Nemzeti Sport, 1997. szeptember (8. évfolyam, 238-267. szám)

1997-09-02 / 239. szám

19. Nyári Universiade, Szicília •• Összhangzatok pirosban, fehérben és zöldben L. Pap István helyszíni jelentése likunwof: Nagyra becsült kollégám két éve, Fukuoka kap­csán sütötte el a szójátékot: buliversiade. Akkor m­a éppen a Japánba utazó magyar csapat kissé túl­lő­tt méretezett vezetői állományára célozva. A szicí­liai rendezvényt sem lehet a maga véres komoly­ mifiumi - igában értékelni, mert az elmúlt két hétben Blílí Ortíl egyik pillanatról a másikra látott az ember a való­ban felemelő sportsikerek mellett tökéletesen érthetetlen, oda nem figyelésből, érdektelenségből, vagy egyszerű ostobaság­ból fakadó megmagyarázhatatlan káoszt is. SZICÍLIA ELEVE Olaszország „szegény rokona”, az universiade itteni megrendezésének ötletét már felvetni is súlyos felelőtlen­ség volt. A helyiek úgy gondolták, szórják ki a résztvevőket a tenger mellé, a nap úgyis süt, hadd élje­nek, aztán majd csak lesz vala­hogy... Hát nem lett. Illetve, ami­re igen, addigra véget is ért az universiade. Az utolsó néhány na­pon már kezdtek pontosan indul­ni a buszok, a rendezvényért dol­gozók nagyjából feltérképezték munkakörüket, és igazi szicíliai lustasággal néha el is látták azt... Három, mondhatni „lényegte­len” ponton mondott csődöt a rendszer: információ-áramlás, közlekedés és elszállásolás. Az utóbbival volt elvben a legkeve­sebb gond, más nagyobb világver­senyeken is sokan laknak együtt, egy szobában (persze Szicíliában is akadtak kivételek), de az apart­manok nappalijába bezsúfolt négy ágy helyenként azért már túllépte a tűréshatárt. A közlekedés ellenben folya­matosan, mindig és mindenhol akadozott. A sofőrök szükséges rosszként fogták fel az universia­de adta munkát, az általam látott egyetlen, hajszálpontosan induló buszban a döbbenet néma csend­je kísérte az ígért időpontban gázt adó vezető akcióját. Sem a szervezők, sem a sofőrök - s ami a legfájóbb a sportolók sem tud­ták, mikor, hová, honnan és mi indul. Az ilyen szituációk kivédé­sére bérelt autókat a magyar csa­pat, amelyek segítségével azért úrrá lehetett lenni a nehézsége­ken, ám így is volt olyan atléta, aki taxival ment a versenyére, amit aztán szerencsésen meg is nyert. A „KÖZLEKEDÉS” tárgykö­rében talán nem is lenne szabad megemlíteni azt, hogy az univer­siade három helyszínen (Catania, Messina, Palermo) zajlott, egy­mástól száz, kétszáz kilométerre. A városok közötti utazást ugyan­is az olaszok úgy ahogy van, ki­hagyták a számításból, esély sem volt arra, hogy megszűnjön az ez­­ eremtáblázat redvégi „röghöz kötöttség”, min­denki ült a saját városában... Ami ellenben totálisan lehetet­len volt,, az az információ továb­bítása, illetve szerzése. Órákkal a versenyek után sikerült eredmé­nyekhez jutni, időnként lefagyott a számítógépes rendszer, eleve senki sem tudott semmit, azt is rosszul vagy késve, a magyarok véletlenszerűen értesültek arról, hogy mikor, hol kellene lenniük és a többi... Arról nem a rendezők tehettek, hogy egy hétig (tíz éve nem for­dult elő) zuhogott az eső, hogy a vihar kihozott egy zsák medúzát a partra és tilos volt fürödni, hogy egy vírusos gyomorfertőzés söpört végig a falun (orvosaink gyors számvetése szerint már csak pá­ran nem estünk