Nemzeti Sport, 1993. október (4. évfolyam, 268-296. szám)
1993-10-12 / 279. szám
1993. október 12. - 1993. októberi 2.-------------------- NEMZETI KÉPES SPORT---------------------------------15 „Lapaj” nem változott + Robi, elárulnád a titkod? Mit csinálsz? Hiszen jóformán semmit sem változtál - kezdtük a beszélgetést. - Valóban ezt mondják... De tudod, szerencsés alkat vagyok. Ezért fordulhat elő, hogy még a villamoson is rám kiáltanak idehaza: ,,Mi van, Lapaj? Hát itthon vagy?...” De azért kicsit megöregedtem, megráncosodtam, elkelne egy mángorló, ami eltüntethetné a ráncokat. - Úgy látom, a humorod is a régi... Az ember igyekszik, hogy egészsége mellett a jókedvét is megőrizze. Barátaim, sőt még az intézetbeli betegek is sűrűn kérdezték, kérdezik, mi a csodától van mindig kedvem a tréfálkozáshoz? De erre mindig azt válaszolom, hogy bármilyen kedvem van, a fizetés változatlan, és akkor az ember legyen inkább jókedvű. - Úgy tűnik, jókedvben nincs hiány... - Tudod, hetvenkét éves vagyok, de elhitetem magamról, hogy nemrég múltam hatvan... Az ágyban pedig még csak harminc. De sajnos, nem akad vállalkozó, akinek ezt bizonyítani is tudnám... Pedig Torontóban is naponta egy órát úszom, egy órát hajtom a szobakerékpárt. Itt meg ez a Hélia valami egészen csodálatos. Ráadásul még a régi barátokkal, a pólósokkal is nap mint nap találkozhatok. Gyarmati Dezsővel, Kárpáti Kukával, Lemhényi Butykóval, meg a többiekkel. Birkahús és Flóra-szappan . Szóval, a póló. Hogyan is kezdted? - Hosszú történet. A sógorom a MAFC-ban focizott. Én is lejártam, a kölyökcsapatba, de csak kapusként fértem be. Aztán egyszer alám feküdtek, nagyot estem, súlyosan megsérültem, fél évig gipszben volt a lábam. Aztán a sógor, aki egyben a Gellért úszómestere is volt, levitt az uszodába, hogy lazuljanak, erősödjenek az izmaim. Pedig úszni sem tudtam. De addig magyarázta, hogy így csináld, meg úgy csináld, hogy végül belejöttem. S nyáron, a Levente uszodába is lejártam. Itt látott meg Kösztner Riki, a MUE edzője. Próbaversenyt úszatott velem, bár még fordulni sem tudtam. De ottragadtam. Talán tizennégy éves lehettem. De nagyon untam az úszóedzéseket. Faltól falig, amíg koppan az ember feje, így alig vártam az edzések végét, amikor előkerült a labda, s pólózni kezdtünk. Állóbekk lettem. Tisztességesen takarítottam a kapu előtt. + S hogy kerültél a kapuba? - Ezt Vértesy Jóskának, az olimpiai bajnok játékosnak és kiváló edzőnek köszönhettem, aki akkoriban helyettesítette a külföldre távozott Kösztnert, de még játszott is a BSE-ben, így azután Brandi Jancsi, Laky Karcsi és társai is lejártak hozzánk. De kapusuk, Mezei általában késett az edzésről, s Vértessy engem állított a kapuba, hogy legyen, aki visszadobálja a labdákat. Az évek múltával azután a MUE kapusát behívták katonának, s az egyik mérkőzésre Vértesy engem választott. Az akkoriban jó játékosokból álló Csepel ellen dobtak a mély vízbe. De én ide kapkodtam, oda kapkodtam, a labda többször a kezembe akadt, s legyőztük a nagy Csepelt. A játékvezető, aki nem volt más, mint Bródy Gyurka, a kétszeres olimpiai bajnok kapus, a végén gratulált, sok sikert kívánt, s végleg a kapuban ragadtam. - Hogyan lettél válogatott? - Háború után az MTK-hoz igazoltam. Schlenker Zoli bácsi nagyon jó kis csapatot hozott össze, csak az Újpest tudott bennünket legyőzni. Nekem is jól ment. S 1948-ban a londoni olimpia idején