Népsport, 1984. február (40. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-26 / 48. szám

8 NÉPSPORT Ismerik a Csizmás kan­dúrt? Biztosan ismerik. Szép mese. No, a napok­ban majd’ úgy éreztem magam, mint az a derék király, akinek hintójában ott ült leánya — hú, de gyönyörűséges! — meg De­geszbuksza herceg. Akik ahogy ott hintókáznak nagy sebesen, mert négy ló volt a fogatnak az elején, és za­bot reggeliztek, beérnek egy betyár nagy erdőbe. Kitűnő úton gördült a fo­gat, valószínűleg nem va­lamelyik magyar erdőgaz­daságban jártak tehát, amikor észrevesznek né­hány ténfergő favágót. (Le­het, hogy mégis magyar erdő volt az?) Kérdi a ki­rály, pontosan e szavakkal — Grimm könyvéből má­soltam ki — „Ugyan kié ez a rengeteg erdő, ahol eny­­nyi ember döngeti a fát?” — „Hát, bizony ez Degesz­buksza hercegé” — így a favágók, akik nagy huncu­tok, mint utóbb kiderül, de most ugorjunk vissza az erdőből a valóságba. A hintó elé, amelyben én utaztam, legalább hetven ló volt fogva, s mind szu­perbenzint reggelizett. Szinte röpültünk ki Debre­cenből. Ebesre tartottunk, a Hunyadi téesz irodái fe­lé. Szép, napos délelőtt volt, nyújtogattam a nyakam a Skodában. Kérdem egyszer, ahogy elhaladunk mellette. „Ugyan kié ez a szép dísz­­faiskola?” — „Hát, bizony ez a Hunyadi téeszé.” Ha­ladunk tovább, előtűnik három lapos, kolbászhosz­­szú épület. „Ugyan kié ez az új sertésistálló?” — „Hát, bizony ez is a Hu­nyadi téeszé.” Bólogattam. Ez igen. Csupán egy helyen kaptam más választ. A vá­ros melletti ifjúsági sport­telepnél. „Ez nem a miénk, ezt csak használjuk.” Így érkeztem meg a me­séből a valóságba, a deb­receni Hunyadi Termelő­­szövetkezet irodáihoz. Az­zal az indítással szálltam reggel vonatra, hogy néz­zem meg, hogyan lehet jó tömegsportot művelni egy téeszben. S mert ennek a leglátványosabb példatára — úgymond — Debrecen­ben van, megváltottam a helyjegyemet a Szabolcs­­expresszre. Sportképek, fémtrófeák Mint már említettem, a nap gyönyörűen sütött, de fényessége­­nem vehette fel a versenyt a sok kupáéval, amelyek az elnök irodájá­ban csillogtak-villogtak. Megmondom becsülettel, gyanakodva néztem volna a különböző űrtartalmú fém­trófeákat, ha az előszobá­ban nem az a kép fogad, ami. De mert éppen képek fogadtak, méghozzá sport­­képek, színesek, keretesek, kérdőjeleimet kinn hagy­tam az ajtó előtt, hátha ott kiegyenesednek. Lássuk hát, hogy megy a sport a debreceni Hunya­diban? Boross Csaba, mint sportköri elnök, szeretne friss lenni, meg jókedvű, az eredményekhez ez passzol­na jobban, de mint elnök­­helyettes és főagronómus, fáradtnak látszik. Zárszám­adás és küldöttgyűlés van mögötte, egy kemény esz­tendő előtte. Meg egy fü­zet. Biztosan az a sportköri napló, mert az adatokat abból sorolja. — A Hunyadinak négy szakosztálya van, amelyek­ben az úgynevezett minő­ségi sportot űzik: lovas, asztalitenisz, labdarúgó és karate. No, de a maga té­mája a tömegsport, ezért jött, beszéljünk arról. Közbevetem, hogy ez a minőségi szektor is érde­kelne, de a sportkör elnö­ke már a téesz adatait so­rolja. — A Hunyadi hagyomá­nyos, átlag téesznek mond­ható. Ezer emberrel dolgo­zik 3600 hektáron. Földje­ink jók, sőt, az országban szinte a legjobbak, a régi kategóriák szerint 35—39 aranykoronásak. Tíz év alatt hétszer kaptuk meg a Kiváló Téesz címet. Fele­részben