Népsport, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-06 / 4. szám
érően, nem nyertük meg az Alkotmány Kupát. Ezért élen is szeretnénk játszani, de — sajnos — nincs érmünk. — Értettem — szól közré a közművelődési előadó. Körülnézünk, hátha a.árnyékon találunk tornaérmet. Elvégre más sportig bar is vendégségbe já■unk. Atlétáink például a Taurus jóvoltából a gyáriak alakján gyakorolnak. A Somogy megyei Csokolytavisontáról származó Pei Imre érkezik. Szokásos esti programjához készülőük, sakkot kölcsönöz ki. — A nyelvtanulás melett rendszeresen sakkozom. Idanaza a falumban helyeztem el nyagam a fehérekete kockáknál. Vajon miként értékeli a Kerepesi úti szállón látotakat Gailai József vállalati sportszakelőadó ? — Tizennyolc szállónk közül az egyik legsportszeretőbb társaság itt lakik. Számunkra sem mindegy, ha a lakó,a kocsma hegek a testmozgást részesítik előnyben. Tapasztalataink szerint a szabaidő igen hasznos kihasználása közösségformáló erőt is rejt magában. Vidékről érkezett dolgozóink a sporton ke■esztül társaságba kerülnek, s közös élmények hatására barátságok szövődnek. Egyegy szálló összetartó pillérei lehetnek a rendszeresen megrendezésre kerülő házibajnokságok, vagy a napi szórakozást jelentő gyakorlások. A jövőben bővítjük a sportolási lehetőségeket, berobikot, tollaslabdát és gyakoribb természetjárást kívánunk szervezni. A sikerben biztosak vagyunk, mert az érdeklődés ezekre az újdonságokra is megvan. Későre jár, a kaucsuklabda pattogása megszűnik, a sakkozóit is összeszedik a figurákat és leadják a készleteket. A szálló lakói pihenőre térnek. Közülük néhányan talán a sportról álmodnak. Dániel Tamás sport fiatalember megérti a lány sportrajongását, s mivel izeni akar, a legnagyobb meggyőzősel tesz vallomást arról, hogy bolona bokszért és mindennemű sportért, hogy a szív ügyesbajos dolgai csakis abjai szereplőinek szempontjából eriik. Uni válasza azonban némi csalót okoz neki: — Tökéletesen egy véleményen vanik — szólt Uni Hansen — a francia tsz. kitűnően edzi a lábakat...” Találkozásaik gyakoribbakká válnak, s a szép napon Uni lakásuktornaszobáan fogadja Jerome-t. ... a lányt a tükör előtt találta, be: hatalmas bőrkesztyű, a karja behajv a, bokszállásban fogadta. — Novégre, hogy itt van — kiáltott íje. — Úgy örülök. Most mindjárt zszleckét ad nekem. Szeme csillogott az örömtől, beszédben az öklével bele-belevágott a sembe. Jerome időt akart nyerni, de Unin hagyta: — Most mutassa meg, hogy védi az úr, ha jobb kézzel az állát veszem céls ugyanakkor bal lábbal a maga karabjába térdelek? — Mit? Hogyan? — hápogott Jerome... — Vigyázzon, támadok! Védje magát! Jerome-nak csöppet sem volt kedvére a játék. Azt ajánlotta Untnak, hogy cább gondoljon valamire, vagy valakire, s ő kitalálja majd, hogy kire, mire gondolt. — Mi ez — szólt Um megvetően. — Ez nagymamáknak való játék. Vigyázzon! Támadok! Rávetette magát, elhalmozta ökölcsapásokkal. A derekát, a vállát csapkodta, megdolgozta szánakozás nélkül. A sport hevében forró arca odaért Jerome arcához, hozzásimult, s mikor a hátát döngette, fél karjával egész magához ölelte, szinte a szívére szorította. — Kegyelem — nyögte Jerome, akit ez a testközel egészen elkábított. Uni nem szólt, egyre csak ütötte. Jerome nem mert védekezni, félt, hogy fájdalmat talál okozni a lánynak. Ő — sóhajtott magában két horogütés között —, micsoda gyerek! Végre Uni abbahagyta. Megkegyelmezett. — Elég jó szvingem van — szólt aztán. — De Lausanne-ban a tréner azt mondta, hogy az uppercutomat még ki kell dolgoznom. Kissé gyenge. Nem? — Igen, de — válaszolta Jerome a bordáját tapogatva — azt hiszem, az ilyen... az ilyen karcsú kacsáknak ... Nem fejezhette be, látogatót kaptak.” A sport örömei közül a sízés sem maradhat ki. Jerome tisztában van bizonyos alapfogalmakkal, de a norvég fiatalok, seni is mesterek hozzá képest. „Lábán hosszú sárga fatalpakkal, fején gyapjúsapkával, amely lecsúszott a szemére, szeme a hidegtől kidagadva, a síelők és ródlizók forgatagában. Jerome