Nemzeti Sport, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)

1993-03-14 / 72. szám

16 NEMZETI SPORT Feladó: AZ OLVASÓ A rovatot szerkeszti: Z. Vincze György A HÉT LEVELE Mint az újság régi, szorgalmas olvasója, egyebek között olvastam a február 9-én megjelent számban „A hét levele” című írást, amely igencsak felkeltette az érdeklő­désemet. A levél írója Martin Miklós, témá­ja a magyar labdarúgás 1992. évi vakrepü­lése, és ezen belül Jenei Imre bírálása, sőt szinte sértő szapulása. A magyar labdarúgás mélyrepülése nem Jenei megjelenésének az oka, e tény sok­sok évre visszamenő téma és egyben elke­serítő igazság. Nem akarok felsorakoztatni számos hibát, rendszerváltást, gazdasági helyzetet, csak annyit, hogy az elmúlt 35 évben az ország sporthelyzetét (és nemcsak a labdarúgást) politikai tényként kezelték, ma már nem. Remélem, ezen okok Martin úr előtt is világosak. A változás megszüntette az addigi lehetőségeket, számos egyesület feloszlott, amely állami dotálással régen virágzott. En­nek helyébe lépett a csőd, és ma már csak szponzorok tudják fenntartani a még meg­levő egyesületek működését, valamelyes ideig. De az a megállapítás helyes, hogy mindenkit az eredménye minősít, s ha Jenei ezt mondta, akkor ez rá is érvényes. Neki valóban vannak eredményei, és ha azok már a múlté, akkor is tények. Azokért ő dolgozott meg, és bizonyított is (az más kérdés, hogy szinte minden csapatrészben jobb játékosokkal érte el a sikert, az euró­pai élvonalat), azokat a játékosokat ő ko­vácsolta csapattá. Egyébként elszomorító lenne, ha a régebbi eredmények már nem számítanának sikernek. Hol lenne akkor a magyar labdarúgás fényes múltja, amelyet az egész világ még ma is jegyez? Számos magyar edző , (csak pár nevet említek: Lyka Antal, Titkos Pál, Kalmár Jenő, Sebes Gusz­táv, Sós Károly, dr. Lakat Károly, Illovszky Rudolf, Palicskó Tibor, Bukovi Márton, dr. Kalocsai Géza, Guttmann Béla és még sorol­hatnám tovább) mind-mind nagy és jegyzett múltat varázsolt, amely sohasem feledhető. Martin úr írása ezért — nézetem szerint — kicsit elkapkodott. Nemcsak a jelen­ből kell kiindulni, hanem a régi dicsőség elérését kell kitűzni célul, abból lehet ta­nulni, abból kell példát meríteni. Jött egy magyar ember Erdélyből, és szeretné, ha labdarúgásunk kicsit felzárkózna az európai középmezőnyhöz. Eddig ez valóban nem si­került. De ennek a szomorú ténynek nem ő az oka. Kik segítik a munkáját? Vélemé­nyem szerint inkább csak akadályozzák az elképzeléseit. A jelenlegi NB I edzői „krém­je” például kritizálja és gáncsoskodik elkép­zelései megvalósításában. Mielőtt Jenei Imrét felkérték a poszt be­töltésére, többszöri beszélgetések után egyik magyar „nagyság” sem vállalta a kapitányi tisztség betöltését. A kérdezettek mindegyike (dr. Mezei György, Nyilasi Tibor, Garami József, Verebes József, Gellei Imre stb.) va­lamire hivatkozva nemet mondott. Egyedül Mészöly Kálmán, az „ügyeletes” kapitány vállalja ezt a tisztséget, ha esetleg nem kap jobb külföldi ajánlatot. Az tehát, hogy a mai magyar labdarúgás gyengélkedik, nem Jenei Imrének köszönhető. Nem ő tette tönkre. Gondoljunk bele, hogy a fent emlí­tett edzők és talán még egy pár (neveket nem sorolok), akiket nem említettem, szak­mailag mit tettek annak érdekében az el­múlt harminc év alatt, hogy ne itt tartsunk? Igaz, helyi, itthoni sikereket elértek, de ez nem elegendő nemzetközi viszonylatban. Lehet,­­hogy vannak „mágusok”, elméleti tudósok, de, sajnos, egy sem olyan, aki mind a kettőt megszemélyesíti. Olyan sze­mélyt kell keresni, a szakmának kinevezni, aki jó játékos volt, intelligens és érti ezt a