mezőgazdasági, másrészt meg melléküzemi tevékenységet folytatunk. Mit mondjak még? Tehe­neink 5000 literesek, van tízezer sertésünk meg vagy száz teherautónk, mert fu­varozunk is. A tagok kere­sete tavaly 4300 forint volt havonta. A traktorról leszállva nem megy — Sok téeszben csak nyűgnek tartják a sportot. Pénzpocsékolásnak. Miért vették ezt a nyűgöt a há­tukra? — Nem nyűg ez, csak ott, ahol az elnök vagy a ve­zetőség annak tekinti. A kezdéshez kell egy kis anyagi támogatás, az biz­tos, de utána, ha beindult a dolog... Mi az elmúlt években annyi pénzt és tá­mogatást összenyertünk a megyei téeszszövetségtől, másrészt a TOT-tól, hogy felszerelésre soha nem volt gond. — Hogy lehet ezt össze­nyerni? — Aki a versenyeken in­dítja az embereit, ponto­kat szerez. Ha jól szere­pelnek, akkor többet, ha nem, akkor kevesebbet. Ebből év végén kikereke­dik egy ranglista, s aki an­nak az elején van, az ju­talmat kap. Pénzt, felsze­relést, meg persze díjakat. — Ezek megyei verse­nyek? — Igen, de a legjobbak bejutnak az országos dön­tőbe, amelyre kétévenként kerül sor. Tavaly Szombat­helyen volt, jövőre Veszp­rémben lesz. Ez is ad egy kis hajtóerőt, hisz az ilyen alföldi embereknek, mint mi vagyunk, esemény, ha oda utazhat, elmehet a Balatonhoz, nyilván érti, mire gondolok. — Ezt értem, azt már ke­vésbé, hogyan áll össze egy edzésre, mondjuk, a kézi­labdacsapat. Nyár van, jú­lius, megy az aratás. A ka­pus fenn ül a kombájnon. Vágja a búzát tizenkét órán át. Utána fogja magát és vidáman, frissen elindul a pályára edzeni? — Nem, ez nem így van. Néhány sportágban, például röplabdában, amelynek már kétszer lettünk győztesei a szövetkezeti sportnapok döntőin, a versenyekre ké­szülni kell, mégpedig rend­szeres edzésekkel. A férfi röplabdázók hetente két­szer gyakorolnak, s meg­mondom őszintén, az orszá­gos döntő előtt felkértünk egy NB II-es csapatot, hogy edzőjével, Póser Pállal, ké­szítsenek fel minket. Ezt úgy csinálni, hogy leszál­lok a traktorról és indulok megnyerni az országos dön­tőt, nem lehet. — Ez, ha jól értem, azt jelenti, hogy a „mozgé­kony” emberek nagyobb­részt az irodás emberekből verbuválódnak... — Nem egészen, de a nőknél szinte kivétel nél­kül. Lányok még csak­­csak eljönnek a fizikaiak közül, asszonyok már egy­általán nem. Két gól egy sapkában — Visszatérve a röplab­dacsapatra, Debrecen kö­zelsége nélkül, hisz a város alig hat-hét kilométerre van innen, lettek volna-e ilyen eredményeik? — Nem valószínű. Itt az embereknek nagyobb pél­dául a sporttal kapcsolatos intelligenciájuk is. Remé­lem ezzel nem sértek meg senkit. Arról van szó, hogy a legtöbb gyerek a torna­óráit jól felszerelt termek­ben tölti, van lehetősége úszni, tucatnyi sportág kö­zül választhat kedvére. E­z nagy előny. — És az nem az, hogy itt olyan jók a földek? Ha sokkal többet kellene dol­gozni ugyanennyi, sőt, ki­sebb eredményekért, akkor is röplabdáznának az em­berek? — Ha nehezebb volna a megélhetés, biztosan keve­sebbet. A lét és a nemlét határán egyensúlyozó tée­szek közül egyről sem tu­dok, ahol jó a tömegsport. Persze, van kivétel. — De valószínűleg csak fordított értelemben. Te­hát hiába jók a termés­­eredmények, hiába telik meg a kassza, labdára nem jut belőle egy forint se? — Előfordul, de ott, is­métlem, rossz kezekben van a dolog. Nem mindegy, ki a sportvezető. A