Nemzeti Sport, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)

1993-03-09 / 67. szám

1993. március 9. NEMZETI KÉPES SPORT Dr. Horkai György fényképalbumából „Amikor tizennégy éves koromban el­kezdtem vízilabdázni, sokan nem hit­ték, hogy szép karriert fogok majd »be­­futni«. De szerencsés voltam, mert annak ellenére, hogy nem voltak a legjobb adottságaim - főleg az »ala­­csonyságom« miatt -, rengeteg mun­kával, kitartással és fegyelemmel mindent elértem, amit csak akartam. Alapjában véve optimista típus va­gyok, számomra csak a győzelem lé­tezik. Még most is, a BVSC Vasutas Medvék öregfiúk pólócsapatában is állandóan nyerni akarok, s persze, a válogatott kapitányaként is erre törek­szem. A vízilabdát komolyan veszem, s ezt követelem meg a játékosaimtól is. Lehet, hogy kissé kemény vagyok, de ha számottevő eredményeket aka­runk elérni, akkor nekem és a fiúk­nak is kutya kötelességünk mindent alá­rendelni a jó vízilabdázás érdekében." „Itt már érettségizőként... Elég jó tanuló voltam, s az ifjúsági válogatott oszlopos tagjának vallhattam magam. Nagyon klassz fiatalkorom volt, szeret­ném, ha az én gyermekeimnek is legalább olyan jó lenne, mint amilyen nekem volt. Egy szuper jó társasággal - főleg vízilabdásokkal - járogattam ide-oda, leginkább sörözőkbe, amelyekbe nem azért mentünk, hogy leigyuk magunkat, ha­nem hogy jókat »dumáljunk«. Nekünk mindig a póló volt az első, s csak utána következhe­tett a szórakozás, a lazítás. Bár a mai játékosok is így gondol­kodnának!" „S ha már szóba került az utazás... 1984-ben, miután az ominózus Los An­­geles-i olimpiára nem mentünk ki, kaptam egy szerződési lehetőséget Olaszországba. Egy évre Bolognába mentem, majd következett a Recco, a Pescara, végül a Firenze. Összesen hét évet töltöttem Itáliában, ebből ket­tőt edzőként a Pescaránál. A fotó is az 1989-es KEK-győzelmünkön készült. Nagyon jól éreztem ott magam, cso­dálatos évek voltak. Sokat tanultam a profizmusból, a játékosoknak a sport­hoz való hozzáállásából, és még so­rolhatnám mindazt a pluszt, amit majd most, itthon szeretnék kamatoztatni." „No, azért a magánéletben lezserebb vagyok ... És szeretem a vidámságot. Azt hiszem, az alaptermé­szetem is ilyen. Lásd a fotót, amely egy franciaor­szági túra során Párizsban készült. A képen egy gyermekkori barátommal, a szintén BVSC-s Gém Zoltánnal vagyok látható. Egyébként szeretek utaz­gatni, bár kissé már beteltem az állandó jövés­menéssel, s nem nagyon szeretem az előkészülete­ket." „Később — kizárásos alapon — következett a jogi egyetem. Meggyőződésem, hogy a sport és a tanulás összefüggésben van egymással. A mi generá­ciónk közül a többség diplomá­val fejezte be a sportpályafu­tását. Azzal - gondolom - nem mondok újat, hogy a fizikai munkát tökéletesen kiegészíti a szellemi. Az sem meglepő, hogy ha valaki egyszer befejezi az aktív sportolást, akkor valami­ből majd meg kell élnie, sőt, a családját is el kell tartania. Ezért kell tanulni! Szerencsére úgy veszem észre, a most ke­zem alatt lévő fiatal válogatott fiúknak kezd igényük lenni a továbbtanulásra. A fotó érde­­­kessége, hogy a diplomát at­tól a dr. Györgyi Kálmántól veszem át, aki jelenleg a leg­főbb ügyész." „Két lányom van, a tizenegy éves Bea és az ötéves Szilvia. Mindennél jobban szeretem őket, s tulajdonképpen a velük való együttlét a hobbim. Fantasztikus nőszemélyek! A na­gyobbik dzsesszbalettozik, a kicsi - amellett, hogy rosszaságban kitesz három fiút - ra­jong az uszodáért. De nem hiszem, hogy valamelyikük is élsportoló lesz. Egyszerűen azért, mert a mai gyerekek annyira túl vannak terhelve az iskolában, hogy másra szinte nem is jut idejük. A feleségem, Welzer Erzsébet volt az az első magyar manöken, aki 1984-ben Párizsból kapott olyan ajánlatot, amely akkor nagyon nagy megtiszteltetés volt. Sport­nyelvre lefordítva akkora, mint amikor egy magyar futbalistát, mondjuk, a Milánhoz hív­nak játszani. De Erzsébet nem kapott munkavállalási engedélyt, s ez óriási törést jelen­tett az életében. Szegényt nagyon megviselte az elutasítás, s ezek után döntöttünk úgy, hogy kimegyünk Olaszországba. A többi már ismert...” „Apám nagyon szerette a sportot, ő maga torná­zott, s miután zuglói gyerek voltam, rendszeresen lejártunk a haverokkal a BVSC-strandra. Büszkén mondhatom, hogy saját magamtól tanultam meg úszni! Sőt, tízéves koromtól kezdve négy éven át „versenyszerűen" is űztem ezt a sportágat. De mert meglehetősen unalmasnak találtam a mono­ton, faltól falig való tempózást, váltottam, és el­kezdtem vízilabdázni. Nemcsak a játék, a szóra­kozás tetszett meg a pólóban, hanem a sportág­nak az a jellegzetessége, hogy aki ügyes, az szinte mindenkit át tud verni a vízben. A fotón a nővéreim­mel és az unokanővéremmel vagyok látható. Már ak­kor szerettem, ha kényeztettek­­ a nők." A magyar vízilabda­válogatott szövetségi kapitánya fotói és emlékei között Kenderes Szilvia válogatott

Next