csodálatos sportot. Minden edző számára le­gyen példa a felejthetetlen dr. Lakat Károly. Hibó István (1046 Wesselényi u. 3.) „Mindig a feltételek hiányával takaróznak” Varga Mihály (Csány, Szö­vetkezet út 5.) megdöbbenve olvasta, néz­te, hallgatta újság­ban, tévében, rádióban Jenei Imre bírálatát, mert Jenei nemzetközi eredményességét, ha tetszik, ha nem, tudomásul kell vennie mindenkinek. „Jenei nem tehet róla, hogy a válogatott játékosok nem tudják a taktikai utasításait betartani, követeléseit teljesí­teni. Ezért az egyesületi veze­tők, edzők a felelősek, mert az ő feladatuk a játékosok fi­zikailag, technikailag, takti­kailag éretté nevelése. Ha ezt nem teljesítik, akkor a szövet­ségi kapitányt is akadályozzák a válogatottra váró feladatok teljesítésében. Ha a klubok majd olyan felkészült labda­rúgókat adnak, mint annak idején Mészáros József, dr. La­kat Károly, Baráti Lajos, Ko­vács Imre, Kovács Ferenc, Várhidi Pál, Illovszky Rudolf, Dalnoki Jenő stb., akkor majd reklamálhatnak ... Egyesek azt is szóvá teszik, miért visz el a kapitány általa jól ismert játékosokat is a tú­rákra. Ám megkérdezem: az egyesületi vezetők, edzők miért nem vesznek meg olyan já­tékost, akit nem néznek meg? Miért viszik orvosi vizsgá­latokra, edzőtáborba a­­szerződ­­tetés előtt, hiszen már látták játszani? Tovább gondol­va, miért készülnek közösen — és nem egyenként a bajnoki fordulókra a játékosok? Mert ez csapatjáték, amelybe be ke­ll i­lleszkedni. A labdarúgó-vezetők, edzők igen jól keresnek, sok ember csak a harmadát kapja, mint egy labdarúgó, holott jobb ter­mékeit állít elő, s van olyan fontos, mint a játékos. Az is szemfényvesztés, hogy a labda­rúgásban mindig a feltételek hiányával takaróznak, holott az öttusázók, a kézi- és a kosárlabdázók, egyáltalán a más sportágbeliek is hasonlóan nehéz körülmények között készülnek és játszanak, mégis magasabb színvonalon, jobb nemzetközi eredményekkel. Nem esnek ki az első forduló­ban a nemzetközi kupák­ból, sőt, nyernek, mint az új­pesti vízilabdázók, a kardozók, a veszprémi vízilabdázók, a kosaras lányok. Nem szégyen tehát olyan edzőtől tanulni, akinek az eredményei alapján négyes-ötös osztályzata volt. Ám, ha nem akarnak tanulni Jeneitől, akkor legalább hagy­ják dolgozni és ne akadályoz­zák a munkájában.” ISPQBT 1399 Bp. Postafiók: 701/437 „Miért nem jöhet létre önálló sportminisztérium?” Juhász Péter (Bp., Vörös­marty u. 20.) a sport felügye­letéről fejti ki gondolatait: „Már korábban is javasol­tam : legyen sportminisz­térium. Már majdnem si­került, de ... Korábban fel­ügyelte a sportot a művelődési miniszter is, később egy tárca nélküli miniszter, akitől most az OTSH felügyeletével kap­csolatos kormányzati felada­tokat dr. Boross Péter vette át. Miért? Lesz-e egyetlen perce Boross Péternek, hogy a sport­tal foglalkozzon? A belügy­miniszterre enélkül is millió probléma jut, az önkormány­zatok ügye, a lakáskérdés, a belügyminisztérium, a rendőr­ség, a bűnözés, az országhatár védelme, a menekültügy és így tovább, és így tovább. Marad tehát a kérdés: Miért nem jö­het létre önálló sportminisz­térium? Ha már amúgy is ön­álló a sporthivatal, akkor miért nem lehet önálló a nevé­ben is?” „...ez a közgyűlés ezt nem teljesítette” Dr. Lenkei János (Bp., Hungária krt. 157/b.) a­­Ma­gyar Tenisz Szövetség már­cius 6-i közgyűléséről ír. A szövetség 212 tagjából het­­ven-egynéhány meg is jelent. A megnyitó után két órát az alapszabály nem jelentős mó­dosításaival töltöttek, holott, ha semmit sem változtat­ nak, akkor sem éri szó a ház elejét, viszont jutott volna idő az új tagokból álló elnökség megválasztására, amelyet