Nemzeti Sport, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)
1993-03-14 / 72. szám
16 NEMZETI SPORT Feladó: AZ OLVASÓ A rovatot szerkeszti: Z. Vincze György A HÉT LEVELE Mint az újság régi, szorgalmas olvasója, egyebek között olvastam a február 9-én megjelent számban „A hét levele” című írást, amely igencsak felkeltette az érdeklődésemet. A levél írója Martin Miklós, témája a magyar labdarúgás 1992. évi vakrepülése, és ezen belül Jenei Imre bírálása, sőt szinte sértő szapulása. A magyar labdarúgás mélyrepülése nem Jenei megjelenésének az oka, e tény soksok évre visszamenő téma és egyben elkeserítő igazság. Nem akarok felsorakoztatni számos hibát, rendszerváltást, gazdasági helyzetet, csak annyit, hogy az elmúlt 35 évben az ország sporthelyzetét (és nemcsak a labdarúgást) politikai tényként kezelték, ma már nem. Remélem, ezen okok Martin úr előtt is világosak. A változás megszüntette az addigi lehetőségeket, számos egyesület feloszlott, amely állami dotálással régen virágzott. Ennek helyébe lépett a csőd, és ma már csak szponzorok tudják fenntartani a még meglevő egyesületek működését, valamelyes ideig. De az a megállapítás helyes, hogy mindenkit az eredménye minősít, s ha Jenei ezt mondta, akkor ez rá is érvényes. Neki valóban vannak eredményei, és ha azok már a múlté, akkor is tények. Azokért ő dolgozott meg, és bizonyított is (az más kérdés, hogy szinte minden csapatrészben jobb játékosokkal érte el a sikert, az európai élvonalat), azokat a játékosokat ő kovácsolta csapattá. Egyébként elszomorító lenne, ha a régebbi eredmények már nem számítanának sikernek. Hol lenne akkor a magyar labdarúgás fényes múltja, amelyet az egész világ még ma is jegyez? Számos magyar edző , (csak pár nevet említek: Lyka Antal, Titkos Pál, Kalmár Jenő, Sebes Gusztáv, Sós Károly, dr. Lakat Károly, Illovszky Rudolf, Palicskó Tibor, Bukovi Márton, dr. Kalocsai Géza, Guttmann Béla és még sorolhatnám tovább) mind-mind nagy és jegyzett múltat varázsolt, amely sohasem feledhető. Martin úr írása ezért — nézetem szerint — kicsit elkapkodott. Nemcsak a jelenből kell kiindulni, hanem a régi dicsőség elérését kell kitűzni célul, abból lehet tanulni, abból kell példát meríteni. Jött egy magyar ember Erdélyből, és szeretné, ha labdarúgásunk kicsit felzárkózna az európai középmezőnyhöz. Eddig ez valóban nem sikerült. De ennek a szomorú ténynek nem ő az oka. Kik segítik a munkáját? Véleményem szerint inkább csak akadályozzák az elképzeléseit. A jelenlegi NB I edzői „krémje” például kritizálja és gáncsoskodik elképzelései megvalósításában. Mielőtt Jenei Imrét felkérték a poszt betöltésére, többszöri beszélgetések után egyik magyar „nagyság” sem vállalta a kapitányi tisztség betöltését. A kérdezettek mindegyike (dr. Mezei György, Nyilasi Tibor, Garami József, Verebes József, Gellei Imre stb.) valamire hivatkozva nemet mondott. Egyedül Mészöly Kálmán, az „ügyeletes” kapitány vállalja ezt a tisztséget, ha esetleg nem kap jobb külföldi ajánlatot. Az tehát, hogy a mai magyar labdarúgás gyengélkedik, nem Jenei Imrének köszönhető. Nem ő tette tönkre. Gondoljunk bele, hogy a fent említett edzők és talán még egy pár (neveket nem sorolok), akiket nem említettem, szakmailag mit tettek annak érdekében az elmúlt harminc év alatt, hogy ne itt tartsunk? Igaz, helyi, itthoni sikereket elértek, de ez nem elegendő nemzetközi viszonylatban. Lehet,hogy vannak „mágusok”, elméleti tudósok, de, sajnos, egy sem olyan, aki mind a kettőt megszemélyesíti. Olyan személyt kell keresni, a szakmának kinevezni, aki jó játékos volt, intelligens