Nemzeti Sport, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)

1996-12-10 / 337. szám

IO 1996. december 10. m n KÉPES SPORT 1 n kép, hang Pénz, pénz és pénz­ ­Ne! Kérem ne törjék a fejüket azon, hogy mit jelent ott fenn, az oldal tetején, hogy: ka­rakter. Nem, nem azt, hogy jellem! Bár... De most sokkal egyszerűbb a magyarázat. Miután már régen nem a hajdan megszokott, kiszol­gált írógépeken pötyögjük a betűket... Ez az! Betűk! A számítógépek betűi a karakterek... De azért, ígérem, jellemekről is esik szó!) Közeledvén a lapzárta időpontja, mintha sűrűsödne kö­rülöttem a levegő. Vagy csak én érzem így? Fogalmam sincs, mindenesetre hét végén, hét elején a környezete­met is behatóan foglalkoztatja: „Na, miről szól majd a cik­ked?’­ Ugye, milyen jó szándékú miliő vesz körül? Vagy csak kíváncsi. Tinédzser gyermekemről például kiderül, hogy mekkora kosaras szakember, mert átmeneti feldúlt­­sággal kapacitál: azt írd meg, hogy mindig a fehérek el­len fújnak a bírók! Aztán amikor a „fehérek", azaz a kör­mendiek simán nyerik a vasárnapi matinét, megnyugszik: „írj, amit akarsz..." Kösz. Barátja, a 15 éves, tehát igen­csak ifjú pólós reménység saját háza tájára invitálja: kor­osztálya kendőzetlen stílusában kritizálja Benedekéket. „Itt hagyták a szegény magyar vízilabdát, mind elment külföldre". „Tudod, a pénz nagy úr, meg az itthon mara­dóknak több lesz a lehetőségük" - próbálom magyaráz­ni. Csodák csodájára­­ nem bíztam benne mintha hagyná magát meggyőzni. Elbizonytalanodik, de azért szomorú marad... E fenti kis „privatizálást" két okból tartottam indokolt­nak közreadni. Egyrészt a hatások, amik érik az embert, erről írj, meg arról írj!... Másrészt a pénz már a tinik lel­két sem hagyja érintetlenül... Mit ne mondjak: érthetően. Kezdjük szép sorjában! Baráti vagy kevésbé baráti fel­szólítást többnyire naponta, de előfordul, hogy óránként kap az ember, erről írj, meg arról írj. Elvégre a te kezed­ben van a toll. Itt volt, például, a kajak-kenusok múlt heti közgyűlése. Pillanatok alatt kiderült, hogy milyen felesle­gesen koptatom én a „tollamat”, meg pazarlom a számí­tógép karaktereit... Elvégre már korábban is szót emel­tem holmi felesleges - vagy ál -­demokratizmusok ellen, s kijelentettem: sajnálom a mindenkori elnököket, mert a kevésnél is kevesebb az esélyük munkatársaik, partnere­ik megválasztására. Ezek után... Egy főfődemokrata felém sziszegi: ne, ezt írd meg! És azt az elcsépelt d-betűs szót ismételgeti. Tud­niillik a kajak-kenus elnök kerek-perec közölte, kivel dol­gozna szívesen együtt. Na már most... Amit bátran és sportszerűen kijelentett, azt úgyis tudta mindenki. Soha nem volt titok. Csak éppen a főfődemokraták azt várták, hogy majd meghúzza magát és nem nevezi nevükön ki­szemeltjeit. Nevükön nevezte őket, s ettől a szemükben rögtön antidemokratikus lett. Megkockáztatom, hiszen már legutóbb is ugyanezt tet­tem: nincs a világon ember, aki egy százmilliós „üzlet­ben" szemrebbenés nélkül beengedne olyan eladókat a pult mögé, akikben nem bízik meg! Vagyis: ez így normális, ez az élet rendje. Na, ezt írtam meg... Vagy az már nem lehet demokratikus, ha magam is ki­fejthetem véleményemet egy bizonyos „üggyel” kapcso­latban?! Akad persze olyan eset is, amikor - üljek bár kocsiban vagy várjak a liftre - legszívesebben azonnal tollat és papírt ragadnék, hogy azonnal megírjam, amit a mobilo­­mon hallok. Komolyan mondom: néha még sajnálom