a B-válogatottal kivittek Tiranába. De bár ne vittek volna ki! Mindannyian betegen jöttünk haza. A birkahúst birkafaggyúval főzték. Napközben még árnyékban is negyvenöt fok meleg volt. Az emberek a hűvös templomokban húzódtak meg, s inkább imádkoztak, mint dolgoztak. Rettenetes túra volt. Azután egy évvel később Olaszországba, hatos tornára utaztunk ki a nagyválogatottal. Attól kezdve Jeney Pierre mögött, mellett én voltam a második kapus, így jutottam ki Helsinkibe, az olimpiára is. " Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzésed, amelyhez valami különleges élményed fűződik? - Helsinkiben az oroszok elleni, amikor pedig nem is védtem... Az oroszok elleni meccs általában az enyém volt, a kapu előterében ütöttem-vágtam, rúgtam őket. Tartottak tőlem. Helsinkiben azonban Rajki Béla úgy döntött, hogy inkább Pierre védjen, így délelőtt kimentem egy kicsit focizni, s találkoztam ,,Misiékkel”. Mivenieradze, a kiváló center nagyot nézett. Nem akarta elhinni, hogy nem védek ellenük. Addig erősködött, míg fogadtunk öt kiló csokoládéba. Pierre védett, megnyertem a fogadást, becsületére legyen mondva, hogy nem maradt adósom. Nagy dobozba csomagolva, még ott, az olimpiai faluban megkaptam az öt kiló csokoládét. - Mit jelentett akkoriban kiváló Sportolónak lenni? - Nagyon furcsa világ volt... Sok előnyben volt részünk. Élsportolói pénzt kaptunk a válogatottságért, a klub is adott költségtérítést, a kommunista rendszer ugyanis velünk, sportemberekkel, eredményeinkkel egyben azt is akarta bizonyítani, hogy a rendszer jobb, minden, tekintetben a legfejlettebb, így évente egyszer-kétszer még a határt is átléphettük, ami akkor óriási dolog, szinte csak a sportolók rendkívüli kiváltsága volt. A zsebpénzből, meg némi ügyeskedéssel itthon kelendő, keresett cikkeket hoztunk haza. Itthon akkoriban még, a háború után öt-hat évvel is jegyre árulták az élelmiszert. Mi a Nyugatival szembeni közért hátsó bejáratán át nagy csomagokkal távozhattunk. Nehezen értettem, hogy van az, hogy itthon nem lehet szappant kapni. És így Moszkvából hoztam haza egy bőröndnyi Flóra-szappant, hogy a feleségem tudja majd mosni az érkező gyerek pelenkáját. Mindez furcsa azok számára, akik nem tapasztalták meg ezeket a borzalmakat a saját bőrükön. Azoknak elképzelhetetlen világ ez. 1 + Hányszor volt rajtad az ÁVH rettegett, kékparális egyenruhája? - Sajnos, sokszor, nagyon sokszor. De nem volt mit tennem. Az MTK 1950 januárjában már Textiles lett. Nem sokkal később kezdték rebesgetni, hogy a Honvéd és a Dózsa a néphadsereg és a rendőrség után a hírhedt Államvédelmi Hatóság is klubot szervez, és bennünket is beöltöztetnek. Akkor télen összekülönböztem edzőnkkel, Schlenker Zoli bácsival. Már a Honvédba jártam edzésre, bár még a Váci úti cérnagyárban dolgoztam lelkes könyvelőként, mivel nem voltam átigazolva. Ennek ellenére többször hívtak, gondoljam meg a dolgot, maradjak, lépjek át a többiekkel együtt a Bástya sportegyesületbe. De én változatlanul az akkoriban kapusgondokkal küzdő Honvédhoz igyekeztem. Azután 1951 elején vállalatvezetőm, Kovács elvtárs egy reggel falfehéren fogadott:,,Antal elvtárs, te jó isten, milyen őrültséget idéz és az Andrássy út 60-ba csinált? Azonnal jelentkeznie kell az Andrássy út hatvanban." De megnyugtattam Kovács elvtársat, hogy talán nem olyan nagy a baj, valószínűleg egyenruhát adnak rám, s el kell válnunk egymástól, így