Nemzeti Sport, 1991. július (2. évfolyam, 178-208. szám)
1991-07-11 / 188. szám
II. 188. ♦ 1991. július 11. térdek Rambo Pomázza/ Pintér Sándor az 1978-as világbajnokságon részt vett magyar válogatott egyik erőssége volt. Fantasztikus munkabírásával a csapat kulcsemberévé vált, képes volt arra, hogy a kilencven perc során megállás nélkül űzze-hajtsa az ellenfelet, egyszóval ideális középpályás volt. Amikor most összetalálkoztunk, majdnem hanyatt estem a meglepetéstől. Egyetlen deka súlyfelesleg nincs rajtha, pontosan a versenysúlyánál van. Szinte szétcsattan az erőtől, olyan, mint a filmbéli Rambo, azaz Sylvester Stallone. Az izmai tekintélyt parancsolnak, és bicepsze egyszerű pillantásától egész biztos, hogy a kocsmai verekedők kezes báránynyá szelídülnek. Bár Pintér Sanyi a vendéglátóiparban dolgozik, de a bunyó távol áll tőle. A világ legjámborabb embere. Mindenesetre, deltáit elnézve, nem szeretnék vele egy sötét utcában találkozni, főleg akkor, ha rossz kedvében van. Annak idején, amikor a Honvédnak és a magyar válogatottnak is meghatározó játékosa volt, joggal zengtek a fizikumáról ódákat, de akkor nem volt enynyire izmos. — Valóban így van, de több mint egy éve rendszeresen body buildingezem. Nehogy azt higgye, hogy valamiféle luxusszalonba járok súlyt emelni. Van egy alig nagyobb helyiség, mint egy fáskamra,és ott emelgetem a mázsákat. Most mindenesetre inkább Súlyemelőnek néz ki, mint középpályásnak. — Nézze, évekig csak alkalmankénti sörmeccsek jelentették a mozgást, és úgy éreztem, kezdek egy kicsit elpuhulni. 41 éves vagyok, ilyenkor vigyázni kell az embernek az alakjára, nem szabad elhízni, tohonyává válni. Szó, ami szó, ugyanolyan fiatalos, mint amikor a Népstadionban hatvanezer ember űzte, biztatta. — Na, ezért csinálom az erőfejlesztést. Komolyra fordítva a szót, a futballt nem bírja igazán a térdem, ezért kellett más „műfajt” kitalálnom. — Ha jól emlékszem, sorozatos térdsérülések miatt kellett idő előtt búcsút intenie a futballkarriernek. — Egy-egy öregfiúk meccs után van úgy, hogy még a sétálás is nehezemre esik. Sőt, másnap reggel az ágyból úgy kell kikászálódnom, mint egy százéves matuzsálemnek. Arról nem is beszélve, hogy akitorára dagadnak a térdízületeim, mint egy kilós kenyér. Ennek ellenére a legritkább esetben mondja le a nosztalgiameccsekre szóló meghívásokat. — Legutóbb Kispesten a Stuttgart old boy-csapata ellen remek meccset játszottunk a Honvéd vénlegényeivel. Úgy száguldoztam, mint a bécsi gyors, és két bámulatosan szép gólt ragasztottam a németek kapujába. Kozma Miska azt mondta, ha jobban megborotválkozom, a játékom láttán könynyen lehet, hogy még a Honvéd ifjúsági csapatába is leigazolnak. Tudja, milyen remek érzés volt ezekkel a drága kispesti haverokkal újra együtt lenni a zöld gyepen? Mit érdekel engem az, hogy másnap kínok kínját állom ki, és bedagad a térdem? Velük lehetek, s újra húszévesnek érzem magam ... Valamikor Egervári Sanyival, a másik pomázival elválaszthatatlan barátok voltak. — Ma is nagyon szeretem őt, de sajnos az utóbbi időben Sanyi nem tud szerepelni az öregfiúk meccseken, mert betegeskedik. Aranyos srác, aki fantasztikus akaraterővel rendelkezik, ezért bízom abban, hogy hamarosan rendbe jön. Egyébként remek szakember, nem véletlen, hogy Mezey Gyuri esküszik rá. Korábban a válogatottnál, most pedig, a Honvédnál is Egervári Sanyi a mester