Népsport, 1983. december (39. évfolyam, 285-310. szám)

1983-12-28 / 307. szám

XXXIX. 307. * 1983. december 28. HÁMORI TIBOR CIKKSOROZATA AZ ÍRORSZÁGI LÓRABLÁSRÓL 3. A Ba­lymany-mentelepen Dublinban arra kértem Lord Killanint, hogy adjon egy inter­jút, hiszen ő is az ír lótenyésztés szakembere. Oké, egyezett bele, hívjon fel holnap telefonon és megbeszéljük az időpontot. Más­nap, Lady Killanin vette fel a kagylót és közölte, hogy a férjét kórházba szállították, megint a szíve rakoncátlankodott. A NOB egykori elnökének már volt szív­­infarktusa. A Fairyhouse-lóver­­senypályán lett rosszul, éppen a fia — Michael Morris, becenevén Mousy — hajtott a pályán, ami­kor a lelátón rosszul lett. Men­tők, kórház, gyógyulás... És most ismét... Pedig Lord Kil­lanin tudott volna mesélni. A kisujjában van az ír lótenyésztés, amely egyébként az ország leg­jövedelmezőbb exportja, hiszen évente nyolc aukciót tartanak a külföldieknek és a 24 napon 240 millió font a bevétel. Különben is, a lótenyésztés fejlesztése ér­dekében létrehoztak egy állami bizottságot, amelynek ő lett az elnöke. Hogy mit nyilatkozott volna Shergar-ügyben ? A leo­­pardstown-i versenypályán már korábban szenvedélyes szavakkal foglalta össze Írország aggodal­mát: — Az isten szerelmére, könyör­­gök mindenkinek ezen a szige­ten, tartsa nyitva a szemét és fi­gyeljen az ír­­ósportra, a világ­ban szerzett tekintélyünk nevé­ben! Remélem, Lord Killanin már jól érzi magát és otthon van Lansdovyne Road-i házában. Joe barátom most összehoz egy ismerősével, aki hajlandó arra, hogy elvigyen a Ballymany­­méntelepre. Talán ott kell élni ahhoz, hogy ezt értékeljük. A bűnügy óta ugyanis idegen nem teheti be a lábát, az újságírótól pedig valósággal rettegnek. Mi viszont a Hotel Victor bárjában leülünk és kidolgozzuk a hadi­tervet. — Majd a barátnőmet keressük az irodában — mondja „össze­esküvő” társam, Teresa —. Ha kérdezik, maga kicsoda, hát az én vendégem, aki egy szót sem ért angolul. — Jó, de holnap szombat van. — Tudom, nem dolgoznak, így legalább nem ütközünk ellenőr­be! Az ír bárzongorista örökzöld slágereket játszik és kellemes hangon énekel. A falakon beke­retezett festményeket látni, bár­ki megveheti őket. A legtöbb férfivendég vörös hajú és so­vány. Mindannyian forró whis­kyt isznak. Ez itt a népi ital. Egy pohárba whiskyt öntenek, a cit­romszeletekbe szegfűszeget szúr­nak, bele egy kis cukor, majd az egészet nyakon öntik forralt víz­zel. Nincs bódító hatása, öt-hat pohár meg sem kottyan. Én azon­ban egy Guinness-sört rendelek. Ismerős a név? Mintegy harminc évvel ezelőtt a több mint száz­ötven éves dublini sörgyárba be­ment valaki a tulajhoz: — Mr. Guinness, akar ön híres lenni? Én kitaláltam egy köny­vet, amelyben megírnánk, ki mi­ben a legjobb a világon. Tudja jól, hogy sokat vitatkoznak az emberek a különböző marhasá­gokon és nincs hová fordulniok. Hát a mi anyagunk döntene! A Guinness Book két évvel ké­sőbb, 1955-ben jelent meg elő­ször, az idén pedig már 24 nyel­ven és 50 millió példányban. A könyv tartalmának 25 százaléka évente változik. A sörgyárnak ma már hatezer dolgozója van. S ha már itt tartunk: a könyv sze­rint a világ legdrágább lova Con­quistador Cielo, 40 amerikai rész­vényes tulajdona, 36,4 millió dol­lár értékben. Hogy Shergar még ennél is többet ér? Ó, igen, de hol van, az isten áldja meg a vi­lágot?! Kih­ullenen át, Newbridge-től nyugatra autózunk, a japán ko­csi megmássza a nagy dombot, majd gyönyörű panoráma tárul a szemünk elé. Egyelőre azonban csak birkákat és teheneket lá­tunk, mintha a lovakat eldugták volna előlünk. Ez a terület egyéb­ként a The Curragh of Kildare, az ír lótenyésztés hazája. Egymás mellett állnak a hatalmas mén­telepek. A festői zöld legelők minősége — főleg gazdag kál­­ciumtartalma —, s a lótenyésztők hagyományos szakmai tudása ar­ra kényszeríti a világ leghíre­sebb versenyló-tulajdonosait, a Sangstereket, a Firestoneokat és az Aga Khanokat, hogy ebben az országban vásároljanak és te­nyésszék tovább lovaikat. Az ír telivéripart — amely 20 ezer em­bernek ad munkát — 500 millió angol fontra becsülik. Csak a fe­dezésre behozott kancák révén egy év alatt mintegy 100 millió fontot keresnek. Az írek azonban most nagyon oda vannak, Sher­gar elrablása miatt félnek a nem­zetközi bizalomvesztéstől. Nos, már látszik a Ballymany­­méntelep, ahonnan elrabolták a világhírű lovat. A Toyota fékez, mert előtte még megnézünk va­lamit. Teresa egy alacsony, taka­ros épületre mutat: — Látja, ez a világ egyetlen zsokékórháza. Mert, ugye, a ver­senyeken sok a sérült és nálunk rengeteg a pálya. Itt több kórte­remben, húsz ágyban fekszenek az „áldozatok”. A Memórián Hospitalra már csak visszatekintünk, s szépen odagurulunk a méntelep kapujá­hoz. Innen vezették ki Shergart és Fritzgerald főlovászt. De most egy vastag lánc köti át a korhadt fakapu derekát. Bepillantok a hosszú, keskeny útra, amely az istállókhoz, a boxokhoz vezet. Csak kívülről nézhetem? Nem lesz sztori? Teresa megsajnál, odamegy a kapuhoz, megrázza a láncot és csodák csodája, a vas­­darab leesik a földre. Hohó, itt ilyen biztonság van? Nem tanul­tak a történtekből? Mit ér a táb­la, hogy tilos a bemenet? Gon­dolják, hogy a szomszédos kato­nai börtön smasszerei segítséget nyújtanak egy újabb rablás ese­tén? Nem az én gondom. Egyelő­re örülök a „betörésnek”. Teresa beül a kocsiba, én kitárom előt­te a hatalmas kaput. Szerencsé­re nem lát bennünket senki. Vagy csak azt hisszük? Egyelőre simán megtesszük a nyolcszáz métert, amelyet a rablók is meg­tettek azon a februári éjszakán. Néma csend honol a világhírű méntelepen. A páncélozott, ki­párnázott boxokba­n pihennek a lovak. Bezzeg, ha tudnák, hogy idegen van a közelükben. Mióta elvitték a „királyt”, egyre nyug­talanabbak. Százan vannak két­éves korig és még kilencven kanca, illetve egy csődör — Ni­’ sapur — lakik itt. Az utóbbi ló fedezési tarifája ötezer font. Min­den lóért heti nyolcvan font el­tartási költséget fizet a gazdája. Negyven istállófiú dolgozik a te­lepen, van igazgatójuk, mened­zserük, könyvelőjük, titkárnőjük. Csak most nem látni senkit, sze­rencsére. Azaz, egy úr jön fe­lénk! — Baj van — súgja Teresa —, Jim Fritzgerald felfedezett ben­nünket! — Nagyszerű, tőle rabolták el Shergart, legalább nyilatkozik! — Isten őrizz — ijed meg a kísérőm —, el ne árulja, hogy újságíró, képes kihívni a rend­őrséget ! Fritzgerald már mellettünk is áll overallban, kisportolt, közép­magas, göndör hajú, morc férfi. — Maguk mit keresnek itt? — A barátnőmhöz jöttem — mondja Teresa —, de nem talá­lom. Pedig azt mondta . .. A főlovász közbevág: — Szombaton nem dolgoznak! Rám néz, valami gyanús neki, de meg sem mukkanok, meg­ígértem és tartok is tőle. — Az úr velem van — oldja fel a feszültséget Teresa, mintha ne­ki joga lenne ide valakit is be­hozni —, de már megyünk is! — Shergar — ejtem ki a szá­mon. — Igen — válaszol halkan és bánatosan Fritzgerald —, ki tud­ja, él-e még? Én mindenesetre reménykedem. És udvariasan tuszkol kifelé, mutatja, merre van a kapu. Mi­közben gurulunk az úton, megint arra gondolok, hogy ugyanitt vit­ték el őket. Teresa odakint fé­kez, mert látja, hogy nem csuk­tuk be a kaput, nem helyeztük vissza a „biztonsági” láncot. El­végzem ezt a feladatot. Fritzge­­rald messziről néz. Talán most ugrik be neki, hogy illetéktelenek jártak a méntelepen. Télük — mondom magamban. És az autó máris száguld, ha nem is a két­száz kilométerre lévő veszélyes Belfast, hanem a Curragh-lóver­­senypálya felé ... Következik: A felügyelő vallo­mása. A Ballymany-méntelep bejárata a rablás utáni napon .. . NÉPSPORT 9 Súlyemelő KEK? Egy és a Magyar Kupáról Felvonták szemöldöküket az esztendő elején a súlyemelő-szakemberek, amikor meg­hallották: az idén nem lesz csapatbajnokság, ha­nem a Magyar Kupa versenysorozata helyettesíti. Szinte mindenki kételkedett abban, hogy beválik az új forma ... Valljuk be, a kétkedés jogos volt és maradt is, mert a Magyar Kupa sorsa meglehetősen követhe­tetlen. A versenyzőknek a sorozat hat fordulója közül legalább négyen kellett elindulniuk, hogy