Nemzeti Sport, 1995. július (6. évfolyam, 177-207. szám)

1995-07-10 / 186. szám

10 NEMZETI SPORT Bródy Ervin tanulmánya: Az arany korszak (II.) I /IA Um I a Umum Kiebelsberg Kuno igazolása Bárhol is játszottak a magyar asztalitenisze­zők a világon, mindenütt szeretet, tisztelet és sportbaráti elismerés köszöntötte őket. Ezrek és ezrek­­ volt több olyan eset, amikor még tíz­ezrek, mint például a második londoni világ­­bajnokság döntőjében Barna és Szabados kö­zött - nézték, és tapsoltak lelkesen remek játé­kuknak és megnyerő viselkedésüknek. Az 1930- as években Angliában vers­enyzőink nem csak az angol bajnokságokon vettek részt, de hetekig - sőt, néha hónapokig is­­ tartó túrá­kon játszottak. A városok főtisztviselői, polgár­­mesterei, sőt néha a kormány tagjai is élvezték a játékukat és mint őszinte tisztelőik, személye­sen gratuláltak a sikereikhez. Mindazok az ele­inte ismeretlen nézők - akik nagy része talán most hallott Magyarországról életében először - most már országunk barátai lettek. Annyira tetszett az angoloknak a magyar fiúk játéka, hogy egy-egy túra végén úgy búcsúztak el tő­lük, hogy remélik, a „mi Barnánk" és a „mi Szabadosunk" mielőbb visszatér egy új túrára Angliába, így is történt. Sok magyar játékosnak Anglia lett az új hazája. Kuriózumképpen emlí­tem meg, hogy kaptam egy levelet 1993. május 12-ei kelettel Robert Sinclairtől, az angol aszta­litenisz szövetség egykori főtitkárától, aki most, hatvan évvel az események után írja, hogy „az angol sportkedvelők még jól emlé­keznek az 1920-as és az 1930-as évek csodála­tos magyar játékosaira". Ha nem is ilyen nagy mértékben, de vala­mennyire hasonló ünneplésben volt része Bar­­na-Glancz, később Glancz-Bellák együttesnek Amerikában és a Szabados-Kelen párnak Ausztráliában és Új-Zélandon is, így hát ezek az események teljesen igazolták gróf Klebelsberg Kunót - akit Magyarország sportminiszterének is hívtak - akinek alapgon­dolata középpontjában a „kultúrfölény" kon­cepciója állt. A miniszter úgy vélte, hogy a Tri­anon utáni, politikailag és gazdaságilag meggyengült Magyarország kizárólag kulturá­lis felemelkedése révén - tehát az Ady által említett „szellemi fegyverekkel" - kerülhet fö­lénybe a környező országokkal szemben. Sze­rinte „a magyar hazát elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá", majd hozzáfűzi: „1922-ben nemcsak őrület, hanem egyenesen komikus lett volna kardot csörtetni... így született meg a kultúrfö­lény programja, attól a politikai megfontolástól vezetve, hogy lefegyverzetten is az Árpád sze­rette földön megmaradhassunk és egyszer meg­engedett eszközökkel az elveszítettet visszasze­rezzük... Meg kell mutatnunk a nagy nemze­teknek, a világ közvéleményének, hogy na­gyobb a magyar nemzet belső értéke, mint a bennünket környező és a mi rovásunkra nagg­­gyá tett népeké." (Pesti Napló, 1929. augusztus 4.) Ezt a kultúrpolitikát - a sport nemzeti szol­gálatát és hasznosságát - követték tudatosan Barna és társai külföldi túráikon, ahol a ma­gyar társadalom érdekeit és törekvéseit képvi­selték. Mint ahogy az amerikai indián tánca törzsének értékmérője a szélesebb és kiterjed­tebb újvilági összkultúrában, úgy Barnáék játé­ka - kissé átformálva Glatz Ferenc gondolatát Klebelsberg Tudomány, Kultúra, Politikai című könyvének előszavában - Magyarország euró­pai szerepének felmérési igénye és hite a sport - a mi esetünkben az asztalitenisz - társadalom­építő és emberformáló voltában, így tehát a sport lett az, ami a magyar művelődés évszáza­dok alatt mindig volt: a magyar élet kifejezése és alakítója. Ezt a kultúrfölényt a nagy európai államok is megérezték, mint az akkori kultuszminiszter írta: „Most, amikor sikerült elérnünk azt, hogy a külföld politikusai, tudósai és művészei ezt belátták, ma, midőn az olasz, francia és a né­met sajtó ezt gyakorta hirdeti, ma már bajos kétségbe vonni, hogy a kultúrfölény program­jával