Nemzeti Sport, 1997. október (8. évfolyam, 268-297. szám)

1997-10-09 / 276. szám

NEMZETI SPORT Érzelmek vihara Olvasom az újságban, és hal­lom (illetve nézem is) a televí­zióban: jó lenne, ha a sporttal foglalkozó újságírók nem a ne­gatívumokat emlegetnék a ma­gyar futball kapcsán, hanem csakis a pozitív jelenségekkel foglalkoznának, ergo: biztatná­nak, bátorítanának, ezzel adva erő­t, hitet. Nos, rendben... Az egész végül is a kívülálló számára valóban nem több egy tollvonásnál: a nem helyett igen, a rossz helyett jó kerül a papírra, ám ez legfeljebb játék (nem is olyan szellemes játék...) a betűkkel, és attól, hogy valaki elvtelenül lelkesedni, lelkesíte­ni kezd, még nem biztos, hogy azzal a valóságot is szebbé va­rázsolja. Mert, mondjuk, hogyan tálal­ja nemes módon, lelkesülten azt a hírt a tollforgató, hogy az NB I-ben ebben a bajnoki eszten­­dő­ben már a hatodik edzővál­tásnál tartanak, és hogy a rosszindulat legcsekélyebb szándéka se vetődjék fel, azt csak halkan jegyzem meg: csu­pán két és fél hónapja tart a bajnokság, és tizenkét forduló futott eddig le. Persze, nem is olyan drámai a helyzet, ugyanis ez a bizonyos hat lehetne hét is, de a statiszti­kát - hála az égnek - a fehérvá­ri eset nem rontja tovább, a Vi­deotonnál ugyanis (milyen kü­lönös...) a racionalitás fölébe kerekedett az indulatnak. Nem, azt nem mondom, hogy követendő, ami Fehérvárott történt, ám figyelemre méltó, ahogyan Disztl Lászlóékat vé­gül visszahívták a csapathoz. Ez a bizonyos visszahívás egy­ben a demokrácia feszítőpróbá­ja is volt, hiszen ebben az eset­ben az elnöki hatalom, vala­mint az érzelem, illetve a tisz­tán érzékelhető szakértelem „csapott össze”. És mert a fe­hérvári konfliktus vége a békü­­lés lett, őszinte a papírra vetett szó: ez így van jól, ennek így kellett lennie, bravó, halle­­luja... Ám mert a futball történel­mét az élet írja, nem pedig egé­szen direkt módon a mindig rosszra „csábuló” krónikás, hiá­ba van a fehérvárihoz hasonló módon lírai felhangja a siófoki Illés János kontra Keszei Fe­renc esetnek, ez a történet­­ pusztán az előbb emlegetett statisztikák tükrében - drámai. Illés és Keszei ugyanis bevallot­tan jó barátok, de ezúttal hiába volt minden érzelem - az edző­nek mennie kellett. (Ezt a tényt viszont már, természetesen, senki nem éljenezte meg, és papírra nem írta: ennek így kel­lett lennie, bravó, halleluja...) Nincs hát jó­, avagy rosszin­dulat, a mi labdarúgásunk nem az elkiabált, netán a papírra vetett szavaktól lesz rosszabb vagy jobb, hanem csakis attól, ha azok, akik a tetteikkel, dön­téseikkel, úgymond, valóban a futball történelmét formálják, nem a pillanatnyi érdekeik, il­letve érzelmeik alapján dönte­nek, hanem inkább védik és megbecsülik azt, ami az övék: a kikezdhetetlen tudást és szak­értelmet. Vincze András Nézőpont Vili. 276. • 1997. október 9. Karmesterkedik a volt tévés sportriporter Gyulai Monacóban marad A világ legnagyobb sportszervezetének egyik felelős vezetője. Sokat utazik, fontos helyeken fordul meg, még fontosabb döntésekben vesz részt. Vele kapcsolatban kiemelhető a népszerűség, amely persze nem újkeletű, hiszen tévés szemé­lyiségként az ország egyik kedvence volt. Az a népszerűség azonban, amely ma övezi Gyulai Istvánt, más léptékű, nem a publikum szere­­tetéből, hanem a szakmai kör elismeréséből fakad. Gyulai, aki