Népsport, 1983. december (39. évfolyam, 285-310. szám)
1983-12-27 / 306. szám
6 NÉPSPORT „SZERENCSE LE" - EZ VOLT A JELSZAVA Száz esztendeje született Kvasz András, a magyar repülés kiemelkedő személyisége Másfél évtizede immár, hogy a szerzőt a munka — s nem utolsósorban az érzelem — milliónyi szála köti szerkesztőségünkhöz. Békés megyei tudósítóként jószerivel nap nap után küldte híreit, beszámolóit, cikkeit viharsarki területéről, ahol egyszerűen nem volt számára felderíthetetlen ügy, kibogozhatatlan csomó. Villámcsapásként, kivédhetetlen átokként tört rá a betegség, éltető eleme, a világ elsötétült előtte. Az újságírói ösztön azonban így, világtalanul is hajtja mind előbbre, s előbbre. Továbbra is láttatni akarja azt, ami előtte már láthatatlan. Dolgozik, elképzelhető és gyakran elképzelhetetlen áttételek segítségével írja könyvét Békéscsaba testnevelésének és sportmozgalmának történetéről. A készülő kötetből közlünk egy részletet. E régi könyvben található Nagyanyámtól kaptam, ő pedig bátyjától, az egykori aviatikustól. A negyedik lapon, szemközt az első fejezet indító soraival ez a bejegyzés olvasható: „Minket, az eperjesi tanítóképző egykori növendékeit, akik az ötvenéves találkozóra jöttünk össze Budapesten, örömmel tölt el körünkben látni hős Kvasz András repülőgép-konstruktőrt és úttörő repülőt. Mi láttuk Eperjesen 1913- ban az ő félelmet nem ismerő, bátor kísérletezését és tisztelettel adóztunk neki akkor is, most is. Állítjuk, hogy az aviatikához, illetve a mai kozmoszrepüléshez, annak sikeréhez ő is hozzájárult. Budapest, 1961. augusztus 20.” És tizenkét aláírás. Ezek a meleg sorok annak a férfiúnak szóltak, aki a fővárosban, a kispesti út melletti Rákos-mezőn a pilóta-gépépítők második generációjához tartozott. Tehetségére, bátorságára, nagyszerű eredményeire jellemző, hogy már harminckét éves korára lexikoni „adattá” vált. Több mint kilencven évig élt, ám több tövis jutott neki, mint babér. Arcvonásait nem öntötték bronzba, ma is álló szülőházának oldalán nem díszeleg emléktábla, egyetlen repülősklub sem viseli nevét, de a szakmabeliek a magyar aviatika hőskorának legjelentősebb személyiségei közé sorolják. Alakjának felidézését az teszi időszerűvé, hogy 1983-ra esett születésének centenáriuma. Kvasz András aviatikus pályafutását a korabeli Békés megyei újságokban és repüléstörténeti munkákban — a kezdeti szárnypróbálgatásoktól az 500 méteres magasságban végzett távrepüléseken át az I. világháborús bevetésekig — követhetjük nyomon. Békéscsabán látta meg a napvilágot 1883. november 21-én. A kovács- és lakatosmesterséget bátyjával együtt édesapja műhelyében tanulta ki. A századfordulót mindhárman Pesten köszöntötték, a Práter utcában mechanikai műhelyt nyitottak. A sebességet imádó, minden új iránt fogékony András sorsát a La Manche csatornát átrepülő Blériot 1909. őszi budapesti felszállásai és a zseniális konstruktőrrel, Zsélyi Aladárral történt találkozása döntötte el. Csakhamar „kitelepült” a rákosi rétre, Zsélyi mechanikusa lett, majd bátyjával Párizsba utazott és egy repülőgépmotorral tért haza. Mestere súlyos balesete után a megmaradt alkatrészekből állította össze első gépét. (Ezt még négy saját tervezésű masina követte.) A Kvasz II-vel 1911. augusztus 30-án este startolt és hurokrepülésben elszállt a Rákos fölött, majd szerencsésen földet ért. Teljesítményéért díjat kapott. A siker felvillanyozta, és segítőivel nyomban vidéki körútra indult. Az első állomás — mi sem természetesebb — Békéscsaba volt. Szülővárosa hősként ünnepelte a szeptember 21 — 24-i, majd a november 12-i bravúros bemutató repülések alatt. A sajátjai mellett több örökölt és átalakított monoplánnal — egy szárnyú géppel — járta be az országot. Az I. világháború kitöréséig nem kevesebb, mint 73 városban csinált propagandát a repülésnek. Gépei ée a törzs oldalán híres jelszava, a „Szerencse le” volt olvasható. A 4-es számú gépét sötétzöldre festette — mint mondta, ezzel a színnel a magyar repülés sötét helyzetét kívánta szimbolizálni. Az 1914 évi pöstyéni repülőnap után ő volt az egyetlen, aki — többszöri megszakítással — saját gépén repült haza Budapestre. Néhány nap múlva kitört az I. világháború. Behívták, felderítőgépet vezetett és