Népsport, 1986. június (42. évfolyam, 127-156. szám)
1986-06-18 / 144. szám
XL!. 144. ♦ 19S6. június 18. A pénz beszél?... A XI. Kerületi Tanács székházának tárgyalótermében kedden reggel a kerület huszonhárom általános iskolájának testnevelő tanárai tanácskozáson találkoztak. A téma a diáksport-egyesületek és -körök létrehozása volt. A megbeszélésen részt vett dr. Géczi István, a Kertészeti Egyetem tanszékvezető test-nevelő tanára, országgyűlési képviselő, a Magyar Diáksport Szövetség ideiglenes intéző bizottságának társadalmi elnöke, Szlatényi Béla, a BTSH főelőadója és Máth István, a kerületi TSF vezetője is. A tanácsterem hangulata a sok-sok értekezleten megszokott képet mutatta. Volt négy-öt pedagógus, akiket minden érdekelt, s egymás szavába vágva kérték Géczi Istvánt, adjon választ az egyesületekkel kapcsolatban felmerült aggályaikra, gondjaikra, kérdéseikre. Mások szemmel láthatóan kerülték a nyilvános szereplést, egymással beszélgettek, vagy egyszerűen nemvoltak kíváncsiak ... A meglepetés akkor jött, amikor a pénz került szóba. Mennyi fizetés jár majd az elnöknek? Mennyi lesz a tagsági díj? Lehet-e valaki egy személyben elnök és az eyesület vezetője is, s emellett vezethetnek-e sporttanfolyamot? Kereshetnek-e bázisszervet, amelytől valamilyen formában bizonyos tiszteletdíjhoz jutnak? Feléledt a hallgatóság, forróbbá vált a terem levegője. Mindenki egyszerre beszélt, mindenki kíváncsi lett a válaszra. Géczi István igyekezett felelni a kérdésekre, majd így folytatta: — Gyakorló testnevelő vagyok, tehát tudom, a személyes példamutatás elengedhetetlen. Nekünk kell mintát szolgáltatni, vagyis: mindenekelőtt a munkát tekintse mindenki a legfontosabbnak. Ne azt nézze, mennyi pénzt kap, s ha az kevés, odadobja a labdát a gyerekeknek, csináljanak vele azt, amit akarnak. Mint az aranyásók, olyanok vagyunk. Rengeteg sáros agyagot kell átkutatnunk addig, amíg azt a pici aranyrögöt megtaláljuk. De meg kell keresnünk. Nekünk kell a legjobban tudnunk: a felnőttek idegileg, pszichikailag túltápláltak, s alultápláltak a mozgás, a sport terén. Tegyünk meg mindent, hogy a kezünk között cseperedő nemzedék ne váljék ilyenné. Sokaknak aggályaik vannak a születendő diáksport-egyesületek kapcsán. Ez baj. De az már egyenesen bűn, ha még az sincs! Aztán, kerülve a kemény szavakat, a ma még csak javaslatként, ötletként felmerült elképzeléseket taglaltatv — Kidolgozás alatt áll egy tesztrendszer minden iskolafokra. Szeretnénk mérni a gyerekek vérkeringését, légzését, az izomcsoportok működését és a szervezet jó néhány egyéb funkcióját. Ezt lehet úgy kombinálni, hogy a gyerekek, az osztályok, az iskolák egymás között is tesztezik a másikat. .. Elkezdődik egy új szervezeti mechanizmus, s jó lenne, ha minden testnevelő tisztázná magában, mit hogyan kell cselekednie a jövőben. A fiatalokat abban a szellemben neveljék, hogy igényeljék: nyáron úszni, vízi sportokat kell űzni, ősszel meg tavasszal futni, tornázni, télen síelni, szánkózni. A megértés, a jó szándék, a gyerekekért való aggódás kitűnt néhány testnevelő tanár szavából, mondatából. A tettrekészség náluk nem is lehet vitás, mint ahogy eddig sem volt az. Tudjuk, hogy ne tudnánk, akadnak másként gondolkodók is. Dézsi György, a Mérnök utcai iskola testnevelője is róluk beszélt, amikor néhány szót tudtunk váltani: — Sajnos, sok olyan kolléga van, aki csak a markát tartja. Amíg egyikünkmásikunk a jeget hizlalja késő este az iskola