Nemzeti Sport, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)
1996-12-10 / 337. szám
IO 1996. december 10. m n KÉPES SPORT 1 n kép, hang Pénz, pénz és pénz Ne! Kérem ne törjék a fejüket azon, hogy mit jelent ott fenn, az oldal tetején, hogy: karakter. Nem, nem azt, hogy jellem! Bár... De most sokkal egyszerűbb a magyarázat. Miután már régen nem a hajdan megszokott, kiszolgált írógépeken pötyögjük a betűket... Ez az! Betűk! A számítógépek betűi a karakterek... De azért, ígérem, jellemekről is esik szó!) Közeledvén a lapzárta időpontja, mintha sűrűsödne körülöttem a levegő. Vagy csak én érzem így? Fogalmam sincs, mindenesetre hét végén, hét elején a környezetemet is behatóan foglalkoztatja: „Na, miről szól majd a cikked?’ Ugye, milyen jó szándékú miliő vesz körül? Vagy csak kíváncsi. Tinédzser gyermekemről például kiderül, hogy mekkora kosaras szakember, mert átmeneti feldúltsággal kapacitál: azt írd meg, hogy mindig a fehérek ellen fújnak a bírók! Aztán amikor a „fehérek", azaz a körmendiek simán nyerik a vasárnapi matinét, megnyugszik: „írj, amit akarsz..." Kösz. Barátja, a 15 éves, tehát igencsak ifjú pólós reménység saját háza tájára invitálja: korosztálya kendőzetlen stílusában kritizálja Benedekéket. „Itt hagyták a szegény magyar vízilabdát, mind elment külföldre". „Tudod, a pénz nagy úr, meg az itthon maradóknak több lesz a lehetőségük" - próbálom magyarázni. Csodák csodájára nem bíztam benne mintha hagyná magát meggyőzni. Elbizonytalanodik, de azért szomorú marad... E fenti kis „privatizálást" két okból tartottam indokoltnak közreadni. Egyrészt a hatások, amik érik az embert, erről írj, meg arról írj!... Másrészt a pénz már a tinik lelkét sem hagyja érintetlenül... Mit ne mondjak: érthetően. Kezdjük szép sorjában! Baráti vagy kevésbé baráti felszólítást többnyire naponta, de előfordul, hogy óránként kap az ember, erről írj, meg arról írj. Elvégre a te kezedben van a toll. Itt volt, például, a kajak-kenusok múlt heti közgyűlése. Pillanatok alatt kiderült, hogy milyen feleslegesen koptatom én a „tollamat”, meg pazarlom a számítógép karaktereit... Elvégre már korábban is szót emeltem holmi felesleges - vagy ál -demokratizmusok ellen, s kijelentettem: sajnálom a mindenkori elnököket, mert a kevésnél is kevesebb az esélyük munkatársaik, partnereik megválasztására. Ezek után... Egy főfődemokrata felém sziszegi: ne, ezt írd meg! És azt az elcsépelt d-betűs szót ismételgeti. Tudniillik a kajak-kenus elnök kerek-perec közölte, kivel dolgozna szívesen együtt. Na már most... Amit bátran és sportszerűen kijelentett, azt úgyis tudta mindenki. Soha nem volt titok. Csak éppen a főfődemokraták azt várták, hogy majd meghúzza magát és nem nevezi nevükön kiszemeltjeit. Nevükön nevezte őket, s ettől a szemükben rögtön antidemokratikus lett. Megkockáztatom, hiszen már legutóbb is ugyanezt tettem: nincs a világon ember, aki egy százmilliós „üzletben" szemrebbenés nélkül beengedne olyan eladókat a pult mögé, akikben nem bízik meg! Vagyis: ez így normális, ez az élet rendje. Na, ezt írtam meg... Vagy az már nem lehet demokratikus, ha magam is kifejthetem véleményemet egy bizonyos „üggyel” kapcsolatban?! Akad persze olyan eset is, amikor - üljek bár kocsiban vagy várjak a liftre - legszívesebben azonnal tollat és papírt ragadnék, hogy azonnal megírjam, amit a mobilomon hallok. Komolyan mondom: néha még sajnálom is, hogy