Népsport, 1983. december (39. évfolyam, 285-310. szám)
1983-12-16 / 298. szám
XXXIX. 298. ♦ 1983. december 16. Labdarúgás SZAKTUKOSI ELM BOMBÁZOK NYOMÁBAN „Lőj!" — kiáltja kórusban a közönség, amikor a játékos a tizenhatos közelében jár. „Miért nem lő?!" — szakad fel a sóhajtás több ezer ember torkából, amikor a játékos inkább továbbadja a labdát. Általános, igen gyakori jelenet, de a szurkoló megnyilvánulása ma már alighanem csupán reflex. Letűnt évtizedek reflexe bukkan elő olykor a tudat mélyrétegeiből, az egykoron bombaként vágódó lövések emléke kérné számon a maiaktól a hálószaggató gólokat — mindhiába. Igazán nem szeretem a régi szép időket emlegetni, hiszen más volt az a játék, sok vonatkozásban nem is hasonlított a maira, a felgyorsult tempóban ma már egészen más elvek érvényesülnek, mint annak idején. A kapuralövés azonban nem ment ki a divatból, napjainkban is a gólszerzés egyik leginkább járható útja. Matthews mondta Stanley Matthews így írt a 6:3 hőseiről: „...lövőkészségükről a legkevesebb, amit elmondhatok, hogy káprázatos volt!” De volt az aranycsapatot megelőző időszakban is jó néhány nagy „tüzérünk”, s azok között is akadt jócskán, akik Puskásékat követték. Tichy, Solymosi, Komora, Sipos, Monostori, Friedmnszky, Novák, Bundzsák és a többiek — elnézést, ha valakit kihagytam volna a sorból, sokan voltak! — nem egyszer döntötték el mérkőzések sorsát távoli lövéseikkel. Volt tehát régen a honi pályákon van jelenleg a külhoni pályákon nagy lövő, csak épp a mostani NB I-ben kell nagyítóval keresni az olyan futballistát, aki bátran elvállalhatja a kapu megcélzását a büntetőterületen kívülről. Ha bárkiben kétségek támadnának, íme a tény: első osztályunk bajnokságában az őszi idényben a góloknak csak mintegy tíz százaléka került a kapukba a tizenhatoson kívüli területről! És ezek sem voltak mind „zsinóron húzott” bombák. Több gól esett kapushibából, megpattant labdából, nyesett, pörgetett, szél segítette próbálkozásból! Emlékszik valaki például bődületes kapáslövésből esett gólokra? Tudna akár a legeltökéltebb meccsre járó sorolni legalább három olyan mai élvonalbeli magyar focistát, aki nagy lövéseiről híres? Ugye, nem könnyű! Magánfelméréseim szerint néhány védőjátékosra lehet csupán „ráfogni”, hogy úgy istenigazából képes „megütni” a labdát. Péter a ZTE-ből, Varga a Bp. Honvédből, Gálhidi a Csepelből, Borsó az MTK-VM-ből, bár utóbbi nem is hátvéd, lő távolról úgy-ahogy jó százalékkal. Rajtuk kívül akadnak még néhányan, akiknek nem kell szégyenkezni, mint például Gruborovicsnak, a SZEOL AK játékosának, a fehérvári Vadásznak, a dózsás Kardosnak, a ferencvárosi Ebedlinek, a győri Hannichnak és Hajszánnak, és még egy-két futballistának, de hát ők is csak nagy jóindulattal nevezhetők az egykoriak utódainak. Váradi és Póczik Ha megfigyeljük, az évek múlásával arányosan csökkent a jó lövőkészségű futballisták száma a magyar pályákon. Az utolsó két nagy bombázó — Váradi Béla és Póczik József — épp az utóbbi időben vált ki a magyar élvonalból. Hatalmas, betöltetlen űr tátong mögöttük. Pedig ezzel félelmetes taktikai fegyverrel szegényedett az amúgy is sok gonddal küszködő magyar futball. Gondoljuk