is, hogy csak kedden „jelenek meg”, addig várni kell. Itt van mindjárt egy már-már örökzöld téma: mire mehet az a bizonyos egy százalék az adófizetők kívánságlistája alap­ján? Most kivételesen nagy az én szerencsém: pont ma lesz ez ügyben a szavazás a parlamentben. Mehet-e a sportra is, vagy sem? Nem vagyok jártas ügyrendi témákban, fogalmam sincs, hogy egyáltalán kérhetném-e, de ha igen, megtenném (ha én honatya len­nék...): hölgyeim és uraim, szavazzunk egyenként, név szerint! Már volt róla szó máskor is, közszájon forog az összeg: megbízható prognózis szerint mintegy nyolcszáz millió a tét! Durva arányszámítás alapján: több mint 15 százaléka­­jött a sportra fordítandó összes magyar forintnak. Nem cse­kélység. Az életben nem vártam még ilyen kíváncsian parlamenti voksolást, mint most... Ezzel - természetesen tudom, s jobb, ha bevallom - nagyfokú depolitizálódáso­­mat fitogtatom. Hála, Istennek! De mit tegyek, ha nekem ez a fontos?! Amúgy pedig pénzügyekben önmagamat kell csak is­mételnem, kis túlzással azt is írhatnám: se pénz, se egy új gondolat. Mintha a kettő között kezdene némi összefüg­gés kialakulni. A pénztelenség hatalmas, kimeríthetetlen téma. Még szerencse, hogy akad vigasz, elvégre mi más­nak foghatnám fel a debreceni futballdirigensek mérhe­tetlen optimizmusát: száz millióért adnák Sándor Tamást a Fradinak. Ekkora pénzről nem illik tréfálkozni, könnyedén évődni! Azaz, logikusan továbbgondolva a dolgot: komo­lyan hiszik, hogy lesz, ak fizet ennyit. Nem akarok dema­gógnak látszani, de ugye... A százmillió több mint tíz szá­zaléka annak, amit többmillió adófizető - remélhetőleg megengedett - felajánlásától várhat az egész magyar sport... Pénz, pénz és pénz. Most sajnálom igazán, hogy a múlt szerdán nem számoltam össze: hányszor hangzott el az a szó azon az összejövetelen, amelyet legjobb lett volna egy háromszög alakú asztal körül ülve lebonyolítani. Igen, erről bátorkodtam néhány száz karakert írni már egy hete is: tanácskozásra invitálták a sportvezetés, a sportszponzorok és a sportsajtó képviselőit­... Nos, ami a legfontosabb tanulság: egyszer-kétszer előfordult ezen a délelőttön, hogy nem beszéltünk el egy­más mellett. Már csak azért sem, mert aki beszélt, az szemben állt a hallgatóságával. Vagy: csak azért?! Szeret­ném hinni, hogy nem, de nincsenek illúzióim. Nem is lehetnek, mert osztott itt mindent mindenki Az egyik multi ifjú marketingigazgatója szerint­­ nem ezeket a szavakat használta, mert egy yuppie ennél kultu­ráltabb szinte koldulnak tőlük a sportvezetők, ahelyett, hogy kimunkált ajánlataikkal jelentkeznének. Könyörgök, ez a 22-es csapdája: nemhogy „ajánlatkmunkálóra”, de néha hideg vízre sem futja! Aztán kderült, hogy igenis lé­teznek még a szőrösszívű szponzorok mellett fennkölt lel­kületű mecénások is, akiknek támogatása nélkül felkopna a sport álla. Hinnem kellett, mert olyan mondta, ak tény­leg a sajátját adja és nem kér érte cserébe semmit! Ne­kem tetszett (na ja, elvégre én nem vagyok sem szpon­zor, szponzorált sport...) tévés kollégám őszintesége: igen, eljöhet az idő, amikor a tévé is kér egy szeletet a tortából. Ha van torta, akkor ez, állítom, így tiszta és tisz­tességes. Valamit valamiért. Esküszöm, semmiféle meglepetést nem okozott a sok vita és ellentmondás közepette, hogy akkor, amikor a sportsajtot kellett kritizálni, tökéletes volt az összhang a háromszög és másik két „befogója" mentén helyet fogla­lók