most értette meg Norvégiát, minden érzékével érezte és végre élvezte, hogy olyannak találja ezt a földet, amilyennek Párizsban elképzelte ... Kis tisztásra értek, s Uni hirtelen megállt. — Puff — kiáltott fel. — Most már nem tudom, hogy hol vagyunk. Beleszúrta botját a hóba, levette kesztyűjét, sipkáját, s megszokott mozdulatával hátrasimította a haját. Remegtek orrcimpái, az ajka szétnyílt. A hidegtől könnycseppek peregtek az arcán. Egy cseppet nyelve hegyével elkapott. Jerome kiejtette kezéből a botot. — Ó, milyen elragadó ön kisasszony — kiáltott fel. Egyszerre újra francia lett. — Mit mond? — kérdezte Uni, s hangja komolyra vált. Már nem mosolygott, ránézett Jerome-ra oly erősen, hogy annak a földre kellett sütnie a szemét. Most bizonyára megbántotta. Kétségbeesés fogta el. — Azt mondtam — dadogta —, hogy Norvégiában nagyon sok elragadó lány van... Uni még egyre nézett rá. Mintha arra várt volna, hogy még mond valamit. Jerome azonban hallgatott. Uni nevetésben tört ki: — Fura emberek a franciák — mondta.” A regény tele van ilyen jelenetekkel. Jerome andalgásra, szellemi játékokra, érzelmes pillantásokra vágyik, Uni pedig a férfiúi erő, a határozottság megnyilvánulásait várja. Tulajdonképpen néhány pillanattól eltekintve sohasem találkoznak össze. Szakításuk is sportszerű keretek között történik: 1.Bekopogtatott Uni ajtaján: — Jó reggelt, Uni. — Hello, Jerome. Egy nagydarab szőke lányt látott maga előtt, eléggé banális, északi típusú leányt, aki rossz francia dohányt szítt, s a tükör előtt gimnasztikai gyakorlatokat végzett. Úri a kezét nyújtotta, együttérzően, őszintén. — Hogy van szegény Jerome-om? És folytatta a tornát, amelyben épp a lábak vízszintes nyújtogatásánál tartott. Jerome alig ismert rá ebben a tornászlányban az ő Untjára. Félénken eldadogta, hogy rosszul aludt, hog fáradt, hogy úgy látszik, mz északi klíma nem való neki... — Sokat kell tornáznia — szólt közbe Uni. — Nem valami erős férfi. — Én? — szólt Jerome sértődött hangon. — Biztosítom, Franciaországban ... Uni abbahagyta a gyakorlatozást és szánalommal teli tekintetet vetett rá. — Jerome, maga sok mindent mond, de nem csinál meg belőle semmit. Amikor valamit tenni kéne, nem tud mást, csak nyafogni. Nem való hozzám. Vissza- adom a szavát! — Uni — kiáltott fel Jerome, mintha a harmadik felvonás nagy jelenetét játszaná. A leghatározottabban csalódott. Könynyekre, könyörgésekre, patetikus szavakra számított. És tanácsokat kapott a testgyakorlásra vonatkozólag.” Bedel száz éve született, de írástechnikáját tekintve modern írónak hat. Megjelentek költeményei, tanulmányai, de igazi sikereit regényeivel aratta. Nem a francia valóságot kutatta, hanem nemzetközi regényeket írt. Beutazta a világot, s élményeiről nem riportokban számolt be, hanem regényekben. Magyarországon is járt, jól érezte magát, de úgy látszik nem talált elég furcsaságot, mert rólunk nem írt elbeszélést. Művei ügyes lektűrök, amelyekre teljesen áll, amit maga fogalmazott meg róluk: „.. . S amikor hazatért, könyveket adott ki élményeiből, utazó író lett. Baedekert állított össze — a maga módján — a világról. Francia szemmel nézte az egyes népeket. S a népek nem ismertek magukra a könyveiben. Egyesek meg is haragudtak .. Ma már nem haragszik rá senki. S a Jerome szerelme északon című regényben is inkább nevetséges a pipogya francia főhős, mint a norvég szereplők. Lehet, hogy valójában ez volt a célja? Ardai Aladár . Fotóriporternőnk láthatóan izgatott lett, amikor megtudta, hogy kik lesznek riportalanyaink. A tükör elé lépett, megigazította hajfürtjeit, gondosan ellenőrizte szemhéjfestését, púderpamacsával véglegesítette sminkjét. Ha a szép nem képviselői közé tartoznék, talán engem sem hagyna hidegen a két bonviván külsejű ifjú. A két Rubold fiú közül bármelyikek lelkiismeretfurdalás nélkül fel merném ajánlani Rómeó vagy Luxemburg grófja szerepét. Gyanítom, Rubold Péter visszaadná a szerepet, ő más műfajban játszik. A Ferencváros labdarúgócsapatának a középpályása. Bátyja — Rubold Ödön, a Nemzeti Színház tagja —, viszont a világot jelentő deszkákon érzi a legjobban magát. A Rómeó és Júliában, Tibaldot, a Naplemente előttben a fiatal Clausent személyesíti meg. Mindketten a közönség előtt mutatják be a produkcióikat. Hogy melyiküknek könynyebb a helyzete? Ki tudja? Döntsék el ők! — Nehéz terep a futballpálya — véli Ödön. — Főleg az Üllői úti, ahol a legvérmesebb a közönség. Ha a kedvencek nem győznek, még a metrófogantyú is beröpül a pályára. — Ez azért nem jellemző — védi a szurkolókat Péter. — Szerintem jóval nehezebb a színész dolga. Bele kell bújnia másnak a bőrébe. A futballista csak magát tudja adni. • Más a futballpálya és más a színház közönsége. Vajon elcserélnék-e a szurkolókat a nézőkkel és fordítva? — Elcserélném — jelenti ki határozottan a középpályás. — A színházi közönség sohasem balhézik. Udvariasan megtapsolják a produkciót. Ha nem tetszik az előadás, akkor sem verik szét Thália templomát. — Irigylem a labdarúgóközönséget — sóhajt fel Ödön. — Milyen szép is lenne, ha egy-egy előadás után felhangzana a „Szép volt fiúk!’’ # Nemcsak „Szép volt fiúk!” van ám a pályán ... — figyelmeztetem az ifjú művészt. Bólint. —Vállalnám azt is. A mérkőzéseken sokkal nyíttabb a légkör, mint a színházban. Van néző, aki végigunatkozza a darabot és tapsol. Nincs véleménye. Akkor inkább jöjjön a fütty és a pfúj. Bár gyorsan kijelentem, gyűlölöm a pályákon egyre inkább elhatalmasodó trágár indulatokat. Szívesen átvállalnák-e egymás szerepkörét? A színész akart-e futballista, a középpályás kívánt-e színész lenni? — Tizennyolc éves koromig magam is aktív focista voltam — meséli Ödön. — A Tolnai Vörös Lobogó megyei I. osztályú csapatában középpályásként és befejező csatárként próbáltam szorgoskodni. A legszebb álmaimban válogatott mezben kergettem a labdát. Az álmok és a valóság nem találkoztak. Hamar rájöttem arra, hogy hiányzik belőlem az a tehetség, amely a csúcsok felé vezethet. A szerelem a foci iránt a mai napig nem veszett ki belőlem. Minden héten összejövünk művészbarátaimmal a Tabánban egy jó kis fociderbire. Meghívtak a színészválogatottba is. — Amikor a bátyámat nézem a színpadon, felmerül bennem a gondolat, hogy milyen szép is a színész mestersége. Nem tagadom, diákkoromban magam is belekóstoltam a színjátszásba — árulja el Péter. — A tolnai színjátszócsoport tagjaként többször is felléptem. Illyés Gyula Tűvétevők című darabjában én játszottam a főszerepet. • Megnézik-e egymást a pályán és a színpadon? — A vidéki mérkőzések kivételével Péter minden mécsesén ott vagyok. — Ödön valamennyi előadását megnézem. Az ember tragédiájában többször is láttam. • Hogyan ítélik meg egymás teljesítményét? — Először nem tudtam a darabot figyelni, csak a bátyámat láttam — vallja Péter. — Nem vagyok színházi szakember, nem mondok véleményt Ödön játékáról. — Én viszont annál inkább kritikus vagyok. Igaz, a fo-fcihoz mindenki ért — somolyog Ödön. — Úgy vélem, hogy az öcsémnél pszichés okokra vezethető vissza a mérsékeltebb játék. Hiányzik belőle az egészséges önbizalom, a jó értelemben vett vagányság. Kiválóan rúg szabadot, de ezt nem tudja róla senki. Túl önzetlen. Belső változást várok tőle. • Előfordul-e, hogy a labdarúgónak színészkednie kell a pályán? — kérdem Pétertől. — Nem árt, ha az ember el tudja játszani, hogy felvágták a 16-oson belül. Sajnos, hiányzik belőlem az ilyenfajta színészi képesség. Néhányszor kaptam is a fiúktól, hogynem tudok ügyesen „meghalni” a büntetőterületen belül. • A színész milyen „labdákat” kap a színházában? — vetem fel a kérdést Ödönnek. Kesernyés grimasz. — Egyre kevesebb „gólszerzési” lehetőséget kapok a kapu előtt — panaszkodik. — Sokkal több energia és ambíció van bennem, mint amit kívánnak tőlem. • Szerepálmokról faggatom őket. — Ha egyszer meghatározó embere lehetnék a Fradinak és a válogatottnak — sóhajt nagyot Péter. — Hamlet, Rómeó, Julius Ceasar... — mereng el Ödön. Világos, mindketten főszerepről álmodoznak! Kemény György A Rubold fiúk Péter és Ödön