Nemzeti Sport, 1995. július (6. évfolyam, 177-207. szám)
1995-07-10 / 186. szám
10 NEMZETI SPORT Bródy Ervin tanulmánya: Az arany korszak (II.) I /IA Um I a Umum Kiebelsberg Kuno igazolása Bárhol is játszottak a magyar asztaliteniszezők a világon, mindenütt szeretet, tisztelet és sportbaráti elismerés köszöntötte őket. Ezrek és ezrek volt több olyan eset, amikor még tízezrek, mint például a második londoni világbajnokság döntőjében Barna és Szabados között - nézték, és tapsoltak lelkesen remek játékuknak és megnyerő viselkedésüknek. Az 1930- as években Angliában versenyzőink nem csak az angol bajnokságokon vettek részt, de hetekig - sőt, néha hónapokig is tartó túrákon játszottak. A városok főtisztviselői, polgármesterei, sőt néha a kormány tagjai is élvezték a játékukat és mint őszinte tisztelőik, személyesen gratuláltak a sikereikhez. Mindazok az eleinte ismeretlen nézők - akik nagy része talán most hallott Magyarországról életében először - most már országunk barátai lettek. Annyira tetszett az angoloknak a magyar fiúk játéka, hogy egy-egy túra végén úgy búcsúztak el tőlük, hogy remélik, a „mi Barnánk" és a „mi Szabadosunk" mielőbb visszatér egy új túrára Angliába, így is történt. Sok magyar játékosnak Anglia lett az új hazája. Kuriózumképpen említem meg, hogy kaptam egy levelet 1993. május 12-ei kelettel Robert Sinclairtől, az angol asztalitenisz szövetség egykori főtitkárától, aki most, hatvan évvel az események után írja, hogy „az angol sportkedvelők még jól emlékeznek az 1920-as és az 1930-as évek csodálatos magyar játékosaira". Ha nem is ilyen nagy mértékben, de valamennyire hasonló ünneplésben volt része Barna-Glancz, később Glancz-Bellák együttesnek Amerikában és a Szabados-Kelen párnak Ausztráliában és Új-Zélandon is, így hát ezek az események teljesen igazolták gróf Klebelsberg Kunót - akit Magyarország sportminiszterének is hívtak - akinek alapgondolata középpontjában a „kultúrfölény" koncepciója állt. A miniszter úgy vélte, hogy a Trianon utáni, politikailag és gazdaságilag meggyengült Magyarország kizárólag kulturális felemelkedése révén - tehát az Ady által említett „szellemi fegyverekkel" - kerülhet fölénybe a környező országokkal szemben. Szerinte „a magyar hazát elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá", majd hozzáfűzi: „1922-ben nemcsak őrület, hanem egyenesen komikus lett volna kardot csörtetni... így született meg a kultúrfölény programja, attól a politikai megfontolástól vezetve, hogy lefegyverzetten is az Árpád szerette földön megmaradhassunk és egyszer megengedett eszközökkel az elveszítettet visszaszerezzük... Meg kell mutatnunk a nagy nemzeteknek, a világ közvéleményének, hogy nagyobb a magyar nemzet belső értéke, mint a bennünket környező és a mi rovásunkra nagggyá tett népeké." (Pesti Napló, 1929. augusztus 4.) Ezt a kultúrpolitikát - a sport nemzeti szolgálatát és hasznosságát - követték tudatosan Barna és társai külföldi túráikon, ahol a magyar társadalom érdekeit és törekvéseit képviselték. Mint ahogy az amerikai indián tánca törzsének értékmérője a szélesebb és kiterjedtebb újvilági összkultúrában, úgy Barnáék játéka - kissé átformálva Glatz Ferenc gondolatát Klebelsberg Tudomány, Kultúra, Politikai című könyvének előszavában - Magyarország európai szerepének felmérési igénye és hite a sport - a mi esetünkben az asztalitenisz - társadalomépítő és emberformáló voltában, így tehát a sport lett az, ami a magyar művelődés évszázadok alatt mindig volt: a magyar élet kifejezése és alakítója. Ezt a kultúrfölényt a nagy európai államok is megérezték, mint az akkori kultuszminiszter írta: „Most, amikor sikerült elérnünk azt, hogy a külföld politikusai, tudósai és művészei ezt belátták, ma, midőn az olasz, francia és a német sajtó ezt gyakorta hirdeti, ma már bajos kétségbe vonni, hogy a kultúrfölény programjával igenis