is történt. Hiába szabadkoztam, előttem hívták fel a Honvéd akkori parancsnokát, s közölték vele, hogy rám a Bástyának feltétlenül szüksége van, mondjanak le rólam. Már gépelték is a belépési nyilatkozatot, s közölték, másnap reggel kezdődik a Csengery utcában a gyorstalpaló tiszti tanfolyam. + S az egyenruha? - Kezdetben persze civilben jártunk. De azután, talán egy hét múlva, Somogyi alezredes elvtárs, a parancsnok összehívott bennünket:,, Mondják, maguk szégyenük, hogy a munkás-paraszt hatalom fegyveres testületének képviselői!?’’ - ripakodott ránk, s egyértelműen közölte: ,, Vegyék tudomásul, a maguk szolgálata reggel nyolctól délután négyig tart, ezalatt kötelező az egyenruha viselése..." Ettől kezdve egyenruhában jártunk. Persze a villamoson, ha találkoztunk a Honvéd- vagy a Dózsa-sportolókkal, barátainkkal, nem tisztelegtünk, hanem megemeltük a sapkánkat, s úgy köszöntünk, hogy alázatos szolgája. A következő megállónál azután leszálltunk, az utasok pedig arra gondolhattak, hogy na, ezek is megőrültek. De az egyenruha számomra is számtalan kínos helyzetet teremtett. - Éspedig? - Nem akaszthattam a nyakamba egy táblát, hogy én nem olyan AVH-s, én csak egy egyszerű sportember vagyok. És így ha délelőtt egyenruhában bementem a Brazilba, hogy beszéljek apámmal, öt perc alatt kiürült a presszó. Az öregek féltek, mind kiszaladtak. Előfordult, hogy feleségem egyik barátnőjéhez kora délután mentünk el. Én még egyenruhában voltam. Alig néhány perc múlva csengetett, s kétségbeesve jött a házmesterné, ne segítsen-e összecsomagolni, hiszen azt gondolta, hogy a kékparol is letartóztatási paranccsal érkezett. Egyszer dühömben azért használtam is az igazolványt. Egyik nap hazaérve, állapotos feleségemet sírva találtam. Elpanaszolta, hogy az egyik üzletben végre talált a leendő gyereknek lepedőt. Hármat akart venni, de végül egyet sem kapott. Feketézőnek nevezték, ami akkor akár internálással is járhatott volna. Rettentő mérges lettem. Civilbe öltöztem, s a feleségemmel visszamentem az üzletbe. A vezetőt kerestem, kifogásoltam az eljárást. Az üzletvezető azonban csak fújta a magáét,, hogy feketézők vagyunk. Én csendben mondtam neki: ,, Nézze, elvtárs, lehet, hogy vannak, akik feketéznek, de én nem tartozom ezek közé. ” S az orra alá nyomtam ÁVH-s hadnagyi igazolványomat. Az üzletvezető falfehér lett, majd elájult, s természetesen vihettük haza a lepedőket. - Meddig tartott ez az egyenruhás időszak? - Talán két évig. Mert 1953- ban, amikor némileg enyhült a helyzet, az ÁVH-t is átszervezték, a Belügyminisztérium hatáskörébe került, ahol a nagyobb múlttal rendelkező Dózsa maradt a reprezentatív sportegyesület. A Bástyából Vörös Lobogó lett, de nekünk mindebből semmi hátrányunk nem származott. Ki-ki megkapta addigi fizetését, s választhatott, hogy hol szeretne elhelyezkedni. Én a divatcipőgyárat választottam, mert ehhez nagyon közel volt zuglói lakásunk. A nyugdíjas faápoló ? Miért indultál akkor mégis útnak? - Nekem el kellett mennem. Sok embernek, barátnak igyekeztem ugyan segíteni, de még közvetlenül az olimpia előtt behívattak az ÁVH ismert, Jászai Mari téri központjába, s azzal akartak megbízni, hogy időről időre jelentsem, mi is történik a pólócsapat körül. A megbízást nem vállaltam. De így az olimpia után olyan messze kerültem a válogatottól, hogy reményem sem maradt az esetleges visszatérésre. Kilátástalannak ítéltem