Népsport, 1986. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1986-05-05 / 104. szám

6 NÉPSPORT MOND­ALTABLÓ BRAZÍLIA Zitóék és Zicóék... A hírnév a dicső múlt — önmagá­­„m nirnev, ^an — még soha senkit sem vezérelt győzelemre, legkevésbé a világbajnokságon!’’ PELÉ. A fekete gyöngyszem intelme igaz­gyöngy értékű. A brazil labdarúgás ren­geteget vesztett az elmúlt években. Ba­rátságos és tétmeccseket, tornákat, kép­zett edzőket, nagy formátumú játékos­­egyéniségeket, presztízst és nézőket — százezrével. De bármily terjedelmes a veszteségrovat, a sárga-kékek lenyűgö­ző örökség letéteményesei. Fussanak ki bárhol a gyepre, a néző látni fogja a glóriát a gyapjas fejek fölött. Címerük közepén a szárnyas Niké, a győzelem istennője megrovóan néz. A Jules Rímet Kupa névre hallgató iker­testvérét is elvesztették a brazilok. A sudár szobrocskából aranyrúd lett egy riói ötvösműhely rejtekén. A három VB- győzelmet megtestesítő ereklye nincs töb­bé. Tekintsük ezt a vétkes hanyagságot szimbólumnak. De vissza a címerhez. Ni­ké fölött három csillag ragyog az 1958-as, ez 1962-es és az 1970-es diadal emléke­zetére. Amikor csillagdísz gondolata felvetődött, sokan berzenkedtek, mond­ván: jönnek majd az újabb VB-aranyak, és akkor hogyan helyezik el a negyedik, az ötödik csillagot. A „csillagkérdés’’ régóta nem szaporít­ja a brazilok amúgy is temérdek gond­ját. És mostanában senkinek sem nyilat­kozik meg a közeljövő: a szambafoci tán­cos lábú mesterei még csoportjukból sem kecmeregnek tovább, avagy varrhatják a címer fölé a negyedik csillagot? Megtör­ténhet ez is, az is. Éppen ez okból olyan titokzatos és idegesítő a mad brazil vá­logatott. Mert nem csupán 120 millió brazil szorít értük, vagy legalábbis — a nemzeti érzés kiélése mellett — rokon­szenvezik velük Sokan féltjük őket, hi­szen esetleges bukásukkal a színpompás, a művészi, a gondolatgazdag foci ítéltetik halálra. És mértékadó szakemberek tu­catjai állítják: ilyen felkészületlen, sze­­dett-vedett brazil válogatott még sosem állt a nagyvilág színe elé! Tudva tudjuk­ hogy a Népstadionban lUuvd lUUJUK, látott csapat sem sze­mélyi összetételében, sem játékfelfogá­sában nem mérce, de még csak nem is iránymutató jelzés. A labdaművészeket a szívükön melengetők azért jó okkal ag­gályoskodnak. A PLACAR című riói szaklap szerint a labdarúgás jelenleg az átalakulóban lévő brazil társadalom pon­tos lenyomata, tükrözi az ország kusza gazdasági, társadalmi, szociológiai álla­potát. Samey államelnök és az országot a de­mokrácia felé elmozdító polgári kor­mányzat — sok egyéb nyűg mellett — nyomasztó futballörökséget kapott a jun­tától. Joao Baptista Figuerido tábornok a futballban — amely a katolicizmus után Brazília második „államvallása” — a jun­ta népszerűségét gyarapító eszközt látott. „A játék számunkra nem lehet ot­romba tréfák tárgya. Kezeljük vala­mennyien a futballt sokkal több gyen­gédséggel, szeretettel." (GUIMARAES, a szövetség elnöke.) Könnyű ezt kérni, de teljesíteni? A ka­tonai junta botor rendelkezéseinek jóvol­tából a néhány tucatból rövidesen 450 (!) profiklub burjánzott ki. 25 tartomány bajnokságát emelték az „első osztály” rangjára, összezavarodtak az erőviszo­nyok, felhígult, kilúgozódott az élvonal. Ki hallott olyan első vonalbeli csapatok­ról, mint az Apucarana, a Tubaié, a Campo Grande, a Serrano, a Londrina, a Matsubara vagy az Ypiranga? A kezdetleges bajnokik tömkelege el­űzte a lelátókról a közönséget. A