igenis újból megteremtettük azt a jogcí­met, amely fennmaradásunkat Európában biz­tosítja és mindig több és több reményt ad nem­zeti vágyaink teljesülésére". (Pesti Napló, 1929. augusztus 4.) Talán ez a „megérzés" is szerepet játszott a nemzetközi asztalitenisz-szövetség (ITTF) ránk nézve igen megtisztelő döntésében, amikor gyors egymásutánban kétszer, 1929 és 1931- ben­­ a háborúban győztes szomszéd álla­mok, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia előtt, de megelőzve olyan nemzeteket is, mint Franciaország, Hollandia, Belgium és Ausztria, nekünk ítélte a világbajnokság megrendezését. De az aranykor nem volt a múlandóság épü­lete. Ez egy puskini „exegi monumentum" volt, a jó, látványos és művészi játéknak a következő nemzedékre gyakorolt hatása. Ott született meg az a modern, sőt, posztmodern vízió, amit az utódaik - itt elsősorban Sidó Ferencre gon­dolok - örököltek. Barna örömmel oktatott, ja­vítgatott, csiszolt, fényesített, hiszen a tökély volt az illúziója és mint vérbeli sportember, ta­nult is a tanításból. Talán Kassák Lajos egy ver­se fejezi ki legjobban működését, amikor azt mondja, hogy „Szétosztottam magam és meg­bonthatatlan maradtam". De Kelen Pista Csehszlovákiában talán még Viktoron is túl­ment, mert az általa felnevelt cseh csapat volt az első, amely a prágai világbajnokságon 1932- ben óriási meglepetésre az ötszörös, verhetet­lennek hitt magyar világbajnok csapatot két­szer legyőzte. Barnáéktól egy új generáció ta­nulta meg azt a művészetakarást, ami pusztán esztétikai kvalitásaival szétfeszítette a régi rendszert - néha szent teheneket küldve­ a vá­góhídra - mert a jövő nyelvét beszélte, így az aranykor hagyománya az utókor, a másnap ré­szére - hiszen minden új kor újraértékeli és új­rafelfedezi a múlt vívmányait - saját halhatat­lanságának biztosítéka. Itt nem érdektelen Vik­torról, mint sportesztétáról is megemlékezni, mivel gyakran írt és munkái - amelyekből árad a szakértelem és az életöröm egysége - fontos állomást jelentettek az asztalitenisz történetírá­sának a kifejlődésében. Remélem, hogy a jövő­ben majd akad egy szorgalmas magyar sport­történész, aki felkutatja és napvilágra hozza ezeket a széjjelszóródott értékes írásokat. Elnézést kérek az olvasóktól azért, hogy a hölgyjátékosainkról igen keveset írok. Mind­­annyiukhoz jó baráti viszony fűzött, hiszen gyakran játszottunk és utaztunk együtt és így sok időt töltöttünk egymással. Kevés olyan bá­­mulója és tisztelője volt a legendás Med­­nyánszky Máriának, az ötszörös női egyes vi­lágbajnoknak, mint én. Az első években gyak­ran megvert, ami nem volt szégyen, hiszen időnként nálamnál jobb játékosok ellen is győ­zött. Nem tudtam lelassítani játékának erejét, nem tudtam ellentámadásba menni, annyira passzív védekezésre szorított szüntelen táma­dásának sorozatával. De hálás voltam neki, amikor­­ a sok kandidátus közül - engem vá­lasztott vegyespáros partnerének az évente megrendezett balatoni bankversenyeken, így hát büszkén mondhatom, hogy a világ legjobb női játékosával játszhattam együtt rendszerint a Sípos Annus-Réti pár ellen - és jó néhány bankbajnoki címet is nyertünk. A női egyesen kívül Mária hat női páros világbajnokságot nyert Sípos Annussal és egyet az osztrák Fram­mal. Szintén hat vegyes párost - háromszor Szabadossal, kétszer Mechlovitssal és egyszer Kelennel. A magyar bajnokságokon hatszor nyerte a női egyest, hatszor a női párost­­ öt­ször Sípos Annussal és egyszer Gál Magdával, míg a vegyes párost négyszer - kétszer Szaba­dossal, egyszer-egyszer Mechlovitssal és Bo­rossal. Sípos Annust, aki ugyancsak jó barátom volt, sokszor vigasztaltam, amikor nagyon bántotta, hogy nem tudott női egyes világbajnokságot nyerni az első öt évben. 