Nemzeti Sport, 1997. augusztus (8. évfolyam, 208-237. szám)
1997-08-12 / 219. szám
Vili. 219. • 1997. augusztus 12. Magyar futball Egy év Izraelben Csábi: „Maradt még bennem" Egy harmincéves játékosra nézve általában nem túl hízelgő, ha azt mondják róla: ennyi idősen futott be villámkarriert. Csábi József lehet a boldog kivétel, hiszen alig néhány nappal azután, hogy hazatért Izraelből, máris a válogatottakkal teletűzdelt, bajnoki címvédő MTK kezdőcsapatában találta magát. Ha a játékos átigazolásának csak ezt a végső fázisát tekintjük, akár tervszerűnek is tűnhet a szerződtetés, ám Csábi József szavaiból kiderül, ezúttal is „csak fecseg a felszín”... Azt már szinte mindenki tudja, miért választotta a Kispest helyett az MTK-t, azt viszont még nem mondta el, miért jött haza Izraelből. Csak nem ön is azon magyar idegenlégiósok táborát gyarapítja, akikkel roppant elégedett volt a klubelnök, akiket imádott a közönség, csak valahogy nem jöttek ki az edzővel, és ezért távozniuk kellett? - Ismerem a közmondást, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, ezért kellemetlen lenne azt mondanom, hogy szenzációsan játszottam Izraelben. Viszont hadd kérdezzek vissza! Hallott már olyanról, hogy valaki azt mondta volna: csapnivalóan ment a játék, jogosan hagytak ki a csapatból? Ugye, nem... Ha reálisan akarom értékelni a Kfar Lábában eltöltött egy évet, akkor azt mondhatom: elégedettek voltak velem, talán azt is megkockáztathatom, hogy középhátvédként a csapat egyik erőssége voltam, de „maradt még bennem”. Elsősorban amiatt, hogy az edző utasítására nem csatlakozhattam a támadásokhoz. Ilyen szintű fegyelem azonban a csapatból szinte csak rám vonatkozott. A többiek meglehetősen szabadon futballoztak. - Tehát ön is megerősíti az izraeli labdarúgásról kialakult azon képet, hogy ugyan a játékosok fizikálisan és technikailag egyaránt jól képzettek, taktikailag azonban fegyelmezetlenek? - Igen, lényegében így lehetne jellemezni az ottani focit. Ez szerintem az izraeliek mentalitását tükrözi. Tapasztalataim szerint ugyanis eléggé szabadelvű nevelést kapnak a fiatalok, már egészen hamar önállóvá válnak. És ezt a viselkedést a pályára is magukkal hozzák. Ami igazán érdekes: taktikai fegyelmezetlenségért nem büntetik a játékosokat, de ha valakinek gyengébb az erőnléte, nem bírja végighajtani a meccset, azt kipenderítik a csapatból. - Mennyire tudnak alkalmazkodni a magyar játékosok ehhez a stílushoz? - Azok, akik az utóbbi években az izraeli bajnokságban játszottak, szinte mindannyian megállták a helyüket, sőt csapatuk erősségének bizonyultak. Játéktudásban is a jobbak közé sorolhatók a magyar labdarúgók, de elsősorban fegyelmezettségük miatt tudnak kiemelkedni az együttesből. - Tavaly miért éppen Izraelt választotta? - Egyszerű: onnan kaptam konkrét ajánlatot. Érdeklődtek irántam Ausztriából, Svájcból, itthon pedig már akkor is hívott az MTK, de az izraeli ajánlat volt a biztos. - Milyen szempontból? Anyagilag? - Is. Nincs ezen mit szépíteni, a futballista számára jobbak a kereseti lehetőségek Izraelben, mint Magyarországon. És még valami, amit szintén nem szabad tagadni: nagy élmény volt a kint eltöltött egy év. Nem azt akarom mondani, hogy a világjárás, világlátás vezérelt, de a történelmi helyszínekkkel való megismerkedés nagy hatással volt rám. A kiutazás előtt csak felszínes ismereteim voltak arról, hogyan kapcsolódik Izrael története a vallástörténethez, miről is szól a Biblia. Ezért, bár egyáltalán nem voltam vallásos, elolvastam a Képes Bibliát. Aztán amikor személyesen jártam a szent