között. Furcsa és saját magam számára is meglepő következtetésre jutottam... (Mi több: módosítom ez ügy­ben egy korábbi javaslatomat.) Szűkteném ugyanis a kört. A múlt heti szeánszon is kinyilvánított folytatási szán­dék realizálása esetén ugyanis konstruktívabbak lehetné­nek a három helyett kétoldalú eszmecserék! Sarítva: a szponzorok és a sajtó diskurzusából - bár­mennyire is szentségtörésnek számítana - kihagynám azt a sportot, amiről tulajdonképpen szó lenne. A sport ugyanis... Sajnos, nem ringathatja magát abban a hitben, hogy bármelyik felet is befolyásolni tudja. És miért ne dönthetnének a sorsáról a feje felett? Megnyugtatásul: an­nál, ami most van, csak jobb lenne, bármiben is értsen egyet szponzor és újságíró! Igaz ez a leépítési szándék akkor is, ha nem rólunk van szó. Sőt! Sport és támogatója tárgyalásán még elő­nyös is lehet, ha nincs kónikás... Jobb néha nagyon ke­veset tudni! S ha nincs jelen, mondjuk, egy tévés a szpon­zor és a szponzorált találkozóján, elkerüli, hogy megkér­dezzék: képernyőre kerülünk jövőre? Érzem, itt kéne abbahagyni! íme, egy (lét)kérdés, ami­re senk nem tudja a választ. Hát akkor miről beszélünk?! Most hadd következtessek elhamarkodottan és kapkod­va: a magyar sport jelenlegi legnagyobb szponzora a Magyar Televízió Rt. kvázi szponzora... Erről azonban bővebben, ha esetleg akad még valaki az szintén így gondolja, majd egy másik alkalommal. Serényi Péter Westel Press Azt mondják, az embert leginkább a könyvespolca jellemzi , bár manapság ugyanez elmondható a CD-gyújtamányról vagy éppen a házi videotálcáról. Mert a leghíresebb francia császár és hadvezér nevének hallatán mindenkinak a jellegzetes „napóleoni” kéztartás jut aszába, Churchill esetében pedig az elmaradhatatlan szivar képe idéződik föl. Egyedi vonások ezek, de talán többet árult volna el hőseinkről, ha tudjuk, mit olvasott Napóleon a Wa­terlooi csata előtt, vagy milyen sens szólt Churchill reziden­ciáján a Roosevalttel való találkozása előestéjén. Ezek a tör­ténelem örök rejtélyei... A­­ „Mit olvas?, Mit látott?, Mit hall­gat?” kérdésekre adott válaszok mindenképpen jellemzőek a megkérdezettekre, megesik, hogy többről árulkodnak, mint agy-agy kor divatja, szokásai. Mit olvas? „Jelenleg Antall József politikai visszaemlékezését olvasom - avatott be bennünket legújabb olvasmányélményébe Sárfalvi Béla öttusaedző, aki fiát, Sárfalvi Pétert is trenírozza. - Az egykori minisz­terelnök úr tanított engem a gimnáziumban, ezért a személyes élményeimet vethetem össze az általa leírtakkal. Egyébként ha valaki a köny­vespolcomra tekint, könnyen rájön, az irodalom te­rén mindenevő vagyok, hiszen a szépirodalom épp úgy megtalálható ott, mint a ponyva. A lényeg annyi, hogy érdekes legyen a történet. Hasek Svejkjét pél­dául már többször elolvastam,de Sommersettől a Sör és perec, illetve Irvin Shaw-tól az Oroszlánköly­­kök is a kedvenceim közé tartozik. De hogy magya­rokat is említsek, Mikszáth Kálmántól bármit szíve­sen olvasok, sőt, Moldova riportkönyveit is kedve­lem. Pedig meg kell jegyeznem, a mai magyar iro­dalom nem köt le igazán. A könnyedebb műfajt sem vetem meg, Clair Kenneth alkotásaiban például rendszerint a fiatalságommal találom szembe ma­gam, míg az újonnan kiadott négykötetes Rejtő­összes minden korosztályt szórakoztat. A légiós tör­téneteit már újraolvastam, most a vadnyugati sztorik következnek. Egy baj van csupán, hogy nehéz a könyv, így