Népsport, 1987. augusztus (43. évfolyam, 179-203. szám)
1987-08-01 / 179. szám
Az utolsó kívánságom az volt, hogy szeretnék találkozni Alberto Juantorenával, a kubaiak híres olimpiai futóspajnokával. Ezt a kérést hamar teljesítették, méghozzá egyetlen programmal, hiszen Juantorena a sporthivatal elnökhelyettese is. Nemrég jött vissza a Dominikai Köztársaságból, ahol tárgyalásokat folytatott, Ő ugyanis a kubai sport nagykövete, szívesen látják mindenhol. Most meg éppen vidékről érkezett a fővárosba. Juantorena irodájának falán Castro és Che Guevara fényképe látható bekeretezve, mindkét forradalmárt sportolás közben „kapta le” a fotós. Az íróasztalon hat különböző színű telefon és sok irat volt, s ez igazolta, hogy a neves sportember a viszszavonulás után sem szakadt el ettől a világtól. — Nehezen értem ide — mondta Alberto —, de hosszú, keskeny ország a miénk, nehéz kiszámítani a közlekedés idejét, s annyi meghívásnak kell eleget tennem! — Sokszor járt Magyarországon? — Ötször, először 1972- ben. Sok szép emlékem fűződik Magyarországhoz. Önöknél értem el az akkori 46,3-as 400 méteres országos csúcsomat! — Sablonos kérdés, de mégis felteszem: minek köszönhette sikereit? — Csak a sok edzésnek, az önfegyelemnek... és annak, hogy az edzőimmel jó viszonyban voltam! Meg kell említenem, hogy előzőleg bemutattak Eneas Munot. 74 éves atlétaedzőnek — még ma is dolgozik, ő készítette fel többek között Alejandro Casanast, aki 110-es gáton ezüstérmet nyert a moszkvai olimpián — tulajdonképpen ő fedezte fel Juantorenat, még az említett Espa nevű iskolában, ahol a fiú kosarazott, de szólt neki, hogy ehhez a sporthoz nem elég magas, menjen atlétizálni. — Alberto ha sokat edzett és fegyelmezett volt, akkor nem ivott, nem dohányzott, nem járt a Tropikánába! — Ez így igaz! — Mióta házas? — Ő, már 1972-ben megnősültem és két gyermekünk van. — Kaptam öntől egy könyvet, nemrégen jelent meg. Látom, a pályafutásáról szól, és Enrique Montesinos újságíró segítségével írta. Ez már a második, bővített kiadás. — Igen, úgy gondoltuk, van mit mondani a mai sportolóknak. — Jó, akkor, hogyan sportolnak a mai kubai gyerekek? — Minden iskolában tervszerűen történik a kiválasztás, nem kallódnak el a tehetségek. Nagyon szeretik az iskolák közötti vetélkedéseket. Mindjárt meg is mondom, melyik az az ideális kor például az atlétika elkezdésére. Szerintem a fiúknak kilenc-, a lányoknak tízéves korban kell először versenyen indulniuk. — Ha már az atlétikánál tartunk, melyik világcsúcsot tartja a legnagyobbnak? — Számomra az amerikai Lee Evans 400 méteres, 43,8-as olimpiai és világcsúcsa, szinte hihetetlen. Borzasztó sokra értékelem Bubka hat méter feletti rúdugrásait is. Talán megéljük, hogy átviszi a 640 centimétert is. — Ön szerint elérjük a három métert is magasugrásban? — Mikor? — Egyszer. — Talán kétezerben! — Melyik volt a kedvenc száma? — Én a négyszázat szerettem jobban, de nyolcszázon értem el komolyabb eredményt. — Úgy hallottam, hogy a kubai sportban végzett munkája mellett még akad funkciója. — Az UNESCÓ-ban is dolgozom, tagja vagyok egy kormányközi testnevelési szervezetnek. — Helyesnek tartja, hogy Kubában nincs belépőjegy a sporteseményekre? — Igen, mert így sokkal többen látogatják a stadionokat. — Hogyan fest a különböző sportágak támogatása? — Természetesen van differenciálás, a sportágakat rangsoroljuk, a fejlesztési terv szerint történik a támogatás. — Az eredmény a döntő? — Nem, hanem, hogy mennyien űzik, s hogyan járul hozzá a neveléshez. Mindenesetre a költségvetésből jut az iskoláknak is. — Kérem, diktáljon le néhány érvényes kubai csúcsot. — Leonard 100 méteren 9.98 ... Sotomayor magasugrásban 236 centiméter... Egy érdekesség: a 400 és 800 méteres futásban a legjobb Ana Fidelia. Raul Cascaret