Népsport, 1987. április (43. évfolyam, 76-100. szám)

1987-04-28 / Különszám

1987. április 28. Sportoló lányok az ágyban Részletek Morvai Katalinnak, lapunk munkatársának a közelmúltban megjelent Hölgyválasz (Medicina, 1987.) című könyvéből. — A szemem előtt kötődnek, s bomlanak fel a kapcsolatok, ha akarom ha nem, tudomásomra jutnak — nyilatkozta a Képes Sportban Tihanyi József keretedző (jelenleg Kuvaitban edzősködik). — Az atléták világa is elég zárt, hát még ezen belül egy-egy szakágé, mint mondjuk ez esetben a magasugróké! Majdhogynem törvényszerű a lazább, szorosabb viszonyok kialakulása, majd megszűnése... A versenyzők, edzők ebben a külön kis világban mindent tudnak egymásról, talán egy kevéssel még annál is többet... Aki nem próbálta, nem ismerheti az edzőtáborok légkörét. Aki szerelmes, azt nehéz irányítani. Ezért nem is vagyok híve a hét-tíz napnál hoszszabb edzőtáborozásoknak. A távollét felerősíti az érzelmeket, vágyakat. . . Csupán arra próbálom rábírni a versenyzőimet, hogy csak akkor feküdjenek le valakivel, ha érzelmileg is készek rá, nem csupán testileg. Ezt a szép „szabályt” azonban elég nehéz megtartani. Egyrészt, mert az idő, amit ki kellene bírni anélkül, vagyis az edzőtáborok hossza a legtöbb sportágban jóval meghaladja a hét-tíz napot. Másrészt, mert ha már egy sportágon belül kialakult a „rend”, hogy az edzőtáborban a párválasztás szinte kötelező, akkor a lányoknak nagyon nehéz az ellenállás. (Beszéltem egy húszéves világbajnoki ezüstérmes lánnyal, aki keserűen mesélte el, hogyan próbálkoztak vele a fiúk még az első héten, aztán, amikor nem állt kötélnek, hogyan néztek át rajta a második, harmadik héten. „Mintha ott se lettem volna, kiközösítettek — mondta. — Iszonyúan rossz volt.” Továbbá, az edzőtáborok nemcsak hoszszúak, hanem unalmasak is. Az edzésen és étkezésen kívül alig akad szervezett program, tehát sokan jobb híján (?) menekülnek szexuális kalandokba. — Tudod, manapság már dögunalmasak az edzőtáborok — mondta négy olimpiát megjárt gyúró barátom. — A hetvenes évek közepén Tatára hetente kétszer is hoztak le színészeket, moziba jártunk, zajlott az élet. De most? Kijárni többnyire nem lehet, mert féltik a sportolókat, hogy bepiálnak, hát akkor mi marad estére? A kártya, meg a... Kevésbé gusztusosak azok az esetek, amikor a sportolónő apja is érdekelt a sportág belső pozícióharcában, s szinte dörzsöli a kezét, amikor azt látja, hogy a lánya ezzel az edzővel is , azzal a főnökkel is . . . (Merthogy ilyen is van!) Ők azok az edzőtáborok! Ha a falak (vagy még inkább az ágyak) mesélni tudnának... Két kiéheztetett nem — összezárva. Sőt. Bizonyos sportágakban „duplán” kiéheztetettekről kell beszélni. Amerikai kutatási eredmények (R. H. Strauss, M. T. Ligget, R. R. Lanese) bizonyítják, hogy az anabolikus szteroidok (testépítést, izomnövekedést segítő szerek) a férfiaknál egyértelműen, míg a nők 60 százalékánál libidónövekedést váltanak ki. (Fura, de idősebb sportolóknál ugyanezekre a szerekre vezették vissza a potenciazavarokat!) Szóval, a szteroid hormonkészítmények rövid távon vágyserkentőek. Mindkét nemnél !