újból megteremtettük azt a jogcímet, amely fennmaradásunkat Európában biztosítja és mindig több és több reményt ad nemzeti vágyaink teljesülésére". (Pesti Napló, 1929. augusztus 4.) Talán ez a „megérzés" is szerepet játszott a nemzetközi asztalitenisz-szövetség (ITTF) ránk nézve igen megtisztelő döntésében, amikor gyors egymásutánban kétszer, 1929 és 1931- ben a háborúban győztes szomszéd államok, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia előtt, de megelőzve olyan nemzeteket is, mint Franciaország, Hollandia, Belgium és Ausztria, nekünk ítélte a világbajnokság megrendezését. De az aranykor nem volt a múlandóság épülete. Ez egy puskini „exegi monumentum" volt, a jó, látványos és művészi játéknak a következő nemzedékre gyakorolt hatása. Ott született meg az a modern, sőt, posztmodern vízió, amit az utódaik - itt elsősorban Sidó Ferencre gondolok - örököltek. Barna örömmel oktatott, javítgatott, csiszolt, fényesített, hiszen a tökély volt az illúziója és mint vérbeli sportember, tanult is a tanításból. Talán Kassák Lajos egy verse fejezi ki legjobban működését, amikor azt mondja, hogy „Szétosztottam magam és megbonthatatlan maradtam". De Kelen Pista Csehszlovákiában talán még Viktoron is túlment, mert az általa felnevelt cseh csapat volt az első, amely a prágai világbajnokságon 1932- ben óriási meglepetésre az ötszörös, verhetetlennek hitt magyar világbajnok csapatot kétszer legyőzte. Barnáéktól egy új generáció tanulta meg azt a művészetakarást, ami pusztán esztétikai kvalitásaival szétfeszítette a régi rendszert - néha szent teheneket küldve a vágóhídra - mert a jövő nyelvét beszélte, így az aranykor hagyománya az utókor, a másnap részére - hiszen minden új kor újraértékeli és újrafelfedezi a múlt vívmányait - saját halhatatlanságának biztosítéka. Itt nem érdektelen Viktorról, mint sportesztétáról is megemlékezni, mivel gyakran írt és munkái - amelyekből árad a szakértelem és az életöröm egysége - fontos állomást jelentettek az asztalitenisz történetírásának a kifejlődésében. Remélem, hogy a jövőben majd akad egy szorgalmas magyar sporttörténész, aki felkutatja és napvilágra hozza ezeket a széjjelszóródott értékes írásokat. Elnézést kérek az olvasóktól azért, hogy a hölgyjátékosainkról igen keveset írok. Mindannyiukhoz jó baráti viszony fűzött, hiszen gyakran játszottunk és utaztunk együtt és így sok időt töltöttünk egymással. Kevés olyan bámulója és tisztelője volt a legendás Mednyánszky Máriának, az ötszörös női egyes világbajnoknak, mint én. Az első években gyakran megvert, ami nem volt szégyen, hiszen időnként nálamnál jobb játékosok ellen is győzött. Nem tudtam lelassítani játékának erejét, nem tudtam ellentámadásba menni, annyira passzív védekezésre szorított szüntelen támadásának sorozatával. De hálás voltam neki, amikor a sok kandidátus közül - engem választott vegyespáros partnerének az évente megrendezett balatoni bankversenyeken, így hát büszkén mondhatom, hogy a világ legjobb női játékosával játszhattam együtt rendszerint a Sípos Annus-Réti pár ellen - és jó néhány bankbajnoki címet is nyertünk. A női egyesen kívül Mária hat női páros világbajnokságot nyert Sípos Annussal és egyet az osztrák Frammal. Szintén hat vegyes párost - háromszor Szabadossal, kétszer Mechlovitssal és egyszer Kelennel. A magyar bajnokságokon hatszor nyerte a női egyest, hatszor a női párost ötször Sípos Annussal és egyszer Gál Magdával, míg a vegyes párost négyszer - kétszer Szabadossal, egyszer-egyszer Mechlovitssal és Borossal. Sípos Annust, aki ugyancsak jó barátom volt, sokszor vigasztaltam, amikor nagyon bántotta, hogy nem tudott női egyes világbajnokságot nyerni az első öt évben. 