csak kedden „jelenek meg”, addig várni kell. Itt van mindjárt egy már-már örökzöld téma: mire mehet az a bizonyos egy százalék az adófizetők kívánságlistája alapján? Most kivételesen nagy az én szerencsém: pont ma lesz ez ügyben a szavazás a parlamentben. Mehet-e a sportra is, vagy sem? Nem vagyok jártas ügyrendi témákban, fogalmam sincs, hogy egyáltalán kérhetném-e, de ha igen, megtenném (ha én honatya lennék...): hölgyeim és uraim, szavazzunk egyenként, név szerint! Már volt róla szó máskor is, közszájon forog az összeg: megbízható prognózis szerint mintegy nyolcszáz millió a tét! Durva arányszámítás alapján: több mint 15 százalékajött a sportra fordítandó összes magyar forintnak. Nem csekélység. Az életben nem vártam még ilyen kíváncsian parlamenti voksolást, mint most... Ezzel - természetesen tudom, s jobb, ha bevallom - nagyfokú depolitizálódásomat fitogtatom. Hála, Istennek! De mit tegyek, ha nekem ez a fontos?! Amúgy pedig pénzügyekben önmagamat kell csak ismételnem, kis túlzással azt is írhatnám: se pénz, se egy új gondolat. Mintha a kettő között kezdene némi összefüggés kialakulni. A pénztelenség hatalmas, kimeríthetetlen téma. Még szerencse, hogy akad vigasz, elvégre mi másnak foghatnám fel a debreceni futballdirigensek mérhetetlen optimizmusát: száz millióért adnák Sándor Tamást a Fradinak. Ekkora pénzről nem illik tréfálkozni, könnyedén évődni! Azaz, logikusan továbbgondolva a dolgot: komolyan hiszik, hogy lesz, ak fizet ennyit. Nem akarok demagógnak látszani, de ugye... A százmillió több mint tíz százaléka annak, amit többmillió adófizető - remélhetőleg megengedett - felajánlásától várhat az egész magyar sport... Pénz, pénz és pénz. Most sajnálom igazán, hogy a múlt szerdán nem számoltam össze: hányszor hangzott el az a szó azon az összejövetelen, amelyet legjobb lett volna egy háromszög alakú asztal körül ülve lebonyolítani. Igen, erről bátorkodtam néhány száz karakert írni már egy hete is: tanácskozásra invitálták a sportvezetés, a sportszponzorok és a sportsajtó képviselőit... Nos, ami a legfontosabb tanulság: egyszer-kétszer előfordult ezen a délelőttön, hogy nem beszéltünk el egymás mellett. Már csak azért sem, mert aki beszélt, az szemben állt a hallgatóságával. Vagy: csak azért?! Szeretném hinni, hogy nem, de nincsenek illúzióim. Nem is lehetnek, mert osztott itt mindent mindenki Az egyik multi ifjú marketingigazgatója szerint nem ezeket a szavakat használta, mert egy yuppie ennél kulturáltabb szinte koldulnak tőlük a sportvezetők, ahelyett, hogy kimunkált ajánlataikkal jelentkeznének. Könyörgök, ez a 22-es csapdája: nemhogy „ajánlatkmunkálóra”, de néha hideg vízre sem futja! Aztán kderült, hogy igenis léteznek még a szőrösszívű szponzorok mellett fennkölt lelkületű mecénások is, akiknek támogatása nélkül felkopna a sport álla. Hinnem kellett, mert olyan mondta, ak tényleg a sajátját adja és nem kér érte cserébe semmit! Nekem tetszett (na ja, elvégre én nem vagyok sem szponzor, szponzorált sport...) tévés kollégám őszintesége: igen, eljöhet az idő, amikor a tévé is kér egy szeletet a tortából. Ha van torta, akkor ez, állítom, így tiszta és tisztességes. Valamit valamiért. Esküszöm, semmiféle meglepetést nem okozott a sok vita és ellentmondás közepette, hogy akkor, amikor a sportsajtot kellett kritizálni, tökéletes volt az összhang a háromszög és másik két „befogója" mentén helyet foglalók