szóból érteni kell, egy elnökhelyetteséből kivált­képp. Merthogy igaza van. Sokhelyütt az dönti el a dolgokat, hogy ki mondja, s nem az, hogy mit. Nagy szerencse az, ha a ki meg a mit egyformán jó és ugyanattól való. Ezt láttam Debrecenben. Hazafelé jövet, ahogy Kisújszálláson átrobogott a vonat, hirtelen eszembe ju­tott Kuszi, a cigány. Szülő­városom, Túrkeve téesz­­csapatában játszott balszél­sőt, még abban az időben, — az ötvenes években —, amikor Kevit úgy felfúj­ták. Amikor téeszváros lett, Kuszit ez közel sem emelte olyan magasságok­ba, mint a Vörös Csillag akkori elnökét, aki tettei­ért még Kossuth-díjat is kapott. Kuszi hét közben a téeszcsét támogatta, vasár­nap meg a futballmeccs publikumának jókedvét. Mindig svájciban játszott. Ez már önmagában is egyé­niséget jelzett, mert a sap­kától semmi áron nem vált meg meccs közben. Egy­szer valami igen magas elvtárs érkezett Izevibe és híre ment, hogy kilátogat a temető melletti futballpá­­lyára is. Az edző első tak­tikai utasítása az volt, hogy odaszólt Kuszinak: „Ma sapka nélkül játszol”. An­nak villant egyet a szeme, de aztán mást gondolt. „Mif­éle naccság gyón ide, te Gergeő, hány csillag­ja van?” Kevés volt neki, Kuszi szerint. Sapkában játszott. Rúgott viszont két gólt. „Na látjátok, csipások, ennyit kér a Kuszi sapká­­ja. K­ét dugaó valt ben­ne ...” Nagy igazság volt, amit mondott. A magas vendég­nek odakínálta, öntudatla­nul, a választás lehetősé­gét. Vagy gólok, vagy le­vett sapka ... Kuszi ké­sőbb is tartotta magát eh­hez. Néhány héttel később még nagyobb ember láto­gatott Kevibe. A legna­gyobb. A sapka akkor is maradt. Igaz, az apró nagyember ki sem ment a meccsre ... V. A. S. A DEBRECENI HUNYADI PÉLDÁJA Harminckilenc aranykorona és egy kosár serleg EGY NAP MÁTRAHÁZÁN... ...a seriff ellenfe­lei között Súlyemelés ] A seriff ezúttal az égből jött. Egészen pontosan szer­dán este Mátraházán, a Honvéd-üdülőben vetítet­ték a Seriff az égből című filmet, de Bud Spencernek, az acélöklű főhősnek azon­nal vetélytársai akadtak. Ezen ne is csodálkozzunk, a nézőtéren helyet foglalók között ugyanis valóban ke­mény fiúk ültek. Olyanok, akik sok nagy csatában ed­ződtek és akik igazi, nagy megmérettetésre készülnek. Súlyemelő-válogatottunk tagjai... — A kemény munkát fel kell oldanunk néha-néha egy kis szórakozással, ne­vetéssel — mondta Orvos András, a súlyemelő-válo­gatott vezető­edzője. — A Honvéd-üdülő sietett se­gítségünkre, ahová hetente kétszer meghívnak bennün­ket egy-egy mozizásra, s még autóbuszt is küldenek a fiúkért. De nemcsak szó­rakozunk, tanulunk is. A fiúk ugyanis az angol nyelvvel ismerkednek. Ha már eljutnak Los Angeles­be, legalább annyit tudja­nak, hogy „el ne adhassák” őket... m­in­ t most tanultakat, per­sze, mindegyik kerettag ki akarja próbálni az olim­pián. De ahhoz, hogy ez megadathassák nekik, bor­zasztóan kemény edzések sokaságát kell legyűrniük. Január elején jártunk vá­logatottunknál, s akkor bi­zony még meglehetősen bágyatagok voltak a fiúk. Az ünnepek gyomrot feszí­tő tortúrája után néhányu­­kon jócskán volt még súly­­felesleg, mások viszont ép­­penhogy súlyhiánnyal küsz­ködtek. Akkoriban derék­­bántalmai és térdsérülése miatt még csak könnyített edzéseket végezhetett a moszkvai világbajnokság középsúlyú bronzérmese, Barsi László is. Most azon­ban