Nemzeti Sport, 1992. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)

1992-08-18 / 228. szám

1992. augusztus 18. KÉPES NEMZETI SPORT A­DD KI MAGAD ONODI HENRIETTA!7 Amnesztia a McDonald’s-ért Az olimpia előtt nagyon kérte: ha egy mód van rá, akkor a beszélgetéseinket ne tekintsem interjúnak. Egyfajta foga­dalmat tett, hogy nem nyilatkozik addig, amíg vége nincs a barcelonai versenyeknek. S ha az ember ismer valakit hosszú évek óta, ráadásul az a valaki korábban mindig, minden körülmények között segí­tette a munkáját, nos, hát akkor miért is ne segítene neki most ő a fogadalom megtartásában? No, de most aztán!... Hetek, hónapok összegyűlt csevegése immár mind-mind — hogy úgy mondjam — publikus. Kérhetném: add ki magad Ónodi Henrietta, de hát nem ké­rem, hiszen annyiszor, de annyiszor kiadta már magát! Csu­pán föl kell idézni a beszélgetéseket. A félelemről... — Szoktál félni? — Mi­kor? — Hát nem a sötétben ... — Korábban alig­­ismertem a félelmet. A­ztán később, ahogy egyre nehezebb eleme­ket tanultam, nem mondom, sokszor­­már féltem. De azért a tornával kapcsolatban még mégsem ez a­z elemző rám.­­ Két éve megnyerted ug­rásban a Világ Kupát, aztán viszont hosszú hónapokig mégsem mertél ugrani. — Na igen. Attól féltem. A fene tudja, hogy miért. A Jur­­csenko nevű ugrás első sza­kaszát nem éreztem, mindig attól féltem,­­hogy nekiesem fejjel a lónak.­­ Súlyos gond volt... — Bizony az. Az edzőim egyre csak azt mondo­gatták, hogy szedjem össze magam, mert én egy Világ Kupa-győztes tornász vagyok, aki nem engedheti meg ma­gának, hogy elfelejti azt az ugrását, amely nélkül egyéb­ként versenyben sem marad­hatna.­­ Aztán legyőzted a félel­met. — Nem volt könnyű, s arra mér nem is emlékszem pon­tosan, hogy mikor fordult meg ismét a széljárás. (Eszébe jutott-e vajon vala­kinek is a szűk körön kívül, hogy ettől a belső csatától még értékesebb lett a barce­lonai aranyérem? Mert ki gondol vajon arra, hogy Hen­rietta magától értetődően, könnyedén és pontosan bemu­tatott aranyugrásai milyen úton-módon jöttek vissza a félelem mély bugyrából?­ A divatról... 0 Szereted a minit? — Nem lelkesedem érte. • Miért? — Mert szerintem görbe a lábam. 0 Szerinted... — Igen. És egy görbe lá­bat ne mutogasson az ember rövid szoknyában. • Ehhez alig tudok valami értelmeset hozzátenni. Mert hát hogy a te lábad görbe! ...Na mindegy. De várj! Egé­szen rövid sortjaid vannak. Az más? — Az teljesen más. # Értem... — De tudod, a legszíveseb­ben mégis farmerben járok. 0 Könnyen tudsz vásárolni magadnak? — Nem mondhatnám. 0 Mert a gyerekosztályra küldenek az eladónők? — Mondjuk azért. # Ha a jövőddel kapcso­latban kellene választanod, akkor szívesen lennél mond­juk divattervező? — Persze. Miért is ne? Csak ehhez kellene találni egy megfelelő iskolát. 0 Az Egyesült Államokban ezt is megtalálnád. — Biztosan. De Amerika még messze van. 0 Pedig egyre többször hallani, hogy elmegy egy ösz­töndíjjal. — Az tény, hogy hívtak. Nem konkrétan, csak fölme­rült a lehetősége. Nem is len­ne rossz. De előbb foglalkoz­zunk azzal, hogy leérettségiz­zem! — Mikor esedékes? — Most ősszel.