Népsport, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-17 / 13. szám

XLI. 13. ♦ 1985. január 17 Ezt még nem aranytollal írtam Aki elment Csak az újszülöttnek új minden vicc, a foci­szurkolónak igazán újat nem lehet mondani. Ezért valószínűleg lelkifurdalás nélkül kezdhetem úgy mai témámat, hogy ugyan melyik Fradi- vagy Honvéd-drukker, egyáltalán, melyik futballbarát ne emlékezne arra a nagy történetre, hogy Szűcs Lajos, az FTC válogatott beállása fogta magát, és átigazolt a kispestiekhez. Én voltam az a szerencsés, akit a szerkesztőség annak idején megbízott, hogy beszéljen a fiúval, akinek a szabályok értelmében egy évet ki kellett várnia. Az olvasó, ha pontosan emlékszik a tör­téntekre, azt kérdezheti magában, hogyan érez­heti magát szerencsésnek az az újságíró, aki ilyen lélekbe markolóan nehéz helyzetbe kerül. Akkori­ban egyik levélíróm olyan hasonlattal élt, hogy az ügyben valóságos haditudósítónak tartott. No, én meg azt kívánom a világnak, hogy az ilyen „haditudósítás” legyen a legnagyobb baja még évezredeken át. A többivel majd csak meg­birkózik az emberiség... Én azt a vidám fickót kerestem, aki a pályán nem ismert tréfát. A hátsó alakzatok oszlopa volt a Fradiban is, a válogatott­ban is, akire úgy lehetett építeni, mint a kősziklára. A világ számos pontján ra­gadtatta tapsra a szurkoló­kat vérbő, erőtől duzzadó berobbanásaival. Pedig a védőket csak ritkán tapsol­ják meg, az ellenfelét pe­dig főleg. Én a vidám fickó helyett egy koravén Fájdalom­szobrot láttam viszont az ízléssel­­berendezett kelen­földi lakásban. — Mit csinálsz mostaná­ban? — kérdeztem belépő­ként, jobb híján. — Bámulom a függönyt — válaszolta, öngúnynak nem híján. — Talán segít is? — Egyszerű vele. Ha nem tetszik, elvihetem a Patyolatba. Szóval hát jópofáskod­­tunk egy keveset, ám mint a kedves olvasó biztosan nagyon is jól sejti, mindez csak beszélgetés helyett történt. Mondtunk szava­kat, mert ha két ember ta­lálkozik, a szó az egyetlen, amely gondolatcserére al­kalmas, leszámítva ebből persze a szerelmeseket. Jómagam ugyan nagyon kedveltem ennek a fiúnak — a maga korában kevés­sé megértett — egyszerű és határozott játékát, de a szerkesztőim nem azért küldtek,­­hogy a függönyről meg a Patyolatról cseréljek eszmét Szűcs Lajossal. Üldögéltem még egy csep­pet, aztán előálltam a na­gyon is földhöz ragadt, mindenkit izgató kérdés­sel: — Miért megy el a Fe­rencvárostól? —­­ Már minden lap írt róla — mondta kissé inge­rülten. — Írt a Népsport is a valószínű okokról — igye­keztem adni a sértettet —, de én én vagyok, aki kér­dezlek, te meg te vagy, aki­től a nekem szóló választ várom. Így világos? — Jól van no ..