udvarán, ingyen és bérmentve, addig ők az igazak álmát alusszák. Igaz, közben rábeszéltek egy-egy szülőt, hogy végezzék el helyettük ezt a munkát. S amikor mi tavasztól őszig kirándulni, futni visszük a gyerekeket, a szüleikkel együtt, ők csak legyintenek. Nekünk örömet jelent, hogy összekovácsoljuk a társaságot, ők azt vallják, nem teszik tönkre a szabadnapjukat, hiszen nem kapnak érte pénzt... Hogy igaz-e a mondás, miszerint Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, ki tudja? De jó lenne végre — legalább csak ideigóráig — megfeledkezni a közmondásokról, s a realitások talaján mozogni. A fórum úgy döntött, az új iskolaév kezdete előtt összeülnek még a pedagógusok, hogy megbeszéljék a diáksport-egyesületekkel kapcsolatos konkrét feladatokat. Végül önként jelentkezőket kerestek, hogy javaslatot készítsenek a szabadidő- és versenysport jövőbeni pontértékelésének kidolgozására. Hatan maradtak a tanácsteremben, ők, a megszállottak ... Fülöp Mária NÉPSPORT 7 Az iskolai sportélet eredményességét kellene visszaállítani Beszélgetés Somogyi László építésügyi és városfejlesztési miniszterrel A Dunára, a budai várra néző ablakkal szemben mutat helyet a dolgozószobájában. — A munkatársaimat is mindig ideültetem, ha fizetésemelésről tárgyalunk. Mert, ha túl kevésnek találják az összeget, kimutatok az ablakon, hogy ezt a panorámát is vegyék hozzá — meséli. Nocsak, ezek szerint a magyar kosárlabdára is ráfér, hogy egy ilyen látképtől viduljanak fela róla beszélők? De a kérdést nincs is idő megfogalmazni, mert azonnal folytatja: — Különben nem szép, hogy éppen akkor akar kosárlabdáról faggatni, amikor a férfiválogatott az EB-n csak Izlandot tudta megverni! Valósággal hihetetlen, ahogy sorolja a neveket, a dátumokat, a mérkőzéseket, az eredményeket. Az, hogy a húsz-harminc évvel ezelőtti történésekre emlékszik, érthető, h hiszen ő maga is benne volt, de az, hogy a közeli múlt és a ma eseményeit is ismeri, arra vall, hogy Somogyi László még ma is odafigyel a sportágra. — Tévút lenne azt állítani, hogy a három évtizeddel ezelőtti az hőskorszak volt, és mostanra már nagyon megváltoztak a fiatalok — folytatja. — Nem ez az ok! Nagy csapatok összehozásához fanatikus emberek kellenek, akik akaratukat és elképzelésüket minden körülmények között végigviszik. Ilyen ma Killik László a női válogatott élén. A férfiaknál azonban Páder János óta nem volt olyan edző, aki rá tudná hangolni a játékosokat a sikert hozó, játékra. — Milyen változásokat vezetne be, ha a kosárlabda szövetség főtitkára lenne? — Úgy látom, az alapvető változtatás nem rajta múlik, hanem a művelődésügyön. Visszaesett ugyanis az egész diáksport. Kevés a tornaterem, kevés a testnevelő. Az iskolai sportélet eredményességét kellene viszszaállítani, ahogy az jó néhány évvel ezelőtt még meg is volt. — Az ön esetében az iskolának köszönhető, hogy kosárlabdázó lett? — Székesfehérvári vagyok, s a diákéveimben rendkívüli kosarasnemzedék volt a városban. Például Bogár Pál, az Európa-bajnokságot nyert együttes csapatkapitánya, akiről azóta méltánytalanul kevés szó esik. Nos, az ő játékukat látva a diákok jó része kosaras szeretett volna lenni. Tudja, példaképek nélkül nem létezhet egyetlen sportág sem. Ma azonban nincsenek ilyen egyéniségek a pályán, s olyan testnevelők sem az iskolákban, mint korábban. Mert a kosárlabdázás alapjait — az atlétikai alapképességek megszerzése után — ott kellene megtanítani, hosszú és