Népsport, 1983. december (39. évfolyam, 285-310. szám)

1983-12-24 / 305. szám

12 NÉPSPORT GYERMEKEINK Egy mozdulattal kezdődött... Kuba olimpiai bajnok gerelyhajítónője, Maria Colon épp Mátraházán edzőtáborozott. Az erősítő­teremben beszélgettünk egy-egy sorozat súlyzós guggolás közben. Maria hatalmas tárcsákkal dol­gozott, s az erős asszonyok magabiztosságával vá­­laszolgatott, aztán valahogy a kisfiára, a 18 hó­napos Angel Ruslanra terelődött a szó. Egyszeri­ben átváltozott: vagány, nagyhangú nőből, szelíd, meleg szívű anyává. Elővett egy fényképet a kicsiről, szenvedélye­sen a szívéhez szorította, majd megpuszilta ... Ez volt az a mozdulat, amit azóta se felejtek k­i valahányszor, amikor el akarják velem hitetni, hogy a sport és az anyaság összeegyeztethetetlen, sőt, hogy a sportoló nők nem olyan anyák, nem olyan anyás anyák, mint a többiek­­, nos, akkor élénken tiltakozom. Már hogy a csudába ne lennének olyan anyá­sak! Azért, mert sportolnak, még nem szőrösszívű, gyermekeiket spártai módon nevelő szülők! Ők is éppúgy gügyögnek, később ugyanúgy me­sélnek, énekelnek ... csak esetleg vasárnap — mozi helyett — versenyre viszik csemetéiket. És a televíziózásnál többre tartják a játszóteret, az ücsörgésnél a szaladgálást, a vég nélküli zon­goraóráknál a kirándulást, a focit, a teniszt... Csodálatos anyák ők! Kedves, mosolygós, ha szükséges, kiabálás, ha­ragos tekintetű anyák. ANYÁK. „Egészen megkomolyodtam” Ambrus Mariann, világbaj­noki ezüstérmes és kétszeres bronzérmes egypárevezősben. Zsófia — 1982. július 3. A lakótelepi lakásban óriá­si a rendetlenség. Hiába, Zsófi épp abban a korban van. Szétszed, széttör min­dent, ami a keze ügyébe ke­rül. És mivel nem ismer le­hetetlent, ez mindenre vo­natkozik. Még a jegyzetfüzetemre is. Tóni, a férj menti meg a helyzetet (és az irkát), el­viszi az ifjú hölgyet fürdeni. + Mindig ilyen házias? — kérdem Mariannt. — Igen, nagyon sokat se­gít. És a mamám is. Nélkü­lük aligha sikerült volna a visszatérés. + Sportpályafutásod kel­lős közepén „mentél” szülni. Némáiéitól, hogy nem tudod majd újra felvenni a ver­senyt? — Á, eszembe se jutott. Tulajdonképpen nagyon hiányzott már a gyerek. Jó­kor is jött. Már olyan fá­sultság volt­­rajtam, hogy szükségem volt a pihenés­re ... + Csak nem akarod azt mondani, hogy egy gyerek­­szülés, meg ami előtte­­és utána van, olyan, mint egy nyaralás ! — A sport szempontjából igen. Persze, sok a gond egy Bobis Ildikó, háromszoros világbajnoki aranyérmes, há­romszoros olimpiai ezüstér­mes vívó. Ildikó — 1969. november 19. Gergely — 1978. március 13. Ágnes — 1981. december 29. Csatazaj, trappolás, rohan­­gászás, mosógép zümmögése. A lakás egyetlen nyugodt zuga a dolgozószoba. Bóbis Ildikó tanul. Tanulna, ha hagynák. M­TF-szakedzői vizsgák jönnek, de nem tudok tanul­ni, csak éjszaka. Versenyek, három gyerek, óvoda, pisil­­tetni, öltöztetni., jaj, ez így megy. Ráadásul karácsony jön, pfű, egy fenékkel húsz kisgyerekkel, etetni, fürdet­ni, játszani, de ez valahogy más__ Nem teher. Öröm, felüdülés. + Megváltoztatott az anya­ság? — Igen, nagyon. Egészen megkomolyodtam. -f Hogyan és mikor tértél vissza? — Tulajdonképpen nem sokat hagytam ki. A hetedik hónapban még minden nap úszni jártam. Aztán a szülés után hat héttel elmentem futni. A hetedik héten már eveztem. Nagyon óvatosan, persze. Olyan érdekes volt, ahogy a szinte semmiből szép lassan újra visszanyer­tem az erőmet... Az egész ősz így telt el. Egyedül ed­zettem, egyre többet és töb­bet, gyönyörű időszak volt. Újra tudtam szeretni a vi­zet, a hajót, a fákat, a leve­leket, mindent .. . -s Szabó Károly, az edződ szerint jobb a fizikai állapo­tod, mint valaha. — Én is úgy érzem, a gye­rek tehát ilyen szempontból is jól jött. De nem ez a lé­nyeg, amióta megvan,­ jobban szeretem még az embereket is.