csakhamar orosz fogságba került. Hazatérve, 1919-ben az ősi Rákos-mezőn a 3. Vörös repülőszázadnál teljesített szolgálatot. Csanádi, Nagyváradi, Winkler: A magyar repülés története című nevében további pályájáról így írt: „A Magyar Légiforgalomhoz került. Itt nehéz földi beosztása volt, és nem méltányolták addigi küzdelemes életpályáját. A felszabadulás után a békéscsabai repülőtér igazgató-gondnoka lett, innen ment nyugdíjba.” A leláncolt repülőember Miként a mondabeli Prométeuszt az istenek, őt a Horthy-rezsim láncolta földhöz. A vörös pilótát börtönbe zárták, majd egy tollvonással törölték az aviatikusok közül. A zaklatások elől hazaköltözött Békéscsabára, sógora házában mechanikus műhelyt rendezett be, azután egy autójavító-műhely mestere lett. Visszatérve a fővárosba, (protekcióval) bejutott a Szürke-taxihoz. Hosszú éveket töltött a volán mellett. Közben megnősült, három gyermeke született, de csak László fiát nevelhette fel. (Belőle viszont nagytudású elektromérnök vált.) Végre a 30-as évek elején egykori bajtársainak jóvoltából karnyújtásnyira került a repüléshez. A vadonatúj budaörsi légikikötőben kapott munkát. Arany vállapos repülőtiszti uniformisban, portásként kereste kenyerét... És mert ezt a tisztet iskolai végzettséghez kötötték, újra diák lett és negyvenhét évesen elvégezte a polgári iskolát. Nem is állt meg a tanulásban. Már túllépett az ötödik X-en, amikor kertészoklevelet szerzett. A sokat tapasztalt ember látta, hogy az ország egyre jobban rohan a II- világháború felé, ismét hátat fordított a fővárosnak. Kis házat vásárolt a békési tanyavilágban, ott kezdett el kertészkedni, ott telepített faiskolát. Újjászületve A felszabadulás után részt vállalt a csabai repülőtér újjáépítéséből. A Viharsarok című lap munkatársainak 1947 februárjában a következőket nyilatkozta: „Az MKP javaslata, mely szerint hozzuk rendbe a repülőteret, csak nemrégiben hangzott el a Nemzeti Bizottság ülésén. Én is ezt javaslom. Kapcsolódjunk be a hazai légiforgalomba. Ilyen nagy reptér, mint a békéscsabai, nincs sehol az országban. Élni kell a lehetőséggel!” Javaslatát megfogadták. Az igazgatása alatt álló repülőtéren le- és felszálltak az utasgépek Az „öreg Sast” 1950-ben a kevesek egyikeként nagy megtiszteltetés érte. Megkapta a francia Tissandier-diplomát! Ami pedig szülővárosának repülőterét illeti, nemvédett. Ez az óriási térség ejtőernyősök, vitorlázók és motorosrepülők bázisává vált. Légterét hasította gépével többek között a kozmosz magyar hőse, Farkas Bertalan és Magyari Béla is. Amikor Szarvas szülötte, Székely Mihály Bécsújhelyről Pestre repült, a késő esti órákban hatalmas máglyát gyújtott, ezzel vezetve a rákosi reptérre jóbarátját. Amikor pilótatársai — az akkori időkben tetemes summának számító — 2 ezer koronában akarták megszabni a bemutató repülések tiszteletdíját, ő „ellenzékbe” vonult. Kijelentette: ha csak egy tábla szalonnát kap, akkor is felszáll, hogy segítse a magyar aviatika ügyét! Olyan utódokat nevelt, mint a kitűnő Minár Gyula és a húszas évek végén az Atlanti-óceánt német géppel átrepülő Risztics János. A békéscsabai aviatikusokat is támogatta. Tevékenyen részt vett Osgyán 111 gép építésében, és addig agitálta az otthon kísérletező Botyánszki Mihályt, míg az Pestre költözött és ott alkotta meg kitűnő monoplánjait. Akik ismerték, jól tudták, kitűnő elbeszélő, aki izgalmas repülőkalandjait utánozhatatlan, közvetlen stílusában, mély öniróniával meséli el hallgatóinak. Megírták róla hogy a század elején több kerékpár-, majd motorkerékpár-, később pedig automobilversenyen rajtolt. Azt viszont csak a hozzá közel állók tudták, hogy versenygépből átalakított kerékpárján micsoda teljesítményekre volt képes . .. Túl hatvanadik életévén rendszeresen megtette két keréken a Békés—Békéscsaba— Budapest közötti, mintegy 215 km-es távot. Amikor a MASZOVLET-től nyugdíjba ment, nem sokáig tétlenkedett. Kettős ünnep... A budapesti kertészeti vállalat dolgozójaként előbb a Hanságban tevékenyke-dett, majd a főváros park- jait gondozta. Vitalitására, jellemző: nyolcvankilenc évesen is vállalkozott a nem kis megterhelést jelentő brüsszeli útra. 1973. őszén a köztiszteletben álló, mindig vidám, szívós, elpusztíthatatlan erejű aviatikus