Népsport, 1982. július (38. évfolyam, 157-185. szám)

1982-07-07 / 163. szám

XXXVIII. 163. ♦ 1982. július 7 ISearzot :Öten arról, hogyan lett a Zoli­ : „Mert védtü­k Európa becsületét” — Ami történt, az felér egy rózsaszínű álommal. A félelme­tes brazilokat olyan játékkal leptük meg, amilyenre még ma­gam sem számítottam. Tizen­egy mindenre elszánt olasz küz­dött a pályán, s méltó módon harcoltak a csereemberek is. 2-2 után meghalt az ereimben a vér, azt hittem, a brazilokat már nem lehet feltartóztatni. De még javában szomorkodtam, amikor Rossi példátlan gyorsa­sággal bravúros gólt ért el. Nyugodtan elmondhatjuk ma­gunkról, hogy megvédtük Euró­pa becsületét, pozdorjává zúztuk Dél-Amerika legjobb képviselő­jét. Jelért a VB döntőjével!” — Amire ember képes a pá­lyán, azt mi megtettük. Min­dent kiadtunk magunkból. Jir­­tányi erünk sem maradt. Két nap kell ahhoz, hogy regenerá­lódjon a szervezetünk. Ez a mérkőzés az erő, az ész, a szív és az idegek harca volt. Az a csapat, amelyik háromszor ké­pes a vezetést megszerezni, megérdemli a végső győzelmet! Azt hiszem, nem vádolnak el­fogultsággal, ha azt vallom, ez a mérkőzés felért a VB döntő­jével! Egy ilyen nagy, világra­szóló győzelem már nagyon hiányzott az olasz labdarúgás­nak, s persze, az én életemnek is. A mi szereplésünk mindenki számára tanulságul szolgálhat: nem helyes az­ elhamarkodott véleménynyilvánítás, a korai bí­rálat. „Rossi - szenzációs!” Brazília a Mundiama méltó képviselője volt Dél-Ameriká­­nak. Ez a csapat valóban ha­sonlítható a mi időnk váloga­tottjához. De nem lehetett vi­lágbajnok, mert idő előtt azt hitte, hogy ezt a büszke cí­met már magáénak vallhatja. Pedig mennyire óvtam a játé­kosokat az elbizakodottságtól. . . Védelmünk nem volt elég zárt, a csatárok pedig be akarták vinni a labdát a kapu szájába. Az olaszokról csak a dicséret hangján beszélhetek. Csodálato­san küzdöttek és játszottak, időnként mindenkit elsöpörtek az útjukból, s akkor mértek döntő csapást Brazíliára, amikor erre már nem számított senki. 2-2-nél. Ez a Rossi — szenzá­ciós! ... VB-ből -sierrera: „Az olasz bravúr káprázatos!” NÉPSPORT 3 ­ MUNDIAL '82 • MUNDIAL '82 • MUNDIAL '82 • MUNDIAL­ '82 • MUN­DIAL '82 • MUNDIAL '82 Európa—Dél-Amerika — k. o.­ Hétfőn Spanyolországban az éjféli ha­rangjátékkal nem fejeződött be a nap: a tévéközvetítés zárása után az utcákra tó­dultak az emberek és a rögtönzött karne­válok még kedden délelőtt is tartottak. In­nen megítélve furcsának tű­nik, miért kel­lett Olaszországban az egész rendőrséget riadókészültségbe helyezni, mert Barceloná­ban az azzurrik egy sörösüveget sem tör­tek össze a híres sétányon, a Ramblason, pedig ott voltak velük, sőt, közébük keve­redve — a brazilok is ... Együtt énekel­tek, táncoltak, trikót cseréltek, s a környe­ző házak lakói szelíd t­elenyugvással vet­ték tudomásul, hogy a „hűség és becsület” napján nem sokat fognak aludni. Kivilá­gították az ablakokat, kiültek az erkélyek­re és a gyerekek argentin szokás szerint apróra lépett papírt szórtak a táncosok fe­jére. Az olaszok a zene minden szünetében meghajtották a zászlókat és külön-külön név szerint eltették játékosaikat, akik a fogadalmukhoz hűen felül tudtak emel­kedni hiúságon, sértődöttségen, minden egyéni érzelmen és egy emberként szolgál­ták­­ a közös ügyet! A spanyolok pedig azért voltak büszkék és boldogok, mert válogatott csapatuk helytállt az angol rohamokkal szemben. A gyenge szereplést hősies küzdelemben ki­vívott döntetlennel zárta, s ezzel a közép­döntőbe segítette a már kiszolgáltatott helyzetbe került NSZK-válogatottat... A spanyol válogatott azonban minden dö­fés elől kitért ezen az estén, a játékosok­nak szárnyakat adott az a lehetőség, hogy utolsó színrelépésükkel kiengesztelhetik kö­zönségüket. Csak arról beszéltek előtte, hogy taps, szeretet és buzdítás nélkül nem érde­mes futballozni és tudják, hogy az elisme­rést nekik kell kiérdemelniük! A mérkőzés nem hozott különösebb já­tékot. Mind a két edző harcba dobta ösz­­szes tartalékát és az angolok a végén örül­hettek a döntetlennek ... A spanyol öltözőben Arconada úgy bú­csúzott a VB-től, hogy megkérte a tévé­stáb operatőrét: „Oltsd le a lámpát és menjünk! Talán most végre megérdemel­jük, hogy csend legyen körülöttünk ...” Adios, Brazília Tizenkét évvel a ma már legendák ho­mályába burkolózó mexikói világbajnok­ság után — amelynek döntőjében a Leié vezette brazil válogatott tönkreverte (4-1) Itália legjobbjait — eljött végre az édes hosszú napjai... Újra bebizonyosodott an­nak az állításnak az igazsága, hogy az óceán a futballban is nagy választóvíz. Mert nem lehet véletlen, hogy egyetlen eset kivételével — 1958., Svédország — Európában nem tudott aranyérmet nyerni dél-amerikai válogatott és fordítva: szá­munkra sem termett odaát babér__ Pedig most minden jel azt ígérte, hogy a brazilok — ugyanúgy, mint Svédországban — új aranykort kezdenek. Az első körben mindenkit két vállra fektettek, s 10-2-es gólkülönbségük messze kiemelkedett a me­zőny statisztikáiból. Az eredményre törek­vésen túl ők játszották a legszebb, a leg­látványosabb futballt, mert minden játéko­suk különleges klasszis, a nehéz helyze­tekben sem jön zavarba, hanem fölényes biztonsággal csapja be az ellenfelet és­­ a nézőt is! Eddig legalábbis így volt, és őszintén azt hittük, hasonló módon fognak játszani az olaszok ellen is! Vagy még többet is adnak tudásukból, mert el kellett, hogy gondol­kodtassa őket a világbajnok argentin válo­gatott kudarca! Az a tény, hogy az olasz catenacción megtört az 1968-as hősök és Maradona tudománya. Nem így történt, és a brazilok még nin­csenek olyan állapotban, hogy beszélni tud­nának a kudarcok mélyebb okairól. A lelá­tóról úgy tűnt, az elején túl magabiztosak voltak. Egymásra vártak például a kapu elé ívelt labdák hárításakor, csak így tör­ténhetett meg, hogy az első gól előtt két olasz csatár is teljesen zavartalanul nézett szembe a gólvonalra ragadt Peres-zel. Ros­si fejese után Junior vette ki a labdát a hálóból, és amikor a tévén újra és újra megismételték a jelenetet, le lehetett olvas­ni a szájáról, hogy: „No importante!” Azaz : „Nem szá­mít ...” Pedig ez a gól a későbbiekre nézve dön­tő volt, mert magasra szította az olaszok harci tüzét és valamit eltört, széttépett a brazil védelemben. Ennek következtében lyukak támadtak benne, addig szupernyu­godt tagjai kapkodni kezdtek és emiatt kezdőkre jellemző hibákat követtek el. Hogy valaki egy ilyen válogatottban a saját kapu előtt keresztbe gurítson labdát, amikor kiugrásra készen ott állnak az olasz támadók; vagy hogy 2-2 után egy szöglet­nél senki nem blokkolja a távolról lőni ké­szülőt, aztán a kapu előtt két csatár is áll­hasson egyetlen védő felügyelete nélkül — nos, erre az olaszok sem számíthattak! Mindez azonban ma már — történelem. A brazilok csomagolnak, és ezzel Európa háziversenyévé alakul át a világbajnokság! Sokan sajnálják, hogy így alakult, mert mégiscsak szürkébb lett a mezőny a labda­­zsonglőrök nélkül, de — a kezükben volt a lehetőség. Jobban kellett volna ügyelni rá! A táncosnő balerinává változott Az olaszoknak az első körben nyújtott teljesítménye enyhén szólva — szerény volt! Győzelem nélkül, két 1-1-es és egy 0-0-ás döntetlennel jutottak tovább, és ezért is számított akkora meglepetésnek, hogy a középdöntőben két gólt rúgva meg tudták verni az argentinokat. Egy karikaturista akkor táncosnőnek raj­zolta Itália válogatottját, aki eltáncol, el­billen a rárohanó argentin bika elől. Nos, a táncosnő hétfőn este a VB színpa­dának balerinájává nőtte ki magát! Ma már az olaszok állnak az érdeklődés közép­pontjában, és ebben valószínűleg most már nem is történik több változás. Megérdemlik, mert évek óta közel sem nyújtottak olyan teljesítményt, mint most, a kis Maracanává előlépett Sarria közönsé­ge előtt. Azaz , amikor a legjobban kel­lett !... Az igazság az, hogy mindháromn góljuk előtt szerencsés körülmények ját­szottak közre, de az ezt szóvátevőknek azt is észre kellett venniük, hogy a brazilok egyenlítései után az azzurrik nem estek térdre és harmadszor is be tudtak találni Peres hálójába! Támadóerejükre jellemző, hogy