­­­+ Testvérke lesz ? — Hát.. . egy gyerek nem gyerek. Los Angeles után valószínűleg abbahagyom. Majd akkor ... lovon, nem mondom, nem vagyok túlságosan pihent — sóhajt Ildikó. — Három gyerek, hm, nem sok? — Micsoda? A, dehogy. Mi öten vagyunk testvérek, szá­momra természetes a nagy család. Tudod, én azt szok­tam mondani, hogy a hatva­nas, a hetvenes és a nyolc­vanas években szültem, na de félretéve a tréfát, nem cserélnék senkivel. Imádom a gyerekeimet, el sem tu­dom mondani, milyen nagy­szerű is, hogy ők vannak. Elszörnyít a gondolat is, hogy mi lett volna velem — nélkülük. ‘ Szülés, vívás, szülés, ví­vás ... hogy sikerült mindig visszatérni? — Az első után kicsit el­siettem a dolgot. Hiába mondta az edzőm, Bay Béla, hogy ne csináljam, három hónap elteltével már edzet­tem. Bíztam benne, hogy az ankarai VB-csapatba még be­kerülök. Hajtottam hát, és akkor egyik napról a másik­ra begyulladt a mutatóujjam. Béla bácsi akkor már hara­gudott rám. Nem is vitt ki a VB-re. .­. Egy év múlva már egészen jól ment, het­venkettő pedig tulajdonkép­pen a pályafutásom csúcsa volt. Akkoriban a kis Ildi nagyon sokat volt anyám­nál. Minden napot úgy kezd­tem, hogy egyik kezemben a vívócuccal, a másikban a gyerekkel végigutaztam a fél várost, majd anyámra hagy­va a gyereket, rohantam dol­gozni, utána edzeni, este meg a gyerekért... Később, amikor már kocsink volt, jóval könnyebb lett min­den ... Némi szünet után jött a második gyerek. Buenos Airesbe a VB-re már hat­hetes terhesként utaztam, félő volt, hogy a repülőút megárt, de szerencsém volt. Ami pedig a kicsit, Ágit il­leti, vele három és fél hó­naposan még bajnoki érmet szereztem. Visszatérni sosem volt nehéz, csak ahogy gya­rapodott a család, úgy vált egyre problémásabbá edzés­re, a versenyre járni. ♦ Meddig akarsz vívni? — ... A nagyobbik lányom a­­ minap megvert, azt hi­szem, nemsokára abbaha­gyom a versenyzést. ■f Hogyan jellemeznéd őket egy szóval? — Rossz, rosszabb, leg­rosszabb. •­ Nevelési alapelved? — Szeressék egymást, sze­ressenek mozogni. .Imádom őket „Tiszteltek a Egervári Márta, olimpiai bronzérmes tornásznő. Ákos — 1979. július 25. Ákos az óvodában tölti napjait. Márta az edzőterem­ben, gyerekcsoportjával. Hatra ér haza. Vacsora, fürde­tés, mese — nagyjából ez a program. ” Minden bizonnyal az utolsó tornásznő voltál, aki szülés után visszatért a mag­­néziaporos edzésekre. Miért vágtál neki újra? — Amikor Ákos megszüle­tett, úgy gondoltam, épp elég volt már a tornából, de dol­gozott bennem a vágy, hogy megmutassam, még van ben­nem. Végül is — nem a szü­lés miatt — félbe tört a sportpályafutásom. Hát meg akartam csinálni a másik fe­lét. Három és fél hónap ki­hagyás után, 79 őszén kezd­tem el Kertész Alizzal dol­gozni. Meglepően könnyen ment a visszaadás. Ákosra a szüleim vigyáztak az edzések alatt... fiam miatt” + Új elemeket tanultál, mint például a duplaszaltó és a duplacsavar. Nem fél­tél? Végül is a gyerek miatt „dupla” felelősség nyomta a vállad. — Erre sosem gondoltam. Félni viszont féltem. Ezért minden elemet csak akkor csináltam meg, amikor töké­letesen biztos voltam benne, hogy sikerül. — Ákos látott téged ver­senyezni? — Élőben nem, csak a te­levízióban. Azt mesélte, hogy tetszettem neki, és hogy tap­solt . .. — Szeretnéd, ha sportolna? — Igen, szeretném, ha jól sportolna. Nagyon sok szép élményben, utazásban lehet­ne része . .. Egyébként szom­batonként lehozom magam­mal az edzésre. Már ismeri a férfiszereket, ösztönösen is ezekhez húz. Szeret itt lenni a teremben. Tetszik neki a torna és a „lányaim”. Na­gyon klassz srác... Ivánka Mária, nyolcszoros magyar bajnok sakkozó, nemzetközi nagymester. András — 1973. szeptem­ber 8. Adrián — 1975. október 23. Áron — 1982. február 24. A két nagyobbik az isko­lában, a férj az Egyesült Államokban (mire a cikk megjelenik, már hazatér négyéves kiküldetéséből!), Áron a kisszékben —­ eszik. Mária újabb narancsot pucol a kicsinek. — Ő tulajdonképpen Ame­rikában született Három évig ugyanis mi is kint voltunk.