— en­gedett végre a bulldog­­tartásból. — Hát, persze, hogy elmondom. Valami el­romlott köztünk, a Fradi­ban. Valami megszakadt, régi barátok kerültek szem­be egymással, és utóbb már a pályán sem volt egyetér­tés. Nem­­egyszer megtör­tént, hogy én hátul szinte a tüdőmet köptem ki, a csatárok pedig álldogáltak, éppen csak nem nevettek ki, az embernek elmegy a kedve. Ezen kívül szemé­lyes természetű problémáim is akadtak, de ezek, úgy érzem — már ne is hara­gudj meg rám, öreg —csak rám tartoznak. (Tetszik látni, már akkor is leöregeztek ...) — Hívtak a Honvédhoz? ■— Nem. Én ajánlkoztam. — Sokan beszélik, nagy összegű ajánlatot kaptál... — Hadd mondják!... Nem kértem, nem ígértek. — Ezek szerint a Hon­­védnak ingyen hullott az ölébe az ország egyik leg­jobb játékosa? — Hogy az vagyok-e, nem tudom. De hogy az át­igazolásomnak nincs anya­gi háttere, az biztos. — Jó. Te tudod. Viszont, ha a Fradi nem ad ki, és egy évet várnod kell? — Már Kispesten edzek, a Honvéd mezét viselem. — És ha netán meggon­dolnád magad? — Kizárt dolog. — Jobb lesz ott? — Bízom benne. Viszont azt is tudom, eléggé nehéz helyzetbe kerülök. Senki­nek sem használ, ha egy évet kivár, ráadásul új kö­zösségbe kell beilleszked­nem, s az nem könnyű, holott minden Honvéd­játékost természetesen sze­mélyesen ismerek. — Szeretted Lakat Ká­rolyt ... — Az egyik legjobb ma­gyar szakembernek tartom, és azon felül is nagyon sze­retem.­­.— Miért nem mentél utána Tatabányára inkább? — Mert vidékről már na­gyon nehéz visszakerülni. Ezért is ajánlkoztam a Honvédhoz. — Szóval, ajánlkoztál..! — Hiszen mondtam már! — Tényleg? Hát, akkor vedd úgy, hogy ez csak ke­resztkérdés volt! Gyanakodva nézett rám, de biztos kézzel töltötte ki a kávét. Egy kicsit megint a füg­göny meg a Patyolat témá­ja ereszkedett közénk. Hagytam, hadd pihenjen. Rám is rá,miért. Aztán megint előjött a kérdés ideje: — Tulajdonképpen te jó­nak tartod azt, hogy egy játékos egyszer csak gondol egyet, és — ahogy mondod — máshová ajánlkozik? — Valami más megoldás kellene, talán mint a pro­fiknál, de a mi viszonyaink között mégis másképp... Nem tudom . .. (Ma viszont már bizto­san.) De önmagára mindenféle elbizonytalanodás nélkül tért vissza: — Azt hiszem, ismersz. Én nem vagyok vándorma­dár típus. De vannak kény­szerhelyzetek. Csak neked, csakis négyszemközt mon­dom, és nem azért, hogy jó gyerek legyek a Franzstadt­­ban, a szívem vérzik, hogy el kell mennem a Fradiból. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a Honvádban nem fo­gok teljes szívvel játszani. Szóval, így zajlott egy ilyen beszélgetés akkori­ban. Ma tények vannak. Ez ide szerződik, az oda. Tudomásul veszi a fut­ball. Én ugyan még ma is ér­tetlenül állok az olyan té­nyek előtt, hogy mit keres egy ízig-vérig fradista Ebedli a Dózsában, mit ke­res egy Újpesttel egybefo­nódott Tóth Andris az MTK-ban, és még folytat­ható lenne a láncolat... Azt még elfogadom, hogy a szerződések­kor minden másképp van, régóta isme­rem a profivilágot. Azt vi­szont megkérdezem a fen­ti példák nyomán, hogy: és a klubszeretet? — és a klub ragaszkodása egy-egy nála felnőtt, a nevével már­­kajelzett focistához? Egy amerikai szociológus, bizonyos Christopher Lasch írja: „A kiváltságok elbur­jánzása, a gyakori vándor­lás az egyik helyről a má­sikra, mind a lokálpatrio­tizmus ellen munkál, s já­tékosoknak, nézőknek egy­aránt megnehezíti, hogy a csapatszellemet hazafias érzésként éljék meg." Hát, errefelé haladunk? Szűcs Lajos esetét azért vettem elő emlékeim közül, mert ő ugyan annak idején — ahogy mondta, keserűen­­— hátat fordított a Ferenc­városnak ... És ma pályaedző. A Ferencvárosban . 