az 1992. december 12-ei köz­gyűlés a mostani kötelességévé tett, de ez a közgyűlés ezt nem teljesítette. Decemberben a két éve működő elnökség válasz­totta meg Bod Péter Ákost, az MNB elnökét az MTSZ elnöké­nek, aki azonban az új elnök­ség választását szóba sem hoz­ta, mert hivatalban akarta tar­tani a régi elnökségi tagokat. Az eredmény: a szövetség­nek olyan elnöke van, aki any­­nyit ért a teniszhez, mint túl­nyomórészt azok az elnökségi tagok, akik akár lehetnének az operaház balettigazgatója és együttese is, mégis ők határoz­nak majd az amúgy is szűkös keretek felhasználásáról. A te­nisz hazai szakemberei nem hajlandók dilettánsokból álló elnökség mellett a másodhege­dűs szerepét vállalni, az MTSZ-nek ezért nincs­­ ko­rábban hatékonyan működő — edzőbizottsága és mérkőzés­vezetői bizottsága. A magyar tenisz felemelke­dése és szakmai hátterének biztosítása költségvetésileg nem támogatott, sok feladat a Budapesti Tenisz Szövetségre, s annak lelkes, önzetlen hoz­záértő vezetőire hárul, akik évtizedek óta anyagi juttatás és támogatás nélkül lankadat­lanul dolgoznak, holott a költségvetési kerettel az MTSZ gazdálkodik. Az egész úgy fest, mintha Bod Péter Ákos úr akarna engem teniszezni tanítani, engem, aki már 42 éve teniszezem, s nem nagy­­zolok, ha azt állítom: what I don’t know about tennis it isn’t worth to know, vagyis amit én nem tudok a tenisz­ről, azt tudni nem is érdemes. De ebből senki se jusson ar­ra a következtetésre, hogy én haragszom Bod Péter Ákosra. Csak tény, 95 százalékban az MTSZ az oka annak, hogy a tenisz hazánkban nem tartozik a sikeresnek tartott sportágak közé, s az sem az MTSZ ér­deme, hogy volt valamikor egy Asbóth Jóskánk, egy Gulyás Istvánunk, egy Taróczy Balá­zsunk.” „A tartalék játékosok is megérdemelnék­.” Környei László (Bp., Pázsit u. 15.) szomorúan olvasta la­punkban, hogy „Németország­ban találkoznak az 1954-es VB-döntő résztvevői.” „Megdöbbentett, hogy az akkori magyar labdarúgó-vá­logatottból már csak öten ér­dekeltek (Grosics, Buzánszky, Hidegkúti, Puskás, Czibor) és véleményem szerint nem is teljesen igaz, mert a tartalék­játékosok is megérdemelnék, hogy részt vegyenek ezen a ta­lálkozón, miután a felkészülés során együtt izzadtak Puskás Öcsiékkel, s nem tehetnek ar­ról, hogy egy csapatban csak is ember lehet a pályán. A tartalék játékosoknak is él­ményt jelentene a találkozó, s ezt meg is érdemelnék, hiszen szívüket-lelküket adták a ma­gyar labdarúgásért, s ezt a ge­nerációt nem tudom — és nem szabad — elfelejteni.­­— Mondandójának lé­ Lapunk nyelvőr barátja, F. Kovács Ferenc ária: Nem biztos fogódzó az egyéni megérzés Levélíró olvasónk, Hidasi Gyula úr melléfogással vá­dolt, mondván: a megtörtént tanmese szókapcsolatot „egyáltalán nem érzem képzavarnak”. Attól tartóik, a sti­lisztikai formák megítélésében nem biztos fogódzó az egyéni megérzés.­„A magyar stilisztika útja” című szak­könyv meghatározása szerint „képzavart érzünk, ha a kapcsolatok megszakadnak a valósággal, illetve ha a kép ... össze nem illő elemekből áll”’. Ismét kiállok amel­lett, hogy a mese­­kitaláció, ezért nem lehet megtörtént eseménynek tekinteni. Hidasi úr három ellenpéldát hozott föl. Az­­egyik (meg­kapjuk a beosztásunkat) azért nem sikeres, mert ez nem kép, csupán argónyelvi kiszólás. A másik érdekesebb: ha nyáron muzsikáltunk, akkor télen táncolunk. Ennek „va­lós” alapja egy réges-régi, közismert tanmese, amelyben nincs semmi lehetetlenség. Mindössze ezt az igazságot mondja ki: aki nem dolgozott, ne is egyék. A harmadik példája (kiéneklik a sajtot a szánkból) sajnos, pontatlan, mert abba a kiénekeltetik