Nemzeti Sport, 1992. április (3. évfolyam, 92-119. szám)

1992-04-22 / 111. szám

AMIKOR ÉN MÉG KISLÁNY VOLTAM Hát éppen ez az ... Most akkor kislány voltam, vagy kislány vagyok? Ha őt kérdeznénk, biztos útjára bocsátana egyet híres mosolyaiból, aztán finoman megfogalmazná, hogy azért ő már nagylány. Igaz is, hogyan lehet valakit kislánynak ti­tulálni hajszálpontosan egy hónap­pal a 18. születésnapja előtt? Mindezek ellenére Ónodi Henriet­ta mégis inkább a sportvilág egyik kedvenc gyereklányaként, semmint ifjú hölgyeként van elkönyvelve. Még itt, Párizsban is. Alapvetően semmi különbség nincs abban, hogy az ember lá­nya 14 éves korára száznyolcvan centire vagy százharmincvalahány­­ra nő. Úgy is, úgy is másnak nézik, mint ami. Az elsőtől azt várják, hogy fel­nőtt módon viselkedjék, gondolkoz­zék, hogy okosabb és komolyabb legyen, mint amilyen egyelőre, hogy lássa mindennek a lényegét, viselje minden tettének a felelősségét. Pe­dig hát szegényke még javában gyerek... Az utóbbi pedig tehet akármit, lehet okos, komoly, lényegre törő, megcsillanthatja a legfényesebb és legígéretesebb tehetséget, a világ egyszerűen nem veszi komolyan. A felnőttek k­unya­tt­a után ítél. És ugyancsak galád módon hajlamos nagyon hamar elfelejteni, hogy — talán nem is olyan régen — ő is volt gyerek. Minderről talán órákat tudna me­sélni Ónodi Henrietta, akit errefelé Párizsban — és még a világ nagyon sok sarkában — már-már dédelgetve szeret a publikum. Mondom, tudna mesélni, de inkább nem, kérdezem, hi­szen mesél róla ezer apró történetből most kettő. Az például, amikor Amerikában az egyik áruház tinédzserosztályán próbált magának való fürdőruhát találni, s, amikor a neki való méret után érdek­lődtünk, az eladó gondolkodás nélkül a tizennégy éven aluliak gyerekosztályá­ra küldött bennünket. Ő szó nélkül el­indult, én azonban nem bírtam ki, hogy meg ne jegyezzem: „„A hölgy elmúlt tizenhat éves...” Aztán egy évvel később a Puskin mozi jegyszerőnője ragadt a nyakon, amikor a Nikita című filmre igyeke­zett befelé. A zord asszonyság közöl­te, hogy ez a film nem gyerekeknek, hanem tizenhat éven felülieknek való, de ha már megvette a jegyet, beme­het, ám legközelebb elő ne forduljon hasonló. Henni megint csak hallga­tott, én meg megint feleseltem: „A hölgy elmúlt már tizenhét éves ...” Hogy ezek a közjátékok Szták Henriettát, az sosem derült ki. Mert­hogy az évek során hozzászokott a csöppség szerepéhez. Más kérdés, hogy vélhetően ebből lépne ki a legszíve­sebben. De, hogy picire nőtt, abból a dol­gok jelen állása szerint egyetlen he­lyen lehet tőkét kovácsolni. A torna­teremben, Henrietta ifjú életéből immár több mint egy évtizedet töltött el a torna­szerek világában. H­ogy miiként került oda? Követi­­hetne a jellegzetes történet, hogy eleven, mi több, hét ördög kis­gyerek volt, hogy éjjel-nappal ugra­bugrált, s a szülők a fölös energiáit levezetendő, inkább beíratták tornára. De­ a mi tornászbajnoknőnk törté­nete ebben is rendhagyó. a A j- I'jl Henrietta a Az Ónodi családban második gyer­mek. Születése előtt egy évvel már megérkezett Barbara, aki a két gye­rekben testvériesen elosztható csinta­­lanság, mozgékonyság, és — uram bo­csá’ — rosszaság összességét „magá­nak követelte”. Így aztán Henriettá­nak már nem maradt semmi. A böl­­csiben, aztán az oviban is mindenki csak