és érti ezt a csodálatos sportot. Minden edző számára legyen példa a felejthetetlen dr. Lakat Károly. Hibó István (1046 Wesselényi u. 3.) „Mindig a feltételek hiányával takaróznak” Varga Mihály (Csány, Szövetkezet út 5.) megdöbbenve olvasta, nézte, hallgatta újságban, tévében, rádióban Jenei Imre bírálatát, mert Jenei nemzetközi eredményességét, ha tetszik, ha nem, tudomásul kell vennie mindenkinek. „Jenei nem tehet róla, hogy a válogatott játékosok nem tudják a taktikai utasításait betartani, követeléseit teljesíteni. Ezért az egyesületi vezetők, edzők a felelősek, mert az ő feladatuk a játékosok fizikailag, technikailag, taktikailag éretté nevelése. Ha ezt nem teljesítik, akkor a szövetségi kapitányt is akadályozzák a válogatottra váró feladatok teljesítésében. Ha a klubok majd olyan felkészült labdarúgókat adnak, mint annak idején Mészáros József, dr. Lakat Károly, Baráti Lajos, Kovács Imre, Kovács Ferenc, Várhidi Pál, Illovszky Rudolf, Dalnoki Jenő stb., akkor majd reklamálhatnak ... Egyesek azt is szóvá teszik, miért visz el a kapitány általa jól ismert játékosokat is a túrákra. Ám megkérdezem: az egyesületi vezetők, edzők miért nem vesznek meg olyan játékost, akit nem néznek meg? Miért viszik orvosi vizsgálatokra, edzőtáborba aszerződtetés előtt, hiszen már látták játszani? Tovább gondolva, miért készülnek közösen — és nem egyenként a bajnoki fordulókra a játékosok? Mert ez csapatjáték, amelybe be kell illeszkedni. A labdarúgó-vezetők, edzők igen jól keresnek, sok ember csak a harmadát kapja, mint egy labdarúgó, holott jobb termékeit állít elő, s van olyan fontos, mint a játékos. Az is szemfényvesztés, hogy a labdarúgásban mindig a feltételek hiányával takaróznak, holott az öttusázók, a kézi- és a kosárlabdázók, egyáltalán a más sportágbeliek is hasonlóan nehéz körülmények között készülnek és játszanak, mégis magasabb színvonalon, jobb nemzetközi eredményekkel. Nem esnek ki az első fordulóban a nemzetközi kupákból, sőt, nyernek, mint az újpesti vízilabdázók, a kardozók, a veszprémi vízilabdázók, a kosaras lányok. Nem szégyen tehát olyan edzőtől tanulni, akinek az eredményei alapján négyes-ötös osztályzata volt. Ám, ha nem akarnak tanulni Jeneitől, akkor legalább hagyják dolgozni és ne akadályozzák a munkájában.” ISPQBT 1399 Bp. Postafiók: 701/437 „Miért nem jöhet létre önálló sportminisztérium?” Juhász Péter (Bp., Vörösmarty u. 20.) a sport felügyeletéről fejti ki gondolatait: „Már korábban is javasoltam : legyen sportminisztérium. Már majdnem sikerült, de ... Korábban felügyelte a sportot a művelődési miniszter is, később egy tárca nélküli miniszter, akitől most az OTSH felügyeletével kapcsolatos kormányzati feladatokat dr. Boross Péter vette át. Miért? Lesz-e egyetlen perce Boross Péternek, hogy a sporttal foglalkozzon? A belügyminiszterre enélkül is millió probléma jut, az önkormányzatok ügye, a lakáskérdés, a belügyminisztérium, a rendőrség, a bűnözés, az országhatár védelme, a menekültügy és így tovább, és így tovább. Marad tehát a kérdés: Miért nem jöhet létre önálló sportminisztérium? Ha már amúgy is önálló a sporthivatal, akkor miért nem lehet önálló a nevében is?” „...ez a közgyűlés ezt nem teljesítette” Dr. Lenkei János (Bp., Hungária krt. 157/b.) aMagyar Tenisz Szövetség március 6-i közgyűléséről ír. A szövetség 212 tagjából hetven-egynéhány meg is jelent. A megnyitó után két órát az alapszabály nem jelentős módosításaival töltöttek, holott, ha semmit sem változtat nak, akkor sem éri szó a ház elejét, viszont jutott volna idő az új tagokból álló elnökség