ige való. Ennek a valós alapja egy ezópusi történet, amelyben a sajtot talált holló „szép” hangját addig dicsérte a róka, hogy a hiú madár büszkén elkárogta magát, s így kiesett szájából a sajt, s a ravaszdi elinalhatott vele. Ez a kép is remek erre a tanulságra: a hiú ember buta, ezért könnyen pórul jár­hat. A kép tehát sosem alapszik lehetetlenségen, mindig van valóságalapja. Ha más nem — mint láthattuk—, régi tanmesék tanulsága. „A játékvezető­­küldés hibája” Ignácz Gábor (Szolnok, Czakó E. u. 5.) a Szolnoki Olajbányász—Tungsram- Honvéd kosárlabda-mérkőzés­ről ír: „A mérkőzés igen jó hangu­latban kezdődött, jó iramú volt, a közönség élvezte. A két játékvezetőnek azonban való­színűleg nem tetszett a prózai szerep, mert igyekeztek fősze­replővé válni. A Berki — Har­tyám duó téves ítéletekkel többször sújtotta az Olajbá­nyászt, amikor lendületben volt. A játékvezető-küldés hi­bája, hogy éppen azt a Berkit bízták meg ilyen fontos mér­kőzéssel, akinek évekkel ez­előtt komoly gondjai voltak Szolnokon. (Mellesleg jegyzem meg: a sajtóban nem Berki úr volt feltüntetve játékvezető­ként.) A nézők sohasem felejtik el Berki úr akkori hibáit, s ta­lán ő is ellenszenvvel viselte­tik az Olaj iránt. Ezt a mér­kőzést nem a Tungsram nyer­te meg, hanem az Olaj veszí­tette el a két bíró miatt. Re­mélhetőleg többet nem látjuk Berki urat Szolnokon, s ez talán neki is jobb lenne...” forduló után­, akkor a közön­séget is feleslegesen hecceljük. Vagy a kis csalás nem, csalás? Szerény javaslatom, hogy aki annyira otthon van a labda­rúgásban, mit ön, továbbra is sportszerűen, szakértelemmel segítse a ma labdarúgóit és ne ilyen citromdíjas tippekkel bátorítsa őket!” IV. 72. ♦ 1993. március 14. Válaszol a szerkesztő Brezovich Károlynak (Vác, Flórián u. 6.): — Sanda gyanúja és az elavult utcanévlista tévútra vezették. Az új Budapest atlaszból megtudhatta volna, hogy a Péterhalmi út valóban létezik, Pestszentlőrin­­cen található. Az igazságnak egyébként is néha több arca van. Az idézett esetben az első mérkőzésen 3-0-ra a Stuttgart nyert, a második találkozó eredményét a négy idegenlégiós szerepeltetése miatt 0-3-ra, a Leeds javára igazolta a szövetség, s miután e salamoni dön­tés nyomán azonos állás alakult ki, valóban csak az újrajátszás dönthetett. Eoll Ferencnek (Bp., Stoczek u. 5—7.): — Sajnos, a tudósítói tévedéseknek minden lap ki van téve. A jelentést Barcelonából kaptuk, s csak a megjelenés után, másnap láttuk az összefoglalót, amely megerősítette a Ginolával kapcsolatban ön által írta­kat, s a többi részlet is lehetett volna egyértelműbben fogalmazott. Varga Lászlónak (Orosháza, Székács J. u. 4.): — Mint tapasztalhatta, az atlétikai után a tízes úszó­­világranglista is megjelent. A hazai tízes ranglistákért forduljon az országos szakszövetségekhez, mert azokat a szűk érdeklődési kör miatt nem közöljük, illetve úszásban ha akarnánk sem tehetnénk meg, mert a szövetségben nem vezetik naprakészen az eredménye­ket, és a közlésre alkalmas, eseménymentes időszakban még nincs hiteles tízes rangsor. Dr. Bajnok Jenőnek (Eger, Kallómalom u. 58.): — Kedves Jenő Bátyám! Sportsikerekben is gazdag pályafutásodhoz 75. életéved alkalmából valamennyiünk nevében szívből gratulálok, további jó egészséget és sok-sok boldogító élményt kívánok. S bár a levelekért fizetni nem tudunk, észrevételeidet és bölcs tanácsaidat továbbra is várjuk. nyegével egyetértek, de Fritz Walternek, az 1954-es labdarúgó-világbajnok csa­pat­kapitányának javaslata és az 1991-es tartományi­megyei együttműködési megállapodás alapján ápri­lis 22. és 25. között Koblenz­­ben csak a döntőben