helyeken, a Getszemánékertben, a Golgotán vagy éppen amikor végigjártam a Via Dolorosát, furcsa érzés fogott el. Nem állítom, hogy azonnal istenhívő lettem, de azóta foglalkoztat a kérdés. Másképpen gondolkozom ezekről a dolgokról. - Az Izraelben élő emberek hétköznapjait miként befolyásolja a történelmi környezet? - Vegyesek a benyomásaim. Említettem, hogy a fiatalok elég szabadon nőnek föl, őket ez már nem annyira foglalkoztatja. Az idősebbek viszont, akiket valamilyen módon érintettek a második világháború eseményei, másképpen tekintenek a vallásra. A csapatunk orvosa, aki Kárpátaljáról származik, például édesapja emlékére minden évben egy adott napon gyertyát gyújtott. Szinte semmit sem tudott róla, hogy mikor, hol, hogyan, csak annyit, hogy valamelyik táborban meghalt. Aztán éppen tavaly egy könyvre bukkant, amelyben a legtöbb részletre fény derült. - Önnek nehéz volt beilleszkednie? - Nem különösebben. Segített, hogy velem volt a családom, és az izraeliek sem bizalmatlanok az idegenekkel szemben. Emellett a többi kint játszó magyar játékossal is tartottuk a kapcsolatot. Rendszeresen összejöttünk, közösen ünnepeltük egymás születésnapját, óriási bulikat csaptunk. Nem éreztem magam egyedül. Ha ennyire jól érezte magát, akkor miért jött haza? - Mert egyedül éreztem magam... Nem, nem akarom egyből cáfolni az imént elmondottakat, de megváltozott egy és más. A feleségem időközben várandós lett, haza kellett jönnie. Ottmaradtam egyedül a nyár elején, elkezdtem a felkészülést a többiekkel együtt. Homokdűnére fel, homokdűnéről le, iramfutás a sivatagban, és mindezt egyedül, azzal a tudattal, hogy a családom leghamarabb októberben jöhet vissza. Nem bírtam... Mondtam az elnökünknek, hogy hazamennék. Beleegyezett, azzal a kiegészítéssel, hogy győződjek meg róla, minden rendben van-e, aztán térjek szépen vissza... Ennyiben maradtunk. Amint azonban Magyarországra érkeztem, tudtam, ha egy mód van rá, nem megyek vissza. Még a hivatalos szabadság alatt Érden edzettem Egervári Sándornál, aztán érdeklődött irántam a BVSC, később a Kispest. Közben telefonon többször beszéltem az izraeli klubom vezetőivel, kérdezték, minden rendben van-e, és mikor jövök... Szerencsére az MTK megismételte tavalyi ajánlatát, végleg megvett a Kfar Sábától, így minden megoldódott. Nem egy évre terveztem a külföldi profiskodást, de most örülök, hogy hazajöhettem. - Itthon szinte mindent újra kell kezdenie. Az MTK-nál sem biztos csapattag, és a válogatottról akkor még nem is beszéltünk.-*m. ..... - Ez így igaz, azonban érzek elég erőt magamban. Az MTK-ban, talán mondanom sem kell, óriási kihívás a Bajnokok Ligája. Tehát szeretnék minél hamarabb stabil kezdőjátékos lenni. Tudom, hogy nap mint nap bizonyítanom kell Garami Józsefnek. Akárcsak Csank Jánosnak, Izraelben mindannyiunknak fájt, amikor a kapitány kijelentette, hogy onnan nem válogat. Most ismét szem előtt vagyok. Talán nem lehetetlen a válogatottba való visszatérésem sem. - Ahhoz képest, hogy néhány hete még eléggé zűrösnek tűnt a jövője, már-már túl szépen alakulnak a dolgok. Mit kívánhat még magának? - Inkább magunknak, azaz a családnak kívánnám, hogy az újszülött Hanna lányommal együtt, immár négyesben, ugyanolyan boldogan éljünk, mint eddig. Novák Miklós Levél Afrikából ...avagy: a csapat, amelyik eltartja a szudáni futballt . Temesvári Miklós levelet írt... Ebben - ha csak a „tett” hétköznapiságát vesszük alapul - nincs semmi különös, ám Temesvári mostani levelét az a tény teszi különlegessé, hogy az egykori nyíregyházi, újpesti, tatabányai, debreceni