Fla­­mengo—Fluminense örökrangadó egy­kor 100 ezres nézőtömege is az idén 14 500-ra csökkent; a legendás Santos manapság 3000 híve előtt játszogat; a Maracana — Vava létesítményigazgató fájdalmára — utoljára Pelé búcsúmér­kőzésén telt meg. A hirtelen támadt kasz­­szahiány iziben külföldre hajtotta a leg­újabb generáció krémjét. Zico, Falcao, Socrates, Cerezo, Edinho, Junior, Dirceu és Oscar külföldre szerződése szinte le­fejezte a brazil bajnokságot. És felszívó­dott a masszív középmezőny is. Csak Por­tugáliában 28 brazil idegenlégiós kereste a kenyerét 1986 tavaszán. *_ llf'J.r — látszatta — biztosítják a HZ UlC'UQll folyamatosságot. Brazília 1983-ban és 1985-ben is megnyerte az If­júsági Világ Kupát, 1984-ben az olimpiai válogatott ezüstöt szerzett. Hiába. Vala­mennyien láthattuk, hogy Dida, Müller, Sidney, Silas és a többi tejfeles szájú egyelőre még nem mérhető Zitóék, de még Zicóék mércéjével sem. Nem segíti a foci magára találását a gazdasági átalakulás egyre gyorsuló fo­lyamata sem. Brazília szeretne mielőbb szabadulni ,,a világ első számú adósa” címtől. Az ország északi területein gigan­tikus ipari beruházások folynak. A tö­meges munkalehetőség százezreket „csalt fel” délről, a futball hagyományos köz­pontjából. A gazdasági váltás megváltoz­tatta a focinak a társadalmi értékrang­sorban elfoglalt helyét és sokszor a szó tényleges értelmében veszi el a helyét. A Botafogo egykori sporttelepének helyén például egy bányaipari tröszt építkezik, miközben valamennyi profiklub veszte­séges, és az ország 800 képesített edzőjé­nek fele munkanélküli. A zűrzavart példázandó 1982 óta négy­szer választottak „új” szövetségi kapi­tányt. Santana, Carlos Alberto Parreira, Edu, Evaristo, hogy azután az idén újra Santanára testálják a fővesztéssel fenye­gető tisztséget. Természetesen minden főnök kipróbálta a maga embereit. Par­reira a Flamengóra, Edu a Fluminensére épített, Santana a Sao Paulo játékosai­ban hisz. A meg-megújuló fiatalítási hul­lámok — négy év alatt 73-an viselték a sárga-kék szerelést — oda sodorták a csapatot, hogy ma csakis Zicóék „össze­drótozott” öreg gárdája háríthatja el a vészt. De hogy az 1982-es Mundial cso­dás zsonglőrjei mit érnek 1986-ban, ezt talán még Tele Santana sem tudná biz­tonsággal megmondani.­­ - e az a hírhedt magabízás. A CS aztán World Soccerben olvastam egy hátborzongató nyilatkozatot. Megval­lom, bujkált bennem a kétely: csak nem adtak Santana szájába ilyen vérlázító nyegleséget? Budapesten alkalmam nyílt ellenőrizni a nyilatkozat hitelességét. Ké­résemre újra, szó szerint elhangzott a brazil mentalitást mindennél fényeseb­ben példázó mondat. „Az olaszok ellen a legutóbbi Mun­­dialon csak negyed óra volt hátra, ami­kor a harmadik gólt kaptuk, mégis tel­jesen biztosra vettem, hogy harmad­szor is egyenlítünk!’’ SANTANA. Végzetes tévedés volt... Török Péter Casagrande örömében ölbe kapja Zicót, bánt, a karikatúra nem ismer lehetetlent. Mert hasonló jelenetet lencsevégre kapni, a jugoszlávok elleni meccsig aligha lehetett volna XLII. 104. ♦ 1986. május 5 MAFC-titok ? A lehetőségeket elsősorban maguk teremtik meg EGYETEMI SPORT. A világ több országában ez a kifejezés egyet jelent a mindenkori élsporttal. Úszók, atléták, kosárlabdá­zók, tornászok tucatjai ke­rültek ki világklasszisként az egyetemi, főiskolai csa­patokból, hogy átadják a helyüket az újabb tehetsé­geknek. Hazánkban a legidősebb diákok sportja hajdanán szintén