vidám, jókedvű ... — Lekopogom, nincs semmi bajom. Az igazi sú­lyom ugyan még mindig nem jött vissza, hiszen még jó két-két és fél kiló hiány­zik rólam, de az erőm már kezd visszatérni. Szükség is lesz rá, hiszen március ele­jén az országos bajnoksá­gon kemény ellenfelek ké­szülnek arra, hogy megsze­rezzék a skalpomat. De ál­lok elébe a kihívásnak, nem leszek könnyű préda... — mondta a diósgyőri ver­senyző, aztán az előtte fek­vő súlyzóhoz lépett és min­taszerűen kilökte a 200 ki­lót. Csak annyit jegyzünk meg, országos rekordja en­nél mindössze öt kilóval több. A szakállas óriás, a moszkvai VB meglepetés­embere, Jacsó József is jó erőben van. — A súlyom már rend­ben van, kezdek igazi 110 kilós lenni, de az erőm még nem a régi... De ne higgyünk Jacsó­­nak, inkább az edzőknek. Ambrus László, a váloga­tott egyik edzője elővette az edzéstervet, s azzal bi­zonyított : a Józsi a héten már 180- at szakított és 220-at lö­kött. Az OB-n megcsinál­ja a 400 kilót! Az olimpián pedig 410 kilós országos re­kordjánál is többre lesz ké­pes. De nemcsak a két VB- érmes van jó erőben, ha­nem a többiek is. Horváth József, a Bp. Honvéd mes­teredzője a tanítványáról, Hlavati Andrásról azt mondta:­­ Andris még soha nem volt ilyen jó állapotban. Tőkéről már 200-at is sza­kított, szerintem 180-as ha­zai csúcsa nem lesz hosszú életű, az OB-n „kivégzi”. A mátraházi táborban most kicsit háttérbe szorult az olimpia. Mindenki az országos bajnokság esélyei­ről beszél és egy nagy fel­adatról ... — Teniszben engem akar­nak legyőzni — nevetett Horváth József. — Két he­tet adtak maguknak a fiúk, de szerintem nemhogy két hét, még két év is kevés lesz hozzá ... Barsi és Jacsó természe­tesen mindezt cáfolta, sze­rintük a hatvanéves, de csak negyvennek kinéző mesteredző tenisznapjai meg vannak számlálva ... Oláh Bélával talán ma­darat is lehetne fogatni, olyan jó a hangulata. Ma­gabiztosan mesélte: — Nem lesz semmi prob­léma, tegnap versenyszerű edzést tartottam és köny­­nyedén ment a 110 és a 140 kiló. Ha pedig ezt összead­juk, az 250, öttel jobb a csúcsomnál... Igaz, vala­mennyi súlyfelesleg volt rajtam, de érzem, menni fog ez 52 kilós testsúllyal is... Aztán az országos baj­noksággal együtt megren­dezendő Pannónia Kupa mezőnyéről kérdezett. Ami­kor megtudta, hogy eljön a lengyelek két ljubljanai vi­lágbajnoka, Leletko és Gu­­towski, valamint a bolgá­rok összetett világcsúcstar­tója, Terzijszki is, vidáman kacsintott: — No, most legalább ki­figyelem őket. Én ugyanis az OB-n egy súlycsoport­tal feljebb indulok. Nem itthon kell legyőznöm a srácokat, hanem m­ajd Los Angelesben. De jó is len­ne, ha a súlyemelő-verse­nyek első napja után any­­nyit beszélnének rólam itt­hon, mint Világszerte Bud Spencerről... Kitűnő hangulatban fo­lyik minden edzés. Elszán­tan, néha fogat csikorgatva készülnek a fiúk. Tudják ők is, csak akkor lehetnek olyan legyőzhetetlenek, miint a seriff, ha mindent, de mindent elkövetnek a sikerért. És a fiúknak — úgy tűnik — nagyon hiány­zik a seriffcsillag. De talán azt sem bánják, ha helyet­te olimpiai érmet kapnak majd... Cser Kovács Gábor Ilyen mintaszerű, erőtől duzzadó gyakorlatot várunk Los Angelesben is Jacsó Józseftől, aki Moszkva óta szakállt nö­vesztett, s már csaknem olyan erős, mint a szovjet fővá­rosban volt XL. 48. ♦ 1984. február 26

Next