Nemzeti Sport, 1994. január (5. évfolyam, 1-29. szám)

1994-01-05 / 3. szám

V. 3. • 1994. január 5. NEMZETI SPORT 7 Fa Nándor az olimpiai bojkott hatására váltott Kitörölhetetlen nyomokat hagyott a Vendée Globe... Az év legjobb sportolóinak szakági választásakor több sportágban valószínűleg nehéz volt a döntés, a vitorlázóknál viszont aligha lehetett vita a legjobb személyéről. A jelöltek közül kimagaslott ugyanis Fa Nándor, aki egyedül, egyetlen kikötés nélkül vitorlázta körül a Földet és az ötödik helyen ért célba a Vendée Globe elne­vezésű viadalon. Fa Nándorral a múlt­ról és terveiről beszélgetett Ambrus Gábor, az MTI munkatársa. - Mit jelent Önnek az Év vitorlázója cím? - Természetesen megtiszteltetést, bár be kell vallanom, korábban nem tudtam róla, hogy ilyesmi létezik. - A Vendée Globe után indult az új olimpiai hajóosztály, a Laser magyar bajnok­ságán is, ahol a kilencedik helyet szerezte meg. - Rendkívül élveztem a versenyzést, mivel intelligens mezőny gyűlt össze ebben a hajóosztályban. Jó vitorlázók, akik emberileg is nagyszerűek. Én szórakozásból vágtam bele a laserezésbe, ami azonban nem azt jelenti, hogy nem vettem komolyan. Ez persze egészen más világ, mint a nagyhajózás. Másfajta érzékeket és másféle tárgyi tudást igényel az egyik, s mást a másik. A Laser amolyan „csek-kelek" hajó.­­ Fa Nándor neve tulajdonképpen a föld­körüli versenyekkel forrt egybe. Azt azonban kevesen tudják, miként kezdődött sportolói pályafutása. - Elég vegyes a sportolói múltam. Tizenhét éves koromig birkóztam, amit sérülés miatt abba kellett hagynom. Utána kajakozni kezdtem, majd huszonhét éves koromig kenuztam. Balszerencsémre akkoriban olyan erős volt a mezőny, hogy a világversenyeken szinte minden számot a magyarok nyertek. Többször előfordult például, hogy a világbajno­ki aranyérmes a hazai bajnokságon döntőbe sem jutott. Amikor megépítettem első hajómat, egy finn dingit, „átnyergeltem" a vitorlázásra. Az Alcoa Köfémben kezdtem és azóta is ennek az egyesületnek a tagja vagyok. - Hogyan került sor az újabb váltásra ? - A Los Angeles-i olimpia elleni bojkott hatására váltottam. Kerettag voltam és keményen hajtottam azért, hogy válogatott legyek. Az az arrogancia azonban, amellyel sok, olimpiára készülő versenyző életét tönkretették, és amely pusztán politikai célzatú „durrogtatás" volt, nagyon elkeserített. Akkor kiléptem az olimpiai versenysportból egyszer és mindörökre. Anélkül persze, hogy lebecsül­ném az olimpikonok teljesítményét. - Hogyan jött létre az első út? - Gál József barátommal már korábban ábrándoztunk egy földkörüli versenyről, így nekiláttunk a megvalósításnak. Akkoriban ez nagyfokú őrültségnek­ számított, hiszen sokak­nak még a tengeren való hajózás is álomnak tűnt. Ráadásul előtte egyikünk sem hajózott nagyhajóval. Olyan ez, mintha valaki egy Ladából átülne egy kamionba. Attól kezdve azonban már szakmai tudás kérdése az egész. Hogy valaki feladja a versenyt, meghal vagy befejezi, az a képességeken múlik. Dolgozott bennünk egy olyan önbizalom, ami a dolgok ismeretlen­ségén, egyfajta tudatlanságon alapult. A sem­miből beleugrottunk a mélyvízbe és megtanul­tunk úszni. - Azóta Fa Nándor már a hatvan lábas, nyi­tott hajóosztály világszövetségének elnöke. - Igen, éppen a közelmúltban tartottuk meg Párizsban közgyűlésünket, amelyen újraválasz­tottak az elnöki tisztre. Már a szövetség létre­hozásában is aktívan részt vettem, alapító tag voltam. A megszületéskor pedig engem válasz­tottak elnöknek. Ez persze csak munkát jelent, szolgálatot, mivel pénz nem jár érte. - Szintén Párizsban tették közzé az 1994-es BOC Challenge verseny időpontját, illetve rész­leteit. Ott lesz az indulók között? - Nem, bár a verseny szabályzatának kialakításában természetesen közreműködtem, hiszen kemény csatát vívtunk a rendezőkkel, hogy