­­ Ott is sakkoztál? — Igen. Elsősorban férfi­versenyeken indultam, mert a női sakkozás nem­ nagy di­vat az USÁ-ban . . Mosta­nában Texasban nyertem is. S mielőtt hazajöttünk, az amerikai nemzeti nyílt baj­nokságon holtversenyben ötödik lettem. Nem volt egy­szerű. Napi két fordulót, azaz minimum nyolc órát játszottam parti előtt és után szoptattam .­ A sakkozás az idegek sportja, ráadásul időigényes a felkészülés is, elemzés, szakirodalom-olvasás stb. Hogyan alakult a­­ pályafutá­sod, miközben „jöttek” a gyerekek? — Rövid időre mindig visszaestem, de ezidáig a szülést követő évben mindig visszaszereztem a bajnoki cí­met . .. Tény, hogy a gyere­kek miatt a felkészülésem általában hiányos de én mindig is olyan versenyző­típus voltam, aki a verse­nyen ad bele mindent. Az elemzések tulajdonképpen erőspórolást jelentenek, az ember úgy ül asztalhoz, hogy kidolgozta tudja, mit csinál­jon, legalább is az elején. Három gyerek mellett, rá­adásul másfél éve egyedül vagyok velük itthon, nem tudok túl sokat edzeni.­­ A legcsöndesebb gyerek is zajos a felnőtt füllel. Nem idegesít, nem befolyá­solja az eredményeidet? — Sokkal nagyobb pszichés plusz az öröm, amit naponta adnak. Mellesleg nemcsak pszichés igénybevétel a sak­kozás, még ha úgy tűnik is, hogy csak ücsörgünk. Lom­bardi nemzetközi mestertől egyszer a legnagyobb elisme­rés az volt, hogy azt mond­ta, csodálja, hogy Végig bír­tam a nyílt amerikai baj­nokságot. Mármint fizikailag.­­ Az idén a három gye­rek és az egyedüllét ellenére Kas Ritával csapatbajnoksá­got nyertetek. Hogyan lehet összeegyeztetni a hosszú, két­­három hetes versenyeket és a gyereknevelést? — Csakis a szülők segítsé­gével. A szuperbajnokságra például elköltöztek a srá­cok ... + Hm ..., három gyerek. Miért éppen három? — Szívem szerint tíz len­ne, de a három a sakkal összeegyeztetve már határ­eset . . . Gyerekek és sakk, ez a két dolog elengedhetet­len az életemben! Morvai Katalin A kicsi Amerikában született” XXXIX. 305. ♦ 1983. december 24. „Magyar nevet akartunk” Mátay Andrea, fedettpályás Európa-bajnok, Universiade­­győztes magasugró. Levente — 1983. október 4. Babaillat, bababeszéd. Egyelőre Levente körül fo­rog a világ, amely most ép­pen nem tetszik neki. Sírni kezd. Andrea ránevet, erre elvigyorodik. — Mondd, Erős — biztat­ja a kicsit, s az élvezettel formálja a hangokat. „Beerőő”. — Milyen klassz kis srác vagy, már majdnem tudod a neved — mókázik Andrea. Aztán leteszi, hadd aludjon még egyet fürdeté­sig. •­ Miért lett Levente? — Magyar nevet akartunk, olyat, ami nem túl ritka. Ha lány lett volna, akkor most Enikőnek hívnánk. + Igaz is, fiút vártál? — Számunkra csak egy dolog volt fontos hogy egész­séges legyen. + Negyedéves ELTE-hall­­gatóként bizonyára vannak elképzeléseid, hogyan neveld. — Hát, tankönyvből sem­mi esetre­ sem Meg aztán, elképzelések? Amikor ott a gyerek, úgy is másképp van minden, mint ahogyan ko­rábban tervezted ... Levente egyébként csodálatos pofa. Éjszaka alszik, nappal nem sír. Nagyon rendes kis srác. Mostanában a legnagyobb „gondunk” a kakilás, a hé­ten tértünk át a főzelékre és ez okozza a bajt. .. + Hallom, óvatosan, de már edzel, itt a vizsgaidő­­szak, ráadásul a háztartás, a csecsemő,­­ hogy bírod? — Más is bírja. Meg aztán olyan aranyos a Levente!

Next