megválasztására, amelyet az 1992. december 12-ei közgyűlés a mostani kötelességévé tett, de ez a közgyűlés ezt nem teljesítette. Decemberben a két éve működő elnökség választotta meg Bod Péter Ákost, az MNB elnökét az MTSZ elnökének, aki azonban az új elnökség választását szóba sem hozta, mert hivatalban akarta tartani a régi elnökségi tagokat. Az eredmény: a szövetségnek olyan elnöke van, aki anynyit ért a teniszhez, mint túlnyomórészt azok az elnökségi tagok, akik akár lehetnének az operaház balettigazgatója és együttese is, mégis ők határoznak majd az amúgy is szűkös keretek felhasználásáról. A tenisz hazai szakemberei nem hajlandók dilettánsokból álló elnökség mellett a másodhegedűs szerepét vállalni, az MTSZ-nek ezért nincs korábban hatékonyan működő — edzőbizottsága és mérkőzésvezetői bizottsága. A magyar tenisz felemelkedése és szakmai hátterének biztosítása költségvetésileg nem támogatott, sok feladat a Budapesti Tenisz Szövetségre, s annak lelkes, önzetlen hozzáértő vezetőire hárul, akik évtizedek óta anyagi juttatás és támogatás nélkül lankadatlanul dolgoznak, holott a költségvetési kerettel az MTSZ gazdálkodik. Az egész úgy fest, mintha Bod Péter Ákos úr akarna engem teniszezni tanítani, engem, aki már 42 éve teniszezem, s nem nagyzolok, ha azt állítom: what I don’t know about tennis it isn’t worth to know, vagyis amit én nem tudok a teniszről, azt tudni nem is érdemes. De ebből senki se jusson arra a következtetésre, hogy én haragszom Bod Péter Ákosra. Csak tény, 95 százalékban az MTSZ az oka annak, hogy a tenisz hazánkban nem tartozik a sikeresnek tartott sportágak közé, s az sem az MTSZ érdeme, hogy volt valamikor egy Asbóth Jóskánk, egy Gulyás Istvánunk, egy Taróczy Balázsunk.” „A tartalék játékosok is megérdemelnék.” Környei László (Bp., Pázsit u. 15.) szomorúan olvasta lapunkban, hogy „Németországban találkoznak az 1954-es VB-döntő résztvevői.” „Megdöbbentett, hogy az akkori magyar labdarúgó-válogatottból már csak öten érdekeltek (Grosics, Buzánszky, Hidegkúti, Puskás, Czibor) és véleményem szerint nem is teljesen igaz, mert a tartalékjátékosok is megérdemelnék, hogy részt vegyenek ezen a találkozón, miután a felkészülés során együtt izzadtak Puskás Öcsiékkel, s nem tehetnek arról, hogy egy csapatban csak is ember lehet a pályán. A tartalék játékosoknak is élményt jelentene a találkozó, s ezt meg is érdemelnék, hiszen szívüket-lelküket adták a magyar labdarúgásért, s ezt a generációt nem tudom — és nem szabad — elfelejteni.— Mondandójának lé Lapunk nyelvőr barátja, F. Kovács Ferenc ária: Nem biztos fogódzó az egyéni megérzés Levélíró olvasónk, Hidasi Gyula úr melléfogással vádolt, mondván: a megtörtént tanmese szókapcsolatot „egyáltalán nem érzem képzavarnak”. Attól tartóik, a stilisztikai formák megítélésében nem biztos fogódzó az egyéni megérzés.„A magyar stilisztika útja” című szakkönyv meghatározása szerint „képzavart érzünk, ha a kapcsolatok megszakadnak a valósággal, illetve ha a kép ... össze nem illő elemekből áll”’. Ismét kiállok amellett, hogy a mesekitaláció, ezért nem lehet megtörtént eseménynek tekinteni. Hidasi úr három ellenpéldát hozott föl. Azegyik (megkapjuk a beosztásunkat) azért nem sikeres, mert ez nem kép, csupán argónyelvi kiszólás. A másik érdekesebb: ha nyáron muzsikáltunk, akkor télen táncolunk. Ennek „valós” alapja egy réges-régi, közismert tanmese, amelyben nincs semmi lehetetlenség. Mindössze ezt az igazságot mondja ki: aki nem dolgozott, ne is egyék. A harmadik példája (kiéneklik a sajtot a szánkból) sajnos, pontatlan, mert abba a