át rajta), hogy volt itt minden: áramszünet, tűz­­riadó, géppisztolyos rendőrök, napi ötször helikopter a fejünk felett, no meg a híres olasz kony­ha, amelynek egy ehetetlen töre­dékét produkálta vendégeinek Szicília. AZ OLASZOKNAK ezek után természetesen van képük világgá hazudni, hogy minden tökéletes volt, hátha olyan is lesz, aki elhiszi, aztán a NOB urai szeptember 5-én majd szépen megszavazzák Rómá­nak a 2004-es olimpiát. Addig még van idő, de már most nem árt rá­hangolódni az ott várható káoszra. ÉS A MAGYAROK? Részt vet­tek, megmérettek és jó néhány esetben megfelelően súlyosnak találtattak. Mások meg könnyű­nek, de az universiade színvonala amúgy is olyan hullámzó volt, mint viharban a Jón-tenger. Egyes számokban olimpiai szintű volt a mezőny, máshol a kövé­­rek­ soványak meccsek nívójára emlékeztetett. Ugyanez vonatko­zik a mieink hozzáállására is. Egyesek igazi kihívásnak, az év egyik legfontosabb fellépésének, mások jó kis augusztusi bulinak, kellemes pótnyaralásnak fogták fel, egy kis versennyel fűszerezve. A vívók előtt le a kalappal, csa­patban az öt fegyvernemből négy­ben döntősök voltunk, pedig a mezőny talán itt volt a legkemé­nyebb. És amúgy is, a Szicíliában induló 19 versenyző halálponto­­san tudta, hol a határ, mikor kell a sportot, az edzést első helyre rakni, és mikor lehet jókorát lazí­tani a gyeplőn. Nem mindennapos élmény volt figyelni, hogy a több­­­szörös világbajnok vívók mellett vidáman, kissé felhúzott orral, a­­nagyképűségtől éppen csak nem hanyatt esve, köszönés nélkül sé­táltak el azok az atléták, akik már azzal is erőn felül teljesítettek, ha nem léptek be háromszor. MINDEN BIZONNYAL veze­tői kérdés is, hogy egy adott sportág miként van jelen egy ese­ményen. Ezen elv alapján a vívó­kat gond nélkül „kézben tartot­ták”, míg az atlétákat lezavarták Szicíliába, ahol néhány edzőre bízták a szép számú csapatot, mindannyian láttuk az eredmé­nyét. Érdekes módon éppen azok­nál nem volt probléma a pályán mutatott produkcióval, akik ki­lógtak a sorból. Kiss Balázs jött, győzött és már ment is, Kovács Dusánon csak a vak nem látta, mennyire fontos volt neki a ver­seny, de ugyanez vonatkozik Kli­­szekre és az időközben már Ame­rikában tartózkodó Tölgyesire is. Meg lehet nézni, hol végeztek ők és hol a többiek. Mi sem természetesebb, hogy a záróünnepség alatt kongott a falu az ürességtől, leszámítva a tera­szukon kártyázó magyar atlétá­kat. Ezalatt Kovács és Kliszek képviselte a cataniai stadionban a mieinket, ők legalább látták, mi­ként szerepel magasugrásban a társuk, Győrffy Dóra... A vízben három aranyat és két ezüstöt termeltek ki a magyarok. Lengyel Imre műugrásban bravú­ros duplázásra volt képes, Szaba­dos Béla egy embert próbáló Euró­­pa-bajnokság után iktatta be programjába Messinát, míg póló­sainkat kizárólag az olaszok ven­dégszeretetét hálásan köszönő bí­rók fosztották meg az elsőségtől. MINDENRŐL SZÓ ESETT, csak arról nem, ami a lényeg: az egyetemi sportról. Mert az uni­­versiadéban az a legcsodálato­sabb, hogy egyáltalán létezik. Mert beszélhetünk arról, hogy da­dog a rendezés, hogy ki mit nyert és ki miért bukott el a rekortánon, a páston vagy a medencében, de az eszme, amely 1957-ben életre hívta és azóta is életben tartja az eseményt, sokkal fontosabb Már csak ezért is illik megfelel­ni neki... fffs Az élcsoport: Ország A B B C 1. Egyesült Áll. 20 19 22 61 2. Ukrajna 17 6 4 27 3. Japán 14 8 11 33 4. Oroszország 10 14 10 34 5. Kína 10 9 7 26 6. Olaszország 7 14 10 31 7. Kuba 7 11 4 22 8. MAGYARO. 