanásomat. Ahogy múltak a napok, úgy szoktuk meg mindketten, hogy a földre menet és visz­­sza Ambrus hátán teszem meg az alig ki­lométeres utat. Dagadtam a büszkeség­től. Én, a sportember, aki nemcsak a lab­dát rúgja vasárnaponkét az ifi kettőben, s fut alig hét perc alatt reggelente mezít­láb, egy szál klottgatyában otthonról a kertészetig, hanem lovagol is, mint a cow­­boyok a ronggyá olvasott sárga ponyva­­regényekben, vagy a zsokék a lóverseny­­téren, ahová rendszerint a Fehér úti víz­torot vágti Le amik giga' csen' gyet! lábai egye­­ve, 1 lett ban Vigy Ki, arra ni, a hadd Amir vissz Ba: netto folyó be a akad nyed volta foszli A amik szak, de A a csr össze Elind érten az a meg! kapa, ki, t Air. úgy : gettei és ak tem­i volta: den. annyi mind déleli nítás. Koncz, Kon­cz, Ko Este hét múlt néhány perccel. A Vígszínház né­zőtere zsúfolt, a színészek , beöltözve, a hangszóró so­rolja az utasításokat a vi­lágosítónak, a magnósnak, a statisztáknak. A portásnő nyugalomra int, ő már tud­ja, megszokta, hogy Koncz Gábor az utolsó pillanatra mindig megérkezik. Alighogy befejezi, már jön is. Hosszú, fekete bá­ránybunda és kucsma, fe­kete csizma, farmer. Míg sietünk fel az öltözőbe, megkérdezi: — Sokat késtem? Pedig nem szoktam, de most fe­jeztünk be a Hunniában egy forgatást és ebben az idő­pontban szinte lehetetlen közlekedni. Az aj­tóban észreveszi a bi­zony­talanságomat, s nevetve bátorít: — Jöjjön nyugodtan, für­dőnadrág van rajtam ! A bunda mély zsebéből előkerül egy mandarin és egy alma (nagyon szereti a gyümölcsöt, de a mandarint nekem adja), s még elro­han a büfébe feketéért és kefirért • zsemlével (ez a vacsorája). A sminkasztalnál szorgos­kodik, de úgy látszik, a ké­sés nem hagyja nyugodni. — Egyszer Zsurzs Évával filmeztem, s már nem tu­dom miért, de késtem fél órát. Azon törtem a fejem.

Next