Nemzeti Sport, 1992. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)
1992-08-18 / 228. szám
1992. augusztus 18. KÉPES NEMZETI SPORT ADD KI MAGAD ONODI HENRIETTA!7 Amnesztia a McDonald’s-ért Az olimpia előtt nagyon kérte: ha egy mód van rá, akkor a beszélgetéseinket ne tekintsem interjúnak. Egyfajta fogadalmat tett, hogy nem nyilatkozik addig, amíg vége nincs a barcelonai versenyeknek. S ha az ember ismer valakit hosszú évek óta, ráadásul az a valaki korábban mindig, minden körülmények között segítette a munkáját, nos, hát akkor miért is ne segítene neki most ő a fogadalom megtartásában? No, de most aztán!... Hetek, hónapok összegyűlt csevegése immár mind-mind — hogy úgy mondjam — publikus. Kérhetném: add ki magad Ónodi Henrietta, de hát nem kérem, hiszen annyiszor, de annyiszor kiadta már magát! Csupán föl kell idézni a beszélgetéseket. A félelemről... — Szoktál félni? — Mikor? — Hát nem a sötétben ... — Korábban aligismertem a félelmet. Aztán később, ahogy egyre nehezebb elemeket tanultam, nem mondom, sokszormár féltem. De azért a tornával kapcsolatban még mégsem ez az elemző rám. Két éve megnyerted ugrásban a Világ Kupát, aztán viszont hosszú hónapokig mégsem mertél ugrani. — Na igen. Attól féltem. A fene tudja, hogy miért. A Jurcsenko nevű ugrás első szakaszát nem éreztem, mindig attól féltem,hogy nekiesem fejjel a lónak. Súlyos gond volt... — Bizony az. Az edzőim egyre csak azt mondogatták, hogy szedjem össze magam, mert én egy Világ Kupa-győztes tornász vagyok, aki nem engedheti meg magának, hogy elfelejti azt az ugrását, amely nélkül egyébként versenyben sem maradhatna. Aztán legyőzted a félelmet. — Nem volt könnyű, s arra mér nem is emlékszem pontosan, hogy mikor fordult meg ismét a széljárás. (Eszébe jutott-e vajon valakinek is a szűk körön kívül, hogy ettől a belső csatától még értékesebb lett a barcelonai aranyérem? Mert ki gondol vajon arra, hogy Henrietta magától értetődően, könnyedén és pontosan bemutatott aranyugrásai milyen úton-módon jöttek vissza a félelem mély bugyrából? A divatról... 0 Szereted a minit? — Nem lelkesedem érte. • Miért? — Mert szerintem görbe a lábam. 0 Szerinted... — Igen. És egy görbe lábat ne mutogasson az ember rövid szoknyában. • Ehhez alig tudok valami értelmeset hozzátenni. Mert hát hogy a te lábad görbe! ...Na mindegy. De várj! Egészen rövid sortjaid vannak. Az más? — Az teljesen más. # Értem... — De tudod, a legszívesebben mégis farmerben járok. 0 Könnyen tudsz vásárolni magadnak? — Nem mondhatnám. 0 Mert a gyerekosztályra küldenek az eladónők? — Mondjuk azért. # Ha a jövőddel kapcsolatban kellene választanod, akkor szívesen lennél mondjuk divattervező? — Persze. Miért is ne? Csak ehhez kellene találni egy megfelelő iskolát. 