7 4 1 12 9. Koreai Közt. 3 2 3 10 10. Szlovákia 40 15 JdViegyen Vik­. 239. • 1997. szeptember 2­8NEMZETI SPORT Magyar kézben a FIFA-Világkupa! TVcolor: vajon mi csak fújhatjuk? [ Sinkovics Gábor ]| Adi Dassler annak idején komo­lyan vette a szólásmondást, hogy: „a suszter maradjon a kaptafánál”. Ottmaradt. Legalábbis egy darabig. Sőt, olyannyira ottmaradt, hogy még az 1954-es világbajnoki döntő szü­netében is a mesterségét űzte. Abban a bizonyos félidőben, a fél világ az esélyeket latolgatta, és alighanem a győztes magyar gólt várta, ám Dass­ler úr ehelyett Fritz Walter, Helmut Rahn, Fritz Morlock, s a többiek stopliját cserélte hosszabbra az öltö­zőben. A berni finálé folytatásában aztán a németek már nem csúszkál­tak - mi magyarok pedig elcsúsz­tunk, így lett a Herberger-csapat mellett Adi Dassler is hős az akkori szövetségi köztársaságban. Dassler úr aztán később is a német futballt segítette, csakhogy már sportszeres, az „adidas” márka révén. A három csík azóta is divat. Hódító útján többször is „körbe­járta a világot”. Legközelebb Fran­ciaországban, az 1998-as futball-vi­­lágbajnokságon parádézik a világ szeme előtt. Az adidas a futball-vi­­lágbajnokságok hivatalos támoga­tója. A ’66-os angliai vb-től kezdve ezek a csúcsderbik mindig adidas­­labdákkal zajlanak. S ahogy eddig, úgy a jövő évi vb-n is valami újdon­sággal rukkol elő a sportszergyártó cég. A főszereplők a játékosok az adi­das Tricolor nevű vadonatúj labdá­jával játszanak majd. Vajon mi ezt csak „fújhatjuk”, avagy... De ne jósolgassunk. A magyar vá­logatott sorsa egyelőre a „svájciak kezében” van. Pedig a kupa, a világ­­bajnoki címért járó serleg a közel­múltban már „magyar kézen volt”. Nem csalás, nem ámítás. Erről is mesélt Császári Attila, az adidas Budapest Kft. vezetője. „ Ugye nem sértem meg, ha azt mondom, hogy Ön helyett szíveseb­ben nézném, ha Urbán Flórián, a magyar válogatott csapatkapitánya emelné magasba a FIFA-Világku­­pát. A kép persze így sem rossz, a magyar ember aligha mondhatja el magáról, hogy a feje fölött tartotta a világbajnoki trófeát. Hol készült a felvétel? - Nem olyan régen Münchenben, a bajor fővárosban rendezték az ISPO sportszervásárt, annak kere­tében a helyi Intercontinental szál­lóban rendezett egy fogadást az adidas. - El tudom képzelni... Svédasz­tal, latin szépségek, német híressé­gek... - Valahogy úgy. Ott volt például Franz Beckenbauer és Hansi Müller. Az eseményen emlékezetes show­­műsort rendeztek, amelyen bemu­tatták az adidas vadonatúj cipőjét, amelyből egy kétméteres pél­dánnyal rúgtak egy óriási labdát. De nem ez volt a legemlékezetesebb pillanat. Számomra már gyanús volt az elején az a négy marcona testőr, aki végig egy helyben állt. Törtem a fejem, kire vigyázhatnak, aztán ki­derült, hogy nem kire, hanem mire: a FIFA-Világkupára. A show kere­tében a vendégek kézbe vehették és lefotóztathatták magukat a világ­­bajnoki trófeával. Gondolhatja, hogy én is játszottam a gondolattal, de jó lenne, ha egyszer egy magyar futballista emelné