­­Hogy hívják? A tengeren­túlra? Természetes. Hogy menne? Talán az is. Csak még ő maga nem döntött. Mert el­sősorban, és bevallottan ott­honülő. Pedig, ha valakinek, neki mindenképpen jót tenne egy olyan ország, mint Ame­rika. Nem mintha az egyéni­ségét kellene megváltoztatni. Nem, Isten ments. Csak ép­pen a Henrietta-stílusú egyé­niségek számára Békéscsaba, de még Budapest is túl ki­csi. Itt megmarad a mi bá­jos kicsi Henninknek, egy olimpiai bajnoknak, akinek a sportágára idehaza néhány száz embernél több nem kí­váncsi. De ott? Talán ott nem csak röpülhetne, hanem szár­nyalhatna is ...) A családról... ( Úgy tűnik, jó kedélyű család vagytok. — Azt hiszem, igen. A szü­leim kellően szigorúak, de ha kell, nagyon segítőkészek. A nővérem, Barbara csak egy évvel idősebb nálam, de min­denki szerint gyökeresen az el­lentétem. Szoktak is csodál­kozni, hogy két testvér ho­gyan különbözhet ennyire. 0 A nagymama? — Nagyon imádok vele len­ni Kondoroson. 0 Unokatestvér? — Van néhány. Az egyik kedvencem Csaba, aki kábé kétszer olyan magas mint én, vízilabdázik­­ és együtt tanu­lunk táncolni. Azt mondják, felejthetetlen látvány voltunk, amikor együtt próbáltuk a csacsacsa lépéseit. 0 Bár alig múltál tizen­nyolc, már nagy keresztfiad is van. — Akivel nagyon jó lenne egy kicsivel több időt eltöl­teni. Különben imádom a gyerekeket, és úgy vettem ész­re, hogy ők is szeretnek en­gem. — Szeretsz otthon lenni, vagy inkább amolyan „eljá­­rás” vagy? — Szeretek otthon lenni, mert akkor az pihenést és nyugalmat jelent. De szeretek eljárni is színházba, moziba. Az nagyon­­kellemes. — Milyen a lakásotok? Van külön szobád? — Van külön szobám, de most már nemigen érdemes elmesélni, hogy milyen, mert belátható időn belül elköltö­zünk egy új lakásba, amely nagyon szép. Van­­kis kertje és olyan erkélye, amelyre az utcáról nem lehet belátni. Szóval klassz. És ott biztos, hogy lesznek állataim, kutya, cica, kismadár, meg minden. (A kutya egy dundi két hó­napos csau csau „személyé­ben” már be is költözött az Ónodi-famíliához. A család te­hát bővült.) A szívről... ( Ha elfogadjuk azt, hogy már nem vagy kislány, akkor viszont beszélni kellene a szívügyekről. — Kellene? 0 Ez is hozzád tartozik. — Hát jó ... 0 Kaptál már szerelmes le­velet? — Kaptam. 0 Honnan? — Például Amerikából. 0 És? — Először is, meglepett. De az is igaz, hogy nem esett rosszul. Viszont nemigen tud­tam mit kezdeni vele, így az­tán nem válaszoltam rá ... 0 Neked milyen típusú fiúk tetszenek? — Muszáj ezt? 0 Tulajdonképpen nem. De azért van, aki tetszik? — Van. 0 De azt biztosan nem mondod meg, hogy ki. 0 Jól van. — Kösz. 0 Vannak titkaid? — Egészen pici, aprócska titkok. Melyek talán kiderül­ve semmitmondóak is lehet­nek. 0 Akkor én most leleplez­lek! — Jaj, ne! 0 Csak a példa miatt. Hogy mások is lássák a „bű­neid” súlyosságát. — De tecsméretesen! 0 Versenyidényben a salá­tabár helyett a McDonald’s­­ba mentünk, s a hamburger után fagyit, meg almáspitét ettél és ittál egy hatalmas po­hár kólát! — így volt. Megtörtél. Min­dent bevallok. De imádom a McDonna­ld’s-ot. (Vajon kell-e meggyőzőbb indok az amnesztiára egy olimpiai arany- és ezüstérem­nél? ...) Boda Ildikó

Next