Nemzeti Sport, 1991. július (2. évfolyam, 178-208. szám)

1991-07-11 / 188. szám

II. 188. ♦ 1991. július 11. térdek Rambo Pomázza/ Pintér Sándor az 1978-as világbaj­nokságon részt vett magyar váloga­tott egyik erőssége volt. Fantasztikus munkabírásával a csapat kulcsembe­révé vált, képes volt arra, hogy a ki­lencven perc során megállás nélkül űzze-hajtsa az ellenfelet, egyszóval ideális középpályás volt. Amikor most összetalálkoztunk, majdnem hanyatt estem a meg­lepetéstől. Egyetlen deka súlyfe­lesleg nincs rajtha, pontosan a ver­­senysúlyánál van. Szinte szétcsat­tan az erőtől, olyan, mint a film­béli Rambo, azaz Sylvester Stal­­lone. Az izmai tekintélyt paran­csolnak, és bicepsze egyszerű pil­lantásától egész biztos, hogy a kocsmai verekedők kezes bárány­­nyá szelídülnek. Bár Pintér Sanyi a vendéglátóiparban dolgozik, de a bunyó távol áll tőle. A világ legjámborabb embere. Minden­esetre, deltáit elnézve, nem sze­retnék vele egy sötét utcában ta­lálkozni, főleg akkor, ha rossz kedvében van.­­ Annak idején, amikor a Honvédnak és a magyar váloga­tottnak is meghatározó játékosa volt, joggal zengtek a fizikumá­ról ódákat, de akkor nem volt eny­­nyire izmos. — Valóban így van, de több mint egy éve rendszeresen body buildingezem. Nehogy azt higgye, hogy valamiféle luxusszalonba já­rok súlyt emelni. Van egy alig nagyobb helyiség, mint egy fás­kamra,­­és ott emelgetem a má­zsákat.­­ Most mindenesetre inkább Súlyemelőnek néz ki, mint közép­pályásnak. — Nézze, évekig csak alkalman­kénti sörmeccsek jelentették a mozgást, és úgy éreztem, kezdek egy kicsit elpuhulni. 41 éves va­gyok, ilyenkor vigyázni kell az embernek az alakjára, nem sza­bad elhízni, tohonyává válni.­­ Szó, ami szó, ugyanolyan fia­talos, mint amikor a Népstadion­ban hatvanezer ember űzte, biz­tatta. — Na, ezért csinálom az erő­­fejlesztést. Komolyra fordítva a szót, a futballt nem bírja igazán a térdem, ezért kellett más „mű­fajt” kitalálnom. — Ha jól emlékszem, sorozatos térdsérülések miatt kellett idő előtt búcsút intenie a futballkar­­riernek. — Egy-egy öregfiúk meccs után van úgy, hogy még a sétálás is nehezemre esik. Sőt, másnap reg­gel az ágyból úgy kell kikászá­lódnom, mint egy százéves ma­tuzsálemnek. Arról nem is be­szélve, hogy akitorára dagadnak a térdízületeim, mint egy kilós kenyér.­­ Ennek ellenére a legritkább esetben mondja le a nosztalgia­meccsekre szóló meghívásokat. — Legutóbb Kispesten a Stutt­gart old boy-csapata ellen remek meccset játszottunk a Honvéd vénlegényeivel. Úgy száguldoztam, mint a bécsi gyors, és két bámu­latosan szép gólt ragasztottam a németek kapujába. Kozma Miska azt mondta, ha jobban megborot­válkozom, a játékom láttán köny­­nyen lehet, hogy még a Honvéd ifjúsági csapatába is leigazolnak. Tudja, milyen remek érzés volt ezekkel a drága kispesti haverok­kal újra együtt lenni a zöld gye­pen? Mit érdekel engem az, hogy másnap kínok kínját állom ki, és bedagad a térdem? Velük lehetek, s újra húszévesnek érzem ma­gam ... Valamikor Egervári Sanyi­val, a másik pomázival elválaszt­hatatlan barátok voltak. — Ma is nagyon szeretem őt, de sajnos az utóbbi időben Sa­nyi nem tud szerepelni az öreg­fiúk meccseken, mert betegeske­dik. Aranyos srác, aki fantaszti­kus akaraterővel rendelkezik, ezért bízom abban, hogy hama­rosan rendbe jön. Egyébként re­mek szakember, nem véletlen, hogy Mezey Gyuri esküszik rá. Korábban a válogatottnál, most­­ pedig, a Honvédnál is Egervári Sanyi a mester jobbkeze, ami azt bizonyítja, hogy Mezey igenis el­ismeri őt, és ad a szavára. • A beszélgetésünk után hová megy?