birkózó olimpiai bajnok felesége. — Tehát ön már abbahagyta. — A versenyzést igen. Tömegfutóversenyen még indulok. Néha, havonta. Előfordul, hogy több ezer ember között, az utcám — Indianapolisba, a los Lucrus Pánamerikai Játékokra mint sportvezető utazik. — Nézze, nekünk azon az eseményen helyt kell állnunk! Elárulom, minden idők legnépesebb kubai sportküldöttsége utazik az Egyesült Államokba! összesen hatszázan megyünk Indianapolisba! Elbúcsúztunk. Carlos de los Cuetos Lopez, hűséges kísérőm elégedetten csukta össze jegyzetfüzetét. Kipipálhatott mindent, már nem volt olyan kérése a magyar újságírónak, amit ne teljesített volna. Megtörölte gyöngyöző homlokát és megkérdezte: — Meghívhatom végre egy mohitóra? Hámori Tibor (Vége) R8.su Olefco Kubai Köztársaság 4. Vendégségben Juantorenánál V£P5PZ>Í{T CöHVIAiPS SiUOBAS S\js f\ hígos DStoRTtSr+s A kubai sportbarátok üdvözletét küldöm a Népsport olvasóinak Juantorena és Fidel Castro LA. T takérdeztünk : Miért megy Sípos edzőtáborba? Egyik napilapunk péntek reggeli száma leteremt néhány szövetségi kapitányt. A birkózókét, dr. Hegedűs Csabát történetesen azért, mert sérült kötöttfogású Európabajnokunkat, Sípos Árpádot elvárja a tatai edzőtáborba, pedig legfeljebb úszással töltheti az idejét. „A legnagyobb baj akkor van — szögezi le a szerző —, ha egy birkózó úszással készül fel a birkózóversenyekre.’’ így aztán rákérdeztünk a szövetségi kapitányra: — Milyen versenyre készül Sípos? — Mint minden magyar birkózó, a sikeres olimpiai szereplésre. — De most világbajnokság következik . .. — Az is része a hosszú távú felkészülésnek. — Sípos megy a VB- re? — Még nem hirdettünk csapatot. — Segíthetek? Szerintem Sípos nem lesz ott Clermont-Ferrandban, egyrészt, mert sérült, másrészt meg a nagy vetélytárs, Bódi Jenő kiemelkedő formában van. — Nem én mondtam. — Akkor miért megy Sípos az edzőtáborba? — Hogy együtt legyen a csapattal, és hogy a sérülésének megfelelően enyhített, célszerű mozgással kondicionálja magát. Van egyébként több sérültünk is, mindnyájan közöttünk vannak. Nálunk ez régi szokás. A közösség jelenléte és az orvossal megbeszélt mozgás jobban elősegíti a rehabilitációt, mintha a versenyző otthon heverészne. — Kiderült már, hogy mi a baja Sípos térdének? — Bizonyosan még nem, de nem elképzelhetetlen, hogy oldalszalag-szakadása van. Hát, eddig a beszélgetés, eddig a magyarázat. Van azonban a cikkben egy kitétel, amellyel nem érthetünk egyet: „Sipos Árpád az Athénben megnyert Európa-bajnokság óta kudarcot kudarcra halmoz. Legutóbb még a magyar bajnokságot sem tudta megnyerni.” Sipos az EB-aranyérem megszerzése óta eltelt tizenöt hónap alatt mindössze négy mérkőzését veszítette el. Első lett az Akropolisz Kupán, második az NSZK Nagydíjáért folyt viadalon. Második lett az országos bajnokságon, miután a döntőben az idei EB-n már sikerrel bemutatkozott, nagy eredményekre hivatott Bódi Jenő legyőzte. A tavalyi világbajnokságon negyedik volt. Ez lenne a kudarcok halmozása? Vagy csak a mi értékrendünk ragadt meg a helsinki tizenhat aranynál? (szekeres) XLIII. 179. ♦ 1987. augusztus 1. NÉPSPORT 5 Jászsági torzó „...sokan akarják azt, amit én.” Negyven éve sportvezető Néhány nappal előbb még a hazafelé döcögő hadifogolyvonaton számolta az örökkévalóságnak tűnő perceket. Aztán, alig kezdett el dolgozni régi-új munkahelyén, a jászberényi postahivatalban, amikor felelős emberek azt kérdezték tőle: — Lenne-e a társadalmi alapon működő sportegyesület, a „Lehel” titkára? A huszonnégy éves fiatalember habozás nélkül mondta az igent. Akkor 1947. augusztus 1-jét írták. ★ Negyven év munkásságát röpke újságcikkbe tömöríteni — lehetetlen vállalkozás. Csak torzó születhet a próbálkozásból, teljes kép aligha. Igaz, befejezett már csak azért sem lehet a kép, mert