0 Az Egyesült Államokban ezt is megtalálnád. — Biztosan. De Amerika még messze van. 0 Pedig egyre többször hallani, hogy elmegy egy ösztöndíjjal. — Az tény, hogy hívtak. Nem konkrétan, csak fölmerült a lehetősége. Nem is lenne rossz. De előbb foglalkozzunk azzal, hogy leérettségizzem! — Mikor esedékes? — Most ősszel.Hogy hívják? A tengerentúlra? Természetes. Hogy menne? Talán az is. Csak még ő maga nem döntött. Mert elsősorban, és bevallottan otthonülő. Pedig, ha valakinek, neki mindenképpen jót tenne egy olyan ország, mint Amerika. Nem mintha az egyéniségét kellene megváltoztatni. Nem, Isten ments. Csak éppen a Henrietta-stílusú egyéniségek számára Békéscsaba, de még Budapest is túl kicsi. Itt megmarad a mi bájos kicsi Henninknek, egy olimpiai bajnoknak, akinek a sportágára idehaza néhány száz embernél több nem kíváncsi. De ott? Talán ott nem csak röpülhetne, hanem szárnyalhatna is ...) A családról... ( Úgy tűnik, jó kedélyű család vagytok. — Azt hiszem, igen. A szüleim kellően szigorúak, de ha kell, nagyon segítőkészek. A nővérem, Barbara csak egy évvel idősebb nálam, de mindenki szerint gyökeresen az ellentétem. Szoktak is csodálkozni, hogy két testvér hogyan különbözhet ennyire. 0 A nagymama? — Nagyon imádok vele lenni Kondoroson. 0 Unokatestvér? — Van néhány. Az egyik kedvencem Csaba, aki kábé kétszer olyan magas mint én, vízilabdázik és együtt tanulunk táncolni. Azt mondják, felejthetetlen látvány voltunk, amikor együtt próbáltuk a csacsacsa lépéseit. 0 Bár alig múltál tizennyolc, már nagy keresztfiad is van. — Akivel nagyon jó lenne egy kicsivel több időt eltölteni. Különben imádom a gyerekeket, és úgy vettem észre, hogy ők is szeretnek engem. — Szeretsz otthon lenni, vagy inkább amolyan „eljárás” vagy? — Szeretek otthon lenni, mert akkor az pihenést és nyugalmat jelent. De szeretek eljárni is színházba, moziba. Az nagyonkellemes. — Milyen a lakásotok? Van külön szobád? — Van külön szobám, de most már nemigen érdemes elmesélni, hogy milyen, mert belátható időn belül elköltözünk egy új lakásba, amely nagyon szép. Vankis kertje és olyan erkélye, amelyre az utcáról nem lehet belátni. Szóval klassz. És ott biztos, hogy lesznek állataim, kutya, cica, kismadár, meg minden. (A kutya egy dundi két hónapos csau csau „személyében” már be is költözött az Ónodi-famíliához. A család tehát bővült.) A szívről... ( Ha elfogadjuk azt, hogy már nem vagy kislány, akkor viszont beszélni kellene a szívügyekről. — Kellene? 0 Ez is hozzád tartozik. — Hát jó ... 0 Kaptál már szerelmes levelet? — Kaptam. 0 Honnan? — Például Amerikából. 0 És? — Először is, meglepett. De az is igaz, hogy nem esett rosszul. Viszont nemigen tudtam mit kezdeni vele, így aztán nem válaszoltam rá ... 0 Neked milyen típusú fiúk tetszenek? — Muszáj ezt? 0 Tulajdonképpen nem. De azért van, aki tetszik? — Van. 0 De azt biztosan nem mondod meg, hogy ki. 0 Jól van. — Kösz. 0 Vannak titkaid? — Egészen pici, aprócska titkok. Melyek talán kiderülve semmitmondóak is lehetnek. 0 Akkor én most leleplezlek! — Jaj, ne! 0 Csak a példa miatt. Hogy mások is lássák a „bűneid” súlyosságát. — De tecsméretesen! 0 Versenyidényben a salátabár helyett a McDonald’sba mentünk, s a hamburger után fagyit, meg almáspitét ettél és ittál egy hatalmas pohár kólát! — így volt. Megtörtél. Mindent bevallok. De imádom a McDonnald’s-ot. (Vajon kell-e meggyőzőbb indok az amnesztiára egy olimpiai arany- és ezüstéremnél? ...) Boda Ildikó