­­ Vissza a kisvendéglőmbe, né­hány órát még dolgozom, aztán este későn felemelek jó néhány mázsát, mert ma ennyi az izom­fejlesztésben az adagom. (gyenes) ­ Kovács úr, ha szabad ma­gam így kifejezni, maga egy nagy kópé. Arról volt szó, hogy a sportról beszélgetünk, és er­re itt találom, kötésig belemé­lyedve egy egészen másfajta tabellába. — Hát igen. Ez a másik ked­venc tabellám, s nem tagadom, jó érzés, ha az én csapatom még mindig az élen áll. — No, persze a slágerlis­tán __ — Megnyugtatóan tartjuk a helyünket. © És a súlyukat, nemde? — Gonoszkodik, ha nem csa­lódom ... © Távol álljon tőlem, csu­pán hiszek a szememnek. Ta­lán ezért van, de bármennyire is igyekszem, hogy a sportról essen szó, tulajdonképpen nem tudom kitalálni, mely irányból kezdjem el faggatni. Bevallom, ön elsősorban egy tagbasza­kadt, jóindulatú, lomha járá­sú, meleg tekintetű barna­medvére emlékeztet engem. És szeretett hangszerét, a brum­­mogó basszusgitárt is mintha csak a kedvéért találták volna fel. Kegyed nem szereti túlsá­gosan a málnát meg a mézet? — Amit én szeretek, attól többet lehet fölszedni, de ezt most nem részletezem, mert nagyrabecsült lapjában való­színűleg nincs elég hely ennek a felsorolására. Ám, hogy még­se hagyjam teljes bizonytalan­ságban és némi támpontot ad­jak, el kell mesélnem egy ré­gi históriát. Szóval, magam is tollforgató voltam valamikor, és a Szabad Föld riportergár­dáját erősítettem mindaddig, amíg egy sajnálatos malőr kö­vetkeztében búcsút nem vet­tek tőlem. Ezt követően, állás­­keresés közben hozott össze a sors egy bizonyos Dundics elv­társsal, aki személyzetis góré volt a Hírlapkiadó Vállalat­nál. Nos, ez a Dundics elvtárs magához­­hívatott, mélyen a szemembe nézett, majd meg­kérdezte: Kovácskám, szereti maga a sört? Megörültem en­nek a kérdésnek, mert nem­csak arra utalt, hogy Dundics elvtárs kiváló emberismerő, hanem azt is tudtam, hogy egy ilyen felelős elvtárs soha sem­mit nem kérdez feleslegesen. Elrebegtem hát az igent, mire Dundics elvtárs elégedetten fölállt az asztalától, s­emigyen szóla: Nagyon jó, fiatal bará­tom, nagyon jó! Maga holnap­tól a Sörgyári Dolgozó mun­katársa. © Szóval a sör is... Gon­dolhattam volna. No, de hagy­juk ezt, tovább is szárnyalt még a hírlapírói pályán? — Hogyne, kérem. Dolgoz­tam a Turbó című világlapnál, sőt, képzelje el, majdnem sportújságíró lettem a Nép­sportnál ... © Milyen kár, hogy csak majdnem. A lapnak ugyanis voltak válságos időszakai, ta­lán könnyebben tudtunk volna kilábalni a hullámvölgyek­ből. — Szellemes, de az a kaján mosoly most fog odafagyni a tisztelt ábrázatára. Nem akár­ki hívott ugyanis, hanem igen nagyrabecsült barátom, és ak­kori szomszédom, Szombathy István, akinél jobb sportújság­­írót és szeretetreméltóbb em­bert még nem ismertem. Ő nem iparosa, hanem művésze volt ennek a szakmának, és ezért éreztem nagyon fontos­nak és megtisztelőnek, hogy ő tette nekem ezt az ajánla­tot, nem pedig X vagy Y.