Népsport, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-17 / 13. szám
XLI. 13. ♦ 1985. január 17 Ezt még nem aranytollal írtam Aki elment Csak az újszülöttnek új minden vicc, a fociszurkolónak igazán újat nem lehet mondani. Ezért valószínűleg lelkifurdalás nélkül kezdhetem úgy mai témámat, hogy ugyan melyik Fradi- vagy Honvéd-drukker, egyáltalán, melyik futballbarát ne emlékezne arra a nagy történetre, hogy Szűcs Lajos, az FTC válogatott beállása fogta magát, és átigazolt a kispestiekhez. Én voltam az a szerencsés, akit a szerkesztőség annak idején megbízott, hogy beszéljen a fiúval, akinek a szabályok értelmében egy évet ki kellett várnia. Az olvasó, ha pontosan emlékszik a történtekre, azt kérdezheti magában, hogyan érezheti magát szerencsésnek az az újságíró, aki ilyen lélekbe markolóan nehéz helyzetbe kerül. Akkoriban egyik levélíróm olyan hasonlattal élt, hogy az ügyben valóságos haditudósítónak tartott. No, én meg azt kívánom a világnak, hogy az ilyen „haditudósítás” legyen a legnagyobb baja még évezredeken át. A többivel majd csak megbirkózik az emberiség... Én azt a vidám fickót kerestem, aki a pályán nem ismert tréfát. A hátsó alakzatok oszlopa volt a Fradiban is, a válogatottban is, akire úgy lehetett építeni, mint a kősziklára. A világ számos pontján ragadtatta tapsra a szurkolókat vérbő, erőtől duzzadó berobbanásaival. Pedig a védőket csak ritkán tapsolják meg, az ellenfelét pedig főleg. Én a vidám fickó helyett egy koravén Fájdalomszobrot láttam viszont az ízlésselberendezett kelenföldi lakásban. — Mit csinálsz mostanában? — kérdeztem belépőként, jobb híján. — Bámulom a függönyt — válaszolta, öngúnynak nem híján. — Talán segít is? — Egyszerű vele. Ha nem tetszik, elvihetem a Patyolatba. Szóval hát jópofáskodtunk egy keveset, ám mint a kedves olvasó biztosan nagyon is jól sejti, mindez csak beszélgetés helyett történt. Mondtunk szavakat, mert ha két ember találkozik, a szó az egyetlen, amely gondolatcserére alkalmas, leszámítva ebből persze a szerelmeseket. Jómagam ugyan nagyon kedveltem ennek a fiúnak — a maga korában kevéssé megértett — egyszerű és határozott játékát, de a szerkesztőim nem azért küldtek,hogy a függönyről meg a Patyolatról cseréljek eszmét Szűcs Lajossal. Üldögéltem még egy cseppet, aztán előálltam a nagyon is földhöz ragadt, mindenkit izgató kérdéssel: — Miért megy el a Ferencvárostól? — Már minden lap írt róla — mondta kissé ingerülten. — Írt a Népsport is a valószínű okokról — igyekeztem adni a sértettet —, de én én vagyok, aki kérdezlek, te meg te vagy, akitől a nekem szóló választ várom. Így világos? — Jól van no ..— engedett végre a bulldogtartásból. — Hát, persze, hogy elmondom. Valami elromlott köztünk, a Fradiban. Valami megszakadt, régi barátok kerültek szembe egymással, és utóbb már a pályán sem volt egyetértés. Nemegyszer megtörtént, hogy én hátul szinte a tüdőmet köptem ki, a csatárok pedig álldogáltak, éppen csak nem nevettek ki, az embernek elmegy a kedve. Ezen kívül személyes természetű problémáim is akadtak, de ezek, úgy érzem — már ne is haragudj meg rám, öreg —csak rám tartoznak. (Tetszik látni, már akkor is leöregeztek ...) — Hívtak a Honvédhoz? ■— Nem. Én ajánlkoztam. — Sokan beszélik, nagy összegű ajánlatot kaptál... — Hadd mondják!... Nem kértem, nem ígértek. — Ezek szerint a Honvédnak ingyen hullott az ölébe az ország egyik legjobb játékosa? — Hogy az vagyok-e, nem tudom. De hogy az átigazolásomnak nincs anyagi háttere, az biztos. — Jó. Te tudod. Viszont, ha a Fradi nem ad ki, és egy évet várnod kell? — Már Kispesten edzek, a Honvéd mezét viselem. — És ha netán meggondolnád magad? — Kizárt dolog. — Jobb lesz ott? — Bízom benne. Viszont azt is tudom, eléggé nehéz helyzetbe kerülök. Senkinek sem használ, ha egy évet kivár, ráadásul új közösségbe kell beilleszkednem, s az nem könnyű, holott minden Honvédjátékost természetesen személyesen ismerek. — Szeretted Lakat Károlyt ... — Az egyik legjobb magyar szakembernek tartom, és azon felül is nagyon szeretem..