Népsport, 1984. április (40. évfolyam, 78-102. szám)

1984-04-19 / 92. szám

XL. 92. ♦ 1984. április 19. Négyezer tonna az olimpiáért Élő-erőpróba a vitorlát EB-n Súlyemelés — Népvándorlást nem terveztünk — szellemeskedik Orvos András, a súlyemelő-válogatott vezetőedzője, amikor a harmadik vendég is megérkezik, közben azért már ugrik, hogy még egy kávét főzzön. Arról azonban még sejtelme sincs, hogy hagyományos vendégszeretete ugyancsak próbára lesz téve, mert ha népvándorlást nem is, afféle szakemberrandevút vonz a súlyzók mestereinek felmérő edzése. Szövetségi főtitkár, titkár, újságíró, más sportági válogatottak után, egymást követően érkeznek egyesületi edzők is, hogy kritikusszl figyeljék saját versenyzőik mozgását, erőállapotát. — Nem egyszerű EB előtti formaellenőrzésről van szó — mondja Hegedűs Miklós főtitkár. — Tavaly november óta szűkített válogatott keret készül igen nagy intenzitással az olimpiára, s most, húsz hét elteltével szeretnénk látni, hol tartanak. — Mit tippel a mester? — Ó, én nem tippelek, én láttam, hogy naponta mennyit emeltek ezek a makacs, megszállott legények — bújik ki a válaszadás alól Orvos András. — Nos, mennyit? — makacskodom. — Az alsó súlycsoportbeliek mintegy ezernégyszáz, a nehezebb emberek kétezerhatszáz tonnát mozgattak meg a húsz hét alatt. Egy-egy edzésnapra jó ötven tonna jut. — És mekkora testsúlytöbblettel? — Huncut kérdés — fenyeget még ujjával a mester —, de elárulhatom, hogy a régebbi harmincötnegyven kiló helyett tíz versenyzőnek alig huszonöt-huszonnyolc kilót kell majd a versenyek előtt fogyasztania. Szívesen kötözködniük tovább, de Ambrus Laci már toporog: — Kezdenünk kell! A tatai edzőtábor súlyemelő terme már belső feszültségtől izzik. Az olimpiai jelöltek bizonyítani akarnak. Már valarhenynyian tudják, kinek kell majd a felnőtt EB-n, a spanyolországi Vitoriában helytállnia, kinek az ifjúsági VB-n, Olaszországban, s kinek jelent utolsó lehetőséget a szombathelyi Sivaria Kupa. Nincs tehát közvetlen tét, a fizikai erőpróba előtt mégis szinte robbannak az akarástól. Azután csengeni kezdenek a súlyzók, rudak nyöszörögnek, tárcsák sikongnak vagy éppen dübörögnek, míg Stark András edző sztentori hangja el nem kiáltja magát. — Csöndet! Mint az elengedett marionett figurák — magmerevednek a versenyzők, s a teremben pisszenés sem hallik, az EB-újonc Kalmár Jóska a 170 kilón tesz kísérletet.. Néhány feszült pillanat, azután taps. A szakítás sikerült. — A Pannónia Kupán elég rosszul emeltem — szerénykedik a fiú —, de szárnyakat ad, hogy az EB-n kapok még egy lehetőséget. Kifújja magát és már a 175 kilóval szemezget, s aligha kell mondanom: a magyar csúcs két kilóval kevesebb. A „Csöndet!” kiáltás egyre többször hangzik fel. Itt is, ott is eljut valaki a tervezett csúcsterhelésig. Aki már befejezte a szakítást, azonnal lökni kezd, megállás nincs, legfeljebb lihegésszünet. Csengeri Kálmán, aki a tavalyi VB-n szakításban kiesett, minden sikeres gyakorlata után Baczakó Péterhez, a moszkvai olimpia aranyérmeséhez siet, s amikor 190 kilót lök, örömében még meg is csókolja őt. Utána kissé magyarázkodva súgja: — Péter igazi aranyember, igen sokat segített, hogy rossz szakítástechnikámon változtassak, s emberileg is jó hatással volt rám. Szeretném az ő útját járni. — Nos, csak rajta, Kálmán, a tavalyi sérülés miatt tanácsadó szerepre kényszerült Baczakó ennek örülne a legjobban. Pár perc múlva Hlavati körül álldogál az edzőkoszorú. A szakításban 185 kilót ért el, a lökésben a 215-nek készül neki. Horváth József, a Bp. Honvéd nyugdíjba készülő mesteredzője idegesen simogatja a kezét. — Nyughass már, mit csinálsz a kezeddel? — kérdik tőle. — Megcsípte egy gólya és viszket. — Tán emberhúst eszik a gólya? — Azt nem, de sajtot igen. Le-leszáll a Tüzér utcában, etetgetjük, és belekapott a kezembe. Nevetnek, de felhangzik a „Csöndet!”