1. Szombathy István a Fradiból Sarusi ügye még húzódik (Folytatás az 1. oldalról.) válogatott keret tagjait érin­tő átigazolásról számolt be szerdán délelőtt. E szerint az érdekelt egyesületek meg­egyeztek, így Pál Zoltán a Bp. Honvédből a Csepelbe, Tóth Tibor a BKV Előréből a Bp. Hon­vádba igazolt. Volt azonban egy rossz híre is a főtitkárnak: " Világbajnokunk, Sarusi Kis János az MTK-VM-ből a Bp. Honvédba akart iga­zolni. Annak rendje-módja szerint beadta átigazolási ké­relmét, amelyhez azonban az MTK-VM nem járult hoz­zá. Még az átigazolási idő­szakban Sarusi levelet írt a szövetség elnökségének is, amelyben kéri a testület tá­mogatását szándéka végre­hajtásához. Ebben az ügy­ben természetesen nincs még döntés... — Mi várható? — Kevés a valószínűsége, hogy az MTK-VM utólag meggondolná magát és meg­egyezne a Honvéddal. Így a legvalószínűbb, hogy az MKKSZ újjáalakuló elnök­sége tárgyalja majd meg az ügyet, s terjeszti elő javas­latát az OTSH elnökének. Josan vezető lila-fehérek mögé keddi sikerével (FTC— II. Dózsa 5—2) felzárkózott az Orbán-legénység, s ha csütörtökön a Budapest Sportcsarnokban ismét nyer a Fradi a nagy vetélytársa ellen, akkor már be is hozza a hátrányát. Egyenlő pontszám? Lehet, hogy újra nyílttá válik a bajnokság? — Az utolsó két FTC—1?. Dózsa mérkőzést a zöld-fe­hérek nyerték, most is min­den esélyük megvan a győze­lemre — mondta Studniczky Ferenc, az MJSZ főtitkára. — Örömteli, hogy a Budapest Sportcsarnokban, igazán jó körülmények között csatázhat a két nagy rivális, a közön­ség kényelmesen szurkolhat kedvenceiért. Reméljük, több ezren lesznek kíváncsiak a 17.30 órakor kezdődő rang­adóra, s jó hangulatú lesz a három harmad. Külön emlí­tésre méltó: a kiélezett baj­nokság hasznos a B-csoportos világbajnokságra készülő vá­logatott szempontjából. Har­cos légkörben, kemény csa­tákban edződnek a jégkoron­­gozók, vagyis már most azon a hullámhosszon vannak leg­jobbjaink, mint amelyiken Fribourgban lenniük kell a helytállás érdekében. Érdekesség: az Ú. Dózsa a legutóbbi találkozóin válto­gatta a sorait, nyilván készül valamire, csütörtökön este valószínűleg kiderül, hogy mi is ez. A hétfői és a keddi találkozón Eperjesi állt a lila­fehérek kapujában, nagy kérdés, vajon Szeles Dezső edző csütörtökön is neki sza­vaz-e bizalmat, vagy esetleg Szadovszkyt küldi pályára? S az FTC? A zöld-fehérek szereplésével kapcsolatban örök talány, hogy az erre a bajnokságra összeállított ötö­sök, miként játszanak? Mivel a tét rendkívül nagy, az egyenlítési lehetőség óriási, alighanem kettőzött erővel szállnak harcba az Üllői úti klub hokisai. Befedik a Kisstadiont? Szerdán délután a Kissta­dion tanácstermében sajtótá­jékoztatót tartottak a Kissta­dionról és a Millenárisról. Boros György, a Népstadion és Intézményei Vállalat igaz­gatója elmondta, hogy a múlt év áprilisában született dön­tés arról, hogy a jégpályákat fel kell újítani. A munkála­tok jó ütemben haladnak, s a múlt év végére a szakembe­rek kicserélték a teljes cső­hálózatot,­­valamint a Mille­náris sátortetejét. Emellett háromszorosára növelték a