kitartó munkával. Vallom, hogy a kosárlabda az egyik legintelligensebb sportág, idő kell hozzá, amíg valaki jó játékos lesz. A tanárnak sokkal könnyebb egy foci- vagy egy kézilabdát agyerekek közé dobni, mint kosarazni tanítani őket. — Milyen játékos volt? — Lelkes. Hiába jártaim, azonban a műegyetemre, a MAFC akkori csapatába, ahol mindenki válogatott volt, nem tudtam bekerülni. Így játszottam tovább a Székesfehérvári Építőkben. Tizennégy évet töltöttem ott. Mivel magam is olyan voltam, csak azt a játékost ismerem el, aki tud küzdeni, és sose adja fel, még vereség esetén sem. — Szeretne ma kosárlabdázó lenni? — Ha ismét annyi idős lehetnék, mint akkor, feltétlenül. De anélkül is igen! Mi heti hat-hét órát edzettünk, a maiak viszont napi három-négyet. S ez meg is látszik a játékon. Felgyorsult a tempó, a figurák mellett szellemes improvizálás van, az igazán nagy csapatok megtanultak hibátlanul védekezni, a játékosok jobban dobnak, a tempódobás alapkövetelmény lett, no és a támadás, a védekezés sokkal agresszívebb. Mindezt a budapesti BEK-döntőn jól lehetett látni. Azt hiszem, olyan meccs nem lesz több Magyarországon. — Mi az, amit jelenlegi •» beosztásában is hasznosítani tud a sportoló évekből? — A jó kedvet, a következetességet, a csapatmunka elismerését, a kapcsolatteremtési készséget, azt, hogy mindig előre tudom, a tárgyalópartnerem mit akar mondani. És nem utolsósorban a sportismeretségeket, amelyek nélkülözhetetlenek a munkámhoz. A minisztériumok vezetésében, a legnagyobb vállalatok élén sok egykori játékostárs van. ,— Vajon húsz-harminc év múlva is lesznek vezető beosztásban olyan emberek, akik ugyanerre hivatkozhatnak? — A sport senki számára nem lehet végcél, s ezt az edzőknekis el kell fogadniuk. Az azonban csak mese, hogy valaki egy időben jól sportol és jól is dolgozik. Ezért kell a sportolás mellett fennmaradó szabadidőt, mert ilyen van: tanulásra, önképzésre fordítani. S ahogy a régiek között volt, úgy a maiak között is van, aki majd a szakmájában, a munkaterületén is hírnévre tesz szert. — Építésügyi- és városfejlesztési miniszterként, miként tudja a sportot segíteni? — Az Építők SC-t hivatalból támogatom. Emellett vallom azt, hogy a lakosság számára a testedzés ma már alapvető követelmény, s a feltételek biztosításához nem milliók, hanem odafigyelés kell. Természetes, hogy a rendeletekben, városrendezésben a sportolásra alkalmas területek kialakítása is szerepel, ám a valóságban ez gyakran csorbát szenved. Ezért erre minden tárgyaláson odafigyelek. Másrészt a beruházási programoknál is igyekszem segíteni, így például harcolok érte, hogy a Műszaki Egyetemnek végre legyen megfelelő sportcsarnoka. — Ön felügyeli a közelgő magyarországi Forma—1 előkészületeit, így egy kicsit közelebbről kapcsolatba került egy olyan világgal, ahol kimondottan a pénz az úr. Miként látja a menedzser feladatát a mai sportéletben? — Az üzletnek az autósportban és a teniszben van kiemelkedő szerepe, de a jó menedzserek, akik megfelelő összeggel bánnak, nem hiányozhatnak máshonnan sem. Ők tudják a tehetségeket odajuttatni, ahova nemzetközileg valók. A sportban nagy pénz van, de nemcsak befektetni lehet, hanem ki is venni. Ezért vallom azt, hogy Magyarországon rendezzenek minél előbb olimpiát. Igaz, kellene beruházni, de ez többszörösen megtérülne. Szerintem a következő évtizedben képesek is lennénk a rendezésre. Elköszönünk, hiszen az előszobában már mások, tárgyalópartnerek