1932-ben a prágai vi­lágbajnokság előtt megfogadta, hogy ha most sem nyer, akkor feladja az asztaliteniszt és sportkarrierét mint úszó folytatja. Mindannyi­unk örömére megnyerte a prágai és a követke­ző badeni világbajnokságot is, így szimpatikus személyével és kedves mosolyával továbbra is gazdagította az asztalitenisz-társadalmat. A két egyéni világbajnokságán kívül hat női párost nyert Máriával, két vegyes párost Barnával és egyet Kelennel. A magyar bajnokságon ötször lett a női egyes bajnoka, nyolcszor a női páros - ötször Mednyánszkyval, kétszer Gállal és egy­szer Farkas Gizivel, és hatszor a vegyes páros - háromszor Barnával, egyszer-egyszer Bellák­kal, Szabadossal és Schmiedl Jenővel. A Med­­nyánszky-Sipos párharc meglehetősen hasonlí­tott a Barna-Szabados rivalizálásra. Királynők viszálya volt ez, de egy tragédia nélküli nemes harc a trónért. Gál Magda klubtársam volt a DSC-ben és vele Amerikában kontaktusban maradtunk. Magda az 1935-ös londoni világbajnokság dön­tőjében nagy küzdelem után vesztett a cseh Kettnerova ellen. Magyar bajnokságot - női egyesben 1937-ben és négyszer női párosban - kétszer Sípossal, egyszer-egyszer Med­nyánszkyval és Beregivel nyert. A szép Fe­­renczy Idának pedig - aki annyi házassági ajánlatot kapott amikor először járt Londonban - angol levelezője és edzőpartnere voltam. A magyar bajnokságon egyszer nyert a női páros­ban Beregivel és a vegyes párosban Bellákkal. Jól ismertem Beregi Dórát is, aki Pesten a VAC- ban kezdte el pályafutását nagyszerű lendüle­tes támadójátékával. A magyar bajnokságon két női párost nyert Gállal és Ferenczyvel és két vegyes párost Földi II. Ernővel és Barna Viktorral. Később Angliában telepedett le, ahol sok angol bajnokságot nyert, és az 1948-as lon­doni világbajnokságon tagja volt az angol vi­lágbajnok csapatnak. Néhány éve Ausztráliá­ban él. Még a második világháború utáni leg­jobb magyar játékost, Farkas Gizit is jól ismer­tem, és amikor Miskolc közelében munkatábor­ban voltam, gyakran látogattam meg, hogy összemérjük erőinket a fáskamrában lévő asz­talukon Miskolcon. Már akkor is remek játékos volt és 14 éves korában győzött Mednyánszky és Pritoni ellen. Egy amerikai asztalitenisz fo­lyóiratban - Topics - megjósoltam, hogy világ­bajnok lesz, így is lett és háromszor nyerte a női egyes világbajnokságot a háború utáni években. A magyar bajnokságot pedig 1940 óta jó ideig uralta. De ezeken az eredményeken kívül sajnos nem tudok többet mondani. Nem figyelmetlen­ség vagy nemtörődömség ez, hanem egyszerű­en tudathiány. Amikor ezeket a sorokat írom ebben a Rad­­nóti-szerű „recherche"-ben, úgy érzem, hogy a múlt megelevenedik, az elveszett kor visszatér, és az asztalitenisz-ifjúság időtörte, megkopott, de ki nem fakult emlékszilánkjai - emberek, ar­cok, színek, fejek, képek, gesztusok - ismét ve­lem vannak és, mint alaphang és sarkkő, ural­ják a jelent. A New York-i Central Park melletti lakásomból az út most visszavisz a magyar asztalitenisz örökös tavaszába. Azokban az években az volt a benyomásom, hogy egy egé­szen különös valami csillámlott a pesti levegő­ben és hogy egy igen fontos esemény történik a sportunk életében, amelynek én vagyok a pri­­vilegizált tanúja. Éreztem, hogy ott most az aranyérmeken túl valami különös szépről volt szó, egy ritka élményről, egy ünnepségről, ami az egyszerű szíveket is betöltötte. Barna, Sza­bados és társai a magyar asztalitenisznek adtak egy olyan világsporti távlatot, amely még egyetlen más magyar sportágban nem létezett. Azok a srácok, akikkel ott ültem az iskola pad­jaiban - többek között Dávid Lajos, az 1933. évi magyar bajnok és a magyar világbajnok csapat ötszörös tagja és a „vörös" Braun, akit nemcsak a hajszíne miatt hívtunk „vörösnek", hanem azért, hogy megkülönböztessük Barna Viktor­tól, akit akkor még szintén Braunnak hívtak­­ és akikkel együtt fociztunk rongylabdával a Ti­sza Kálmán téren vagy egy üres grundon a mostani Szent István parkban, most mint az asztalitenisz Kolumbuszai, új világtájak felfe­dezői és mint a külföldön nagyra becsült világ­bajnokok térnek