jobbkeze, ami azt bizonyítja, hogy Mezey igenis elismeri őt, és ad a szavára. • A beszélgetésünk után hová megy? Vissza a kisvendéglőmbe, néhány órát még dolgozom, aztán este későn felemelek jó néhány mázsát, mert ma ennyi az izomfejlesztésben az adagom. (gyenes) Kovács úr, ha szabad magam így kifejezni, maga egy nagy kópé. Arról volt szó, hogy a sportról beszélgetünk, és erre itt találom, kötésig belemélyedve egy egészen másfajta tabellába. — Hát igen. Ez a másik kedvenc tabellám, s nem tagadom, jó érzés, ha az én csapatom még mindig az élen áll. — No, persze a slágerlistán __ — Megnyugtatóan tartjuk a helyünket. © És a súlyukat, nemde? — Gonoszkodik, ha nem csalódom ... © Távol álljon tőlem, csupán hiszek a szememnek. Talán ezért van, de bármennyire is igyekszem, hogy a sportról essen szó, tulajdonképpen nem tudom kitalálni, mely irányból kezdjem el faggatni. Bevallom, ön elsősorban egy tagbaszakadt, jóindulatú, lomha járású, meleg tekintetű barnamedvére emlékeztet engem. És szeretett hangszerét, a brummogó basszusgitárt is mintha csak a kedvéért találták volna fel. Kegyed nem szereti túlságosan a málnát meg a mézet? — Amit én szeretek, attól többet lehet fölszedni, de ezt most nem részletezem, mert nagyrabecsült lapjában valószínűleg nincs elég hely ennek a felsorolására. Ám, hogy mégse hagyjam teljes bizonytalanságban és némi támpontot adjak, el kell mesélnem egy régi históriát. Szóval, magam is tollforgató voltam valamikor, és a Szabad Föld riportergárdáját erősítettem mindaddig, amíg egy sajnálatos malőr következtében búcsút nem vettek tőlem. Ezt követően, álláskeresés közben hozott össze a sors egy bizonyos Dundics elvtárssal, aki személyzetis góré volt a Hírlapkiadó Vállalatnál. Nos, ez a Dundics elvtárs magáhozhívatott, mélyen a szemembe nézett, majd megkérdezte: Kovácskám, szereti maga a sört? Megörültem ennek a kérdésnek, mert nemcsak arra utalt, hogy Dundics elvtárs kiváló emberismerő, hanem azt is tudtam, hogy egy ilyen felelős elvtárs soha semmit nem kérdez feleslegesen. Elrebegtem hát az igent, mire Dundics elvtárs elégedetten fölállt az asztalától, semigyen szóla: Nagyon jó, fiatal barátom, nagyon jó! Maga holnaptól a Sörgyári Dolgozó munkatársa. © Szóval a sör is... Gondolhattam volna. No, de hagyjuk ezt, tovább is szárnyalt még a hírlapírói pályán? — Hogyne, kérem. Dolgoztam a Turbó című világlapnál, sőt, képzelje el, majdnem sportújságíró lettem a Népsportnál ... © Milyen kár, hogy csak majdnem. A lapnak ugyanis voltak válságos időszakai, talán könnyebben tudtunk volna kilábalni a hullámvölgyekből. — Szellemes, de az a kaján mosoly most fog odafagyni a tisztelt ábrázatára. Nem akárki hívott ugyanis, hanem igen nagyrabecsült barátom, és akkori szomszédom, Szombathy István, akinél jobb sportújságírót és szeretetreméltóbb embert még nem ismertem. Ő nem iparosa, hanem művésze volt ennek a szakmának, és ezért éreztem nagyon fontosnak és megtisztelőnek, hogy ő tette nekem ezt az ajánlatot, nem pedig X vagy Y. Most megfogott, mert mindezzel mélységesen egyetértek. — Na, látja. Sajnos két hétre rá szegény Pistát ledöntötte lábáról a betegség, és ezzel lényegében az én újságírói pályám is befejeződött. — Állítólag azóta a sportra is jut ideje ... — Mindig is jutott. De ne várja tőlem, hogy hatalmas felismerésekkel és sziporkázó maximákkal gazdagítsam ezt az interjút, én csak azt