milyen biztonsági intézkedések legyenek, mi a legmegfelelőbb a hatvan lábas hajók számára. - Ha nem a BOC Challenge, akkor mi a következő célkitűzése? - A BOC-n már túlléptem. A következő versenyem az 1996-os Vendée Globe lesz, ennek szentelek most mindent. Úgy érzem, akkor leszek életem csúcsformájában. Persze, sokat kell fejlődnöm fizikailag, lelkileg és például meteorológiából is rengeteg még a ta­­nulnivalóm. - A Vendée Globe után azt mondta, hogy megválik a Kereskedelmi és Hitel Bank-Matáv nevű hajójától, mert már nem elég jó a következő versenyre. - Az a hajó már kiszolgált. A negyedik­hatodik helyre még jó lehet, de nekem ez már kevés. Csak a csúcs motivál. A KHB-Matávot szeretném eladni, olyannak például, aki a következő BOC-ra készül. A kikötés óta Franciaországban áll. - Mennyi idő kellett ahhoz, hogy kipihenje a Vendée Globe fáradalmait? - Voltak a versenynek olyan részei, ame­lyeket az ember már soha nem pihen ki. Nyilván egészségileg és lelkileg is hagyott ben­nem kitörölhetetlen nyomokat. Most úgy érzem, fél év kellett, hogy újra fitt legyek, bár még nincs „vízéhségem". - Már a verseny előtt tudta, mi lesz haza­térése után? - Nem. Két elképzeléssel jöttem haza. Az egyik az volt, hogy ha a következő Vendée Globe-on nyerő eséllyel indulhatok, akkor nekivágok. Innentől kezdve már a szpon­zorokon múlik a dolog. Szerencsére a Kereskedelmi Bankkal már szerződéskötés előtt állunk és a Matáv is kedvezően állt hozzá az ügyhöz. Én pontos költségvetést készítettem - persze nem forintban -, hogy mi mennyibe kerül és én mit tudok nyújtani. - Mi volt a másik terv? - Úgy gondoltam, ha nem jön össze az indulás, akkor az üzlet felé fordulok. Egy hajóépítő üzemet szeretnék, ha befe­jezem a versenyzést. Egyébként nem maradt volna akkor sem hiányérzetem. Tudomásul vettem volna, hogy ennyi fér bele. Más kérdés a csalódottság. - Mennyivel nehezebb Magyarországon szponzorokat szerezni, mint a világ más táján? - Nyugaton egészen más a szponzorálási kultúra. Itthon még mindig azt hiszik, a támo­gatás adomány, kint tudják, hogy üzlet. Olyan, mint egy befektetés. Az igazi különbséget azon­ban a pénzérték jelenti. Körülbelül egyötödét kaptam így, mintha például Franciaországban élnék. - Miből él tulajdonképpen Fa Nándor? - Tizenöt éve profiként dolgozom, tehát mindent a céljaimnak vetek alá. Már kenusként is építettem, javítottam hajókat. Kapok fizetést a köfémtől, de tulajdonképpen még mindig a Szent Jupát útja utáni járulékokból - könyv, film, satöbbi - élek. - Mit szól a hosszú, földkörüli utakhoz a család? - A feleségem egyben társam is, aktívan közreműködött ezekben a vállalkozásokban, így nem lehetett hiányérzete. A gyerekek pedig még kiszolgáltatott lények, nincs beleszólásuk. - Mikorra készül el az új hajó? - Úgy tervezem, hogy 1995-re. Szeretnék egy évet a Vendée Globe előtt versenyezni vele, hogy megfelelően leteszteljem. Például egy olyan Transatlantic-viadalon, mint az idén első alkalommal megrendezett Route de Café volt. Úgy kell elindulnom, hogy sötétben is tudjam, hova nyúlok. Eddig a fő problémát mindig az jelentette, hogy alig készült el a hajó, már kezdődött is a verseny, így általában csak az út második felére szoktam össze megfelelően a vitorlással. - Vannak már tervei 1996 utánra is? - Igen. Visszatérek a rendszeres versenyzéshez. A vitorlások korszerűsítésén, új hajóosztályok kidolgozásán szeretnék dolgoz­ni. Tervezem, hogy ismét beszállok a Laserbe, de már nyerésre fogok vitorlázni. Válo­gatottságot azonban nem vállalok, mert az nem találkozik céljaimmal. És van még egy elképzelésem. A jövőben szeretnék sportpoli­tikával is foglalkozni, mert nagyon sok min­dennel nem értek egyet a mostani világban. Túl zavaros a víz... Mester­­hármas Másodpercnyi kétségem sem volt afelől, hogy nagy­ágyú lesz az, aki