csodálkozott, hogy lehet két test­vér ennyire különböző. S amíg Barba­ra rosszcsont hírében állt, Henrike a csendes, békés kisgyerekek kevéske csoportját gyarapította. Ezek után a papírforma szerint most Ónodi Barbaráról kellene portrét ír­nom ... Annak idején mégis Henrietta vi­harzott be sok pici társával az óvodás­torna résztvevőjeként a békéscsabai tornaterembe. Aztán egy régi fénykép­­albumot lapozgatva róla mondta az edzője, Unyatyinszki Mihály, hogy fe­lejthetetlen jelenség volt a vékonyka termetével, nagy kék szemeivel és rö­vidre nyírt barna hajával ez a lány. És nem lehetett azt mondani róla, hogy abban a szent minutumban tudták a feleségével, Karakas Júliával, hogy hosszú-hosszú éveken át egymást bol­dogítják majd a kislánnyal az edzé­seken. Érdekes egyébként, hogy az elkövet­kező évek viszonylag csendben teltek, és csupán a legszűkebb szakma tudta, hogy egy tehetség bontogatja szárnyait Békéscsabán. Akkor, amikor már kész­nek látták arra, hogy kilépjen a nagy nyilvánosság elé, az ifjúsági Európa­­bajnokságon elrontotta a talajgyakor­latát, így senki sem figyelt oda rá kü­lönösebben a külföldiek közül. S, bár a magyar válogatott vezetőinek ugyan­csak fájt a szíve, hogy a szöuli olim­piára nem válogathatják be, lévén csu­pán tizennégy éves, a világ mit sem tudott arról, hogy alig egy évvel ké­sőbb Brüsszelben odaáll eléjük egy alig magasabb, mint száznegyven cen­ti, s alig több mint harminc kilós kis­lány, és ördöngős ügyességről téve ta­núbizonyságot, egyszerűen elhalássza a felemáskorlát Európa-bajnoki aranyát a már befutott versenyzők elől. Akkor a győzelme­s SS­I latkát kapott... Pedig már akkor is volt tűsarkú ci­pője, és legalább négy fülbevalója ... Idővel a játékok elmaradtak, jöttek viszont egyéb ajándékok. Egy szép ezüst karperec például egy reménykedő sze­mű amerikai fiútól, aki a Seattle-i Jó­akarat Játékok során „véletlenül” min­dig ott volt, ahol a mi kis tornász­­nőnk. Aztán jött sok-sok levél, amelyből egynéhány már nem csupán azért fo­galmazódott meg, mert az írójának Henni a kedvenc tornásza. Pontosab­ban: nem csupán a kedvenc torná­sza ... S ha valami, hát ezek titkon biztos kárpótolták őt azért, mert sokan nem vették észre, hogy lassan bizony nagy­lánnyá cseperedett. Mindezt azért elég tapintatosan ad­ja a világ tudtára... Mert még min­dig nem több, mint százötven centi, de már csupán egy fél fejjel kisebb az edzőnőjénél, és már bőven nem ő a legalacsonyabb a nemzetközi mezőny­ben. Aztán a súlya még mindig jócs­kán negyven kiló alatt van, de átesett már az első kellemetlen fogyózáson is. A szemét csupán a versenyekre fes­ti ki, s egyelőre az az összes smink, amit használ. A különböző parfümök illatát imádja, de magára alig locsol belőlük. A körmét gyakorta kifesti színtelen gyöngyháziakkal, de elsősor­ban azért, hogy leszokjon a körömrá­gásról ... És persze időközben már több magas sarkú cipője is lett, sőt végre­­valahára, játékok és serlegek helyett kapott egyszer egy igazán nőnek való különdíjat, az Ez a Divat magazin fő­szerkesztőnőjétől, egy csillogó-villogó, nagyon komoly, és rém elegáns fekete estélyi ruhát. Amit ugye kislányok azért mégsem vehetnének fel. Tehát akkor eldönthet­jük a kérdést. Ónodi Henrietta végér­vényesen felnőtt. Boda Ildikó Ónodi Henrietta, aki végérvényesen felnőtt 8 NEMZETI SPORT TINI

Next