a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára, kedvenc sportága világában azt a fajta elismertséget vívta ki, amire nagyon sokan ácsingóznak, azaz ami a munkán, a teljesítményen és a korrektségen alapul. Az sem véletlen persze, hogy a mai napig nem halványult el az a kép, amely a profi tévés Gyu­lait jelenti, s időről időre felmerül a neve fontos televíziós feladatok megoldásával kapcsolatban. Gyulai ezen a héten Budapesten dolgozik. Nem, (még) nem tévés műsort készít, hanem egy nem­zetközi atlétikai eseményt vezényel, s alkalomról alkalomra megadja régi kollégáinak azt a kivéte­les érzést, hogy a másik oldalról is újságírói habitussal áll rendelkezésre egy-egy beszélgetésre.­ ­ A Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára­ként ennek a hatalmas szervezetnek az adminiszt­ratív irányítását koordinálja, a Tanács tagjaként pedig szerepet játszik az elvi döntésekben is. Nem érzi, hogy az atlétikai szövetség lassan túlnő a sa­ját keretein? Hogy gigantikussá válik, hogy nehe­zen kezelhető?­­ Semmiféle veszélyt nem érzek abban, hogy szövetségünk nagy, egyre nagyobb. Azt nem tu­dom, hogy miként lehet irányítani ekkora szerve­zetet, mindenesetre irányítjuk, s azt sem tudom, hogyan lehet kontrollálni az eseményeket, de mi kontrolláljuk. - Nem igényel ez nagyobb apparátust? - Azt hiszem, elég tisztes létszámú apparátus dolgozik, negyvennyolc személy Monacóban, öt pedig Rómában az elnöki irodában. De az is tény, hogy ez a stáb erejét megfeszítve tevékenykedik annak érdekében, hogy működjenek a dolgaink. Naponta érkezik hozzánk például úgy száz és két­száz közötti telefax. Ebből fakadóan néha már úgy érzem magam, mint egy karmester, aki vezényli az eseményeket, megtorpanni, lelassulni nincs idő, sem lehetőség. Gyakorlatilag egy fax áttekintésére nekem kábé tíz másodperc szükséges, rápillantva fel kell fogni, hogy mit tartalmaz, mit kér, s dön­teni kell a válasszal kapcsolatban. Ezt nálam gyorsabban tudja az egyik munkatársam, Pierre Weiss, a döntéshozó hierarchiában viszont ő keve­sebb jogosítvánnyal rendelkezik, ezért nekem át kell futnom az ő anyagait is. - Nem tölti el feszültséggel ez a hallatlanul szer­teágazó munka? - Ha arra gondolok, hogy a kétszázkilenc tag­­szövetségünk hányféle problémával és kérdéskör­rel fordulhat hozzánk, egy kicsit ideges leszek. De meggyőződésem szerint ennek ellenére kezelhető és kézben tartható a szövetség szerteágazó élete. Az adminisztratív kérdéseknél egyébként is vala­mivel fontosabbnak tartom azt, hogy az IAAF po­litikájának szerezzünk érvényesülési teret. - Nem akarok akadékoskodni, de a világ sport­jában, legaktuálisabban az olimpiák kapcsán fel­felmerül a gigantizmus kérdésköre. Azt sem aka­rom sugallni, miután a negatív vonzatokra nem tudnék példát hozni, hogy az IAAF méretei már­­már akadályoznák a saját működését. Az egyetlen, amire kíváncsi vagyok, hogy belülről mennyire ér­zékelhető az a fajta robbanás, amely a nemzetközi atlétikai életben kétségkívül tapasztalható?­­ Hat teljes évet töltöttem már el főtitkárként, most vagyok a hetedikben, s tény, hogy az elmúlt néhány évben észvesztően felgyorsult minden. A legjobb szemléltető példa erre az, hogy a kilencve­nes évek elején én még leveleket írtam, postáztuk őket, ma pedig már a telefax is lassúnak tűnik, ezért E-mailen levelezünk. Az IAAF bizonyos szempontból szolgáltató szerepet tölt be, kiszol­gálja a nemzeti szövetségeket, tanácsokat, illetve problémamegoldási variációkat ad a tagjainak, ki­szolgálja a nemzetközi médiát is.