1932-ben a prágai világbajnokság előtt megfogadta, hogy ha most sem nyer, akkor feladja az asztaliteniszt és sportkarrierét mint úszó folytatja. Mindannyiunk örömére megnyerte a prágai és a következő badeni világbajnokságot is, így szimpatikus személyével és kedves mosolyával továbbra is gazdagította az asztalitenisz-társadalmat. A két egyéni világbajnokságán kívül hat női párost nyert Máriával, két vegyes párost Barnával és egyet Kelennel. A magyar bajnokságon ötször lett a női egyes bajnoka, nyolcszor a női páros - ötször Mednyánszkyval, kétszer Gállal és egyszer Farkas Gizivel, és hatszor a vegyes páros - háromszor Barnával, egyszer-egyszer Bellákkal, Szabadossal és Schmiedl Jenővel. A Mednyánszky-Sipos párharc meglehetősen hasonlított a Barna-Szabados rivalizálásra. Királynők viszálya volt ez, de egy tragédia nélküli nemes harc a trónért. Gál Magda klubtársam volt a DSC-ben és vele Amerikában kontaktusban maradtunk. Magda az 1935-ös londoni világbajnokság döntőjében nagy küzdelem után vesztett a cseh Kettnerova ellen. Magyar bajnokságot - női egyesben 1937-ben és négyszer női párosban - kétszer Sípossal, egyszer-egyszer Mednyánszkyval és Beregivel nyert. A szép Ferenczy Idának pedig - aki annyi házassági ajánlatot kapott amikor először járt Londonban - angol levelezője és edzőpartnere voltam. A magyar bajnokságon egyszer nyert a női párosban Beregivel és a vegyes párosban Bellákkal. Jól ismertem Beregi Dórát is, aki Pesten a VAC- ban kezdte el pályafutását nagyszerű lendületes támadójátékával. A magyar bajnokságon két női párost nyert Gállal és Ferenczyvel és két vegyes párost Földi II. Ernővel és Barna Viktorral. Később Angliában telepedett le, ahol sok angol bajnokságot nyert, és az 1948-as londoni világbajnokságon tagja volt az angol világbajnok csapatnak. Néhány éve Ausztráliában él. Még a második világháború utáni legjobb magyar játékost, Farkas Gizit is jól ismertem, és amikor Miskolc közelében munkatáborban voltam, gyakran látogattam meg, hogy összemérjük erőinket a fáskamrában lévő asztalukon Miskolcon. Már akkor is remek játékos volt és 14 éves korában győzött Mednyánszky és Pritoni ellen. Egy amerikai asztalitenisz folyóiratban - Topics - megjósoltam, hogy világbajnok lesz, így is lett és háromszor nyerte a női egyes világbajnokságot a háború utáni években. A magyar bajnokságot pedig 1940 óta jó ideig uralta. De ezeken az eredményeken kívül sajnos nem tudok többet mondani. Nem figyelmetlenség vagy nemtörődömség ez, hanem egyszerűen tudathiány. Amikor ezeket a sorokat írom ebben a Radnóti-szerű „recherche"-ben, úgy érzem, hogy a múlt megelevenedik, az elveszett kor visszatér, és az asztalitenisz-ifjúság időtörte, megkopott, de ki nem fakult emlékszilánkjai - emberek, arcok, színek, fejek, képek, gesztusok - ismét velem vannak és, mint alaphang és sarkkő, uralják a jelent. A New York-i Central Park melletti lakásomból az út most visszavisz a magyar asztalitenisz örökös tavaszába. Azokban az években az volt a benyomásom, hogy egy egészen különös valami csillámlott a pesti levegőben és hogy egy igen fontos esemény történik a sportunk életében, amelynek én vagyok a privilegizált tanúja. Éreztem, hogy ott most az aranyérmeken túl valami különös szépről volt szó, egy ritka élményről, egy ünnepségről, ami az egyszerű szíveket is betöltötte. Barna, Szabados és társai a magyar asztalitenisznek adtak egy olyan világsporti távlatot, amely még egyetlen más magyar sportágban nem létezett. Azok a srácok, akikkel ott ültem az iskola padjaiban - többek között Dávid Lajos, az 1933. évi magyar bajnok és a magyar világbajnok csapat ötszörös tagja és a „vörös" Braun, akit nemcsak a hajszíne miatt hívtunk „vörösnek", hanem azért, hogy megkülönböztessük Barna Viktortól, akit akkor még szintén Braunnak hívtak és akikkel együtt fociztunk rongylabdával a Tisza Kálmán téren vagy egy üres grundon a mostani Szent István parkban, most mint az asztalitenisz Kolumbuszai, új világtájak felfedezői és mint a külföldön nagyra becsült világbajnokok térnek vissza