★ Az edzőtábori szerelmi vagy helyesebben „nem szerelmi” testi kapcsolatok nagy része nem szokott problémát okozni. Sem az edzőtáborban (hisz’ épp ezért jön létre a kapcsolat, hogy mindkét fél levezesse feszültségeit, egy kis melegséget, kedveskedést kapjon), sem később. Ezek az edzőtábori kapcsolatok a táborozással többnyire fájdalommentesen be is fejeződnek. G. Cs. pszichológus-edzőtől hallottam a következőket: — Már a tábor másodikharmadik napján kialakulnak a párok. Többnyire a fiúk választanak. — Normális dolog ez az egész? — ... Nem. — Gondolja, hogy ez a tábori „szerelem"’ csak bizonyos sportágakra jellemző? — Biztosan tudom, hogy nem. — Nem kellene kerülni a koedukált edzőtáborokat? — A világért sem. Amikor csak azonos neműek vannak a táborban, már a harmadik-negyedik nap komoly feszültségek keletkeznek a sportolók között. Még a legjobb barátok is hajbakapnak, veszekednek ... Arról nem beszélve, hogy az ilyen tábor táptalaj a bujkáló ferde hajlam számára. A koedukált tábor a legtöbb szempontból előnyös. — De azért nem örülne, ha a lánya, amikor felnőne, ilyen tábori „szerelmekre” vetemedne... — Agyoncsapnám... Tudja, a legnagyobb bajt nem is abban látom, hogy testi kapcsolatba lépnek egyes sportolók egymással. Hiszen felnőttek már, érettek, szerelemre éhesek, hanem hogy természetes számukra, a kapcsolatnak a táborozással vége, nem fáj nekik. Azért (szerencsére) erényes lánykák, asszonyok is vannak szép számmal a sportvilágban. Az ellenállás azonban sokszor nem kifizetődő. Az edző (többnyire nem a saját edzőről van szó, hanem a vezetőedzőről vagy a keretedzőről), a férfiasságában megsértett „mester” bosszúja esetleg karriereket tehet tönkre. Már vagy tíz éve hoagnyna a labdarúgórovat vezetőjeként olyan levelet kaptam Kaposvárról, amely a sportág időszerű problémáit taglalta, mégpedig alapos tájékozottsággal, józan bírálattal. És választ várt. Néztem az aláírást, s nem akartam hinni a szememnek: dr. Horváth Mária körzeti orvos. Válaszoltam. És jött az újabb levél. Vasas-ügyben. Ha nem kapott időben feleletet, telefonált. Terhesnek tűnt volna az egész, ha nem azt tükrözték volna a sorok és a szavak, hogy ez a nő ért a labdarúgáshoz! Fúrta az oldalam, hogy tulajdonképpen ki ez a Mária, miért szereti a labdarúgást, és hogyan került kapcsolatba vele. És egy szép napon a Fáy utcában, a sajtóterasz előtt rám köszönt egy hölgy, s bemutatkozott: Nagyné vagyok, dr. Horváth Mária. Megismerhettem a férjét, Nagy Lászlót, lányaikat: Tündét (most 9 éves), s az egy esztendővel idősebb Ágnest. A család ugyanis együtt jár a Vasas mérkőzéseire. Kocsival jönnek, annyiszor, ahányszor azt anyagi lehetőségeik megengedik. Sokat megtudtam Máriáról. Somogygesztiben született, ahol édesapja tanácselnök és sportköri elnök is volt, s persze, a labdarúgás nagy kedvelője. Kislányát pedig mindenüvé vitte magával. És sokat mesélt neki a fociról, a Vasasról, a nagy játékosokról. Nevetve elevenített fel egy régi történetet: — Kis csitri koromban odáig vittem, hogy szinte bejáratos voltam a futballisták lakásába, megismertem családjukat. Szabó Elődtől, a csapat egyik kiválóságától tudtam meg, hogy az a helyes, ha a játékos a mérkőzés előtti órákban már nem terheli a gyomrát nehéz ételekkel. Nos, egy járási rangadó előtt, ebédtájt bekopogtattam Horváth Józsefekhez. És mit láttam? Józsi bácsi, a centerünk, a gólzsákunk hatalmas tálból falta, kanalazta a pörköltet, nyelte a