kiénekeltetik ige való. Ennek a valós alapja egy ezópusi történet, amelyben a sajtot talált holló „szép” hangját addig dicsérte a róka, hogy a hiú madár büszkén elkárogta magát, s így kiesett szájából a sajt, s a ravaszdi elinalhatott vele. Ez a kép is remek erre a tanulságra: a hiú ember buta, ezért könnyen pórul járhat. A kép tehát sosem alapszik lehetetlenségen, mindig van valóságalapja. Ha más nem — mint láthattuk—, régi tanmesék tanulsága. „A játékvezetőküldés hibája” Ignácz Gábor (Szolnok, Czakó E. u. 5.) a Szolnoki Olajbányász—Tungsram- Honvéd kosárlabda-mérkőzésről ír: „A mérkőzés igen jó hangulatban kezdődött, jó iramú volt, a közönség élvezte. A két játékvezetőnek azonban valószínűleg nem tetszett a prózai szerep, mert igyekeztek főszereplővé válni. A Berki — Hartyám duó téves ítéletekkel többször sújtotta az Olajbányászt, amikor lendületben volt. A játékvezető-küldés hibája, hogy éppen azt a Berkit bízták meg ilyen fontos mérkőzéssel, akinek évekkel ezelőtt komoly gondjai voltak Szolnokon. (Mellesleg jegyzem meg: a sajtóban nem Berki úr volt feltüntetve játékvezetőként.) A nézők sohasem felejtik el Berki úr akkori hibáit, s talán ő is ellenszenvvel viseltetik az Olaj iránt. Ezt a mérkőzést nem a Tungsram nyerte meg, hanem az Olaj veszítette el a két bíró miatt. Remélhetőleg többet nem látjuk Berki urat Szolnokon, s ez talán neki is jobb lenne...” forduló után, akkor a közönséget is feleslegesen hecceljük. Vagy a kis csalás nem, csalás? Szerény javaslatom, hogy aki annyira otthon van a labdarúgásban, mit ön, továbbra is sportszerűen, szakértelemmel segítse a ma labdarúgóit és ne ilyen citromdíjas tippekkel bátorítsa őket!” IV. 72. ♦ 1993. március 14. Válaszol a szerkesztő Brezovich Károlynak (Vác, Flórián u. 6.): — Sanda gyanúja és az elavult utcanévlista tévútra vezették. Az új Budapest atlaszból megtudhatta volna, hogy a Péterhalmi út valóban létezik, Pestszentlőrincen található. Az igazságnak egyébként is néha több arca van. Az idézett esetben az első mérkőzésen 3-0-ra a Stuttgart nyert, a második találkozó eredményét a négy idegenlégiós szerepeltetése miatt 0-3-ra, a Leeds javára igazolta a szövetség, s miután e salamoni döntés nyomán azonos állás alakult ki, valóban csak az újrajátszás dönthetett. Eoll Ferencnek (Bp., Stoczek u. 5—7.): — Sajnos, a tudósítói tévedéseknek minden lap ki van téve. A jelentést Barcelonából kaptuk, s csak a megjelenés után, másnap láttuk az összefoglalót, amely megerősítette a Ginolával kapcsolatban ön által írtakat, s a többi részlet is lehetett volna egyértelműbben fogalmazott. Varga Lászlónak (Orosháza, Székács J. u. 4.): — Mint tapasztalhatta, az atlétikai után a tízes úszóvilágranglista is megjelent. A hazai tízes ranglistákért forduljon az országos szakszövetségekhez, mert azokat a szűk érdeklődési kör miatt nem közöljük, illetve úszásban ha akarnánk sem tehetnénk meg, mert a szövetségben nem vezetik naprakészen az eredményeket, és a közlésre alkalmas, eseménymentes időszakban még nincs hiteles tízes rangsor. Dr. Bajnok Jenőnek (Eger, Kallómalom u. 58.): — Kedves Jenő Bátyám! Sportsikerekben is gazdag pályafutásodhoz 75. életéved alkalmából valamennyiünk nevében szívből gratulálok, további jó egészséget és sok-sok boldogító élményt kívánok. S bár a levelekért fizetni nem tudunk, észrevételeidet és bölcs tanácsaidat továbbra is várjuk. nyegével egyetértek, de Fritz Walternek, az 1954-es labdarúgó-világbajnok csapatkapitányának javaslata és az 1991-es tartományimegyei együttműködési megállapodás alapján április 22. és 25. között Koblenzben