­­ Most megfogott, mert mindezzel mélységesen egyet­értek. — Na, látja. Sajnos két hét­re rá szegény Pistát ledöntöt­te lábáról a betegség, és ezzel lényegében az én újságírói pá­lyám is befejeződött. — Állítólag azóta a sportra is jut ideje ... — Mindig is jutott. De ne várja tőlem, hogy hatalmas felismerésekkel és sziporkázó maximákkal gazdagítsam ezt az interjút, én csak azt tudom elmondani, hogy ilyen pasas­nak, mint én, mit jelent az, ha életében úgy-ahogy szerepet játszik a sport. Én például vív­tam gyerekkoromban, igaz, je­les névrokonom, Kovács Ta­más, a vívókapitány bizonyára nem figyel föl rám, ha akkor meglát a páston. Azóta viszont minden érdekel, ami sport, és a futballtól a sakkig gyakor­lom is a magam amatőr szín­vonalán, de profi lelkesedés­sel. És mindent megnézek a televízióban, hajnalban vagy éjjel, legyen az golf vagy bi­liárd, BEK-döntő vagy a leg­színvonaltalanabb, leglaposabb futballmérkőzés. Summa sum­­márum: két üzleti tárgyalás vagy két brummogás között, hogy magas zenei kultúrára utaló kifejezésével éljek, min­dig jut időm a sportra. És az­után arra is, hogy az ott le­adott kilókat a már jelzett nagyszerű szisztéma alapján visszaszerezzem, mert sport után igazán édes a pihenés. Sajnálom, de nem tud példa­képnek állítani a zsendülő if­júság vagy az Élj száz évig mozgalom tagsága elé. — Sebaj. Ez az írás nem va­lamelyik fittness-magazin szá­mára készül. — Nagyon helyes. Akkor ja­vaslom, hogy itt fejezzük be, adjunk valamit a szervezetnek, amit megkíván, és közben hall­gassunk egy kis zenét.­­ Fogadni mernék, hogy a Tátrai Band legújabb nagyle­mezét teszi fel... — Nyert, bár ezt nem volt nehéz kitalálni. Ugyanis — hogy végül mégiscsak mond­jak valami örökbecsűt — a csapat az csapat. Brumm!­­ Hát akkor... Kedves öcsémuram, ha nem tévedek, én volnék az idősebb ... Szer­vusz. Gömöry Albert S­port után édes a ... AHOL A NÉGY LEVELŰ LÓHERE TEREM A nagy ho-ho-ho, Béla, aki Péter A cikkben szereplő személyek: dr. Abay Péter világbaj­nok kardvívó; dr. Török Mónika, a felesége; dr. Török Fe­renc, az aranykovács, Mónika édesapja; Péterke (4­ 5 éves), Kinga (2), a házaspár gyermekei; Szabó Bence, Nébald György, Csongrádi László (Csongi) olimpiai bajnok kardví­vók, Szurmai János, a szerző. — Kutya nincs? — Nincs, gyere nyugodtan. • Már csak azért, mert egy ilyen gyönyörű házhoz szerintem kutya is kell, méghozzá legalább doberman. — A gyerekek miatt nem akar­juk, félnének tőle. — Megértem őket. De a háza­tok így is szép. Miután dr. Abay Péter ku­tya-ügyben megnyugtat, házi­gazdaként bevezet otthonába. Következőnek már felesége, dr. Török Mónika szólal meg. — Apuékkal lakunk itt, együtt az egész család. — Mi most megint építkezünk — veti közbe Péter —, méghozzá Velencén, Szabó Bencéékkel. Már az általános iskolában együtt jártam Bencével. Közel is lak­tunk egymáshoz. — Óbuda rémei voltak ... — Rosszak voltunk... Nem messze Bencééktől van egy­ tó. El tudod képzelni, mit jelent egy vá­rosi gyereknek egy igazi tó, igazi erdővel? Bencével és az öcsém­mel állandóan ott bitangoltunk. Így utólag belegondolva nemegy­szer sodródtunk komoly hülye­ségbe ... — Na, akkor szülőként, gondo­lom, belátóbbak lesztek. — Te, olyan félelem van ben­nünk — csóválja meg a fejét Pé­ter. — Különben is Petikébe hatal­mas energiák szorultak ... Tiszta apja. Szeretnénk is, ha majd egy­szer sportolna. Na, nem feltétle­nül élsportolóként... De a sport közösséget, barátságot ad. — Érthető, csak az nem, miért hívnak egy Pétert Bélának? — Először úgy hívtak: Abody. Mármint Abay — Abody. Így let­tem Abody Béla, aztán Béla. De ma már az egész „vívótársada­lom” így ismer. © Annyira, hogy még a VB-n is ezt kiabálták... — Nekem fantasztikusan jól­esett a biztatás. A sisak mögött magamban mosolyogtam. © Az egyéni döntő után nem látszottál