— Miért nem mentél utána Tatabányára inkább? — Mert vidékről már nagyon nehéz visszakerülni. Ezért is ajánlkoztam a Honvédhoz. — Szóval, ajánlkoztál..! — Hiszen mondtam már! — Tényleg? Hát, akkor vedd úgy, hogy ez csak keresztkérdés volt! Gyanakodva nézett rám, de biztos kézzel töltötte ki a kávét. Egy kicsit megint a függöny meg a Patyolat témája ereszkedett közénk. Hagytam, hadd pihenjen. Rám is rá,miért. Aztán megint előjött a kérdés ideje: — Tulajdonképpen te jónak tartod azt, hogy egy játékos egyszer csak gondol egyet, és — ahogy mondod — máshová ajánlkozik? — Valami más megoldás kellene, talán mint a profiknál, de a mi viszonyaink között mégis másképp... Nem tudom . .. (Ma viszont már biztosan.) De önmagára mindenféle elbizonytalanodás nélkül tért vissza: — Azt hiszem, ismersz. Én nem vagyok vándormadár típus. De vannak kényszerhelyzetek. Csak neked, csakis négyszemközt mondom, és nem azért, hogy jó gyerek legyek a Franzstadtban, a szívem vérzik, hogy el kell mennem a Fradiból. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a Honvádban nem fogok teljes szívvel játszani. Szóval, így zajlott egy ilyen beszélgetés akkoriban. Ma tények vannak. Ez ide szerződik, az oda. Tudomásul veszi a futball. Én ugyan még ma is értetlenül állok az olyan tények előtt, hogy mit keres egy ízig-vérig fradista Ebedli a Dózsában, mit keres egy Újpesttel egybefonódott Tóth Andris az MTK-ban, és még folytatható lenne a láncolat... Azt még elfogadom, hogy a szerződésekkor minden másképp van, régóta ismerem a profivilágot. Azt viszont megkérdezem a fenti példák nyomán, hogy: és a klubszeretet? — és a klub ragaszkodása egy-egy nála felnőtt, a nevével márkajelzett focistához? Egy amerikai szociológus, bizonyos Christopher Lasch írja: „A kiváltságok elburjánzása, a gyakori vándorlás az egyik helyről a másikra, mind a lokálpatriotizmus ellen munkál, s játékosoknak, nézőknek egyaránt megnehezíti, hogy a csapatszellemet hazafias érzésként éljék meg." Hát, errefelé haladunk? Szűcs Lajos esetét azért vettem elő emlékeim közül, mert ő ugyan annak idején — ahogy mondta, keserűen— hátat fordított a Ferencvárosnak ... És ma pályaedző. A Ferencvárosban . 1. Szombathy István a Fradiból Sarusi ügye még húzódik (Folytatás az 1. oldalról.) válogatott keret tagjait érintő átigazolásról számolt be szerdán délelőtt. E szerint az érdekelt egyesületek megegyeztek, így Pál Zoltán a Bp. Honvédből a Csepelbe, Tóth Tibor a BKV Előréből a Bp. Honvádba igazolt. Volt azonban egy rossz híre is a főtitkárnak: " Világbajnokunk, Sarusi Kis János az MTK-VM-ből a Bp. Honvédba akart igazolni. Annak rendje-módja szerint beadta átigazolási kérelmét, amelyhez azonban az MTK-VM nem járult hozzá. Még az átigazolási időszakban Sarusi levelet írt a szövetség elnökségének is, amelyben kéri a testület támogatását szándéka végrehajtásához. Ebben az ügyben természetesen nincs még döntés... — Mi várható? — Kevés a valószínűsége, hogy az MTK-VM utólag meggondolná magát és megegyezne a Honvéddal. Így a legvalószínűbb, hogy az MKKSZ újjáalakuló elnöksége tárgyalja majd meg az ügyet, s terjeszti elő javaslatát az OTSH elnökének. Josan vezető lila-fehérek mögé keddi sikerével (FTC— II. Dózsa 5—2) felzárkózott az Orbán-legénység, s ha csütörtökön a Budapest Sportcsarnokban ismét nyer a Fradi a nagy vetélytársa ellen, akkor már be is hozza a hátrányát. Egyenlő pontszám? Lehet, hogy újra nyílttá válik a bajnokság? — Az utolsó két FTC—1?. Dózsa mérkőzést a zöld-fehérek nyerték, most is minden esélyük megvan a győzelemre — mondta Studniczky Ferenc, az MJSZ főtitkára. — Örömteli, hogy a Budapest Sportcsarnokban, igazán jó körülmények között csatázhat a