az élsport utánpót­lásának alapját jelentette. Azóta azonban ez a funk­ciója igencsak háttérbe szorult. Hogy ez szerencsés vagy sem, ez egy másik cikk témája lehetne. Min­denesetre tény, hogy az egyetemi sportklubok sze­repe elsősorban tömegsport jellegűvé alakult át. A szabadidősport lehető­ségei talán éppen ezekben az intézményekben a leg­­tágabbak. A kollégiumok falai közé zárt, mindig egy­forma világ ellensúlyozása lehet egy-egy meccs, túra, vagy akár a szurkolás is a lelátón. Ezt a tényt a MAFC vezetői ismerték fel a legkorábban. 1981-ben megalakult a szabadidő szakosztály. — A hetvenes években számunkra is az olimpiai pontszámok voltak a mérv­adók. Ha szereztünk, jól dolgoztunk, ha nem, vág­hattuk sutba az egész évi munkánkat. De egy egye­temi klubnak a mai okta­tási rendszerben nem lehet ilyen követelményeket fel­állítani. Mire idekerülnek a diákok, többségük már végleg eltávolodott a sport­tól. Nekünk tehát csakis az lehet a feladatunk, hogy rendszeres mozgásra nevel­jük őket, hiszen az él­sporttól már nagyon mesz­­sze kerültek. Dr. Hegyháti József, az egyesület elnöke értékelte így tevékenységüket, a múltat már egy kicsit a je­len tükrében is. A számok őt igazolják. A Műszaki Egyetem 7000 hallgatója közül korábban ezernél csak kevéssel többen vet­tek részt az egyesület munkájában. Alig öt esz­tendő alatt ez a szám a verseny szakosztályoknál 1820-ra ugrott (!), és ez nagyrészt a szabadidő szakosztály munkájának köszönhető. Jelenleg a részletes kimutatások tanú­sága szerint mintegy ötez­ren járnak rendszeresen a sportfoglalkozásokra. Igaz, ez a szám az egyetemen dolgozókkal együtt értendő. De így is olyan hátteret je­lent a versenysport számá­ra, amiből természetszerű­leg lehet kiválasztani a te­hetségeseket. MODELLKÉNT IS hasz­nálható a MAFC szabad­idő szakosztálya a többi egyetemi klub számára. A lelkesebbek ugyanis nem­csak tömegsporttal foglal­koznak. Kétszázötven egye­temista versenyszerűen ját­szik alacsonyabb osztály­ban. Wladár Sándor test­nevelő tanár felügyelete alatt lényegében edző nél­kül készülnek a bajnoki összecsapásokra. Edző nél­kül, de nem szakmai isme­retek híján. A MAFC ugyanis támogatja azt a tö­rekvést, hogy minél többen végezzék el a TF segéded­zői tanfolyamát, így nem meglepő, hogy­ a kosárlab­dázók és a kézilabdázók is megállják a helyüket a fő­városi I. osztályú bajnok­ság küzdelmeiben. Sőt, a sakkozók eséllyel pályáz­nak az OB II-be jutásra. Éppen ezért őket már ver­senyszakosztályként keze­lik. .. A megkülönböztetett tá­mogatást élvező szabadidő szakosztály mellett — más­fél milliós költségvetéssel dolgozik! — a verseny­szakosztályok is működtet­nek szabadidős szakágakat, így a 64 igazolt teniszező mellett az elmúlt év végén 776 kedvtelésből játszót tartottak nyilván. — Voltaképpen elége­dettek lehetnénk, de ha másra is látunk igényt, ho­gyan pihenhetnénk a ba­bérjainkon? — teszi fel jó­szerivel önmagának a kér­dést Hegyháti József. — Most például egy többtusa szakág felvételét fontolgat­juk. Ehhez valószínűleg az egyetemi KISZ-szervezet triatlon bajnoksága, és az olimpiai ötpróba MAFC-os lehetőségekre történő adap­tálása teremtette meg a kedvet. Mi minden kezde­ményezést örömmel foga­dunk, ha a lehetőségeink megengedik. Sajnos, a lé­tesítményeink igen elavul­tak, mintegy másfél évtize­des elmaradást mutatnak. De ha ez sem veszi el a fiatalok kedvét, voltakép­pen az is sikerként érté­kelhető. Persze, igyekszünk azért, jobb