teljesítményük értékelhető legyen. Volt, aki csak az első két fordulóban indult, utána szünetet tar­tott, majd az utolsó két fordulóban biztosította helyét a legjobbak között. Így aztán természetes, hogy a végső sorrend csak az utolsó kör után ala­kulhatott ki, s így az ellenfelek eredményeinek hiányában az élre törők nem tudtak hajrázni, nem tudtak taktikázni. De ez lenne még a kisebb baj, a másik, a na­gyobb, hogy az év legjelentősebb versenyei, az EB és a VB nem számítanak bele a Magyar Kupába. Mondhatnák a szakemberek, hogy ezen csak a legjobbjaink indulhatnak, maximum tízen. Ez igaz is, de legjobbjaink így hátrányba kerülnek, mert ők nem a kiemelt hazai versenyekre készülnek — joggal —, hanem a legnagyobb versenyre, a VB- re. Jó lenne, ha a jövő évi kiírásban ezt a kérdést tisztáznák, s beszámítanák válogatottjaink olim­piai és Európa-bajnoki teljesítményét a Magyar Kupába. Különben az a fura helyzet alakul ki, mint ebben az évben. Az idén a tatabányai Ki­rály László nyerte a Magyar Kupát, aki nagyon tehetséges, sokat fejlődött ebben az évben, de nem ő a legjobb magyar súlyemelő. Ezt a címet 1933-ban a diósgyőri Jacsó József érdemelte ki, aki nemcsak világbajnoki ezüstérmet szerzett, ha­nem országos rekordok egész sorát javította meg. De VB-bronzot hozott Moszkvából Barsi László is, akinek a harmadik hely jutott. Sokkal rosszabbul járt ifjúsági világbajnokunk, a békéscsabai Bökfi János, aki kevés versenyen indult, s általában kö­zepes formában — mivel Kairóra készült, ahol a lökésben nyert is —, mert neki csak a tizenhete­dik hely jutott... Ki m­incálm­átnl” eltekintve valós sorrendet . „aprosakOkiot ámlott fel a Magyar Kupa, hiszen az első tíz helyezett között csak válogatott kerettagokat találunk, s közülük nyolcan túllép­ték a magas szintet jelentő 7000 pontot. Meglepe­tés viszont, hogy a budapesti súlyemelők ismét nagyarányú vereséget szenvedtek, ötvennégy ver­senyző volt ugyanis az idén, aki legalább négy versenyen indult, közülük mindössze kilencen fő­városiak, s egyedül Hlavati Andrásnak (Bp. Hon­véd) sikerült beverekednie magát a legjobb tíz közé. Feltétlenül a kupa létjogosultsága mellett szól az a tény, hogy folyamatos versenyzési lehetősé­get biztosít versenyzőinknek, s lehetőséget adott a válogatott kereten kívül készülőknek, hogy le­győzzék a legjobbakat. Ezáltal élesedett a harc, s többen is közelebb kerültek az élvonalhoz. A Magyar Kíina külföldön is nagy érdeklődést a magym kupa váltott ki, s több országban el­­határozták, hogy hasonló versenykiírást tesznek közzé, s másutt is megrendezik a nemzeti kupá­kat. A Nemzetközi Súlyemelő Szövetség is támo­gatja az ötletet, sőt, már a továbblépésre is gon­doltak. Amennyiben másutt is megrendezik a Ma­gyar Kupához hasonlókat, akkor rövidesen kiírják a Kupagyőztesek Európa Kupáját. Egy magyar öt­let tehát ismét világhódító útra indul... Remél­jük, a kezdeti hiányosságokat a szövetségben kor­rigálják, s akkor kész receptet tudunk átnyújtani mindazon szövetségeknek, amelyek érdeklődnek javaslatunk iránt. (Cser Kovács) Mégis lesz Forma-1 Budapesten ? Néhány nappal ezelőtt hírt adtunk arról, hogy a Nem­zetközi Autós Szövetség pénteki ülésén úgy döntött: az 1984. október 7-én meg­rendezésre kerülő Forma-1 -es autós gyorsasági futam házi­gazdája a Nürburgring lesz, Budapest elöl elnyerve a rendezés jogát. Utóbb kiderült, hogy az el­ső információk tévesek­­vol­tak. A 7-i futam valóban a Nürburgringen rajtol majd, de ez még nem zárja ki, hogy Budapesten is felbőg­jenek jövőre a motorok. Ernst­ Huppert, a zeltwegi Forma—1-es Grand Prix­­pálya igazgatójának nyilat­kozata szerint ugyanis:­­ A FISA a nürburgringi futam előtt egy vagy két hét­tel korábban megrendezésre kerülő világbajnoki vetélke­dés lehetséges házigazdája­ként jelenleg is nyilvántartja Budapestet. Ebben az ügy­ben csak január közepén várható végleges döntés, így tehát változatlanul bi­zakodhatnak a sportág hazai szerelmesei: 1984-ben talán valóban ellátogatnak Buda­pestre a világ leggyorsabb autósai .

Next