a három gólt szerző Rossi­­ a leg­nagyobb helyzetét kihagyta! A játékosok hőstetteit vég nélkül sorol­ják most az olasz vezetők és az európai fölény biztosításáért hálás hazai újságírók. Szerintünk is ragyogóan feljavult mérkőzés közben az első gólban még ludas Zoff és a igén úgy irányított, olyan biztos kézzel fogta a kapujára szálló lövéseket — Socra­tes utolsó percben küldött fejesét!... —■, ahogy ez egy olyan válogatottól elvárható, aki több mint százszor húzta magára a cí­meres mezt. És ezzel a legeslegjobbak cso­portjának tagja lett. Negyvenéves korában, itt, a VB-n! Most a csapat egyik oszlopa volt a lehiggadt Gentile, aki a kiállítás ve­szélye nélkül semlegesítette Zicót, aztán mindenütt ott volt, ahol kellett Tardelli is, no, meg sokat ért Antognoni irányítókész­sége és­­ a kétéves kihagyás után feltáma­dó — Rossi gólveszélyessége! Az utóbbi egyébként elgondolkodtató szakmai kérdőjel is! Nem először fordul elő a labdarúgás történetében — de más sportágakban is volt rá számos példa —, hogy hosszú kihagyás után életük legjobb formájába lendülnek a sportolók. Csak nem mindegyik tud huzamosabb ideig a csúcson maradni... Rossi esete most az olasz együttes szá­mára óriási fontossággal bír. Ha még két­szer így tud játszani, az azzurrik az arany­érmek számában behozhatják Brazíliát... És ez a sors különleges ajándéka lenne mindannyiuknak — de különösen idős mesterük, a klasszikus magyar futballt na­gyon szerető Enzo Bearzot számára! Falcao, egyike azon kevés brazil játékosok­nak, akin nem múlt a vereség. Még egyen­lített is ... Oltsd le a lámpát, és menjünk... Az angolok — szokásaikhoz híven — az elejétől kezdve külön szigetet képeztek eb­ben a mindenkit tegező és azonnal baráttá fogadó sokadalomban. Talán Greenwood az egyetlen kapitány, aki nem nyilatkozott a televízióban, s a szigetországiak a szállás­helyükre is csak kivételes esetben engedtek be más országbelit. A játékosok a mérkő­zések után is csak néhány szavas nyilatko­zatokat adtak, még a nagy ravaszul női ri­portereket alkalmazó hírügynökségeknek is... Ilyen tiszteletet parancsoló csendben ké­szültek fel az utolsó rohamra is, hogy helyrehozzák egyetlen eddigi hibájukat: az NSZK elleni „csendes” döntetlent. És úgy is kezdtek, mint például ellenünk a Népstadionban: a helyzethez felnövő ön­bizalommal, az ember ember elleni küz­delemben kegyelmet nem kérve — és nem adva. Minden labdáért makacsul vereked­ve és arra várva, hogy majd csak kibillen egyensúlyából a hazai védelem. Lemarad valaki valahol, egy beadásra nem jön jól ki a kapus és megszülethet az első gól, amely az ilyen típusú csapatok esetében úgy hat, mint a torreádor döfése. A bika is még talpon marad utána, forog, toporzékol, de tulajdonképpen már halott!... Santana: — Az olasz bravúr kápráza­tos! Az emberfogást és a terü­­letvédel­met mesterien alkalmaz­ták és variálták. Levegőhöz sem engedték jutni azokat a brazi­lokat, akiknek világelsőségét mindenki biztosra vette. Ez az olasz csapat tele volt duzzadó energiával, harcos elszántsággal, és olyan gyors volt, mint egy expressz. Brazília valósággal megbénult Zico erőltette az egyéni játékot, s ezt tették má­sok is. Kapusuk pedig kezdet­leges hibákat követett el, mind­három gólban ludas volt. Ha ezen a mérkőzésen Daszajev vagy a kameruni N’Kono védi a brazilok hálóját: győznek! És hová tűnt a brazilok eddigi gyors játéka? Hiába, jó véde­kező játék nélkül nincs siker! — Tudom, hogy most nehez­telnek rám otthon, Brazíliában, mert a mi országunkban szent dolog a labdarúgás, és a nép mindig győzelem után esedezik. A vereséget soha sem lehet ne­kik megmagyarázni... A lelki­ismeretem tiszta! Egyetlen bot­lás is elég volt ahhoz, hogy le kelljen mondanunk vágyaink teljesítéséről. Bizonyára a sze­memre vetik majd, hogy nem fogtuk Rossit. . . Ezzel kapcso­latban annyit mondhatok: a mi játékstílusunkból száműztük az emberfogásnak azt a módját, hogy valaki után állandóan ro­hangáljunk, mert ha ezt ten­nénk, az emberfogással megbí­zott játékost kikapcsolnánk az ellentámadások szervezéséből.

Next