. Hlavati András, aki a moszkvai VB-n lökésben a 212.5-tel sem bírt, most úgy löki a 215-öt, mint a h álom. Horváth nagyot ugrik, nem viszket már a kézfeje. — No, te gólyacsípte edző, a végén még úgy mehetsz nyugalomba, hogy van egy négyszázas emelőd! — Veregetik a vállát, s megint nevetnek. A versenyzők között gyors felmérést végzek, kit tartanak a legerősebbnek. Egymást ugyanis mindig szigorúan ellenőrzik, kölcsönösen hatnak egymásra, s kimondatlanul is mindig van közöttük egy megnevezhetetlen erősorrend. Az edzések tucatjai alapján most úgy vélik, hogy Jacsó, Böksi, Barsi a legerősebbek, de az erőpróba mást igazol, önmagához és a tervezett kilókhoz képest Oláh Béla, Király Laci, Csengeri, Hlavati és Bökfi Jancsi nyújt a legtöbbet. Még Babarczi is hoz öt háló többletet, míg Jacsó a szakításban, Barsi a lökésben elmarad a várt kilóktól. Mindketten azt mondják, nagyon fáradtak, az utóbbi hetekben kihajtották magukat. Klubedzőjük, Juhász István megerősíti: — Látszik, hogy nagyon erősek, de a végrehajtás nem elég precíz. Orvos András vigasztalja: — Nem olyan nagy baj ez. Sőt... Legalább nem bízzák el magukat. Kicsit több pihenés kell nekik, s lehet, hogy ők nyújtják majd a legtöbbet az EB-n és az olimpián. Ami, ugyebár, egyáltalán nem lehetetlen, hisz tavaly — felnőtt újoncként — Jacsó Jóska szenzációs sorozattal, hét országos csúccsal hat ezüstérmet szerzett a moszkvai VB— EB-n. Hanzlik János, a tatabányai edző viszont elégedett. Talán Király gyönyörű emeléseitől is felajzva, de azt mondja: — Örömmel jöttem, s örömmel távozom, mert alapvetően jó formában levő versenyzőket láttam. Baczakó azonnal hozzáteszi : — Új garnitúra ez, amely nagy eredményekre képes. Legfeljebb az a kérdés, hogy mikor jön ki. Dehát az olimpia a fő cél, azért küszködik mindegyik a súlyokkal, s azt hiszem, több klasszis van ebben a fiatal gárdában, mint korábban bármikor. Még beszélne, de telefonhoz hívják. Csobolya Jóska, a gyúró a fiúkat faggatja: nem húzták-e vagy rándították-e meg magukat. Defereczeni József, a szövetség titkára orvosnak gratulál az élményt nyújtó edzéshez, de a mester úgy véli: " Az EB-n még egyik válogatottól sem várható csúcsforma, de a tavalyi legjobb túlszárnyalása vagy az akkori kiugró eredmény megtartása alapkövetelmény. Szigorú követelmény! De nem lehet meditálni, rohan vissza Baczakó: — Srácok, Mandzák Bercinek lánya van. S mit gondoltok, mikor szülte a felesége a kis Nórát? .. Pénteken és tizenharmadikán. Hogy micsoda szerencsés gyerek... S milyen szerencsés apa! A tavalyi IWF-döntés értelmében már súlyemelőt is nevelhet a lányából. Z. Vincze György A sportág krónikásai. Kicsit udvariatlanabbul fogalmazva megszállott napszámosai, hiszen közülük ebből a munkából még egyikőjük sem szerzett vagyont, mi több, még sok pénzt sem. Annál több zsörtölődést a családtól, hogy „már megint ezen piszmogsz, nem lehet a lakásban mozogni a sok vacak újságtól, könyvtől, versenyjegyzőkönyvtől, miegymástól.” Nélkülük a csupán a szitává ritkuló emlékezetre hagyatkozó sportág sokat veszít. Aligha túlzás: a múltját ily módon nem becsülő — csúnya szavakkal, nem dokumentáló — sportág hálátlatlan az elődökhöz. jp| Vízilabda ____ Aki nem szerepel Bartalis István gyűjteményében, az kis hazánkban nem is vízilabdázó. Mert ha csak egy percet is játszott az úttörő-bajnokságban, belekerül valamelyik füzetébe, hozzábiggyesztve pirossal, zölddel, kékkel valamiféle apró jelet. Mintha Kosztolányi Novák tanár urának keményfedelű noteszét lapozgatnánk. Ha bizonytalanok vagyunk egy-egy adatban, ha régebbi eredmények után nyomozunk, csak fel kell hívni Bartalis Istvánt és kisvártatva jön a pontos válasz kollégánktól. Mert igaz, hogy főállásban sohasem