Nemzeti Sport, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)
1993-12-14 / 341. szám
1993. december 14. NEMZETI KÉPES SPORT Hugyetz lajos fémképalímuisából „A feleségemmel, Beátával, aki valamikoron röplabdázott. Még ifi válogatott is volt, de alacsony maradt, ezért idő előtt abba kellett hagynia a sportolást. A házasságunk előtt táncosnő volt Törökországban. Most pedig az egyik legnagyobb kick-box rajongó. Nem ért ugyan hozzá, de azért gyakran tesz úgy, mintha szakember lenne. Bea a "családfő", hiszen az én sok távollétem miatt ő kénytelen többet vállalni a házasélet gondjaiból, kötelességeiből. Pedig ha a jövőmet nézem, akkor szegénynek még valószínűleg évekig kell alkalmazkodnia hozzám, hiszen ez a sportág nincs különösképpen korhoz kötve. Szívfájdalmam, hogy a Testnevelési Egyetem tanári szakát kénytelen voltam abbahagyni. Nem tudtam az aktív sporttal összeegyeztetni. Most a karate szakedzőire járok.” „No meg a jó taktika!... Talán a víváshoz hasonlíthatnám leginkább a kickboxot, mert a gyorsaságon, a robbanékonyságon kívül ész is kell hozzá. Ahhoz, hogy sikered legyen, be kell csapnod az ellenfelet, különben kivédi az ütésedet. Én nagyon sokat dolgozom, azt hiszem, eléggé szorgalmas vagyok. A napi két edzésen kívül szívesen úszom, futok vagy súlyzózom is. A kickboxot mindenki a semi-contacttal, vagyis az érintéses stílussal kezdi. Amikor aztán már megszerezte a minimális övfokozatot (fiúknál kék, lányoknál zöld), választhatja a másik, keményebb, vagy ha úgy tetszik, a »véres««ágat - a közönség egyébként ezt kedveli inkább -, a full-contactot. Hogy ki mit szeret, ez általában a mentalitástól, a kondíciótól, az erőtől függ. És még attól is, hogy ki melyik országrészből való! Hogy őszinte legyek, nekem a semi-contact sokkal szimpatikusabb...” „Na, ez igen! Ez egy igazi dzsumbuj-kép a kilencedik kerületből, ahol felnőttem. Baromi rossz voltam, rengeteget verekedtem. Már az óvodában azt tanácsolták a szüleimnek, hogy vigyenek pszichológushoz, mert szerintük nem vagyok normális. Pedig hidd el, én magamtól sohasem kezdtem el balhézni. Állandóan belém kötöttek. Persze, ezen nem kell csodálkozni. Azon a környéken ez természetes volt. A felnőttek is verekedtek, így hát a »jóról« mi, gyerekek sem akartunk lemaradni.” „A kép Floridában készült, éppen egy kígyóvadászaton. Na jó, elárulom, a kígyó már nem élt, amikor rátaláltunk. Mindenesetre ennyi elég is volt ahhoz, hogy a gyors fényképkészítés után pillanatokon belül eltűnjünk a környékről. Nagyon szeretem a természetet, a horgászat a hobbim. Meg az utazás. A családommal minden évben három-négy hónapra Washingtonba utazom, a nővéremékhez. Már egész jól megy a nyelv. S az is nagyon jó érzés, hogy sokan tudják, ki vagyok (kétszer nyertem amerikai Grand Championt). Kint hihetetlen népszerű a kick-box. Az is előfordult már, hogy "órákat kellett adnom« néhány érdeklődő fiatalnak.” „Édesapám, mint egykori bokszoló (mellettem látható) volt az, aki tulajdonképpen elindított ezen a pályán. Meg aztán a már említett gyermekkori színtereimen az ő neve is jól csengett, tisztelte is a környéken mindenki. Szóval úgy tizenhárom éves lehettem, amikor a tévében egyre-másra vetítették a karatefilmeket, s ez csak fokozta a harcikedvemet, így aztán véglegesen eldöntetett, hogy a küzdősportok terén »állok munkába«. De hogy a kick-box mégsem fizet olyan jól, bizonyítja ez a fotó is. Néhány évvel ezelőtt ugyanis éppen szponzorvadászat céljából készítettük a képet. Reménykedtünk, hogy a kupák láttán valaki talánanyagilag is felfedezi. Hogy mi lett az eredmény? Lehangoló. Azóta sincs támogatóm.” „Ez a kép a kilencvenegyes londoni vébé döntőjén készült. Nem is értem, hogyan voltam képes magam így «eldobni». Ez egyáltalán nem szokásom. Még csak arra sem foghatom, hogy az első vébéaranyam megszerzése miatt ragadtattam el magam... Na, mindegy. Tudod, ez a sportág - mint a többi távol-keleti küzdősport - tradicionális alapokon nyugvó, személyiségformáló sportág. Ha megfigyeled azokat, akik ilyen sportra adták a fejüket, tapasztalhatod, hogy mindig fegyelmezettek, kitartóak, megbízhatóak. Nálunk elsősorban a tisztelet dominál a másik iránt. Ha például elvesztek egy meccset, akkor sem okolhatok senkit, csak magamat. Mindenkinek önmagát kell legyőznie. Ez a titka az egésznek.” „A húgommal, Gabriellával. Ő kétszeres kick-box Európa-bajnok, s egyszer már világbajnokságon is második volt. Pedig ha tudnád, hogy micsoda kényes kislány volt! Még a homokozóba sem volt hajlandó belemenni, nehogy koszos legyen. Aztán kinőtte magát. Már csupán azért is, mert mindig jött utánam, mint egy pincsikutya, s általában nekem kellett (volna) rá vigyáznom. Így hamar bekerült a társaságba, megtanult verekedni, s kedvenc szórakozása lett, ha valakit összerugdoshatott. Ma meg már a tanácsaimat is alig fogadja meg! Csak meggyőzéses alapon lehet vele szót érteni. A másik oldalamon pedig egyik legjobb barátom, Lantos Gyula, aki kétszeres világbajnok.” „Másfél éves kisfiammal, Viktor Balázzsal. Imádom ezt a rosszcsontot. Rettenetesen eleven kissrác, s persze, már most utánoz. Akkor érzi magát a legjobban, ha a kesztyűt és a lábvédőt ráadom. Nagyon szeretném, ha az örökömbe lépne, de azt is tiszteletben fogom tartani, ha a sors úgy hozza, hogy ő inkább zenélni vagy szavalni akar. A lényeg, hogy azt csinálja, amihez kedve van. Mint a papája.” A négyszeres világ- és Európa-bajnok sportolóval Kenderes Szilvia beszélgetett