csak a döntőben szereplők, köztük kilenc német labdarúgó, vehetnek részt a találkozón — A szerk.) „Ne ilyen citromdíjas tippekkel bátorítsa őket!” Bányai Béla (Bp., Egészségház u. 26.) egy február 26-án megjelent írásra reagál: „Tisztelem Zombori Sándort, mert jó, sőt a mai labdarúgókhoz képest remek játékos, sportszerű, technikás, jól cselező, jó irányító, hajtós válogatott volt. Tisztelem azért is, mert — nagyon sok labdarúgóval ellentétben — sportpályafutása befejezése után továbbképezte magát és sportújságíró lett. Szeretem olvasni a cikkeit, mert érti a labdarúgás minden csínját-binját és új „szakmájában” is profi lett. Nem tetszett viszont az, amit »A futballhócipőt még nem találták ki« című cikkében tanácsolt. Nevezetesen azt írta, hogy ezen a havas-fagyos, korcsolyapályás talajon hiányzik a játékosokból az a fajta vagányság, hogy ha meglátják a tizenhatos vonalát, netán azon belülre kerülnének, akkor essenek el bátran, játsszanak rá a szabálytalanságra, hátha beveszik a műesést a játékvezetők. Ebből akár gól is lehetne, esetleg még győzelmet is jelenthet. Kedves Zombori úr, ezt tényleg komolyan gondolja? Ne nehezítsük meg a játékvezetők dolgát ilyen »okos« tanáccsal, hisz még jó pályaviszonyoknál is tévedhet a játékvezető, s ha nem adja meg a büntetőt (lásd Bene Ferenc nyilatkozatát az első tavaszi „...a bemondó fülkéjében, az eredményjelző alatt” Kocsis István (Vác, Gombási út 3.) a lapunkban március 2-án megjelent „Bemondás" című írásra válaszol: „Szívesen bíznék abban, hogy a cikk jobbító szándéka a még ideiglenes váci műsorközlési állapotok megszüntetésére irányul, de nem tehetem. A cikk írója, Zombori Sándor sokszor van ott a Vác FC háza táján, ismeri az egyesület anyagi helyzetét, a műsorközlési állapotokat, amelyben a bakizás lehetősége is benne foglaltatik. Ha Z. S. netán mégsem tudta, akkor előbb talán, tájékozódnia kellett volna, mielőtt a bemondó nyakába varrta — megpiszkálva a váci vezetőket is — a bakikat. Hogy nehogy gyakorlatlansággal vádoljanak, megjegyzem: a Vác Városi Stadion bemondója vagyok, 39 éve lelkes szurkoló, 15 éve bemondó. S nem mentségül, csak tényként közlöm, hogy a bemondó bódéja 150 méterre van attól a kaputól, amelybe Szalai Attila az első gólt fejelte. Felemelt keze alapján én Fülét véltem góllövőnek, de ekkora távolságból saját szép szál fiamat sem ismerném fel ilyen tumultusban. Az egyesület távcsövet vagy más távlátó-berendezést nem bocsátott a rendelkezésemre, a bemondófülke, a sajtópáholy és a klubház között kommunikációs kapcsolat nincsen. A cikk szerint tudatlanságomat megfejeltem, amikor a győri cseréket illetően a nagyérdeműt félretájékoztattam, miután a győri futballisták igencsak rosszul látható számozását — mert ráadásul még oldalt is fordultak —, nem tudtam leolvasni, csak a győri játékosok »hátraarca« után. A cikk szerint akkor már a sajtópáholy is mosolyra fakadt. Elképzelhetőnek tartom, hogy a nagyérdemű közönségből — elnézést a kifejezésért — néhányan röhögtek is. Persze, nem azok, akik a CD-E szektorban voltak, mert ők sem látták a cseréket, illetve a góllövőt. Én kérem, amatőr vagyok. Miért háborgók mégis? Mert a valóság ismerete nélkül kissé cinikus hangon kritizáltak. De, ha a cikk meggyorsítja a váci stadionban a műsorközlési állapotok javulását, én örülök majd neki a legjobban, még akkor is ha akkor már netán nem én leszek a bemondó. Ha igen, akkor szívesen látom Zombori Sándort a Vác— Diósgyőr mérkőzésen március 24-én a bemondó fülkéjében, az eredményjelző alatt, hogy onnan láthassa a minél több váci góllövőt.”