csak el, micsoda előny az, ha van egy csapatban néhány olyan játékos, akire oda kell figyelni, ha már 20—25 méterre kerül a kapuhoz. Ki kell rá lépni, de ezzel a társak kerülhetnek megjátszhatóan ígéretes helyzetbe Így sokkalta szellősebben kényszerül védekezni az ellenfél, rések nyílnak, amelyeken tovább vezethető az akció. A szabálytalanságokkal is csínján kell bánni, mert „életveszélyesek” lehetnek a kapuközeli szabadrúgások. Ha viszont nincs jól lövő labdarúgó egy csapatban, akkor be lehet tömörülni, s kilátástalannak tűnik minden próbálkozás. A kiváló rúgótechnika kamatoztatható a mezőnyben is. Ismét nem kis feladat előtt áll a magyar válogatott. Ki kellene jutni a mexikói VB-re. Selejtező csoportbeli ellenfeleink, az osztrákok és a hollandok kiváló rúgótechnikájú bombázóival szemben vajon kit fog felsorakoztatni Mezey György? Nincs irigylésreméltó helyzetben a kapitány, főhet a feje, milyen egyéb taktikai megoldásokkal szerezzen fölényt a magyar válogatott. Egy bizonyos, távoli bombagólokra nemigen számíthat! Itt lenne az ideje az okok feltárásának. Miért kerül eleve hátrálnyos helyzetbe még e tekintetben is a magyar futball a nemzetközi mezőnyben? Miért tűntek el pályáinkról a mesterlövészek? „Vérre menő’ fogadások Kezdjük talán azzal, miért voltak régen! A grundkorszak a kornak megfelelő felkészültségű játékosokat ontott a pályákra. Még az sem mondható, hogy az állandó kiskapuzás gátja lett volna a lövőkészség kialakulásának, hiszen sokszor nagy kapura fociztak a srácok, s amíg nem jött össze a csapat, lehetett rugdosni a bérházak falára. Amikor a tehetséges fiatalemberek a klubokba kerültek, szinte mindent tudtak, ami annak az időszaknak a technikai repertoárjához kellett, így aztán jelentős idő maradt a lövések csiszolására. Nagy dolog volt ez akkoriban! „Vérre menő” fogadásokat kötöttek a játékosok, ki lő több gólt. A kapusok becsületbeli ügynek tartották, hogy minél kevesebb gólt lőjenek a „nagyszájú” csatárok. Nem csoda, hogy az állandó gyakorlatozás egy idő után briliáns lövőkészséget eredményezett. No, de más lett azóta a világ, alaposan átformálódott a játék arculata. Előtérbe került a fizikai képzés, s mint tudjuk, ebben nagyon lemaradtunk. A fő gondunk ma is az, hogy kevesebbet, kevesebbszer és lassabban futnak játékosaink, mint a nemzetközi porond csillagai. Az is bebizonyosodott, hogy amelyik csapat nem bírja kondícióval , legyen labdarúgóinak bármilyen tökéletes a rúgótechnikája — katasztrofális vereséget szenved. A felismerést tett követte, megkezdődött a lyukak foltozása. S mivel az utánpótlás-nevelés folyamatában kimaradt a korosztályoknak megfelelő fizikai képzés, a hiányosságokat a felnőtt korban kell behozni. Emlékezzünk csak: ezért volt az a bizonyos követelményrendszer is. Ha valaki megfigyeli a fejlett futballországok csapatainak edzéseit, egészen mást lát, mint a mi pályáinkon. Ott lényegében a szintentartás a cél, s bármilyen intenzívek a foglalkozások, marad idő és energia az egyéni képzésre, a lövések gyakorlására is. Nálunk a már említett lyukak foltozgatása miatt erre sem idő, sem energia nem jut. Fásultak, fáradtak játékosaink a mindent egyszerre bepótolni