edző jelenleg Szudánban dolgozik. Bár... Az ő esetében még ez sem kuriózum, legalábbis akkor, ha arra gondolunk: az elmúlt években Temesvári Miklós még a Maldív-szigeteken edzősködött, mégpedig az Orchid Sport Clubnál, ahol - s ezúttal engedtessék meg némi személyeskedés: jómagam, mint Temesvári Miklós játékosa - érdeklődéssel hallgathattam meg az egzotikusnak tetsző történeteket: milyen helyeken fordult meg a mester a nagyvilágban edzőként, vagy FIFA-instruktorként. Mondhatnám: Szudán Temesvári Miklós életében „csak” egy újabb „megálló”, ám tudom, hogy nem mindennapi helyszín még a sokat látott szakember esetében sem. Íme hát egy levél Afrikából, amelyet a kuriozitás okán ajánlok a futballrajongók figyelmébe. Dzurják József „...az ideérkezésemkor valóban meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy Afrikában Európaszintű, nagy klubokat találok - írta Temesvári Miklós. - Szudánban egy olyan egyesülethez kerültem, amelyik, és ez nem túlzás, az ország büszkesége. Bizonyítja ezt, hogy a sok Hilal-csapat közül ezt az együttest hívják csak Hilal Sudannak. Ilyen rajongást, klubszeretetet és fanatizmust még sehol sem láttam, pedig van tapasztalatom néhány ország labdarúgását illetően. A Hilal Sudan stadionja negyvenezer férőhelyes, de ha a befogadóképesség még nagyobb lenne, akkor a mérkőzésekre százezer ember is jegyet váltana. Pedig a szudániak nem gazdagok... Egy jegy ára egy és három dollár között mozog, ám a futball vonzereje hatalmas. A Hilal Sudan is olyan, mint egy nagy család otthona: a régi játékosok, a szurkolók mindennap összejönnek a stadion mellett lévő hatalmas parkban, ahol a klub központja is található. Persze, nem véletlen a nagy érdeklődés, hiszen hetente két-három naponként rendeznek mérkőzéseket, ugyanis két bajnokság folyik párhuzamosan. Az egyik, az úgynevezett helyi bajnokság a fővárosban zajlik, tizenkét csapattal. A városi bajnokság nagy csapatlétszámán nem kell meglepődni, mert Karthoum hatalmas területen fekszik, több mint hatmillióan lakják. A másik, az országos bajnokság, szintén tizenkét csapatos, és a fővárosiaknak hat vidéki városba kell utazniuk... Ez, persze, nem újdonság, ám hozzáteszem: errefelé egy vidéki kirándulás tíz-tizenkét órás buszozást jelent... S ez még nem is oly’ hosszú, ugyanis a csapat busza szinte szabad utat kap, a járművek maguktól húzódnak le az útról, ha meglátják a Hilal Sudan zászlaját. Csak délre nem megyünk soha... Oda már repülni kellene, de a déliek nem is szereplhetnek a bajnokságban, mert az ország azon részén még most is folyik a háború. Ha ilyenképpen csonka is, de csak az országos bajnokság a lényegesebb, mert onnan lehet bejutni az Afrikai Bajnokcsapatok Kupájába. A fővárosi bajnokság célja inkább az, hogy a kluboknál legyen bevétel, amely biztosítja az egyesületek költségeit. Ez igencsak fontos szempont, ha arra gondolok, hogy így tulajdonképpen az egész ország labdarúgását a Hilal Sudan, azaz az „én klubom” tartja el. Mert ahol a csapat pályára lép, mindig telt ház van és garantált a bevétel. Szudánban az állam nem tudja támogatni a sportot, a működéshez szükséges pénz nagy része a mérkőzések bevételéből jön össze, de a nagy számú szurkolótábor ellenére is szükség van szponzorokra, támogatókra. S támogató akad, mert az országban a nehéz gazdasági helyzet ellenére jónéhány gazdag ember él. A lakosság nagy része persze nagyon szegény, a többség csak egyszer eszik naponta. A napközbeni két-három áramszünet megszokott „átlag”, és néha a vízellátással is probléma van. A játékosok mindegyike szegény, s igen