hűtőkapacitást, így az új kompresszorok lehetővé te­szik, ho­gy meghosszabbodjon a jeges idény. Nem kell már attól sem tar­tani, hogy enyhébb idő ese­tén be kell zárni a kapukat, mert egy harmadik, tartalék­gép szükség esetén segít. A felújítás és a beruházás 22 millió forintba került, s az összeg csak úgy volt előte­remthető, hogy a többi intéz­mény pénzét­ is a jégpályák­ra fordították. Boros György utalt arra is, hogy a jövőben gyakorlat lesz, hogy a meg­levő alapot egy-egy intézmény teljes felújítására fordítják, így a pénzt nem aprózzák el. Befejezésül az igazgató el­mondta, hogy az idén tovább szépítik, korszerűsítik a Kis­stadiont, a tervek között sze­repel, hogy be is fedik. Studniczky Ferenc, a Ma­gyar Jégsport Szövetség fő­titkára felidézte, hogy a Kis­stadion már november végén bajnoki jégkorongmérkőzé­seknek adott otthont, a Mille­náris jege csak néhány nap­ja, január elején készült el. A győri Graboplast Vállalat olcsón és soron kívül vállal­ta a sátortető legyártását. A két intézmény bekapcso­lódásával a jeges idény meg­nyúlik: az eddigi három hó­napról öt-hat hónapra nő. (MTI) Újabb hokirangadó Egyre izgalmasabbá válik a jégkorong OB I idei küz­delemsorozata. Az eddig bsz­ NÉPSPORT 5 Eláll-e a tízes­ eső? Torna A lólengésgyakorlat pa­zarul sikerült. Guczoghy széles mosollyal jött el a szer mellől. Érthetően. Éle­te első világbajnokságának döntőjében éremszerzési esélyei voltak. Aztán, ami­kor kigyulladt az ered­ményjelző táblán a tízes, vele együtt minden magyar szurkoló azt hitte, hogy Gu­czoghy világbajnok lett! Ez a reakció, akkor és ott, tehát 1981-ben Moszkvában teljesen természetes volt. Addig ugyanis nem oszto­gatták túl bőkezűen a tíz pontokat a­­bírók. S ha va­laki kiérdemelte, az tényleg a legjobb volt. De aztán olyan követke­zett, amire addig világver­senyen nem volt példa. Gu­czoghy után tízest kapott még Li Hsziao-ping, majd Michael Nikolay, végül pe­dig Jurij Koroljov is. Egy fináléban négy tízes! Az első é­s a harmadik helyen is kettős holtver­seny alakult ki , s a lel­ki szemeink előtt megcsil­lant arany helyett Gyuri bronzot kasszírozott. (A csak szócskát szándékosan hagytuk ki...) Tehát azon a világbaj­nokságon elkezdődött vala­mi. Igaz, a lólengésdöntő előtt is gyanakodhattunk volna, hiszen a versenyek során a nyújtón már addig is kiosztottak hat tízest. Akkor, amikor a női ver­senyben például egyedül Bicserova, az összetett vi­lágbajnok ugrását értékel­ték a maximumra. Aztán jött az emlékeze­tes lólengésdöntő, majd a nyújtófinálé, ahol négyen kaptak tíz pontot, s előfor­dulhatott az is, hogy Goto még ezzel a tökéletesre tar­tott gyakorlattal sem állha­tott föl a dobogóra (4. lett). Ezt a tízes­ esőt nem le­hetett nem észrevenni. S megkezdődtek a találgatá­sok: véletlen volt? Vagy éppen ennyire magas volt a színvonal? S eztán ez már tendencia lesz? Ma már tudjuk: a torna­sport jelenlegi nagy prob­lémája éppen a túlzottan sokszor megítélt tíz pont. Idézzünk néhány számot — persze, csak annyit, amennyi elengedhetetlenül szükséges az összehasonlí­táshoz. Tehát 1981-ben, a moszkvai VB-n 16 alka­lommal, két évvel