akaró, nem eléggé intenzív, mégis „kiborító” edzések után. Fáradtan, fásultan pedig nem lehet a technikát gyakorolni! Riígófal és rúgófolyosó Aztán sok pályán hiánycikk az olyan alapvető segédeszköz is, mint a kapu mögé kifeszíthető labdafúgó háló. Másként lő az olyan játékos, aki tudja: ha mellé megy, baktathat a labda után. Még hiánycikk sok egyéb is. Például a hajdan mindennapos rúgófolyosó, a tavalyelőtt nagy garral beharangozott, s Pakson felépített, henger alakú rugófalat is hiába keressük egyesületeinkben. De, hát valahogy ez a jövő gyakorlatozás is csak foltozgatás. Sokkal korábban meg kellene szerezni az alapokat, úgy a 10—14. életév körül. Ott kellene a rúgás többféle válfajának vérré válnia. Utánpótlás-nevelésünk azonban az ismert hibák miatt képtelen betölteni ezt a feladatot. Hiányoznak az igazán jó edzők — a lövések oktatásánál sorba állítják a gyerekeket, jó, ha ötször-hatszor rúghat labdába a fiú egy edzésen —, hiányoznak a segédeszközök, s a kapuralövés technikáját nem a korszerű, gyors „ütős” játék igényeinek megfelelően tanulják a fiatalok. Az efféle szakmai értékelések végére általában illik odabiggyeszteni a meghatározandó feladatok lajstromát is. Mint azonban láttuk, enneka kézenfekvő technikai elemnek, illetve a Magyarországon fellelhető hiányosságoknak annyira szerteágazó, sokszor összefonódó okai vannak, hogy felelőtlenség lenne és nagyképűségnek tűnhetne az ilyenfajta „kinyilatkoztatás”. Szabó Illés NÉPSPORT 3 „A mostani időszak nem lötyögés” IRAKBA HÍVJÁK A VASAST Fáy utca. Szerda délelőtt. Téli álmukat aluszszák a pályák. Csend honol mindenütt. Helyenként hófoltak a füvön, s a hideg jelzi: tél van, december. Ahogy közeledünk a csarnok felé, úgy oldódik a csend. Csatakiáltások és a labdapattogás jól ismert hangja szűrődik ki a teremből. Edzést tart a Vasas. A pályán két csapat kergeti a labdát: a pirosak és a fehérek. A meccset Hajdú Lajos, a piros-kékek volt kapusa vezeti. Szimcsák István pályaedző, az egyik padon ül. Mellette a cserejátékosok, többségükben az első keret tagjai. Távolabb, a terem sarkában azok az ifik, akik részt vesznek az edzéseken. Ők kellő távolból figyelik az eseményeket. Feltűnik közöttük a legkisebb Mészöly szőke üstöke. Szimcsák az átmeneti időszakról Szimcsák most az első ember a csapatnál. Mészöly az öregfiúkkal külföldön tartózkodik néhány napig, így ő helyettesíti. — Bevallom, nem arra számítottunk, hogy egymás között játszunk ezen a héten — mondta. —Sajnos, alulmaradtunk a teremtorna győri meccsein, így nem maradt más, mint az edzések. Pedig be akartunk jutni a döntőbe! — És miért nem sikerült? — Rengeteg sérültünk volt, s ma is jó néhányan maradtak. — Most marad a levezetés. Mindenki másképp csinálja. Vannak csapatok, ahol már el is kezdődött a szünet. A Vasasban hogyan gondolják a formaátmentést? — December 22-ig edzésben vagyunk. Kétnaponként gyakorolunk, mindig teremben. Sokat játszunk. Most is másfél órát focizik a társaság. Jelenleg az első keret 14 játékosa van itt, a többiek igazoltan maradtak távol. Egy ideig a meccset néztük, aztán újra a programra terelődött a szó. A piros-kékeknél úgy látják, hogy szükség van az idény meghosszabbítására. Január 