volt újságíró, de pontosan huszonöt éve rendszeres tudósítója lapunknak. És, hogy még egy jubileumi évet is hozzátegyünk: a napokban múlt hatvanesztendős. Az előszobában az egyik beépített szekrényt amolyan irattárrá alakította át, a nagyszobában is majd kidől az egyik szekrény ajtaja a papírra vetett múlttól. „Tudod-e, hogy annak idején a Fradiban milyen eredményeket értetek el a serdülő-bajnokságban? — kérdi és már nyúl is csalhatatlan biztonsággal egy összefűzött iratcsomó felé. „Te jó ég, ezek a srácok is ott játszottak akkor!” NÉPSPORT 5 Esélylatolgatás nélkül Tájkép, bozótruhában Az egertardosi sporttábor lakói voltak a rádió-iránymérő és a többtusa válogatott keret tagjai. A többtusázók az augusztus 17. és 20. között a Koreai NDK-ban rendezendő nemzetközi eseményre, a Testvériség- Barátság versenyre készültek. A rádió-iránymérők előtt világbajnokság áll, amely szeptember 8-án és 9-én Norvégiában zajlik le. Nem vagyok biztos a dologban ... Valóban kopogtak az ajtón, vagy csak álmodtam? Egyre több láb csoszogását hallom a folyosóról. Álmos hangú emberek kívánnak jó reggelt egymásnak, miközben a zuhanyozó felé indulnak. Nosza, ki az ágyból!. Szedni kell a lábam, hogy utolérjem a sportpályára tartó társaságot... Minden csupa dér: április, kora reggel. A válogatott keret tagjainak Laki Lajos segédedző diktálja a tempót. Az ütem egyre gyorsabb. Kapkodjuk a lábunkat a dermedt-hideg földről. Az átmozgató tornát futás zárja, majd a hangos, jókedvű társaság körülüli a reggelivel megrakott asztalokat. A tábor irányítója és a rádiótöbbtusázók vezető edzője, Zagyvai Gábor gyors eligazítása után a többtusázók a lőtérre, az iránymérők pedig a környező hegyekbe mennek. A gyönyörű környezetben fekvő tábor az edzés, a munka kezdetének egyértelmű jeleként kiürül .A rádió többtusa a legösszetettebb sportágak egyike, hat versenyszám összesítése alapján alakul ki a végső sorrend. Nem számíthat jó eredményre az, akinek morzeismerete nem éri el a percenkénti 100—140 betű vagy szám vételének és adásának szintjét, illetve nem kellően magabiztos a rádióforgalmi tevékenységben. A fizikai versenyszámokban a lövészetet, a kézigránáttal célbadobást és a tájékozódási futást kell kiválóan teljesítenie a sportolónak.) A rádió-iránymérőket szállító busz vezetője, Incze András, igyekszik betartani a kötelezően előírt, harminc kilométeres sebességét. Az óvatosságra nemcsak a KRESZ-tábla figyelmeztet, hanem az erdőben futó, beláthatatlan kanyarokkal tarkított út is! A rajthelyre érve már mindenkit az előtte álló feladat foglalkoztat. A sűrű szövésű bozótruhába öltözött férfiak és nők a térképet tanulmányozzák, vevőkészülékükön matatnak, bemelegítenek. Azután Venczel Miklós vezető edző szavára ötpercenként vág neki az útnak egy-egy sportoló. Futva kapaszkodnak a hegyre, hogy lejten le, emelkedőn fel megtalálják a cserjék, a száraz haraszt között elrejtett öt adókészüléket. Amíg ők futnak, mi az erdei skeetlőtér közelében lévő célban várakozunk. A hatkilométeres táv után lihegve, kipirult arccal érkeznek egymás után a sportolók. Valamennyiük munkalapján megtaláljuk az öt bélyegző nyomát. A kijelölt távot tehát mindannyian teljesítették. (A feladat: huszonöt négyzetkilométernyi területen az edző elrejt öt kis teljesítményű rádióállomást, amely meghatározott program szerint, ötpercenként egy percet sugároz — kódokkal! Az adókat nem sorrendben helyezik el, de az ötösnek minden esetben az utolsónak kell lennie. A felnőtt férfiaknak valamennyi adót meg kell találniuk. A nőknek és az ifjúságiaknak négyet. Az adókat úgy helyezik el, hogy csupán két méter távolságból lehessen észrevenni. Mindenki irányérzékeny rádió-vevőkészülékkel rendelkezik, amellyel az indulás előtt beméri az adókat, a térképen pedig bejelöli irányukat. A