túráikról és hozzák haza az angol, német, francia és még más nyelvű sportlapokat, amelyek az első oldalon mutatják képeiket és beszámolnak győzelmeikről. A magyar asztalitenisz-csapat egy évtizeden át nem került le a világ sportlapjai címoldaláról. Otthon viszont a csapat sikerei hozták a sajtót, a sajtó pedig a nagy nyilvánosságot. Később végigsétálva a körúton - amelynek valóságos fiai voltunk - ott üldögéltünk a törzsasztalunknál a volt Párizsi Áruház Korvin vendéglőjében, amit Földi II. Ernő - akit „Búbosnak" becéztünk - remek kosztja miatt kondíciónak nevezett el és ahol a főúr, a pincér, a pikolófiú, a kenyereslány és a ruhatárosnő, mind az asztalitenisz szurkolói voltak, olvasták az eredményeinket és ha győztünk, megtapsoltak, amikor megérkeztünk és mintha az étel is ízletesebb lett volna. Időnként megállt egy „üres" taxi a vendéglő előtt és a kis Weinberger, a szövetség akkori igen derék főtitkára, szállt ki és csatlakozott hozzánk. De gyakori asztaltársaink voltak az MTK atlétái - Gerő Gabi és Gyenes Gyuszi, a 100 méteres gyorsfutók, Madarász Endre, a diszkoszvető, Brandy Jenő, a válogatott vízipólócsapat bombázója - akik mind szerettek velünk asztaliteniszezni. Ott volt néha Kovács (Kiéri) Jóska, a remek gátfutó és Petschauer Attila, az akkori idők legtehetségesebb vívója. Közeli jó barátunk Sárkány Miklós - „Sárika" - a válogatott vízipólócsapat hátvédje, Komjádi Béla bácsi kedvence, aki saját költségen velünk jött Prágába az 1932-es világbajnokságra. Akkor Budapest egy kisebb és intimebb város volt, a sportemberek ismerték egymást, mintha csak egy nagy sportcsaládnak lettek volna mindannyian a gyermekei. Egy másik asztalnál ültek a Teréz körúti kabarék színészei és konferansziéi - Békeffi és Boros, Salamon Béla, a híres MTK szurkoló, csónaknagyságú cipőjében, a két Latabár fiú, Nagy Endre, aki a Modern Színpad néven megalakította az első magyar kabarét és Ascher Oszkár, az Ady versek páratlan szavalója. Amikor meglátta őt Dávid Lajos, aki imádta Adyt, mindjárt odaült mellé és órákig vitatkoztak - az időközben kihűlt ételeik mellett - a versek szimbolikus értelmén. De volt ott egy újságíróasztal is, ahova főleg sportriporterek jártak. Ott ismerkedtem meg Tabi Lacival, aki a háború után a Ludas Matyi főszerkesztője lett és akivel együtt voltunk a bori pikniken. Oda járt Márkus László az Esti Kurírtól, Palásti Laci, aki velünk teniszezett a DSC-ben, Graetzer Jóska, a Színházi Élet rejtvény rovatvezetője, akit „Rátsel"-nek hívtunk, a „Keresd a Kulcsot" játék feltalálója, ami annak idején egész Pestet lázba hozta, és még több más. Félfelnőttek, sihederek voltunk, de egeket ostromló ifjú titánoknak képzeltük magunkat és nem akartuk elfogadni, hogy a napnak csak huszonnégy órája van. Hittünk a jósoknak és a jósnőknek; a híres Pythia, a világhírű párizsi pszichografológus, aki Viktornak megjósolta, hogy többszörös világbajnok lesz, szintén szurkolónk lett. Ez volt az asztalitenisz aranykorának az atmoszférája. A Pál utcai fiúk idealizmusa volt bennünk: Boros Pista lett a kis szegény Nemecsek, aki nem ijedt meg a félelmetes Mechlovits Ács Ferijétől. A történelem egy bűvös percében egy művelődéséhes fiatalság új stílust hirdető rögeszméje győzedelmeskedett. Két fájó év kivételével egy évtizedig tartott az eufória, az öröm, a szolidaritás, a lelkesedés. Véletlenek láncolata, sikerek sorozata, álmok szimfóniája, gyakorta kacagás, de néha sírás és végül világégés, amelyben lassanként elvérzett az aranycsapat. De most - ebben a képzeletbeli sétában - az elveszett éden utáni vágyódás úgy tűnik fel, mint az élet regénye és az élet igenlése. A magyar asztalitenisz története szerves része az országunk történelmének és az aranykora nemzeti hagyományunk. (Folytatjuk) Világbajnokok egymás között: (balról) Barna Viktor és a sérült Boros István VI. 186. • 1995. július 10.