szerény körülmények között él, ezért a klub bérel egy házat, ahol minden futballista együtt lakik sokkal jobb körülmények között. Az életformából következik, hogy a harmincfős játékoskeretből csupán egy játékos nős, és csupán négy-öt dolgozik a labdarúgás mellett. Egy héten mindössze egy napra mennek haza a családjukhoz. A játékosok alapfizetése jóformán a nullával egyenlő, de győzelem esetén megkapják a bevétel huszonöt százalékát. Technikailag szinte mindent tudnak, némelyik zsonglőr. Fejben azonban gyengék, fegyelmezetlenek és hát éppen az életmódjuk miatt vannak lemaradva Európától. Az én edzői csapatom a következőkből áll: egyegy főfoglalkozású kapusedző, erőnléti edző és segédedző, ám - és ez érdekes lehet - a tizenöt tagú elnökségből nyolcan-tízen majdnem minden edzésen jelen vannak és érdeklődnek a csapat problémái után. Odahaza ez gyanús is lehetne, de itt eddig még csak célzást sem hallottam arra vonatkozóan, hogy bárki bele kívánna szólni a szakmai kérdésekbe. Nekem eddig sem volt eseménytelen az életem, de itt, Szudánban három és fél hónap alatt annyi minden történt, mint két év alatt másutt. Rengeteg mérkőzést játszunk és sokat utazunk külföldre is. Rövidesen megyünk Szaúd-Arábiába, az Arab-kupára, így megint elmarad egy sereg bajnoki meccs, lassan-lassan nem is tudom, mikor lesz vége a szezonnak. Amit tudok viszont, hogy a sok válogatott játékosból álló csapatom eddig még veretlen... És végül... A múltkor említettem, hogy az én szerződtetésemnél közrejátszott az egykori, nagy Honvéd itteni szereplése. Hát... Tanúsíthatom, Szudánban még az öregasszonyok is ismerik a Honvéd-játékosok nevét: Puskásét, Bozsikét, Budaiét, Kocsisét, Cziborét... Temesvári Miklós Khartoum, 1997. júliusa __7 Mihez ért Koszta János? Csatornaásás és pneumatika L@_ Somogyi Zsolt Vége a délelőtti edzésnek a Szőnyi úton. A fülledt melegben nem meglepő, hogy Koszta János, a BVSC 38 éves kapusa fél liter banánturmixot, és ugyanennyi szamócaszörpöt rendelt a büfében. - Muszáj pótolni a folyadékot - magyarázta Koszta, miközben a két óriáspoharat az asztalra tette. - Ebben a hőségben pedig nem nehéz megizzadni... - Akkor miért csinálja még mindig? - Hogy miért? - kérdezett vissza, a tekintete pedig a távolba révedt. Másodpercekig nem szólt semmit, aztán hirtelen kibökte. - Mert imádom a futballt. - Ennyi elég magyarázatképpen... Akkor hadd kérdezzem meg azt, amit talán minden nap hallhat: meddig véd még? - Kit tudja, mit hoz a jövő? Ha a kondíciómat meg tudom őrizni, márpedig azon vagyok, akkor még négy-öt évig is futballozhatok. Akár alsóbb osztályban is. Úgy gondolom, amíg érzem, hogy számítanak rám, és amíg kellőképpen gyorsnak érzem magam, addig csinálom. - Lesz ereje azt mondani, hogy uraim, lelassultam, befejezem? - Azt hiszem, hogy igen. Nem akarom megvárni, amíg a nézők kikiabálnak a kapuból, vagy hogy a fiamat megkérdezzék: „Mit akar az apád, amikor már vetődni sem tud?” - Elégedett azzal, amit futballistaként elért? Nincs okom panaszra. Van egy arany-, három ezüst- és három bronzérmem az NB I-ben. 1985- ben tagja lehettem az UEFA-kupa döntőjébe jutott Videotonnak. Voltam válogatott. Ha ezt veszem figyelembe, azt kell mondanom, sokan ennek még a töredékét sem érték el. Emberileg is szerencsésnek vallhatom magam, hiszen Székesfehérvárott, Vácott és most itt, a BVSC-ben is kitűnő társaságba kerültem, sok régi csapattársammal ma is tartom a kapcsolatot. Szakmai szempontból is csak jót mondhatok, hiszen dolgozhattam Kovács Ferenccel, Kaszás Gáborral, Csank Jánossal, Egervári Sándorral, Dajka