hokedlit. Rohantam haza, mondtam apámnak: „Baj van, Józsi bácsinak tele van a hasa hokedlival, hogy fog játszani!? ..Megtudta ezt a vezetőség is, s attól kezdve minden hétvégén ellenőrként meg kellett győződnöm arról, miként étkeznek a játékosok, így kezdődött és mérkőzlnek-skel, s a nagy levelezésekkel folytatódott. Személyesen is megismerkedett Berendivel, Bundzsákkal, Kiss Lacival, s levelezett Barátival, Illovszkyval, Mészöllyel, még a gyúró Vinkovits Lajossal is. Imád írni. Rigmusokat is farag. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy orvosi hivatásának — 1976 óta körzeti orvos Kaposváron — ellátása után rohan haza a családjához, s amikor a kislányok már ágyba bújtak, felkattintja íróasztalának lámpáját, s futballügyben — levelet ír. A Vasas edzői közül Illovszky Rudolfot szerette a legjobban. A mai napig őrzi a válaszleveleit. Mária büszke. — Rudi bácsi nem kezelt le, egyenlő partnernak tekintett, s nagyon elgondolkoztatott, amikor azt írta: „Kislány, a soraiból kitűnik, hogy maga nagyon szereti a labdarúgást és a Vasast, s ez igazán tiszteletre méltó, de azért a szakember én vagyok, s higgye el, mindig a legjobbat akarom...” És megmagyarázta azt is, miben tévedek. Mészöly Kálmánt egy ideig egy félreértés miatt nem kedvelte, de aztán megbékéltek, s nagy volt az öröme, amikor Mészöly a Vasas nevében nemcsak tiszteletjegyet küldött neki a Csepel elleni mérkőzésre, hanem a Fáy utcába, egy baráti beszélgetésre is meghívta. A család egy edzést is végignézett, Tünde volt a legboldogabb, mert Kiss Laci a nyakába ültette, s rohangászott vele. A napokban hosszasan beszéltem Máriával. Lelkendezve újságolta, hogy férje, László — aki egyébként villamosmérnök, s tanít a helyi ipari szakközépiskolában — egy kollégájával olyan eredményjelző táblán dolgozik, amelynek elektronikai vezérlése lehetővé teszi, hogy kosárlabda- és röplabda-mérkőzéseken, később kézilabdán is olyan tájékoztatásokat adjon, amelyre a jelenlegi eredményjelzők nem képesek. Feltünteti például azt is, hogy ki hányszor kért időt, mennyi büntetőpontja van, s egyebeket. És ez a készülék fele annyiba kerül majd, mint a mostaniak. A mai Vucue vezetőivel is jó Ilidadhdlt a kapcsolata. Ismeri Kisteleki István edzőt, s telefonon számos alkalommal beszélt Genzwein Ferenc technikai vezetőivel. És mindjárt véleményt is mondott, mégpedig bírálatot: — Ez a mostani csapat még nem az igazi!... Nem vagyok oda az új fiúktól... Kovács Attila lepkézik ... Sajnálom Kakast, mert mégsem kap lehetőséget ... Farkas nem elég fegyelmezett, felmegy, de nem ér viszsza. Rácz megbízhatóbb, nálam játszott volna... Szabadi néha olyan eleven, mint az ördög, néha pedig olyan benyomást kelt, mint aki fel van mentve tornából... Mária dohogott, csak akkor mosolyodott el, amikor megkérdeztem tőle, kinek ír még mostanában leveket. — A Vasasnak ... A Népsport, a Képes Sport főszerkesztőjének, aztán Feleki Lászlónak, a Népsport egykori főszerkesztőjének, és másoknak is. — És miért? — Mert jól informált akarok lenni, néhány kérdésre keresem a választ, azt is mondhatnám, az igazságot, s meg akarom érteni azt, ami számomra még homályos. Tudni akarom, mi van a fociban. Visszakérdezett. — Tudja, mi volt az igazi? — Nos? — Amikor még a férjemnek tízoldalas szerelmes