várnak rá. Azt már a közvetlen munkatársaitól tudom meg, hogy Somogyi László mindennap végigolvassa a Népsportot, s ha kellene, az angol bajnokság állását is elmondaná fejből. Beke Csilla Joósztól várják Auatót ( Kézilabda ) Joósz Attila, a Rába ETO IHF Kupa-győztes férfi kézilabdacsapatának 44 esztendős mestere Ausztriába szerződött. A következő idényben az I. osztályú osztrák UHK Kresto Krems férfi együttesének edzéseit irányítja. A Bécstől 70 kilométerre fekvő, 40 ezer lakosú Duna-parti városban augusztus 1-jétől kezd dolgozni, s szerződése egy évre szól. — Nem érte váratlanul a csapatot ez a bejelentés? — kérdeztük. — Szó sincs róla. Tudta a klub vezetése, tudták a játékosok is. Először egy évvel ezelőtt kerestek meg az osztrákok, és kérleltek, hogy menjek. Én, tekintettel a svájci A-világbajnokságra, és a klubunknál várható változásokra, maradtamk. Abban azonban megegyeztünk, hogy az idén, augusztustól szabadon választhatok. — Igen ám, csakhogy akkoriban ki gondolt az IHF Kupa-győzelemre? Nem tartott attól, hogy épp emiatt fogják visszatartani, nem beszélve a jövő évi KEK-szereplésről ? — Eddigi tapasztalataim bizonyítják: korrekt kollégákkal dolgozom. Ezért nem félek itthagyni a csapatot sem. Az eddigi siker nem csupán az én érdemem, hanem azoké is, akik velem együtt dolgoztak. Egyébként segítőtársam, Szaló Tibor szakedző ül majd a kispadra távollétem alatt, öt évig dolgoztunk együtt, nagyon jól ismerem őt. — Mi lesz,, ha a tanítvány, Szaló Tibor is az eddigiekhez hasonló jó eredményeket ér el a csapattal, vagy netán túl is szárnyalja aztokat? — Ez esetben, még ha időközben visszajönnék is, nem foglalnám el a helyét. Persze, továbbra is maradnék a Rábánál, de valamilyen más munkakörben. — Milyen csapat a Krems ? — A hatvanas évektől kezdve az osztrák kézilabdázás úttörője volt. Négyszer nyert bajnokságot, ötször volt kupagyőztes, aztán váratlanul visszaesett. Helyére Vass Sanyi tanítványai léptek. Most viszont újból a nemzetközi porondon is ütőképes társaságot szeretnének. Ezért kérték, hogy segítsek. — Eredetileg három évre szerződtették volna, miért csak egy évet írt alá? — Szakmai feltételekhez kötöttem a szerződésemet. Úgy éreztem, joggal megtehetem. Hisz az eredmények engem igazolnak. Nekem nem létszükséglet, hogy kimenjek. Azért ragaszkodtam a különféle megkötésekhez, mert véleményem szerint az osztrákok tévhitben élnek. Azt hiszik, ha egy edzőt jól megfizetnek, azzal már mindent megoldottak, tehát biztos a siker. Ha háromszor-négyszer edzenek hetente. És ha a játékosok csak úgy, kényük-kedvük szerint, a munkaidő letelte után kézilabdázgatnak, akkor is. — Végül is sikerült megállapodniuk? — Igen, sikerült munkaidő-kedvezményt kiharcolnom, ami már lehetővé teszi reggelente a mindennapos fizikai edzést, és a rendszeres, délutáni gyakorlást is. Ezen kívül egy magyar játékost is viszek magammal,nagy valószínűség szerint a veszprémi Horváth Gábort. — Miért nem egy rábtást? — Balkezes átlövőre van szüksége a Kremlnek. Na, nem mintha ilyen nem lenne a Rábában, de el akartam kerülni, hogy bárki is azt mondja: nem elég, hogy elmegy, még egy jó játékost is elvisz magával. Szívem szerint Kádár Zolit vittem volna a mieink közül. Csakhogy ő még mindössze 25 éves, rá a magyar kézilabdasportnak is nagy szüksége van. Joósz Attila vasárnap 17.30-kor, a győri Városi Sportcsarnokban, a Rába ETO—PMSC mérkőzésen ült utoljára csapatának kispadján. Soproni Horváth Lajos