között. Furcsa és saját magam számára is meglepő következtetésre jutottam... (Mi több: módosítom ez ügyben egy korábbi javaslatomat.) Szűkteném ugyanis a kört. A múlt heti szeánszon is kinyilvánított folytatási szándék realizálása esetén ugyanis konstruktívabbak lehetnének a három helyett kétoldalú eszmecserék! Sarítva: a szponzorok és a sajtó diskurzusából - bármennyire is szentségtörésnek számítana - kihagynám azt a sportot, amiről tulajdonképpen szó lenne. A sport ugyanis... Sajnos, nem ringathatja magát abban a hitben, hogy bármelyik felet is befolyásolni tudja. És miért ne dönthetnének a sorsáról a feje felett? Megnyugtatásul: annál, ami most van, csak jobb lenne, bármiben is értsen egyet szponzor és újságíró! Igaz ez a leépítési szándék akkor is, ha nem rólunk van szó. Sőt! Sport és támogatója tárgyalásán még előnyös is lehet, ha nincs kónikás... Jobb néha nagyon keveset tudni! S ha nincs jelen, mondjuk, egy tévés a szponzor és a szponzorált találkozóján, elkerüli, hogy megkérdezzék: képernyőre kerülünk jövőre? Érzem, itt kéne abbahagyni! íme, egy (lét)kérdés, amire senk nem tudja a választ. Hát akkor miről beszélünk?! Most hadd következtessek elhamarkodottan és kapkodva: a magyar sport jelenlegi legnagyobb szponzora a Magyar Televízió Rt. kvázi szponzora... Erről azonban bővebben, ha esetleg akad még valaki az szintén így gondolja, majd egy másik alkalommal. Serényi Péter Westel Press Azt mondják, az embert leginkább a könyvespolca jellemzi , bár manapság ugyanez elmondható a CD-gyújtamányról vagy éppen a házi videotálcáról. Mert a leghíresebb francia császár és hadvezér nevének hallatán mindenkinak a jellegzetes „napóleoni” kéztartás jut aszába, Churchill esetében pedig az elmaradhatatlan szivar képe idéződik föl. Egyedi vonások ezek, de talán többet árult volna el hőseinkről, ha tudjuk, mit olvasott Napóleon a Waterlooi csata előtt, vagy milyen sens szólt Churchill rezidenciáján a Roosevalttel való találkozása előestéjén. Ezek a történelem örök rejtélyei... A „Mit olvas?, Mit látott?, Mit hallgat?” kérdésekre adott válaszok mindenképpen jellemzőek a megkérdezettekre, megesik, hogy többről árulkodnak, mint agy-agy kor divatja, szokásai. Mit olvas? „Jelenleg Antall József politikai visszaemlékezését olvasom - avatott be bennünket legújabb olvasmányélményébe Sárfalvi Béla öttusaedző, aki fiát, Sárfalvi Pétert is trenírozza. - Az egykori miniszterelnök úr tanított engem a gimnáziumban, ezért a személyes élményeimet vethetem össze az általa leírtakkal. Egyébként ha valaki a könyvespolcomra tekint, könnyen rájön, az irodalom terén mindenevő vagyok, hiszen a szépirodalom épp úgy megtalálható ott, mint a ponyva. A lényeg annyi, hogy érdekes legyen a történet. Hasek Svejkjét például már többször elolvastam,de Sommersettől a Sör és perec, illetve Irvin Shaw-tól az Oroszlánkölykök is a kedvenceim közé tartozik. De hogy magyarokat is említsek, Mikszáth Kálmántól bármit szívesen olvasok, sőt, Moldova riportkönyveit is kedvelem. Pedig meg kell jegyeznem, a mai magyar irodalom nem köt le igazán. A könnyedebb műfajt sem vetem meg, Clair Kenneth alkotásaiban például rendszerint a fiatalságommal találom szembe magam, míg az újonnan kiadott négykötetes Rejtőösszes minden korosztályt szórakoztat. A légiós történeteit már újraolvastam, most a vadnyugati sztorik következnek. Egy baj van csupán, hogy nehéz a könyv, így amikor