később, Budapesten viszont már 43- szor ítélték meg a ponto­zók a 10 pontot. A tavalyi év két nagy versenyén, az olimpián 44, az olymouci nemzetközi viadalon 37 volt a maximálisra érté­kelt gyakorlatok száma. De hát mi történt? A tor­na rohamos fejlődése foly­tán „kinőtte volna” a rendelkezésére álló pont­­számkeretet? Elsősorban valami ilyes­miről lehet szó. Az egyre több, hallatlanul magas színvonalú teljesítményre képes tornász között már nehéz volt a rendelkezésre álló eszközökkel különbsé­get tenni. De ott van még a másik oldal, pontosabban az, aki adja a tízest, tehát a pon­tozóbíró. Álszenteskedés lenne a­ legcsodálatosabb színben föltüntetni a pon­tozók működését. A mai tornában a bírók éppoly kemény küzdelmet vívnak egymással, mint a torná­szok a szerek mellett... Mindenki természetesen or­szága versenyzőjét favori­zálja, méghozzá úgy, hogy közel azonos, teljesítmények esetén saját tornásza kap­ja a magasabb pontot. Mindez elviekben a tűrés­határon belül történik, mert különben a nemzet­közi szövetség által beveze­tett figyelmeztető kártyák­kal emlékeztetik az objek­tivitásra. De hát mikor kerülnek elő azok a kártyák ? ... A tornában a pontozás mindig is kényes terület volt, s a jelenlegi állás sze­rint az is marad. Mert ar­ról nyilvánosan nemigen esik szó, hogy ki kivel tár­gyal, s hogy a sportdiplo­mácia szó ez esetben legin­kább azt fedi, hogy ki ki­vel barátkozik, s vár segít­séget tornásza támogatásá­ban. Ebben a nagy taktiká­zásban aztán számolatlanul hullanak a tízesek, mondván, azt már úgysem lehet túlszár­nyalni. És ha az eredetileg tel­jesen tiszta szándékkal pontozni kezdő tornaszak­ember függetleníteni akar­ja magát ezektől a hátsó összefonódásoktól, bizony, a tornász látja kárát. Mert a sok-sok kiváló, egyen­rangú teljesítmény között mostanság így is megpró­bálnak különbséget tenni. Így aztán ha akar, ha nem, belekényszerül a pontozó ebbe a játékba. Mindez, persze, igen el­keserítő. Különösen akkor, ha hozzátesszük, nemcsak a szertornában tapasztalható ez a jelenség, hanem a ta­valy olimpiai sportággá lett ritmikus sportgimnasztiká­ban is. De akkor mit lehet ten­ni? Mert így kilátástalan­nak tűnik a sportág hely­zete. A rengeteg tízes sokak­nak megindította a fantá­ziáját. Egy alapvető ötlet­ben mindenki egyezett: va­lamennyien a pontozás megreformálásában látták a kiutat. Foglalkozott a kérdéssel szakember és szurkoló egyaránt. (Néhány ötletet a budapesti VB után lapunk is közölt.) A megoldás lehetősége pedig egész közel került. Sok energiát fordított ugyanis a Nemzetközi Tor­na Szövetség a pontozás korszerűsítésére, s végül meg is született egy új sza­bályzat, amelyet ez évtől kezdenek alkalmazni. To­vább részletezték ugyanis a gyakorlatok értékelésének lehetőségét. A bemutatott elemeket eddig A-, B- és C- „kategóriába” sorolták, most azonban bevezették az úgynevezett D-elemet. Ezentúl pedig még jobban értékelik majd az eredeti elemeket, a virtuóz és szaknyelven szólva rizikós végrehajtást is. S bár sokan már ebben az új módszerben is látni vélik a kiskapukat, mi mégis bizakodjunk: reáli­sabbá válik a bíráskodás. Boda Ildikó

Next