a helyzetemet, s feleségemmel, két fiammal, néhány társammal nekiindultunk. - Rögtön Kanadába? - No, ez azért nem volt ilyen egyszerű. Szereztem ugyan megfelelő orosz papírokat, ami igazolta, hogy teherautónkkal a határ közelében lévő Brennbergbányára megyünk, hivatalos kiküldetésre. Ez meg is tette a hatását. Ha nehezen is, több igazoltatás után mindig továbbengedtek bennünket. De azután Sankt-Pöltenben, egy menekülttáborban találtuk magunkat. Innen a sport, a póló segítségével jutottunk Bécsbe, mondván, mi nem menekültek vagyunk, hanem mérkőzésre jöttünk - amit olimpiai aranyérmemmel, diplomámmal igazoltam is -, csak a határnál valahogy szétszakadt a csapat. Azután a badeni uszodában valóban találkoztunk, Kotrás Laci és Kakas Guszti már ott volt, s úgy döntöttünk, hogy Olaszországban próbálkozunk. Udinébe mentünk, ahol a pólós ismeretség révén nagyon szívélyesen, barátságosan fogadtak bennünket. Engem az akkori idők kiváló játékosa, Aréna Rómába hívott. De hiába, az olasz szövetség ragaszkodott magyar klubunk engedélyéhez. Ezt akkor, abban az időben, 1956 novemberében lehetetlen volt megszerezni, így azután végül mégis Kanadában kötöttünk ki. Ahol jó magyar csapatot alakítottatok... - Torontóban a Hungária a foci után a pólósszakosztályát is megszervezte. De nem nagyon törődtek velünk. Végül mi alakítottunk egy kis pólósklubot. Kotrás, Kakas, Kiricsi alkotta a csatársort, Hanák is nálunk játszott, sok kedves élményem, emlékem fűződik ezekhez az évekhez. Közben természetesen már dolgoztam is. Betegápolói képesítést szereztem, s harmincéves szolgálat után, hatvanöt éves koromban vonultam nyugdíjba. - Ha jól tudom, az elmegyógyintézetből... - Igen... Az úgynevezett megfigyelői osztályon voltam főápoló, ahol a betegek általában három-öt napot töltöttek el, s itt dőlt el, hogy milyen terápiára van szükségük. Nagyon érdekes, izgalmas, szép munka volt. Kanadában a rendelkezések szerint egy nyugdíjas évente további ötezer dollárt kereshet, így telente viszszajárok dolgozni. - A család? - Mind a két fiam még itthon született. Feleségem is jól van. Az egyik, a tízéves unokám nagyon jól érezte magát idehaza. Tavalyelőtt hoztam magammal. De most csak egyedül jöttem, pihenni, nyaralni. Ez a Hélia, amit mint a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubjának tagja élvezhetek, csodálatos. Na és Budapest is megszépült. Igaz, Toronto is változott. Annak idején mindig azt mondtam, úgy érzem magam, mintha egy nagy magyar faluban, mondjuk Mezőkövesden lennék, de persze csillogó neonfényben. Ám a régi kis házak már eltűntek. Helyükön harmincemeletes paloták épültek. Hiába, változott, fejlődött a világ. Itthon is sok minden változott... - Hát igen. A mai sportoló fiatalok nem is tudják, milyen jó dolguk van. Lehet, hogy nincs részük kiváltságokban, nem kapnak ilyen-olyan juttatásokat, de szabadon élhetnek, utazhatnak, s tehetségükkel, tudásukkal a szabad Magyarországnak szerezhetnek dicsőséget. Maguknak vívnak ki megérdemelt, erkölcsi megbecsülést. Vad Dezső Az AVH-n keresztül a torontói elmegyógyintézetig fjc/f/ /pajsoló visszaemlékezései Antal Róbert (1921) a Helsinkiben olimpiai bajnokságot nyert vízilabda-válogatott egyik kapusa. Annak idején több klubban is megfordult az ismert sportoló, még a hírhedt ÁVH kékparosis egyenruháját is kénytelen volt viselni. 1956 óta külföldön, Kanadában él, most újra hazalátogatott. 15