3-án úgy akarnak kezdeni, hogy ne legyen senkin súlyfelesleg, s ne okozzon izomlázat a gyakorlás ... Hogy miképpen gondolták, erről így beszélt — két gól között, amelyek közül az egyiket Híress, a másikat meg Kiss lőtte — Szimcsák: — Az idény vége felé már ott tartottunk, hogy volt, amikor az első keretből tízen hiányoztak! A mostani edzések azt a célt is szolgálják, hogy az egészségesek mellett a visszatérők, ha óvatosabban is, szintén gyakoroljanak. Jó példa erre Kiss László és Izsó. Most már ők is itt vannak társaik között és játszanak. Nem is akármilyen akarással. A Vasas december végi terveit így foglalja össze a pályaedző: — Minden játékossal megbeszéltük, hogy a mostani időszak nem a lötyögésé! Mérkőzésekkel tartjuk a speciális állóképességet. Észre sem veszik a csapat tagjai, hogy menynyit futnak a másfél óra alatt. Ez a négy mezőnyjátékost foglalkoztató teremfoci nagyon jól ébren tartja a versenyszellemet. A rövid szünetben mindenkinek mozogni kell. Súlyfelesleggel nem lehet visszajönni januárban! Kiss vallomása a kispadon Kiss László kiállt a játékból, de csak néhány perce van, mert visszakészül. — Mindkét bokám fájt, s most sem az a jaj, de tökéletes, de úgy érzem, szükség van a mozgásra — vallja. — Milyen ez a „levezető szakasz” Kiss László számára? — Olyan, mint a két félidő közti tíz perc szünet Van, akinek nem jó, hogy abbahagyja, másoknak meg valóságos áldás, mert rendbehozza. Én ez utóbbi esethez tartozom. Kellett ez a kis csend. S hogy megcáfolja, gyorsan beáll játszani, mert az ellenfél, ahol Leboniczky, Rácz, Pecha meg a többiek játszanak, két góllal elhúzott. Egyenlítés után újra Kiss Lacié a szó: — A kétnaponkénti meccsek nagyon jók. Észre sem vesszük, a másfél órát szinte egyfolytában végigfocizzuk. Jó ez a teremfoci mindenre, ami csak kell az erőnléthez, de a futball más elemeihez is. Az ünnepeket a szüleimnél, Taszáron töltöm, aztán már jön is a folytatás. Ígérem, ha labda nem is lesz velem, de futkosok. Van terep arrafelé is. Újra elrohan, mert most már dűlőre kell vinni a meccset. A pad nem marad üres. Birinyi István foglalja el Kiss helyét. — Látjuk, hogy nagyon igyekszik. És a szünetben? — Készülök az államvizsgára! Januárban nehéz időszak lesz Szegeden. Tanulni kell. Minden további részlet felől elzárkózik. Hja, egy kicsit babonás... A futballról azonban szívesen beszél. — Jobb tavaszunk lesz, mint az elmúlt ősz volt — mondja határozottan. — Nem lehet annyi sérültünk, mint a most zárult szakaszban. Egész biztosan elérjük a kitűzött célt, ott leszünk a dobogó közelében. A meccs fél tizenkettőkor ért véget. Kissék 10-6-ra nyertek. Hogy valóban „vérre” ment, arra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy egy vitatott szöglet miatt Rácz és Leboniczky alaposan „felkapta a vizet”... De hát örök igazság: a győztesnek és a bírónak mindig igaza van. (Ezúttal valóban így is volt.) Néhány percet az irodában töltöttünk. Rozner Győző technikai vezető már januárnál tart a naptárban. — Irakba szóló meghívás érkezett a közelmúltban — mondta. — Bagdadba hívnak két mérkőzésre. Az időpont január 27. és 29. Ez már véglegesnek tekinthető. A többi terv készül. Varga Béla