két nagy rivális, a közönség kényelmesen szurkolhat kedvenceiért. Reméljük, több ezren lesznek kíváncsiak a 17.30 órakor kezdődő rangadóra, s jó hangulatú lesz a három harmad. Külön említésre méltó: a kiélezett bajnokság hasznos a B-csoportos világbajnokságra készülő válogatott szempontjából. Harcos légkörben, kemény csatákban edződnek a jégkorongozók, vagyis már most azon a hullámhosszon vannak legjobbjaink, mint amelyiken Fribourgban lenniük kell a helytállás érdekében. Érdekesség: az Ú. Dózsa a legutóbbi találkozóin váltogatta a sorait, nyilván készül valamire, csütörtökön este valószínűleg kiderül, hogy mi is ez. A hétfői és a keddi találkozón Eperjesi állt a lilafehérek kapujában, nagy kérdés, vajon Szeles Dezső edző csütörtökön is neki szavaz-e bizalmat, vagy esetleg Szadovszkyt küldi pályára? S az FTC? A zöld-fehérek szereplésével kapcsolatban örök talány, hogy az erre a bajnokságra összeállított ötösök, miként játszanak? Mivel a tét rendkívül nagy, az egyenlítési lehetőség óriási, alighanem kettőzött erővel szállnak harcba az Üllői úti klub hokisai. Befedik a Kisstadiont? Szerdán délután a Kisstadion tanácstermében sajtótájékoztatót tartottak a Kisstadionról és a Millenárisról. Boros György, a Népstadion és Intézményei Vállalat igazgatója elmondta, hogy a múlt év áprilisában született döntés arról, hogy a jégpályákat fel kell újítani. A munkálatok jó ütemben haladnak, s a múlt év végére a szakemberek kicserélték a teljes csőhálózatot,valamint a Millenáris sátortetejét. Emellett háromszorosára növelték a hűtőkapacitást, így az új kompresszorok lehetővé teszik, hogy meghosszabbodjon a jeges idény. Nem kell már attól sem tartani, hogy enyhébb idő esetén be kell zárni a kapukat, mert egy harmadik, tartalékgép szükség esetén segít. A felújítás és a beruházás 22 millió forintba került, s az összeg csak úgy volt előteremthető, hogy a többi intézmény pénzét is a jégpályákra fordították. Boros György utalt arra is, hogy a jövőben gyakorlat lesz, hogy a meglevő alapot egy-egy intézmény teljes felújítására fordítják, így a pénzt nem aprózzák el. Befejezésül az igazgató elmondta, hogy az idén tovább szépítik, korszerűsítik a Kisstadiont, a tervek között szerepel, hogy be is fedik. Studniczky Ferenc, a Magyar Jégsport Szövetség főtitkára felidézte, hogy a Kisstadion már november végén bajnoki jégkorongmérkőzéseknek adott otthont, a Millenáris jege csak néhány napja, január elején készült el. A győri Graboplast Vállalat olcsón és soron kívül vállalta a sátortető legyártását. A két intézmény bekapcsolódásával a jeges idény megnyúlik: az eddigi három hónapról öt-hat hónapra nő. (MTI) Újabb hokirangadó Egyre izgalmasabbá válik a jégkorong OB I idei küzdelemsorozata. Az eddig bsz NÉPSPORT 5 Eláll-e a tízes eső? Torna A lólengésgyakorlat pazarul sikerült. Guczoghy széles mosollyal jött el a szer mellől. Érthetően. Élete első világbajnokságának döntőjében éremszerzési esélyei voltak. Aztán, amikor kigyulladt az eredményjelző táblán a tízes, vele együtt minden magyar szurkoló azt hitte, hogy Guczoghy világbajnok lett! Ez a reakció, akkor és ott, tehát 1981-ben Moszkvában teljesen természetes volt. Addig ugyanis nem osztogatták túl bőkezűen a tíz pontokat abírók. S ha valaki kiérdemelte, az tényleg a legjobb volt. De aztán olyan következett, amire addig világversenyen nem volt példa. Guczoghy után tízest kapott még Li Hsziao-ping, majd Michael Nikolay, végül pedig Jurij Koroljov is. Egy fináléban négy tízes! Az első és a harmadik helyen is kettős holtverseny alakult ki , s a lelki szemeink előtt megcsillant arany helyett Gyuri bronzot kasszírozott. (A csak szócskát szándékosan hagytuk ki...) Tehát azon a világbajnokságon elkezdődött valami. Igaz, a lólengésdöntő előtt is gyanakodhattunk volna, hiszen a versenyek során a nyújtón már addig is kiosztottak hat