lecsap az óesztendő utolsó nagy témáinak egyikére, neve­zetesen arra, miszerint az Év sportolója választáson a csapat kategóriában máso­dik helyen végzett, úgy egyéb­ként világbajnokságot nyert kardvívó-válogatott tagjai sér­tőnek érzik a szavazás végered­ményét, s mintegy demonstrálva megbántottságukat, nem kíván­ják a díjat átvenni. Nem is csalód­tam. Vitray Tamás eléggé téma­érzékeny ember ahhoz, hogy számára egy ilyen eset már szinte önmagától írja a maga drama­turgiáját, aki jól tudja, nem kell mást tennie, mint behívni a stúdióba a győztes vízilabda-válogatott és a „vesztes" vívók két-két képviselőjét, bedobni a témát, s ettől a pillanattól kezdve a műsor drámaisága akkor is adott, ha a műsorvezető többé meg sem szólal... A magam részéről már akkor rossz érzéseim voltak, amikor a stúdió totálképe a résztvevőkkel megjelent, mert tudtam: ebből csak mi, komisz, mihaszna, felelőtlen sportújságírók kerülhetünk ki vesztesen. A rossz érzés csak tovább fokozódott, amikor a két „szembenálló" fél hosszú perceken át biztosította egymást a kölcsönös szeretetről, szimpátiáról, a másik eredményei iránti mély tiszteletről, ezzel is megteremtvén egy olyan hangulatot, amelyben fel sem merülhet a kérdés: ha a vívókat szavazta volna meg a sportújságírók több, mint 140 tagú zsűrije az Év csapatának, akkor ugye szó sem esne felelőtlenségről, komolytalanságról, a versenyeken való kis- vagy nagylét­számú újságírói részvételről. Akkor mindenki kifogástalanul végezte a munkáját (legalábbis a vívók szerint...), eszébe sem jutna az éppen a sportújságírók által (megjegyzem, több­nyire teljes joggal...) kellően sztárolt Szabó Bencének olyan javaslatot tenni, hogy válasszanak ki a sportolók tizen­­valahány újságírót (ki? kit? n ilyen alapon?, s egyébként is mire emlékeztet ez?), akiknek a véleményét elfogadják, akiknek a szavazata számít, a többi meg (ezt már én teszem hozzá) úgy is olyan laikus, hogy az istennek sem akar a vívókra szavazni... Teljes lelki nyugalommal írhatom e sorokat, részint azért, mert sem a nyerők, sem a protestálók képviselőit nem ismerem személyesen, vívásról, vízilabdáról sem cikket írni, sem tudósítani nem szoktam, s ha szavazok, akkor nagy valószínűség szerint a vízilabdázók nekem is hamarabb jut­nak eszembe, mint a vívók. Ma már tudom, hogy ehhez nincs jogom, 1993-ban csak az mondhatja magát felelősségteljes, korrekt, hitelesen tájékoztató újságírónak, aki a vívókra voksolt. Őszintén szólva a vízilabdázóktól (akikre „szakszerűtlenül" 3. legtöbb szavazat esett...) vehemensebb kiállást, a vívóktól (éppen intelligenciájuk és európaiságuk okán) nagyobb empátiakészséget és toleranciát vártam volna (még szerencse, hogy a NAP-tévé kedd reggeli adása nagyot javított az újságírók vert helyzetén...), mindkét féltől pedig együttesen azt, hogy ha én mondjuk a Sopron női kosárlab­dacsapatát (ne tessék elfelejteni, hogy a semmiből indulva sportágtörténelmet írtak a városban, a klub történetében először magyar bajnokságot nyertek) szavazom az élre a csapatok közül, attól még nem válok elviselhetetlenül felelőtlenné... Ha így teszek, akkor Szabó Bence ugyan nem választott volna a Top 10-be, de a soproni lányok nagy valószínűséggel igen! Ennyire szubjektív lám ez az egész... No és még egy záró gondolat, most már a saját „házam tájáról"... Ha a magyar futballválogatott „csak" egy olyan vlágbajnoki selejtezősorozatot produkál, amilyet az 1986-os VB előtt az úgynevezett Mezey-korszakban, akkor minden bizonnyal elsöprő fölénnyel az Év csapata lesz akkor is, ha a vívók végigverik közben a viágot, a vízilabdázók pedig nem EB-másodikok, hanem egyenesen Európa-bajnokok lesznek. Pedig ott nem világ- vagy Európa-bajnokságról, hanem egy „semmi" selejtezősorozatról van szó... E rovat hagyományai szerint itt most egy, a fentitől merőben eltérő