tudom elmondani, hogy ilyen pasasnak, mint én, mit jelent az, ha életében úgy-ahogy szerepet játszik a sport. Én például vívtam gyerekkoromban, igaz, jeles névrokonom, Kovács Tamás, a vívókapitány bizonyára nem figyel föl rám, ha akkor meglát a páston. Azóta viszont minden érdekel, ami sport, és a futballtól a sakkig gyakorlom is a magam amatőr színvonalán, de profi lelkesedéssel. És mindent megnézek a televízióban, hajnalban vagy éjjel, legyen az golf vagy biliárd, BEK-döntő vagy a legszínvonaltalanabb, leglaposabb futballmérkőzés. Summa summárum: két üzleti tárgyalás vagy két brummogás között, hogy magas zenei kultúrára utaló kifejezésével éljek, mindig jut időm a sportra. És azután arra is, hogy az ott leadott kilókat a már jelzett nagyszerű szisztéma alapján visszaszerezzem, mert sport után igazán édes a pihenés. Sajnálom, de nem tud példaképnek állítani a zsendülő ifjúság vagy az Élj száz évig mozgalom tagsága elé. — Sebaj. Ez az írás nem valamelyik fittness-magazin számára készül. — Nagyon helyes. Akkor javaslom, hogy itt fejezzük be, adjunk valamit a szervezetnek, amit megkíván, és közben hallgassunk egy kis zenét. Fogadni mernék, hogy a Tátrai Band legújabb nagylemezét teszi fel... — Nyert, bár ezt nem volt nehéz kitalálni. Ugyanis — hogy végül mégiscsak mondjak valami örökbecsűt — a csapat az csapat. Brumm! Hát akkor... Kedves öcsémuram, ha nem tévedek, én volnék az idősebb ... Szervusz. Gömöry Albert Sport után édes a ... AHOL A NÉGY LEVELŰ LÓHERE TEREM A nagy ho-ho-ho, Béla, aki Péter A cikkben szereplő személyek: dr. Abay Péter világbajnok kardvívó; dr. Török Mónika, a felesége; dr. Török Ferenc, az aranykovács, Mónika édesapja; Péterke (4 5 éves), Kinga (2), a házaspár gyermekei; Szabó Bence, Nébald György, Csongrádi László (Csongi) olimpiai bajnok kardvívók, Szurmai János, a szerző. — Kutya nincs? — Nincs, gyere nyugodtan. • Már csak azért, mert egy ilyen gyönyörű házhoz szerintem kutya is kell, méghozzá legalább doberman. — A gyerekek miatt nem akarjuk, félnének tőle. — Megértem őket. De a házatok így is szép. Miután dr. Abay Péter kutya-ügyben megnyugtat, házigazdaként bevezet otthonába. Következőnek már felesége, dr. Török Mónika szólal meg. — Apuékkal lakunk itt, együtt az egész család. — Mi most megint építkezünk — veti közbe Péter —, méghozzá Velencén, Szabó Bencéékkel. Már az általános iskolában együtt jártam Bencével. Közel is laktunk egymáshoz. — Óbuda rémei voltak ... — Rosszak voltunk... Nem messze Bencééktől van egy tó. El tudod képzelni, mit jelent egy városi gyereknek egy igazi tó, igazi erdővel? Bencével és az öcsémmel állandóan ott bitangoltunk. Így utólag belegondolva nemegyszer sodródtunk komoly hülyeségbe ... — Na, akkor szülőként, gondolom, belátóbbak lesztek. — Te, olyan félelem van bennünk — csóválja meg a fejét Péter. — Különben is Petikébe hatalmas energiák szorultak ... Tiszta apja. Szeretnénk is, ha majd egyszer sportolna. Na, nem feltétlenül élsportolóként... De a sport közösséget, barátságot ad. — Érthető, csak az nem, miért hívnak egy Pétert Bélának? — Először úgy hívtak: Abody. Mármint Abay — Abody. Így lettem Abody Béla, aztán Béla. De ma már az egész „vívótársadalom” így ismer. © Annyira, hogy még a VB-n is ezt kiabálták... — Nekem fantasztikusan jólesett a biztatás. A sisak mögött magamban mosolyogtam. © Az egyéni döntő után nem látszottál igazán