jó sportoló a rajttól tíz percre már tudja, milyen sorrendben helyezték el a készülékeket.) Fent Mariann „hozza” a legjobb időt. Még a férfiakra is „rávert”, kereken tíz percet. A hatezer métert 53 perc alatt gyűrte le. Biztató előjel a világbajnokság előtt. A busz az iránymérőkkel és a lőállásokból felvett többtusázókkal visszaindul a táborba. Mi pedig Venczel Miklóssal, a szigorú tekintetű vezető edzővel és Mátrai István segédedzővel terepjárón indulunk az erdő belsejében összeszedni az elrejtett adókat. Ami még így, a fürge gépkocsi segítségével sem tűnik egyszerű feladatnak. Mint ahogy komoly munkát jelentett az elhelyezésük is. Ebéd után fordul a kocka. A többtusázók veszik birtokukba az erdőt. Tájfutnak. Az iránymérők „házon belül” maradnak, könnyű, átmozgató edzésre. Az egertardosi táj szépségét leírni lehetetlen. Egy kirándulás alkalmával jobb, ha mindenki maga győződik meg róla. S hogy a válogatottaknak mit jelent ez a szépség? Ma még mindenekelőtt izzadtságcseppeket, sáros cipőt, gallyaktól horzsolt bőrt, fáradt izmokat. A madárfütty, a csobogó patak talán csak akkor merül fel emlékezetükben, ha a festői környezetben történt felkészülést világbajnoki érem, jó helyezés koronázza. Fülp Mária Roskadozó szekrény Egy fényképalbumszerű gyűjtemény is előkerül. Régi újságkivágások még a harmincas évek végéről, melyek között olyat is olvashatunk, hogy egy Bartalis nevű gimnazista egyre jobb eredményeket ér el az úszóversenyeken, majd hamarosan ifibajnokként is szerepel. A negyvenes évek elején már a MAC vízilabdacsapatának összeállításában találhatjuk ott a nevét. Aztán egy újabb cikk, amelyben a legendás hírű Halassy Olivér utódát vélték felfedezni benne. A csapattagok között: Szívós, Mezey dr. és Fábián. Az edző a magyar póló legnagyobb felfedező edzője, Vízvári Károly. „Most mutatok valamit, amit máskülönben talán el sem hinnél.” És előttem a tudósítás a Nemzeti Sportcsarnok ünnepélyes megnyitójáról. A budapesti KISOK kosárlabda-válogatott a marosvásárhelyiekkel mérkőzött és a fővárosiak legeredményesebbje 14 ponttal Bartalis István volt. Aztán negyvennégyben abbamaradtak a cikkek. Hadifogság negyvenhét végéig. „A MAFC-ban folytattam, majd alapító tagja voltam a Honvédnak. Az első három bajnoki gólunkat én lőttem, történetesen Boros Apinak.” A Bástya következett, majd 1957-ben a búcsú. De csak a játéktól. Mert edzőként — 1951-ben kezdte — folytatta. Az OSC alapító edzője, a hatvanas években a sikert sikerre halmozó ifjúsági válogatott egyik, vezetője. Közben a Lenfonógyár osztályvezetője, majd 1967-től a Magyar Úszó Szövetség mindeneset pontosabban titkár, szakfelügyelő és ifi szövetségi kapitány. 1977-ig látta el ezeket a feladatokat. Akkor mesteredző lett és még három évre, ismét főállásban elszerződött edzőnek a Szolnoki VSC-hez. Azóta a Budapesti Úszó Szövetség főtitkára. Na és, hogy el ne feledjük: a nagy kapitányváltozások idején — 1985- ben és 1969-ben — a felnőtt válogatott megbízott kapitánya volt. De kár is folytatni a felsorolást, biztos kihagyunk belőle valamit. Időközben újabb füzetek kerülnek elő. Az egyikben az szerepel, ki hány bajnoki mérkőzést játszott. Sziszifuszi munka, hiszen minden bajnoki forduló után vagy százötven strigulát kell húzni élcsapataink játékosainak neve mellé — és ez történetesen a lapunkban csak nyolc-tíz sor. „Nem is tudnám ezt csinálni, ha nem lenne ilyen megértő feleségem.” Majd tíz évig nemzetközi játékvezető is volt. „A hazai póló »jóvoltából« a nemzetközi kupadöntőkön sohasem vezethettem, mert szerencsére mejdig játszott ott a magyar csapat.” Rengeteg OB I-es mérkőzésen fújta a sípot. „Mennyin is?” — kérdezem. Most először elbizonytalanodik, majd elmosolyodik. „Ezt soha nem vezettem.” Hát igen. Magát pontosan sohasem adminisztrálta. k. t.