témájú „fejezetnek" kellene következni, ám rendhagyó módon ezúttal maradjunk még néhány szó erejéig az Év­ sportolója választásnál. Ez már nem a vívók sérelme, hanem kifejezetten saját sirám, ha úgy tetszik mánia, de én esztendők óta konokul hiszek abban: azért nem csak a sajátom... Arról van szó, hogy ezen a sportolók által is oly nagy figyelemmel kísért, s mint kiderült, nagy becsben tartott voksoláson azért nem csak olyan „anomáliák" fordulhatnak elő, hogy a világbajnokokat megelőzik az EB-ezüstérmesek... Valami ki nem mondott, papírra soha nem fektetett szabály alapján Magyarországon csapatjátékos egyszerűen nem lehet az Év sportolója... Félreértés ne essék: nem tiltja senki és semmi, csak éppen... így van! Erre akkor jöttem rá, amikor végiggondoltam egy olyan kivételes képességű sportoló pályafutását, amilyen Balogh Judit, a pillanatnyilag kismama szerepben fellépő magyar kosárkirálynő. A BEAC és a Sopron is az ő vezér­szereplésével nyert magyar bajnokságot, húsz-harminc­negyven pontos mérkőzések sorát hagyta maga mögött, a sportágban közszájon forgó téma: ahová ő igazol, az a csapat nyugodtan készülődhet a bajnoki bankettre... Mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy egy lenne a sok közül, hiszen eredményekkel, s kiszámítható pontokkal igazol­hatóan sportága kiemelkedően legjobbja. Ennek ellenére mint csapatjátékos fel sem merülhet az Év női sportolójaként még akkor sem, ha lejátsszuk azt a természetesen elméleti játékot, ami ugyan nonszensz, elképzelhetetlen, de a „Balogh­ nem!" tétel igazolásául feltétlenül perdöntő. Ha B. J. adott csapata az adott év minden egyes mérkőzését meg­nyeri, s azok valamennyi kosarát ő dobja, majd ugyanezt az egyébként fizikai lehetetlenséget produkálja egészen a BEK- győzelemig, akkor is lesz mindig valaki, aki világbajnoksá­got úszik, lő, dob, fut, lovagol, dzsúdózik, birkózik, vív, s abban a pillanatban (teszem azonnal hozzá: vitathatat­lanul...) máris ő az első. Hogy a példám még közérthetőbb legyen: ha a Ferencváros száz százalékos bajnokságot nyer, mind a harminc mérkőzését mondjuk a kis Albert góljával, góljaival nyeri, majd a kupagyőzelemig ugyanez a szerep­­osztás, a „kis Flóri" akkor sem lesz az Év sportolója, mint ahogy édesapja sem volt az, amikor 1967-ben a világ legnép­szerűbb játékában Európa legjobbjának választották, s arany­labdával tisztelték meg tehetségét és tudását... Igaza volt Vitray Tamásnak, amikor azt mondta: a krumpli és az őszibarack csak formájában hasonlít egymáshoz... Az ismétlésekben rendkívül erős sportadó, az Eurosport az ünnepek alatt naponta legalább háromszor játszotta le azt az össze­foglalót, amelyet a labdarúgó világbajnoki selejtezők európai csoportmérkőzéseinek döntő pillanatairól készített. Ebben szerepel egy jelenet a Svédország-Franciaország találkozóról, amelyet Stockholmban játszottak, s amely (akkor...) mindkét válogatott nagy-nagy megelégedésére 1-1-es döntetlennel végződött. Az elképesztő archívummal és fantasztikus technikával rendelkező Eurosportnak azon­ban erről a mérkőzésről nem sikerülhetett felvételeket szereznie, ezért (jobb híján?, vagy csak arra számítva, hogy úgysem veszi észre senki?) bejátszották annak a svéd-francia mérkőzésnek az egyik gólját, amelyet kétségkívül ugyanab­ban a városban (Stockholm), ugyanabban a stadionban (Rasunda), mi több, ugyanabban a szerelésben játszottak a csapatok, s amely szintén 1-1-re végződött, csak nem VB- selejtezőn, hanem az 1992-es EB nyitómérkőzésén. A mostani selejtezőn Sauzée, a bejátszáson viszont Papin rúgja-rúgta a gallok gólját, s tulajdonképpen szóra sem lenne érdemes az egész, ha nekem nem jut eszembe: vajon mikor jutunk el mi, magyarok odáig, hogy egy válogatott csatárunk bármelyik gólja nyugodtan helyettesíthető lesz egy másikkal?... Lakat T. Károly .

Next