tüdőgyulladással ágynak esett. Kilencvenedik születésnapján a kórház falai között kis ünnepséget rendeztek számára. Köszöntötték a szülőváros Békéscsaba, a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium, a Magyar Honvédelmi Szövetség és a Közlekedési Múzeum képviselői, akik kitüntetést és ajándékokat adtak át a veterán pilótának. Sajnos, a gondos orvosi kezelés sem segített: néhány hónap múlva, 1974. január 27-én örökre lehunyta szemét. Azon a repülőtéren, amelyen hetvenkét évvel ezelőtt nagysikerű fel- és leszállásait végezte, jövőre, két sikeres „mini VB” után — motoros műrepülő-világbajnokságot rendeznek! Biztosra vesszük: a viharsarki emberek ezt a páratlan sporteseményt összekapcsolják a Kvasz-centenárium megünneplésével. Machalek István XXXIX. 306. ♦ 1983. december 27. Megosztanám a dobogót... Tekézés . A nem olimpiai sportágak versenyzői közül kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy zsinórban nyertek világbajnokságokat. Csányi Béla viszont olyan sportember, akinek tiszteletére négyszer hangzott már fel a Himnusz. A négyszeres világbajnoktól néhány kérdésre kértünk választ. Ha kiválna az FTC- ből, bizonyára jó néhány hellyel hátrább kerülne a csapat a bajnokságban. Foglalkozott ezzel a gondolattal? — Ugyan. Én már tizenöt éve tekézem a Fradiban, elképzelni sem tudom, hogy klubot változtassak. Egyébként nem egyértelmű, hogy csupán az én teljesítményemmel állunk előkelő helyen. A zöld-fehéreket velem együtt emlegetik, a produkció csapatmunka. Sokkal jobbak az eredményei, mint a többieké. Hogyan éri ezt el? — Nekem a tekepálya az igazi munkahelyem. Anynyit gurítok, edzek, amenynyit csak tudok. Számomra nincs kis verseny, mindegyikre egyformán komolyan készülök. Soha nem hanyagolom el a futást és az úszást sem. Én nem hiúságból mérlegelek . . . Persze, már annyit mondogatták, hogy magam is elhiszem , ritka akaraterővel rendelkezem. 4- Na és hogy áll a tehetséggel? — Azt a szakvezetés és az edzőm mondhatja el, én nem. Mindenesetre a négy arany már jelenthet valamit. 4 Ellenségei vannak? — Miért lennének? A klubtársaim hallgatnak rám, nekem ez a lényeges. 4 Milyen súlya van a VB aranyéremnek a többi élsportoló között? — Nem sok. Legalábbis nem érzem. Aki nem olimpiai sportágban szerez VB- aranyat, azt nem nagyon respektálják. Én más sportágbeliek között amolyan szürke eminenciásnak érzem magam. Barátai vannak a világbajnokok között? — Nincsenek, mondom, a tekézést szerintem lenézett sportnak tartják. Tulajdonképpen mostanában kezdik elismerni, hogy nem is könnyű sport, és nemcsak gurigázni járunk a pályára. Barátaim csak a Fradiban vannak, más egyesületbeliekkel nem érek rá kapcsolatot tartani, de nem is hiszem, hogy igényt tartanak rá. Ha az esélyeket kellene latolgatni: mit jósol magának a következő évi VB- re? — Csak tippelni ne kelljen! Én inkább a gyakorlatban mutatom meg, mire vagyok képes. — Mit tenne az életében az első helyre? — Megosztanám a dobogót a tekézés és a család között. U. Gy. Emlékplakett a társadalmi munkáért Gyakorta esik szó manapság az élet minden területén a társadalmi munkások megbecsüléséről. Ha van terület, amely sokat köszönhet az önzetlen „közkatonáknak”, akkor az leginkább éppen a testnevelés és sport. Az önkéntes munkavállalók nélkül aligha zajlanának az alacsonyabb szintű bajnokságok, akadozna a tömegek testnevelése, elsorvadna a kisebb települések sportja. Éppen ezért elismerésük, megbecsülésük közügy. A SZOT testnevelési és sportosztálya ennek jegyében tett gesztust a közelmúltban, s új emlékplakettet alapított mindazok számára, akik élen járnak a dolgozók sportjának szervezésében. Közel húszezer társadalmi aktivistáról van szó, az ő elismerésüket hivatott szolgálni a Testnevelés és Sport Emlékplakett. Az alapítók nemcsak azokra gondoltak, akik a szakszervezeti sportban tevékenykednek, hanem mindazokra — így a társszervek aktivistáira, vagy külföldi szervezetek képviselőire is —, akik jelentős érdemeket szereztek a munkahelyek, üdülők, lakókörzetek, szakmunkásképző intézetek sportjának fellendítésében. Az emlékplaketthez oklevél is jár, s mellé tárgy- és pénzjutalom adható. Mindez apró figyelmesség, de nagyszerű új lehetőség a társadalmi tevékenység elismerésére.