Népsport, 1986. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1986-04-18 / 91. szám

Dalnoki: „A Debrecen ellen csakis győrekm az elfogad­ható" Az év közben többször is botladozó Ferencváros az el­múlt három fordulóban igencsak kitett magáért, az elérhető hat pontból ötöt megszerzett! Döntetlent ját­szott a bajnok Honvéddal, legyőzte a Vasast és az MTK-VM-et. Ez az öt pont azt is jelentette, hogy elő­reléptek az ötödik helyre és ilyen jól még nem álltak ta­vasszal. ♦ Mi hozta ezt a fordula­tot? — kérdeztük Dalnoki Jenőt, a zöld-fehérek­­veze­tőedzőjét. — Úgy vélem, kezd össze­állni a csapat, no és a játé­kosok óhajtják is a sikert. Bár ami az akaratot illeti, tavasszal már nem volt okom különösebb panaszra. Ez a hozzáállás végül is meghoz­ta az eredményt. Döntő az is, hogy végre azt mondha­tom, egységes csapat let­tünk.­­ A hátralévő két fordu­lóban milyen eredményt tart elfogadhatónak? — Szombaton a Debrecen ellen csakis győzelem az elfogadható. Tudom, ellen­felünk nehéz helyzetben van, még érheti kellemetlen meglepetés, de ez a Ferenc­várost nem befolyásolhatja. Különben is többször han­goztattam és ezen nem vál­toztatok, nekünk az Üllői úton nem lehet más célunk, csakis a győzelem. Székes­fehérvárott a Videoton, el­len már nehezebb feladat vár ránk, ott minden előfordul­hat. Természetesen azt sze­retnénk, ha újabb vereség már nem kerülne a nevünk mellé a bajnoki táblázaton. .. A végelszámolásnál elé­gedettek lennének a jelen­legi helyezéssel? — A vezetés azt a célt tűz­te elénk, hogy az első nyolc között végezzünk. Ez már megvan még akkor is, ha netalán elvesztenénk a hát­ralévő két mérkőzést. No, de ez még tréfának is rossz! Szóval a tervet teljesítettük, szemrehányás már nem ér­het bennünket, de azért jó lenne, ha minél előrébb vé­geznénk. Az előttünk lévő csapatokat már nem hoz­hatjuk be, de a mostani ötö­dik helyünket megtarthat­juk és az nem lenne rossz. " A bajnokság után még egy feladat vár a Ferencvá­rosra: az MNK-döntő. — Ha már eljutottunk a döntőig, akkor nyernünk kell a Vasas ellen. Egy he­te legyőztük őket a Nép­stadionban és ez bizakodó­vá tesz bennünket. Az MNK-győzelem ismét lehe­tőséget biztosítana a nem­zetközi szereplésre. Utoljára három évvel ezelőtt játszott a Ferencváros az UEFA Ku­pában, akkor az első fordu­lóban búcsúzott. Azóta nem indulhattunk egyik európai kupában sem. Most kar­nyújtásnyira van a KEK ... Lázár „Megőrizni a szeretetet!...” Reményi Gyula szakosztályelnök gyorsmérlege A Knopp utcai pálya le­látóján néhány vezetőnek a szokottnál is hevesebben vert a szíve — hiszen a befejezés előtt tizenegy perccel még a Csepel ve­zetett — ezek közé tarto­zott Reményi Gyula altá­bornagy, az egyesület al­­elnöke, a labdarúgó-szak­osztály elnöke is, akinek az irányításával négy aranyérmet, egy ezüst- és egy bronzérmet hódítottak el a kispesti játékosok. A mérkőzés után arra kértük a sikeres sportvezetőt, ké­szítsen gyorsmérleget a bajnokcsapatról. Készsége­sen vállalkozott erre, an­nak hangsúlyozásával, hogy nem akar túlságosan apró­lékos lenni, csupán főbb jellemzőket említ. " Magas mércét állítot­tunk magunk elé: megvé­deni a két egymás utáni bajnoki címünket, messze­menően segíteni a váloga­tottat tervei megvalósítá­sában és helytállni a BEK- ben. Büszkék vagyunk ar­ra, hogy vállalásaink több­ségét becsülettel teljesítet­tük. Sajnáljuk, hogy a BEK-nek — több kedve­zőtlen tényező összejátszá­sa miatt — hamar búcsút mondtunk. Köztudott, hogy a Steaua ellen nagy sérülés, Garaba