elszundítok, és ráesik a fejemre, igencsak megérzem. A tanítványaimmal is gyakran ajánlunk egymásnak olvasnivalót, Kovács Gergő hatására vettem a kezembe Orwell: 1984 című munkáját, és egy csöppet sem bántam meg. Már karácsonyra is leadtam a rendelést a családnak, Antall József édesapjának a munkásságával foglalkozó könyvet kértem." „Moziba elég ritkán járok, mert az edzések általában késő estig tartanak - vallott filmezési szokásairól dr. Tóth Gyula, a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, egyben lányainak: Noéminek és Gabriellának az edzője. - A házi videózás viszont a legkedvesebb elfoglaltságaim közé tartozik. Legutóbb például a Twistért láttam, és nagyon izgalmasnak találtam. Újabban elég kritikus vagyok, ám egy-két hihetetlen jelenetet leszámítva, ez a film tényleg lebilincselő. Egyébként azokat az alkotásokat részesítem előnyben, amelyeknél bele tudom képzelni magam a főhős helyébe. Amikor Schwarzenegger halomra lövi az embereket, az természetesen nem tartozik ide, mert bár az utóbbi időben elég áldatlan állapotok uralkodnak az utcákon, azért itt még nem tartunk. Az amerikai színészek közül Charles Bronson, Marlon Brando, Donald Sutherland, Mel Gibson és Clint Eastwood filmjei általában megfelelnek az általam állított követelményeknek, ezért is örülök, hogy a Magyar Televízió műsorára tűzött egy kilencrészes Eastwood-sorozatot. Természetesen mindegyiket rögzítem videókazettára a házi gyűjteményem számára. A magyar filmművészetnek is nagy rajongója vagyok, Kabos Gyulától például tizenhét filmet őrzök. Ebből négy alkotást tavaly karácsonyra a lányaimtól kaptam, és azóta, ha megnyernek egy mérkőzést, jutalomból őt kell utánoznom. Állítólag elég élethűen csinálom..." Mit hallgat? „Nem vagyok oda a könnyűzenéért, a három tenor énekét viszont bármikor szívesen hallgatom - mesélt zenei ízléséről Temesvári Ottó teniszedző, aki lányát, Andreát is edzi. - A nemrégiben vásárolt CD-lemezemen Placido Domingo, José Carreras és Luciano Pavarotti Los Angeles-i koncertje hallható, legutóbb pedig a karácsonyi lemezüket szereztem be. Sajnos, a magyarországi koncertjükre nem tudtam elmenni, mert éppen külföldön voltam egy teniszversenyen. Imádom az olasz operákat, akár reggeltől estig is tudnám hallgatni őket. Noha nincs túl sok időm, amikor egy kicsit ráérek, megadom a zenehallgatás módját. A Traviata a kedvenc operám, nem szeretem viszont Wagner muzsikáját, mert valahogy túl nehéz nekem. Az egész életemet végigkísérik a latinamerikai dallamok: fiatal koromban gyakran táncoltam rumbát, csacsacsát, a tangót pedig egyszerűen gyönyörűnek találtam, és találom ma is. Elmentem néhányszor diszkóba is, hogy kipróbáljam, milyen, de megmondom őszintén, nem lettem libabőrös tőle, mint, mondjuk, egy igazán tüzes latin-amerikai zenétől. Ki tudja, ha nem lett volna belőlem élsportoló, akkor talán a zenei pályát választottam volna. Játszott egy zongorista, dobos páros a Fortunában, s előfordult, hogy a kíséretükkel olasz dalokat énekeltem. Ha nem jutott eszembe a szöveg, akkor halandzsáltam valamit olaszul - úgysem értette senki. Mit látott? A kulturális ajánlatot CameImí “Seóta és %#£ Anita készítette : tm\? BRIGÁD A POKOL MMKKM brad ti: ytamás v mzvoi MLNNI, VAGY .MEGHALNI A l A |HAi VTiAN UXtIO A/HATKOZOTTPART A HÁROM nStfa AFRIKAHAN AZ ELŐRETOLT HEj YORSEG AW&MfcGY KARÁTOSANG LÉGIÓS REGENYEK }f « MCv | i mC v « i