Lászlóval, és most doktor Mezey Györggyel. Aki kicsit is ismeri a futballvilágot, tudhatja, ezektől az emberektől mennyit lehet tanulni. + Ennyi idő alatt lehetett is... Mióta is futballozik? - Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor már a Borsodi Bányász csapatában Bolemányi Károly irányításával edzettem és korengedménnyel védtem a serdülőcsapatban, azaz... Lassan harminc éve már. + És azóta mindennap beáll a kapufák közé... Mondja, nem unja? - Cseppet sem. Nincs két egyforma pillanata a futballnak, még nekem is hozhat újdonságot egyegy edzés. Ha nem szeretném, nem csinálnám tovább egy percig sem. - Meg tudja fogalmazni, hogy mégis mi olyan jó a futballban? - Nehezet kérdez... Talán a légkör, a társaság, az állandó versenyhelyzet az, amitől ez a sportág a mai napig rabul ejt. - Mindig ilyen jókedvű, ha a labdarúgásról van szó? - Azért nem mosolyogtam én sem állandóan. Amikor huszonhárom évesen az enbé háromból a Videotonba kerültem, sokáig kisebbségi érzésem volt. Aztán védhettem jó néhány bajnokin, és úgy éreztem, több van bennem, minthogy hét év alatt csak negyvenszer szerepeljek az élvonalban. Hamarabb el kellett volna jönnöm Fehérvárról, dehát utólag mindig okosabb az ember... A legjobbkor jött a Vác ajánlata, és gyönyörű éveket töltöttem ott, sőt, most is a város mellett lakom, Kosdon. + Elnézést, hol? - Kösd, hegyek között meghúzódó picike falu, és ott sikerült egy családi házat vennem. Csend van, nyugalom, nagyon szeretem a helyet, a környéket, és természetesen a családom is . + Ha már a családot említi, köztudott, hogy öt gyereke van... - Novemberig! Az előrejelzések szerint akkor jön a hatodik, és úgy tűnik, fiú lesz. A mai állás szerint Marcell, Marci lesz a neve. + És hogy tarja a kapcsolatot a család többi tagjával? - Noémi lányom tizenöt éves, a sárospataki református gimnáziumban tanul, és ott él kollégiumban. Őt nagyon ritkán, évente háromszor látom. Második házasságom gyümölcse a tizenhárom esztendős Sarolta, a húga, Gabi két évvel fiatalabb nála, mindketten a fehérvári Ikarusban kosaraznak. Öccsük, János nyolcéves, a Videoton serdülőben futballozik. Őket minden hónapban meglátogatom. Most még csak hárman vagyunk, a harmadik nejemmel, és az ötéves Peti fiammal, de mondom, nem sokáig. Peti nagyon eleven srác, és amióta megnézte a Space Jam című filmet, Michael Jordan akar lenni, szülinapjára is kosárlabdát kellett neki venni. - Aligha van ideje unatkozni. De el tudja-e tartani a famíliát akkor is, ha már befejezi a labdarúgást? Egyáltalán: a védésen kívül ért valamihez? - A hat gyerek talán jelez valamit... De félretéve a tréfát: a gimnázium után elvégeztem egy irányítástechnikai és automatizálási műszerész iskolát. + Ne haragudjon, de ezt még kimondani sem egyszerű. - A hidraulikus, pneumatikus és az elektronikus műszerek működéséről, javításáról van szó. + Mi közöttük a különbség? - A hidraulikus műszer olajnyomással, a pneumatikus levegőnyomással, míg az elektronikus árammal működik. Nem olyan bonyolult... Miután tizennyolc éve tanultam, a technikai fejlődés miatt a mai felszerelésekhez már nem sokat értek. De a tévémet meg tudom csinálni. Amellett a kétkezi munkától sem ijedek meg. + Koszta, az ezermester kapus? - Annyira azért nem. Gyerekként azért sokat dolgoztam. Apám hétéves koromban meghalt, anyám egész nap dolgozott, a nagymamám nevelt, és a ház körüli munkákban igyekeztem minél többet besegíteni. A kosdi házunkban egyedül ástam ki a csatornához szükséges árkot. Szóval, ha valamikor a civil életben is dolgoznom kell, nem esem kétségbe.