igazán boldognak... — Persze, mert a páston nyerni akarsz. Egy ilyen lehetőség küszö­bén kikapni, szörnyű... De egy jó félóra múlva már helyre tet­tem az egészet... Helyre tettem a ... sikert ... Ha valaki egy éve ezt mondja ... — És most jön a pihenés... — ... és most jön a horgászat! — Több órát tud ülni a bot mellett. Tavaly is reggel ötkor be­evezett, aztán este meg kijött. — Na, neee ... — Na jó, ebédelni kijött. De aztán visszament! Annyi időt töl­tött a parton, amíg kukacot ke­resett ... . — Tudod, a legszebb az egész­ben, hogy Moncsi nem is szereti a halat. Én viszont szeretem el­készíteni is a fogást: halász­lét, angolnapörköltet bográcsban. Moncsi erre alkalmatlan ... Igaz, az idén még horgászni sem volt időm... ! A szakmára terelődik a szó: jogászok a páston és egymás között — az ügyfelek meg cso­dálkozhatnak. Minden kezdő­nek járna az önállóság! — És mennyi lesz? — Augusztus végéig kaptunk pihenőt. Utána kezdődik az olim­piai munka. Ősszel meg a szak­vizsga jön. Ha rágondolok, már rosszul vagyok. — Hárman együtt végeztük a jogi kart Nébald Gyurival___Én ügyvéd leszek, Péter jogtanácsos. _ Előfordult már, hogy egy jo­gi problémán vitatkoztatok? — Hajaj! Ott ültem az irodá­ban, az ügyfelekkel szemben, amikor csörög a telefon. Edzés közben hívott a Peti, a Gyuri meg a Csányi, összevitatkoztak, engem kértek, legyek a döntőbíró. Mire elmondtam a véleményem. — Persze, ellenem ... — Na, ebben a családban aztán jogi ügyekben van kihez fordul­ni. — Könnyű helyzetben vagyunk. Perinek akkora a praxisa... De Moncsi kezdetben mégsem akart az apjához menni gyakorlatra. Mert, hogy ő majd megmutatja a világnak... — Nem azért... Igaz, három hónapig másutt dolgoztam, de postásnak használtak, mint min­den kezdőt. — Aztán három hónap múlva átjött Ferihez. Szakmailag olyan ügyeket kapott, amiből iszonyú sokat tanulhatott. — Amikor átmentem apuhoz, maximális önállóságot ígért. Eb­ből aztán az lett, hogy néha már soknak éreztem az önállóságot. I — Egy album lapjai tanúskod­nak, s aztán még néhány szó a jövőről, az ötkarikásról.­­ Akkor úgy néz ki, biztosít­va lesz a pályafutásod a vívás után is... — Amire még egyáltalán nem gondolok! Nem mondom, a sérü­léseim alatt gyakran megfordult a fejemben... Rossz évek vol­tak azok ... Te, Moncsi, mutassuk meg az albumunkat... Szóval, mióta Zarándi Csabánál vívok, teljesen kicseréltek. Iszonyú sokat tanulunk tőle. — És nemcsak technikailag! Miután átmentél, szinte rögtön jöttek az eredmények. Na, itt az album. Tőlem kapta az egyik szü­letésnapjára. Ez az első lap: „így kezdődött”. — Nyolcvanban bronzot nyer­tem a junior VB-n, Velencében. Ez egy cikk, azt nyilatkoztam, hogy csak a támadások nem mentek. Azóta se... Na, nyolc éve kerültem be a VB-csapatba. Ide is írtuk, hogy: „így folytató­dott” ... Aztán majdnem odaír­hattuk, hogy: „így fejeződött be” ... Sérülés ... Látod, ezek a stagnálás évei. Ez már az Olim­piai eskütétel ... Nem jutottam ki. Ez pedig az idei vébé. Fantaszti­kus sajtónk volt!­­ Ez pedig, ha jól látom, egy négylevelű lóhere... — Anyám termesztette. Lehetett kapni valami hagymát: „Garan­táltan négylevelű lóhere” címmel Kikelt és tényleg az lett belőle. Az egész csapatnak vittem a dön­tő előtt.­­ És be is jött. .. — Tudod, van még egy zacskó belőle. Jövő nyáron elvetjük. Há­rom héttel Barcelona előtt... ! NEMZETI SPORT 7 Nyári csevegés: Abay Péterrel, Kovács Tamással és Pintér Sándorral Cipőnyi

Next