leveleket írtam. Nem mondtam, csak gondoltam: hűha, azok aztán érdekes olvasmányok lehettek. Németh Gyula: Mária doktornő szenvedélye -TUDNI AKARJA, MI VAN A FOCIBAN... NÉPSPORT 15 1 i * Énekes Zoltán: Megkérdeztem Darnyit Miért nem nyilatkozik — Hajlandó egy beszélgetésre ? — Miért ne? — Csak, mert mostanában elterjesztették, hogy nem nyilatkozik. — Ez nem igaz. Ez csak a televízió fricskája volt, mert nem nyilatkoztam nekik a számom előtt az Elektroimpex-viadalon. De nem értem, miért olyan nehéz azt felfogni, hogy a verseny előtt percre pontosan ki van dolgozva a programom, s ilyenkor nem fér bele az interjú. Ezért este a Híradóban már le kell engem járatni a közvélemény előtt, kiszolgáltatva ezzel a legkülönfélébb érzelemnyilvánításoknak? Hasonlóan jártam, mint annak idején Wladár Sándor. Mindketten úgy szerepeltünk a tévében, mintha bűnözők lennénk, s az a szörnyű az egészben, hogy még védekezni sem tudtunk. Arra ugyanis már senki nem volt kíváncsi, hogy mit miért tettünk. A zuhanyhíradóban azt is beszélik, hogy Széchy Tamás már régen megszabta, kinek nyilatkozhat és kinek nem. Igaz ez? — Á, dehogy. Ez megint csak kitaláció. Az újságírókról idáig mindössze egyszer beszélgettünk Tamás bácsival, s akkor ő felsorolt három nevet, a szerinte legkorrektebbekét. Ezzel azonban nem akart, s nem is tudott befolyásolni. — Ki az a három kolléga? — Szegő András, Pethes Sándor és Zsolt Róbert. — S önnek mi a véleménye az újságírókról? — Ha röviden akarom kifejezni magam, azt mondom: szenzációhajhászok. Mindig csak a sztorikat keresik, sokszor az eredményeimet is háttérbe szorítva. Jellemző eset volt az is, amikor az ominózus Elektroimpex-verseny másnapján az Esti Hírlap munkatársa már korán reggel felcsöngetett telefonon. Jobbára nem is az foglalkoztatta, hogy majdnem világcsúcsot úsztam az azt megelőző napon, hanem az, hogy miért nem nyilatkoztam a tévének. — Ez utóbbira nem adott neki választ, pedig ott volt a kitűnő alkalom, hogy „kipakoljon”. — Nem is tudtam gondolkozni akkor, hiszen az Egyesült Államokból hazatérve az akklimatizáció nehézségei miatt olyan álmos és fáradt voltam, hogy jóformán a szememet sem bírtam nyitva tartani. Egyébként is, annyit igazán megérdemlek, hogy lejöjjenek az uszodába, ha akarnak valamit tőlem, s ne az álmomból verjenek fel. Azt azért mégsem kívánhatják, hogy éjjelnappal a rendelkezésükre álljak. Legalább otthon hagyjanak pihenni! — Ha újságot olvas, a száraz tudósításokat vagy a sztoris cikkeket szereti jobban? — Phű, ez jó kérdés! Hát jó, bevallom, én is a sztoris, kicsit személyeskedő portrékat olvasom szívesebben, de attól irtózom, hogy rólam ilyen jelenjen meg. — Ennyire tart a közszerepléstől? — Igen, mert nekem sokkal zártabb a természetem. El tudnám képzelni az életemet úgy is, hogy rólam az újságok pusztán csak az eredményeimet közlik, most semmit. Nekem nem melegíti fel a szívemet az, hogy szalagcímekben látom a nevemet. Én azt szeretem, ha csönd van körülöttem, és hagynak úszni, edzeni. — Ez a felfogás nem rontja a népszerűségét? — Úgy érzem, a közvélemény megérti problémáimat, s a tévébeli lejáratás ellenére mellettem áll. Én pedig a természetemet megerőszakolva mindent megteszek azért, hogy az újságírók és a sportbarátok kíváncsiskodását kielégítsem.