tízest. Akkor, amikor a női versenyben például egyedül Bicserova, az összetett világbajnok ugrását értékelték a maximumra. Aztán jött az emlékezetes lólengésdöntő, majd a nyújtófinálé, ahol négyen kaptak tíz pontot, s előfordulhatott az is, hogy Goto még ezzel a tökéletesre tartott gyakorlattal sem állhatott föl a dobogóra (4. lett). Ezt a tízes esőt nem lehetett nem észrevenni. S megkezdődtek a találgatások: véletlen volt? Vagy éppen ennyire magas volt a színvonal? S eztán ez már tendencia lesz? Ma már tudjuk: a tornasport jelenlegi nagy problémája éppen a túlzottan sokszor megítélt tíz pont. Idézzünk néhány számot — persze, csak annyit, amennyi elengedhetetlenül szükséges az összehasonlításhoz. Tehát 1981-ben, a moszkvai VB-n 16 alkalommal, két évvel később, Budapesten viszont már 43- szor ítélték meg a pontozók a 10 pontot. A tavalyi év két nagy versenyén, az olimpián 44, az olymouci nemzetközi viadalon 37 volt a maximálisra értékelt gyakorlatok száma. De hát mi történt? A torna rohamos fejlődése folytán „kinőtte volna” a rendelkezésére álló pontszámkeretet? Elsősorban valami ilyesmiről lehet szó. Az egyre több, hallatlanul magas színvonalú teljesítményre képes tornász között már nehéz volt a rendelkezésre álló eszközökkel különbséget tenni. De ott van még a másik oldal, pontosabban az, aki adja a tízest, tehát a pontozóbíró. Álszenteskedés lenne a legcsodálatosabb színben föltüntetni a pontozók működését. A mai tornában a bírók éppoly kemény küzdelmet vívnak egymással, mint a tornászok a szerek mellett... Mindenki természetesen országa versenyzőjét favorizálja, méghozzá úgy, hogy közel azonos, teljesítmények esetén saját tornásza kapja a magasabb pontot. Mindez elviekben a tűréshatáron belül történik, mert különben a nemzetközi szövetség által bevezetett figyelmeztető kártyákkal emlékeztetik az objektivitásra. De hát mikor kerülnek elő azok a kártyák ? ... A tornában a pontozás mindig is kényes terület volt, s a jelenlegi állás szerint az is marad. Mert arról nyilvánosan nemigen esik szó, hogy ki kivel tárgyal, s hogy a sportdiplomácia szó ez esetben leginkább azt fedi, hogy ki kivel barátkozik, s vár segítséget tornásza támogatásában. Ebben a nagy taktikázásban aztán számolatlanul hullanak a tízesek, mondván, azt már úgysem lehet túlszárnyalni. És ha az eredetileg teljesen tiszta szándékkal pontozni kezdő tornaszakember függetleníteni akarja magát ezektől a hátsó összefonódásoktól, bizony, a tornász látja kárát. Mert a sok-sok kiváló, egyenrangú teljesítmény között mostanság így is megpróbálnak különbséget tenni. Így aztán ha akar, ha nem, belekényszerül a pontozó ebbe a játékba. Mindez, persze, igen elkeserítő. Különösen akkor, ha hozzátesszük, nemcsak a szertornában tapasztalható ez a jelenség, hanem a tavaly olimpiai sportággá lett ritmikus sportgimnasztikában is. De akkor mit lehet tenni? Mert így kilátástalannak tűnik a sportág helyzete. A rengeteg tízes sokaknak megindította a fantáziáját. Egy alapvető ötletben mindenki egyezett: valamennyien a pontozás megreformálásában látták a kiutat. Foglalkozott a kérdéssel szakember és szurkoló egyaránt. (Néhány ötletet a budapesti VB után lapunk is közölt.) A megoldás lehetősége pedig egész közel került. Sok energiát fordított ugyanis a Nemzetközi Torna Szövetség a pontozás korszerűsítésére, s végül meg is született egy új szabályzat, amelyet ez évtől kezdenek alkalmazni. Tovább részletezték ugyanis a gyakorlatok értékelésének lehetőségét. A bemutatott elemeket eddig A-, B- és C- „kategóriába” sorolták, most azonban bevezették az úgynevezett D-elemet. Ezentúl pedig még jobban értékelik majd az eredeti elemeket, a virtuóz és szaknyelven szólva rizikós végrehajtást is. S bár sokan már ebben az új módszerben is látni vélik a kiskapukat, mi mégis bizakodjunk: reálisabbá válik a bíráskodás. Boda Ildikó