pedig sárga lapok miatt nem játszhatott, a csapat formája akkoriban ingadozó volt, s hazai mér­kőzésünket nem Kispesten, hanem a Fáy utcában ren­dezhettük meg. Más vonat­kozásban azonban igyekez­tünk jó kedvre deríteni azokat, akik szurkolnak színeinkért és a magyar labdarúgás felemelkedésé­ért. Nálunk tenniakarás te­kintetében teljes volt az egység, a harmónia. A csa­pat, a szakvezetés és a társadalmi vezetés megér­tő összhangban van egy­mással, mindenkit áthat a felelősségtudat,­ s a biza­lom, a bizakodás. Nem volt szélsőséges a hangulat a kisebb megtorpanások idő­szakában sem. A szakvezetési teamet, s a játékosokat igazán csak dicsérni lehet, mert mes­terségbeli képességeiknek legjavát adták, s igazán nagyszerű volt a kötődé­sük az egyesülethez. Vala­mennyien segítették a kü­lönféle válogatottak kiala­kítását is. Így aztán érthe­tően élveztük a kapitány és a szövetség megértését, támogatását. Enn­ek a ki­fogástalan kapcsolatnak lett a következménye az, hogy a válogatott gerincét a mi játékosaink alkothat­ták, s felkészítésük ideális volta miatt az egyesület­ben és a nemzeti tizenegy­ben is­ eleget tudtak tenni a követelményeknek. Bír­ták energiával, idegekkel. Legjobbjainkhoz minden vonatkozásban felnőttek azok is, akiknek a nevét nem övezte olyan csillo­gás, mint kulcsjátékosain­két. A szürkeségből kitör­tek olyanok, akik nagyon sokat tettek az aranyére­mért. Kifogástalan közös­ségi szellem uralkodott a szakosztályban, s az igé­nyeknek, a magas követel­ményeknek igyekezett min­denki megfelelni. És sze­retném kiemelni, hogy messzemenően élveztük az egyesület és szurkolótábo­runk bizalmát, biztatását. Nagyon örülünk annak, hogy nézőtáborunk tovább erősödött, növekedett. A szurkolók kitartottak mel­lettünk, pedig létesítmé­nyünk­­fejlesztése, korsze­rűsítése miatt ideiglenesen el kellett hagynunk kis­pesti otthonunkat, s ősz­szel is, tavasszal is más pályára kellett elkísérniük csapatunkat, akkor is, ami­kor mi voltunk a pálya­­választók. Biztatásukra nagy szükség volt, hiszen a bajnokságot mindig nehe­zebb megvédeni, mint egy­­szer megszerezni, s miután nekünk ez már tavaly is sikerült, mindenki elle­nünk akart győzni, mert ez különös rangot jelent. Igaz, mi erre büszkék le­hetünk, de a győzelmekért nagyon meg kellett verej­tékeznünk. Elég megemlí­teni a Csepel elleni mér­kőzésünket, amikor egy ki­esett csapat olyan hősiesen küzdött, s jól játszott el­lenünk, hogy veszélyben forgott tavaszi veretlensé­günk. Az ünnepi légkör serkentő hatásai azonban átsegítették a csapatot a nehézségeken, s ha el is maradt a győzelem, a baj­noki cím bebiztosítása kár­pótolt bennünket. Most bizonyára többek­ben felmerül a gondolat: vajon mi lesz később, az elkövetkezendő időben. Nos, most mi féltő szere­tettel engedjük útjukra válogatottjainkat, s meg­győződésünk, hogy nemzeti csapatunk nem okoz csaló­dást a Mundiálon. Mi, akik itthon maradunk, ké­szítjük az évi jelentést, s azt a négyéves fejlesztési tervet, amelynek valóra­­váltása esetén megőrizhet­jük hazai rangunkat, eddi­gi sikereinket, s úgy for­málhatjuk csapatunkat, hogy többre vigyük a nem­zetközi porondon is. A fe­lénk áradó szeretetet to­vábbra is ki akarjuk ér­demelni. Ennyit mondott a har­madik bajnokság margójá­ra a szakosztály elnöke. Aztán tréfásan fejezte be: „A­­ negyedik után majd folytatjuk .. N. Gy. A bajnoki címhez vezető út egyik legnehezebb állomása volt a Bp. S Honvédnak az őszi Pécs elleni mérkőzés, amely gól nélküli döntetlennel