a magasba. - Gondolom, a franciaországi vi­lágbajnoksággal kapcsolatban meg tudott néhány érdekességet. - Igen. Az már biztos, hogy az Eiffel-torony lábánál egy futball­­parkot hoznak létre, füves területen, amely a világbajnokság alatt műkö­dik majd. Ebben a bizonyos park­ban utánpótláskorú csapatok mér­kőznek majd az ott létrehozott pá­lyákon. Magyarországról a tervek szerint két együttes juthat majd el ide. + Az adidas mivel lepi meg a vilá­got a vébén? - Cégünk minden vébére újítással rukkolt ki. Most sem lesz ez más­ként, az imént említett Tricolor ne­vű labda Franciaországban mutat­kozik majd be. De egy új cipőt is pi­acra dobunk. Ez a lábbeli a már is­mert Traxion-talppal és Predátor­­felsővel lesz ellátva, és az év végére készül el. Igazi sztárok tesztelik: Del Piero, Zidane és Kluivert. A fények fényében ATLÉTIKA Férfiak. 1500 m: 1. Anthony Whi­­teman (Nagy-Britannia) 3:43.57, 2. García (Spanyolország) 3:43.97, 3. Silva­ Travassos (Portugália) 3:44.14. 4x100 m: 1. Egyesült Államok 38.48, 2. Kuba 38.52, 3. Nagy-Britannia 39.23. 4x400 m: 1. Egyesült Államok 3:02.53, 2. Jamaica 3:02.68, 3. Nagy- Britannia 3:02.74.3000 m akadály: 1. Mark Ostendart (Németország) 8:25.83, 2. Laros (Hollandia) 8:27.91, 3. Buchleitner (Ausztria) 8:28.92. Tá­vol: 1. Iván Pedroso (Kuba) 840, 2. Beckford (Jamaica) 835, 3. Cankar (Szlovénia) 811. Uzsoki János (Ma­gyarország) és Hegedűs András (Ma­gyarország) a selejtezőben kiesett. Nők. 1500 m: 1. Gabriella Szabó (Románia) 4:10.31, 2. Sacramento (Portugália) 4:10.40, 3. Chojecka (Lengyelország) 4:12.38. 4x100 m: 1. Egyesült Államok 44.04, 2. Oroszor­szág 44.37, 3. Kanada 44.59. 4x400 m: 1. Oroszország 3:27.93, 2. Kuba 3:29.00, 3. Nagy-Britannia 3:30.57. Magas: 1. Amy Acuff (Egyesült Álla­mok) 198, 2. Jagar (Románia) 196, 3. Collonville (Franciaország) 194, ...10. Győrffy Dóra (Magyarország) 188. 32. szabadfogású birkózó-világbajnokság, Krasznojarszk Fele­j fenénk, de nem lehet Az indultak még listájára került a magyar szabadfogású birkózóválogatott Krasznojarszkban. Legszívesebben elfe­lejtenénk az ott történteket, hiszen nem sikerült egyetlen pontot sem kiharcolni. Sajnos, ez már nem újdonság, így volt Barcelonában és Atlantában, az olimpiákon is. Megpróbáljuk fellebbenteni a fátylat, mi is van a már-már rejtélynek is fel­fogható sikertelenség-sorozat mögött. Kaszás Sándor : Amikor a fogásnem legjobb­jai a négyhetes közös edzőtá­borozásról hazaérkeztek Uk­rajnából, bizakodóak voltak. Örültek, hogy végre nemzetkö­zi szintű birkózókkal gyako­rolhattak és küzdhettek a kő­kemény edzőmérkőzéseken... A világbajnokságon öt ver­senyzőnk tizenkétszer lépett szőnyegre és kilencszer kika­pott. A kilencből kettő magya­rázható: Ritter a birkózó zseni B. Szajtyijevtől, Fórizs pedig az ukránok Európa-bajnoká­­tól, a későbbi világbajnoki bronzérmes Zazirovtól kapott ki. De a többi? Ott van például Ritternek a bolgár Gocsev elleni csatája... Tavasszal az Eb-n csak 2:1-re nyert a bolgár, most 6:0-ra. - Az ukrajnai edzőtábor után bizakodtam - mondta a küzdelmek után Gulyás Ist­ván, a szabadfogású válogatott edzője. - Azt gondoltam, hogy a jó minőségű, sok munkának meglesz az eredménye. Hát nem lett meg. És ebben az a legfurcsább, hogy az ukránok viszont jól szerepeltek, pedig