boldognak... — Persze, mert a páston nyerni akarsz. Egy ilyen lehetőség küszöbén kikapni, szörnyű... De egy jó félóra múlva már helyre tettem az egészet... Helyre tettem a ... sikert ... Ha valaki egy éve ezt mondja ... — És most jön a pihenés... — ... és most jön a horgászat! — Több órát tud ülni a bot mellett. Tavaly is reggel ötkor beevezett, aztán este meg kijött. — Na, neee ... — Na jó, ebédelni kijött. De aztán visszament! Annyi időt töltött a parton, amíg kukacot keresett ... . — Tudod, a legszebb az egészben, hogy Moncsi nem is szereti a halat. Én viszont szeretem elkészíteni is a fogást: halászlét, angolnapörköltet bográcsban. Moncsi erre alkalmatlan ... Igaz, az idén még horgászni sem volt időm... ! A szakmára terelődik a szó: jogászok a páston és egymás között — az ügyfelek meg csodálkozhatnak. Minden kezdőnek járna az önállóság! — És mennyi lesz? — Augusztus végéig kaptunk pihenőt. Utána kezdődik az olimpiai munka. Ősszel meg a szakvizsga jön. Ha rágondolok, már rosszul vagyok. — Hárman együtt végeztük a jogi kart Nébald Gyurival___Én ügyvéd leszek, Péter jogtanácsos. _ Előfordult már, hogy egy jogi problémán vitatkoztatok? — Hajaj! Ott ültem az irodában, az ügyfelekkel szemben, amikor csörög a telefon. Edzés közben hívott a Peti, a Gyuri meg a Csányi, összevitatkoztak, engem kértek, legyek a döntőbíró. Mire elmondtam a véleményem. — Persze, ellenem ... — Na, ebben a családban aztán jogi ügyekben van kihez fordulni. — Könnyű helyzetben vagyunk. Perinek akkora a praxisa... De Moncsi kezdetben mégsem akart az apjához menni gyakorlatra. Mert, hogy ő majd megmutatja a világnak... — Nem azért... Igaz, három hónapig másutt dolgoztam, de postásnak használtak, mint minden kezdőt. — Aztán három hónap múlva átjött Ferihez. Szakmailag olyan ügyeket kapott, amiből iszonyú sokat tanulhatott. — Amikor átmentem apuhoz, maximális önállóságot ígért. Ebből aztán az lett, hogy néha már soknak éreztem az önállóságot. I — Egy album lapjai tanúskodnak, s aztán még néhány szó a jövőről, az ötkarikásról. Akkor úgy néz ki, biztosítva lesz a pályafutásod a vívás után is... — Amire még egyáltalán nem gondolok! Nem mondom, a sérüléseim alatt gyakran megfordult a fejemben... Rossz évek voltak azok ... Te, Moncsi, mutassuk meg az albumunkat... Szóval, mióta Zarándi Csabánál vívok, teljesen kicseréltek. Iszonyú sokat tanulunk tőle. — És nemcsak technikailag! Miután átmentél, szinte rögtön jöttek az eredmények. Na, itt az album. Tőlem kapta az egyik születésnapjára. Ez az első lap: „így kezdődött”. — Nyolcvanban bronzot nyertem a junior VB-n, Velencében. Ez egy cikk, azt nyilatkoztam, hogy csak a támadások nem mentek. Azóta se... Na, nyolc éve kerültem be a VB-csapatba. Ide is írtuk, hogy: „így folytatódott” ... Aztán majdnem odaírhattuk, hogy: „így fejeződött be” ... Sérülés ... Látod, ezek a stagnálás évei. Ez már az Olimpiai eskütétel ... Nem jutottam ki. Ez pedig az idei vébé. Fantasztikus sajtónk volt! Ez pedig, ha jól látom, egy négylevelű lóhere... — Anyám termesztette. Lehetett kapni valami hagymát: „Garantáltan négylevelű lóhere” címmel Kikelt és tényleg az lett belőle. Az egész csapatnak vittem a döntő előtt. És be is jött. .. — Tudod, van még egy zacskó belőle. Jövő nyáron elvetjük. Három héttel Barcelona előtt... ! NEMZETI SPORT 7 Nyári csevegés: Abay Péterrel, Kovács Tamással és Pintér Sándorral Cipőnyi