sze­replők, köztük kilenc német labdarúgó, vehetnek részt a találkozón — A szerk.) „Ne ilyen citromdíjas tippekkel bátorítsa őket!” Bányai Béla (Bp., Egészség­­ház u. 26.) egy február 26-án megjelent írásra reagál: „Tisztelem Zombori Sándort, mert jó, sőt a mai labdarúgók­hoz kép­est remek játékos, sportszerű, technikás, jól cse­lező, jó irányító, hajtós válo­gatott volt. Tisztelem azért is, mert — nagyon sok labdarú­góval ellentétben — sportpá­lyafutása befejezése után to­vábbképezte magát és sport­­újságíró lett. Szeretem olvasni a cikkeit, mert érti a labdarú­gás minden csínját-binját és új „szakmájában” is profi lett. Nem tetszett viszont az, amit »A futballhócipőt még nem találták ki« című cikkében ta­nácsolt. Nevezetesen azt írta, hogy ezen a havas-fagyos, korcsolyapályás talajon hiány­zik a játékosokból az a fajta vagányság, hogy ha meglátják a tizenhatos vonalát, netán azon belülre kerülnének, ak­kor essenek el bátran, játssza­nak rá a szabálytalanságra, hátha beveszik a műesést a játékvezetők. Ebből akár gól is lehetne, esetleg még győzel­met is jelenthet. Kedves Zombori úr, ezt tényleg komolyan gondolja? Ne nehezítsük meg a játékve­zetők dolgát ilyen »okos« ta­náccsal, hisz még jó pályavi­szonyoknál is tévedhet a já­tékvezető, s ha nem adja meg a büntetőt (lásd Bene Ferenc nyilatkozatát az első tavaszi „...a bemondó fülkéjében, az eredményjelző alatt” Kocsis István (Vác, Gombá­­si út 3.) a lapunkban március 2-án megjelent „Bemondás" című írásra válaszol: „Szívesen bíznék abban, hogy a cikk jobbító szándéka a még ideiglenes váci műsor­közlési állapotok megszünte­tésére irányul, de nem tehe­tem. A cikk írója, Zombori Sándor sokszor van ott a Vác FC háza táján, ismeri az egye­sület anyagi helyzetét, a mű­sorközlési állapotokat, amely­ben a bakizás lehetősége is benne foglaltatik. Ha Z. S. ne­tán mégsem tudta, akkor előbb talán, tájékozódnia kellett vol­na, mielőtt a bemondó nyaká­ba varrta — megpiszkálva a váci vezetőket is — a bakikat. Hogy nehogy gyakorlatlanság­gal vádoljanak, megjegyzem: a Vác Városi Stadion bemon­dója vagyok, 39 éve lelkes szurkoló, 15 éve bemondó. S nem mentségül, csak tényként közlöm, hogy a bemondó bó­déja 150 méterre van attól a kaputól, amelybe Szalai Attila az első gólt fejelte. Felemelt keze alapján én Fülét véltem góllövőnek, de ekkora távol­ságból saját szép szál fiamat sem ismerném fel ilyen tu­multusban. Az egyesület táv­csövet vagy más távlátó-be­­rendezést nem bocsátott a ren­delkezésemre, a bemondófül­ke, a sajtópáholy és a klubház között kommunikációs kap­csolat nincsen. A cikk szerint tudatlanságomat megfejeltem, amikor a győri cseréket ille­tően a nagyérdeműt félretá­jékoztattam, miután a­­ győri futballisták igencsak rosszul látható számozását — mert ráadásul még oldalt is fordul­tak —, nem tudtam leolvasni, csak a győri játékosok »hát­­raarca« után. A cikk szerint akkor már a sajtópáholy is mosolyra fa­kadt. Elképzelhetőnek tartom, hogy a nagyérdemű közönség­ből — elnézést a kifejezésért — néhányan röhögtek is. Per­sze, nem azok, akik a C­D-E szektorban voltak, mert ők sem látták a cseréket, illetve a góllövőt. Én kérem, amatőr vagyok. Miért háborgók mégis? Mert a valóság ismerete nélkül kis­sé cinikus hangon kritizáltak. De, ha a cikk meggyorsítja a váci stadionban a műsorköz­lési állapotok javulását, én örülök majd neki a legjobban, még akkor is ha akkor már netán nem én leszek a bemon­dó. Ha igen, akkor szívesen lá­tom Zombori Sándort a Vác— Diósgyőr mérkőzésen március 24-én a bemondó fülkéjében, az eredményjelző alatt, hogy onnan láthassa a minél több váci góllövőt.”

Next