témája, az életmű sem befejezett. Hogy Andrássy József, a Jászberényi Városi Tanács ifjúsági és sportcsoportjának vezetője — hatvannégy évesen, négy évtizedes sportvezetői múlttal — nyugdíjba készülődik, csupán formális dolog. Mondhatni: a nagy mű kis epizódja. ★ „A hőskorról őszintén szólva, nem túl szívesen beszélek. Félre ne értse! Nagyon is kedves számomra az a lecke, a »járni tanulás időszaka. Csak, tudja az emberek ma már nem nagyonveszik, hogy így meg úgy volt hajdanán. És ez érthető, még ha színigaz is a mezítlábas bajnokság, a grundfoci, a lovaskocsi fuvardíjára öszszetarhált pénz. Volt, amikor a fuvaros házamra vitt el, hogy ne maradjon el a meccs ... No, jut eszembe: óriási dolog volt, amikor az ötvenes évek elején — a járási TSB vezetője voltam — egy biciklit kaptam a hivatalomhoz. Mit összecikáztam én azzal a járásban! De, mondom, nem ez az érdekes, és ez így is van rendjén. Sokkal fontosabb, hogy Jászberényben és községeinkben ma már öszszesen húsz sportegyesület működik. Hogy ma már itt is egyre több ember sportol, mozog. Meg, hogy nemsokára nem lesz tornaterem nélküli községünk. Most éppen tíz tornaterem épül...” ★ Negyven év „egy székben”. Nem túl monoton, lélekölő dolog? Nem fásul bele az ember, nem válik a kezdeti alkotókedv idővel puszta rutinná?! Nem feltétlenül. Nem egyhangú, ha az a bizonyos szék például tizenegyszer költözik új környezetbe, más épületbe, irodába. Nem „gyepesedhet be” a szék gazdája, ha a négy évtized alatt nyolc átszervezést él meg, s olykor — amíg megszokja az újat — nem is tudja hirtelen, hogy a rövidítést jelző nagybetűk közül most éppen melyek is vannak a cégéren. S kiváltképp nem lehet rutinmunka, ha valamennyi változás után a szék tulajdonosának is meg kell újulnia. A változó irányú szelet úgy fogni a vitorlába, hogy a hajó mindig a kellő irányba haladjon — nem egyszerű dolog. Az irány — Andrássy József hajóján — pedig mindig egy volt: egészségesebb életkörülményeket, sok mozgáslehetőséget biztosítani a jászsági ember számára. Jó feltételeket teremteni ahhoz, hogy egy-egy nevesebb sportolóról szólva, ne így beszéljenek maguk között: „ő is a mi elszármazottunk”, hanem emígy: „ő is a mi sportolónk!” ★ „Jó volt dolgozni, mert nagyon sokan akarták azt, amit én: sportosabb életet, vagy ha úgy tetszik sportéletet szűkebb hazánkban. Mi tagadás, nem voltak túl fényes hagyományaink ezen a téren, s úgy érzem, ma már nincs szégyenkeznivalónk. Talán ebben — mint tengerben egy csepp víz — az én munkám is benne van. Meg persze, nagyon sok, különböző rendű és rangú emberé. Nem volt nehéz dolog elfogadtatni az emberekkel, vezetőkkel, hivatalokkal a célkitűzéseinket. Persze, más is akadt azért. Képzelje, egyszer, amikor egy helyi vezetőt arra kértem, hogyha valóban segíteni akar, inkább ne szóljon bele a munkánkba, hát még ezt a segítséget is megadta! Még csak különösebb baj sem lett belőle. Se a mozgalomnak, se nekem .. . Oda terelném a beszélgetést, hogy mikor és hogy, miért kapta a Sportérdemérem arany fokozatát, s a másik tizenhárom kitüntetést. Ügyesen „kivédi” a témát, s arról kezd beszélni, hogy egyik fia már testnevelő tanár itt a városban, nyolcéves Balázs unokája pedig állandó kísérője a sportpályákon, hűséges nézőtársa a tévé sportközvetítéseinél. Aztán sorolja, hogy majd „nyugdíjasan” mi mindent kell, és fog csinálni. Tárcájából összehajtott papírlap kerül elő. Szabadkozva mondja, hogy nem az ő gondolatai — már nem is tudja, honnan ollózta —, de nagyon igaznak tartja a régóta őrzött sorokat. Olyannyira, hogy feltétlenül itt is hagyja leendő utódjának. A már-már sárguló papíron csupán két sor a géppel írt szöveg: „Érdemes minden helyzetben becsületesnek és tisztességesnek lenni, mert ezen a téren van a legkisebb konkurencia.” Dobozy László