amikor elszundítok, és ráesik a fejemre, igencsak megérzem. A tanítványaimmal is gyakran ajánlunk egymásnak olvasnivalót, Kovács Gergő hatására vettem a kezembe Or­well: 1984 című munkáját, és egy csöppet sem bántam meg. Már kará­csonyra is leadtam a rendelést a családnak, Antall József édesapjának a munkásságával foglalkozó könyvet kértem." „Moziba elég ritkán járok, mert az edzések általá­ban késő estig tartanak - vallott filmezési szokásairól dr. Tóth Gyula, a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, egyben lányainak: Noéminek és Gabriel­lának az edzője. - A házi videózás viszont a legkedve­sebb elfoglaltságaim közé tartozik. Legutóbb például a Twistért láttam, és nagyon izgalmasnak találtam. Újabban elég kritikus vagyok, ám egy-két hihetetlen jelenetet leszámítva, ez a film tényleg lebilincselő. Egyébként azokat az alkotásokat részesítem előnyben, amelyeknél bele tudom képzelni magam a főhős he­lyébe. Amikor Schwarzenegger halomra lövi az embereket, az természetesen nem tartozik ide, mert bár az utóbbi időben elég áldatlan állapotok uralkodnak az ut­cákon, azért itt még nem tartunk. Az amerikai színészek közül Charles Bronson, Marlon Brando, Donald Sutherland, Mel Gibson és Clint Eastwood filmjei általában megfelelnek az általam állított köve­telményeknek, ezért is örülök, hogy a Magyar Televízió műsorára tűzött egy kilencrészes Eastwood-sorozatot. Természetesen mind­egyiket rögzítem videókazettára a házi gyűjteményem számára. A magyar filmművészetnek is nagy rajongója vagyok, Kabos Gyulá­tól például tizenhét filmet őrzök. Ebből négy alkotást tavaly karácsonyra a lányaimtól kaptam, és azóta, ha megnyernek egy mérkőzést, jutalomból őt kell utánoznom. Állítólag elég élethűen csinálom..." Mit hallgat? „Nem vagyok oda a könnyűzenéért, a három tenor énekét viszont bármikor szívesen hallgatom - mesélt zenei ízléséről Temesvári Ottó teniszedző, aki lányát, Andreát is edzi. - A nemrégiben vásárolt CD-lemezemen Placido Domingo, José Carreras és Luciano Pavarot­ti Los Angeles-i koncertje hallható, legutóbb pedig a karácsonyi le­mezüket szereztem be. Sajnos, a magyarországi koncertjükre nem tudtam elmenni, mert éppen külföldön voltam egy teniszversenyen. Imá­dom az olasz operákat, akár reggeltől estig is tudnám hallgatni őket. Noha nincs túl sok időm, amikor egy kicsit ráérek, megadom a zenehallgatás módját. A Traviata a kedvenc operám, nem szeretem viszont Wagner mu­zsikáját, mert valahogy túl nehéz nekem. Az egész életemet végigkísérik a latin­amerikai dallamok: fiatal koromban gyakran táncoltam rumbát, csacsacsát, a tangót pedig egyszerűen gyönyörűnek találtam, és találom ma is. Elmentem néhányszor diszkóba is, hogy kipróbáljam, milyen, de megmondom őszintén, nem lettem libabőrös tőle, mint, mondjuk, egy igazán tüzes latin-amerikai ze­nétől. Ki tudja, ha nem lett volna belőlem él­sportoló, akkor talán a zenei pályát választot­tam volna. Játszott egy zongorista, dobos pá­ros a Fortunában, s előfordult, hogy a kísére­tükkel olasz dalokat énekeltem. Ha nem jutott eszembe a szöveg, akkor halandzsáltam va­lamit olaszul - úgysem értette senki. Mit látott? A kulturális ajánlatot CameImí “Seóta és %#£ Anita készítette : tm\? BRIGÁD A POKOL MMKKM brad ti: ytamás v mzvoi MLNNI, VAGY .MEGHALNI A l A |HAi VTiAN UXtIO A/HATKOZOTTPART A HÁROM nStfa AFRIK­AH­AN AZ ELŐRETOLT HEj YORSEG AW&M­fcGY KARÁTOSAN­G LÉGIÓS REGENYEK }f « MCv | i mC v « i

Next