körülményeket is teremteni, de hát ez nem elsősorban a szándé­kon múlik. .. AZT MONDJÁK, manap­ság már a fiatalok is ma­gukba fordulók, közönyö­sek. Éppen a sport lehetne az, ahol ezt levetkőzhet­nék, hiszen a közös moz­gás eleve közösséget, társa­ságot jelent. Talán ez a pezsgő sportélet az egyik titka, hogy a műegyetemre manapság szívesen járnak a diákok. Rónai Egon 39. Békeverseny • Hosszú az út Prágáig SL Kerékpár Május 6-án Kijevben megkezdődik az amatőr ke­rékpárosok legrangosabb or­szágúti körversenye, a Béke­verseny. A hőskorban, a negyvenes évek végén még csak Lengyelország és Cseh­szlovákia országútjain ve­télkedtek egymással a por­felhőlovagok. Aztán bekap­csolódott az NDK is, és hosz­­szú időn keresztül, évente más-más rajttal és befutó­val Varsó—Berlin—Prága, úgy kétezer kilométer kö­rüli, kéthetes vetélkedés volt. Tavaly újabb ország, a Szovjetunió is házigazda lett. Az idei, 39. Rukeverseny egyik, a mieink számára nem éppen kedvező újítása, hogy ezúttal a 2106 km-es össztávú, nagyon kemény erőpróbán csupán egy pi­henőnap lesz. Kijelölték a hétfőn utazó magyar válo­gatottat: Sajó Péter (Szek­szárdi Szövetkezeti Sparta­cus), Zámbori György (Cse­pel), Prommer Gyula (Cse­pel), Hirt József (PMSC), Végvári Sándor (DMVSC), Csíkos János (DMVSC). Csa­patvezető: E­rmler Sándor, edző: Botos Gábor, gyúró: Dávid László, mechanikus: Kozma Attila. Bár a hőskorban és ké­sőbb is akadtak magyar részsikerek a Békeverse­nyen — Juszkó, Megyerdi, Takács András, Szlipcsevics szakaszgyőzelmére gondo­lunk elsősorban —, végül is a legjobbak vetélkedésébe nemigen tudtak a mieink beleszólni. Aligha lesz ez most is másként. Ráadásul túlnyomórészt fiatal, rutin­­talan kerekesekből áll az utazó gárda. Sajón és Zom­­borin kívül a többiek még nem hajtottak ezen a ver­senyen. És tulajdonképpen félnek is tőle. Érthetően szí­vesebben hajtják a pedálo­kat rövidebb, kis versenye­ken.­­Mindenesetre megfon­tolandó, hogy kiket enged­jen a szövetség a „vajas­kenyér” versenyecskékre. Mert, aki a nehezet, a ha­zai kerékpársport szolgála­tát nem vállalja, az ne ré­szesülhessen a könnyebből sem!) Szóval nagy eredményeket nem várhatunk. Országúti válogatottunk legfőbb célja az ütőképes 100 km-es csa­pat összehozása. Nos, ezt jól szolgálja a Békeverseny vé­­gi­ghajtása. A csapattagok három olaszországi verseny kilométereivel a lábukban szállnak majd nyeregbe, te­hát nem felkészületlenül. Éppen ezért egy-egy szaka­szon, akciózgató versenyzés­sel nem elképzelhetetlen egyszámjegyű helyezés el­érése. És alapfeltétel — ha sérülés nem jön közbe —, hogy valamennyien végig­hajtsák a távot. A Békeverseny útvonala. Május 6-án, prológ, Kijev, 7 km. 7-én, I. szakasz: Kijev, körpálya, 130 km. 8-án, II. szakasz: Kijev, csapatver­seny, 50 km. 9-én, III. sza­kasz: Kijev, körpálya, 141 km. 10-én, IV. szakasz: Var­só, körpálya, 65 km. 11-én, V. szakasz: Kutno—Poznan, 196 km. 12-én, VI. szakasz: Poznan—Gorzów, 174 km. 13-án, VII. szakasz: Gorzów —Szczecin, 148 km. 14-én, VIII. szakasz: Szczecin—■ Berlin 190 km. 15-én, IX. szakasz: Berlin—Halle, 200 km. 16-án, pihenőnap. 17-én, X. szakasz: Halle (egyen­kénti indításos) 35 km. 18- án, XI. szakasz: Halle—Karl- Marx-Stadt, 176 km. 19-én, XII. szakasz: Karl-Marx- Stadt—Karlovy Vary, 130 km. 20-án, XIII. szakasz: Karlovy Vary—Plsen, 152 km. 21-én, XIV. szakasz: Plsen—Mlada Boleslav, 181 km. 22-én, XV. befejező sza­kasz: Mlada Boleslav—Prá­ga, 131 km.

Next