a legfontosabb időszakban azo­nos munkát végeztünk, még azt sem mondhatom, hogy ki­sebb hőfokon. Nyolc birkózó­jukból egy ezüst- és egy bronz­érmet, négy pedig pontot szer­zett. Nekünk kevés volt az, ami nekik elég. Ennek egy magya­rázata lehet: nem egyforma alapról indultunk. Még a világbajnokság idején összeültek a szakemberek és a versenyzők - elemezni a sze­replést. Balla József szövetségi kapitányt arról faggattam, hogy a versenyzők mit mond­tak azon a megbeszélésen. - Többnyire általánosságo­kat - választotta. - Fogadkoz­­tak, hogy még töbet dolgoznak, még elszántabban készülnek. Az idő meg rohan. Más orszá­gokban könnyedén pótolnak klasszisokat. A törökök atlan­tai olimpiai bajnoka, Demir abbahagyta, jött Güllü és vi­lágbajnok lett. Új versenyzők­kel érkeztek a világbajnokság­ra az irániak, a kubaiak és vi­lágbajnoki aranyakat vittek haza. A mieink pedig képtele­nek egyről a kettőre jutni. A magyarok érthetetlenül gyenge szereplését nem tudta megmagyarázni az ukrán válo­gatott egyik edzője, Mihail Ha­­racsura sem, aki hosszú ideig nálunk is edzősködött.­­ Kijevben is, Alustában is nagyon jól dolgoztak a magya­rok. Sokkal többre képesek, mint amit a világbajnokságon teljesítettek. A szőnyegen most nem voltak jó értelemben véve agresszívek, nem elég harcosak, keveset támadnak. Egyszerűen nem értem, mi van velük. Le­het, hogy pszichés okai vannak, hiszen régóta szeretnének bizo­nyítani, és nem sikerül. Kinn voltam a repülőtéren, amikor megérkeztek a fiúk Ukrajnából és örömködtek, hogy milyen hasznosan töltött négy hét van mögöttük. Ma­­róthy István, a szövetség szak­mai elnöke is meghallgatta őket, de nagyon reálisan azt mondta: - Örülök, hogy nagyon jó be­nyomásokkal érkeztetek haza, de négy hét alatt nem lehet be­hozni sok év hiányosságait... Ezen a világbajnokságon még nem lesz meg a munkának a gyümölcse. Jövőre kétszer ennyit kell jó edzőtársakkal edzeni, aztán még többet, és akkor Sydneyben már megmu­tatkozik az eredmény. Csakhogy a külföldi közös edzőtáborok rengeteg pénzbe kerülnek, így, bármennyire szeretnénk, nem szabad elfe­lejteni a Krasznojarszkban történteket. Alaposan elemez­ni kell minden összetevőt. És ha tiszta lesz a kép és az is azt mutatja, hogy érdemes további anyagi áldozatot hozni, akkor az olimpiáig áldozni kell. • • In ne* »<* Ini akarlak ■ A felelősség terhe néha elviselhetetlen. Az oroszok a ver­senyzőiktől éremesőt vártak, aranyakkal. Ünnepelni akartak. Ez látszott a banketten. Az asztalokon roskadásig a lazac, a kaviár, a bélszín, a csirke, raffináltan elkészített saláták, whisky, vodka, konyak, bor, sör és üdítők, gyümölcsből leg­alább negyvenféle, édességek tömege, hatalmas zenekar húz­ta a talp alá valót... Látszott, nagyon készültek az ünneplésre az oroszok. Az érmekből azonban két arany és két bronz ju­tott nekik. Ennél sokkal többet szerettek volna. Voltak, akik náluk is a felelősség nyomasztó terhét emlegették a gazdag banketten. Ünnepelni ment Krasznojarszkba a súlyemelő császár, a sokáig Bulgáriában élő török Naim Süleymanoglu is. A szin­tén bolgár földön született Zekeriya Goglünek igyekezett ki­szurkolni az aranyat. Az elvárás terhe nyomhatta volna a tö­rök vállát is. Nem nyomta. Inkább feldobta a világhírnévnek örvendő földi biztatása!

Next