vissza túráikról és hozzák ha­za az angol, német, francia és még más nyelvű sportlapokat, amelyek az első oldalon mutatják képeiket és beszámolnak győzelmeikről. A ma­gyar asztalitenisz-csapat egy évtizeden át nem került le a világ sportlapjai címoldaláról. Ott­hon viszont a csapat sikerei hozták a sajtót, a sajtó pedig a nagy nyilvánosságot. Később végigsétálva a körúton - amelynek valóságos fiai voltunk - ott üldögéltünk a törzs­asztalunknál a volt Párizsi Áruház Korvin ven­déglőjében, amit Földi II. Ernő - akit „Búbos­nak" becéztünk - remek kosztja miatt kondíci­ónak nevezett el és ahol a főúr, a pincér, a pi­­kolófiú, a kenyereslány és a ruhatárosnő, mind az asztalitenisz szurkolói voltak, olvasták az eredményeinket és ha győztünk, megtapsoltak, amikor megérkeztünk és mintha az étel is ízle­­tesebb lett volna. Időnként megállt egy „üres" taxi a vendéglő előtt és a kis Weinberger, a szövetség akkori igen derék főtitkára, szállt ki és csatlakozott hozzánk. De gyakori asztaltársaink voltak az MTK atlétái - Gerő Gabi és Gyenes Gyuszi, a 100 méteres gyorsfutók, Madarász Endre, a diszkoszvető, Brandy Jenő, a válogatott vízipó­­lócsapat bombázója - akik mind szerettek ve­lünk asztaliteniszezni. Ott volt néha Kovács (Kiéri) Jóska, a remek gátfutó és Petschauer At­tila, az akkori idők legtehetségesebb vívója. Közeli jó barátunk Sárkány Miklós - „Sárika" - a válogatott vízipólócsapat hátvédje, Komjádi Béla bácsi kedvence, aki saját költségen velünk jött Prágába az 1932-es világbajnokságra. Ak­kor Budapest egy kisebb és intimebb város volt, a sportemberek ismerték egymást, mintha csak egy nagy sportcsaládnak lettek volna mindannyian a gyermekei. Egy másik asztalnál ültek a Teréz körúti ka­barék színészei és konferansziéi - Békeffi és Boros, Salamon Béla, a híres MTK szurkoló, csónaknagyságú cipőjében, a két Latabár fiú, Nagy Endre, aki a Modern Színpad néven me­galakította az első magyar kabarét és Ascher Oszkár, az Ady versek páratlan szavalója. Amikor meglátta őt Dávid Lajos, aki imádta Adyt, mindjárt odaült mellé és órákig vitatkoz­tak - az időközben kihűlt ételeik mellett - a versek szimbolikus értelmén. De volt ott egy újságíróasztal is, ahova főleg sportriporterek jártak. Ott ismerkedtem meg Tabi Lacival, aki a háború után a Ludas Matyi főszerkesztője lett és akivel együtt voltunk a bori pikniken. Oda járt Márkus László az Esti Kurírtól, Palásti Laci, aki velünk teniszezett a DSC-ben, Graetzer Jós­ka, a Színházi Élet rejtvény rovatvezetője, akit „Rátsel"-nek hívtunk, a „Keresd a Kulcsot" já­ték feltalálója, ami annak idején egész Pestet lázba hozta, és még több más. Félfelnőttek, sihederek voltunk, de egeket ostromló ifjú titánoknak képzeltük magunkat és nem akartuk elfogadni, hogy a napnak csak huszonnégy órája van. Hittünk a jósoknak és a jósnőknek; a híres Pythia, a világhírű párizsi pszichografológus, aki Viktornak megjósolta, hogy többszörös világbajnok lesz, szintén szur­kolónk lett. Ez volt az asztalitenisz aranykorának az at­moszférája. A Pál utcai fiúk idealizmusa volt bennünk: Boros Pista lett a kis szegény Neme­­csek, aki nem ijedt meg a félelmetes Mechlovits Ács Ferijétől. A történelem egy bűvös percében egy művelődéséhes fiatalság új stílust hirdető rögeszméje győzedelmeskedett. Két fájó év ki­vételével egy évtizedig tartott az eufória, az öröm, a szolidaritás, a lelkesedés. Véletlenek láncolata, sikerek sorozata, álmok szimfóniája, gyakorta kacagás, de néha sírás és végül világ­égés, amelyben lassanként elvérzett az arany­csapat. De most - ebben a képzeletbeli sétában - az elveszett éden utáni vágyódás úgy tűnik fel, mint az élet regénye és az élet igenlése. A magyar asztalitenisz története szerves része az országunk történelmének és az aranykora nemzeti hagyományunk. (Folytatjuk) Világbajnokok egymás között: (balról) Barna Viktor és a sérült Boros István VI. 186. • 1995. július 10.

Next