végződött. Szombaton ismét talál­kozik egymással a két együttes, és a tét a pécsiek számára nagyobb, hiszen ők még nem érezhetik a zsebükben az ezüstérmet A látogató Zalaegerszegen a kezdés előtt jó egy órával a pécsiek öltözőjében Róth Antallal beszélgettem olyan magától értetődő témákról, mint az egészségi állapota, a mécs­esen várható esélyek, s egy­szer csak nyílt az ajtó, és Nagy Imre igyekezett befelé. Illetve csak igyekezett volna a régi játszótársakhoz, mert Bodnár a gyúrópadról fel­pattanva szó szerint kitusz­kolta a folyosóra. Amikor bezárult az ajtó, a pécsiek - látva meglepetésemet — máris indokoltak: — Ez az Imre amióta el­ment Pécsről, mindig ezt csinálja, hogy a meccsünk előtt bejön jópofáskodni, mindenkivel elviccelget, va­lósággal elaltat bennünket — aztán jól megvernek min­ket. Továbbra is jó haverok vagyunk vele, de most nem engedjük, hogy megint elvi­gye a szerencsénket. Közben a­ padokon vala­mennyi pécsi fiú helyeslően bólogatott. Aztán nemsokára kivonultak melegíteni. Ami ezután történt, ismert. A szünet után, lényegében há­rom perc alatt, mindent el­döntöttek Lutzék. A végén pedig a tizenötezer zalai szurkoló szomorúan ballagott haza, míg a maroknyi pécsi focibarát örömtáncot lejtett. Kíváncsi voltam, vajon a pécsi öltöző képe egy ilyen nagy siker után, amely csaknem biztosan az UEFA Kupa-részvételt jelenti a pi­ros-feketék számára, vajon milyen arcot mutat? Nos, nem akartam hinni a sze­memnek! A csuromvizes, csapzott játékosok ahogy beértek, azonnal „robbanni” készül­tek a boldogságtól. És ak­kor jött Garami József mes­teredző, odament a kör kö­zepére, felemelte a kezét, mire egycsapásra elnémult az öltöző. Az edző — aki alighanem legalább annyira szeretett volna örömében valami tőle szokatlant tenni, hogy levezesse határtalan feszültségét­­— legyőzte ér­zelmeit, és nagyon halkan annyit mondott: — Gyerekek, ne vegyétek ünneprontásnak, de most azt kérem, ne kezdjük el ünne­pelni önmagunkat! Minden elismerésem a társaságé, óriási tettet hajtottatok vég­re, de mégis azt mondom: várjuk meg a bajnokság vé­gét. Előbb legyünk túl a Honvéd és a Békéscsaba el­leni meccsen. És ha akkor érmesnek mondhatjuk ma­gunkat, akkor majd utat engedhetünk érzéseinknek. Ellenvetés nem hangzott el a végtelenül boldog játé­kosok részéről, így ezúttal nem lehetett elmondani a pécsi öltözőről, hogy majd szétvetette volna az öröm. Legalábbis, ami a külsősé­geket illeti. Mert az elcsi­gázott arcok így is, egyet­len hangos szó nélkül is mindent elárultak. Még vártam egy darabig. Kíváncsi voltam, vajon Nagy Imre a történtek után be­kopogtat-e? Nem jött. Pedig most már minden bizonnyal szívélyes vendéglátásban ré­szesült volna... Zs. I. Egyensúlykeresés, szakadék fölött Tájkép csata előtt a Cza­­bán Samu téren: a szurkolók mérkőzésre várnak, kilenc­ven percre a szerdai sok kö­zül. Százak üldögélnek ci­garettafüstöt fújva, tökma­got rágcsálva, egykedvűen. Várnak egy mérkőzésre, vár­nak egy pálya lelátóján, ott, ahol már oly sokszor csalód­tak csapatukban és néha­­ a futballban is . . . Tökmag­­rágcsálók, cigarettafüst-fú­­jók, egykedvűen beszélge­tők. Ők még bizakodnak, nem vesztették el a remé­nyüket, szurkolóhitük nem illant el valahol a bajnokság egyik kudarcemlékezetű for­dulójában. Ők még kijárnak bízva, bizakodva. Ezren van­nak. Tökmagrágcsálók, ciga­­rettafüst-fújók, egykedvűen beszélgetők — csodában bi­zakodók . .. Aztán — bár szorongva­­­ártak —, ahogy a­ labda el­indult útjára, elfelejtették minden bánatukat. Előbb csak szurkolgattak bátorta­lanul, majd góloknak örül­tek tiszta szívből, és han­goskodva biztattak. Negyven­öt percig boldogok voltak, mert úgy látszott, hogy csa­patuk, a Bp. Volán azért még egyszer megmutatta. S a volánosok játszottak, fel­csillantották azt, hogy ők is tudnak hajtani, küzdeni, mindent megtenni a sike­rért. S tették ezt úgy, hogy ellenfelük, a Haladás szinte észre sem tudta vétetni ma­gát ebben a negyvenöt perc­ben. A hazaiak pedig élvez­ték az otthon előnyét, a szurkolók bizalmát, szere­­tetét. S jól játszottak, pa­rádés két gólt lőttek, győz­ni akartak. S a második félidőben semmi nem ott folytatódott, ahol abbamaradt. A két csa­pat a második félidőre tér­felet és szerepet cserélt. A Volán — mint a rossz ta­nuló, aki megijed a váratlan ötös osztályzat lehetőségétől — megszeppent. A Haladás pedig könyörtelen ellenfél volt, mert kihasználta a megingásokat, a bizonytalan­ságokat, s ennyi elég volt ahhoz, hogy egyenlíteni tud­jon. A Volán kétségbeesett, de nem zuhant feneketlen mélységekbe, mindenre el­szántak, sikert követelőek maradtak játékosai. Ám ke­vés volt bennük a hit, a végeredmény pedig már is­mert: Bp. Volán—Haladás VSE 2-2. Egy csapatnak megcsappantak a reményei: lassan-lassan kiesésre ítél­tetett, bár még egyensúlyoz a kiesés szakadéka fölött. S aligha merg­ zuhan. Mert a bi­zonyítványt az év végén nem lehet az egyik pillanatról a másikra feljavítani, legfel­jebb csak magyarázni.. . Vincze Ki az úr a(klub)házbani Évtizedek óta beszél­ték, mégsem hittük, hogy a labdarúgás világában a pályagondnoké és a szer­tárosé a legnagyobb ha­talom. Nem hittük, ho­gyan is hihettük volna, hiszen minden klubnak van elnöke, meg a szak­osztályokban is nyüzsög­nek a különféle potentá­tok, és az edző sem kis ember, tehát joggal vél­hettük aljas intrikának az egészet. Ám most ismét történt valami, s nem is egyet­len pályán. Jelentkezett egy újabb nagyhatalom: a RENDEZŐ. Így, csupa nagybetűvel. Tehát a RENDEZŐ ott áll a Nép­stadion bejáratánál, és keresztlevelet, újraadási bizonyítványt, törzsgárda­­jelvény viselésére jogosí­tó engedélyt, személyi igazolványt és még ki­ tudja mifenét követel a sajtóbelépő mellé. Aki csak az utóbbival rendel­kezik, azt felszólítja: „oszoljunk!” így, királyi többesben. Érezze a be­tolakodó, hogy itt a ha­talom képviselőjével pró­bál ujjat húzni. T­e­rm­és­z­etes­en a REN­­­DEZŐ-ből más pályára is jut. Az Üllői útra pél­dául olyan, aki kijelen­ti: csak menjünk a má­sik fülkébe, mert a tele­fonosban már nincs hely. Teszi ezt annak ellenére, hogy van hely, nem is egy. Persze, neki is iga­za van, hiszen jól néz­nénk ki, ha az újságíró csak úgy nekikezdene te­lefonálgatni. Meg külön­ben is, bízzuk mi a dön­tést a RENDEZŐRE, kü­lönben teljesen elszem­­telenedünk. Tehát rendnek kell lenni. Székesfehérvárott például az a rend, hogy az öltözőépület külső aj­tajára felszerelik a két csapat összeállítását, és slussz. Nincs tovább. Az már a sajtó munkatár­sainak hibája, hogy át­­kos kíváncsisággal van­nak megverve, s nem érik be ennyivel. Akad olyan javíthatatlan kí­váncsi, akit érdekel, mi­ért nem játszik Csuhay, hogyan látták az edzőik, netalán a játékvezetők a mérkőzést. Nos, az csak találgasson. Azért újság­író, azért van fantáziája. A fentiekből kiderül: a RENDEZŐK átvették a hatalmat a klubokban. És ha nem tévedünk, most már a klubvezetőik is ret­teghetnek. Mert aligha képzelhető, hogy ők ál­lítják a tilalomfákat, s melléjük a zord­­ REN­DEZŐKET. OLLÓZÁS

Next