­­ Olyan szakember számára, aki az atlétikában töltötte az életét, először mint versenyző, majd szakkommentátor, most pedig mint szakmai irá­nyító, bizonyára sokkal markánsabban körvonala­zódnak, a sportág belső változásai. Az elmúlt né­hány évben érvényesült-e valami olyan tendencia, amely erőteljesen elkülöníthető a többitől?­­ Azt mondhatom, hogy a legjellemzőbb ilyen változás a totális pénzközpontúság.­­ Ezt nyilván nem negatív felhanggal mondja.­­ Természetesen nem, hogyan is mondhatnám! Az, hogy ma tökéletesen tiszta viszonyok uralkod­nak a pénzek területén, hogy min­denki pontosan tudja, miért, mi­kor és mennyi jár, egyértelmű­vé tett sok mindent. Stutt­gartban, a kilencvenhár­­mas világbajnokságon a menedzserek még sztrájk­kal fenyegetőztek, most pedig már ők fizetnek a hi­vatalos IAAF-licencért.­­ Az érezhetően jót tett a sportágnak, hogy megszűn­tek az asztal alatt adott pén­zek, de vajon nem okoz-e nehéz­­s­é­g­e­t az, hogy a nyerhető pénzdíjak fedezetét elő is kell te­remteni?­­ A pénz előteremthető, azt hiszem, az IAAF marketingpolitikája igen eredményes. Sokkal fon­tosabb az, hogy alapvető politikánknak megfelelő­en mindig mindenből a legjobbat nyújtsuk, s ebbe beletartozik tényleg minden, még a szállodai elhe­lyezés vagy éppen egy fogadás menüje is, szóval ehhez is elő kell teremteni a pénzt.­­ Ha már a pénzdíjaknál tartunk: az athéni vi­lágbajnokság kapcsán a Mita és a TDK szponzo­rálásával célprémiumot tűztek ki világcsúcsjaví­tás esetére. A cégek három férfi és három női re­kordért fizettek volna, s ahogy emlékszem, ön és Pierre kalkulálta ezt ki, s vállalták, hogy ha ennél több világcsúcs születne Athénban, annak a pré­miumát az IAAF fizeti. Őszintén: hogyan lehet ezt így előre kikalkulálni? S nem hordozta-e magá­ban ez a helyzet azt, hogy esetleg a csúcsok ellen szurkoltak?­­ Minden hasonló eset előtt igen gondos elem­zést végzünk, s ennek alapján rögzítünk számokat. Azt persze senki se gondolja, hogy izgultunk: ne legyen világcsúcs, mert akkor azt a zsebünkből kell kifizetni. Erre természetesen kötöttünk egy bizonyos fajta biztosítást. Az viszont meglepett, hogy a vébé után néhány nappal három, majd két héten belül hét világcsúcs dőlt meg.­­ Nem indult el egy izzadságcsepp a homlokán? Hiszen megeshetett volna ez Athénban is.­­ Nem, egyáltalán nem! Amúgy pedig éppen azt bizonyította, hogy egy világbajnokságon mennyire más a motiváció és mennyire mások a körülmények, mint például egy laboratóriuminak is nevezhető vi­szonyok között megtartott egynapos versenyen. - Ismét csak a bennfentes státusára appellálva kérdem: van-e még az atlétikai teljesítményekben sok kiaknázatlan mező? Lehet-e még nagy ugrá­sokban haladni a világcsúcsjavítások terén? Vagy eljött-e már az az idő, amikor a hétmérföldes lépé­sek után az apró araszolás következik?­­ A csuda tudja... Én már húsz éve is azt hittem, hogy vége a nagy lépéseknek, és tíz éve is azt hit­tem, hogy innen már csak nagyon lassan javítha­­tóak a csúcsok. Emlékszem, amikor Said Aousta tíz évvel ezelőtt Rómában először futott ötezer métert tizenhárom percen belül, akkor azt hittük, ezt az eredményt már nem lehet tovább javítani. Kemén pedig már 12:39.74-nél tart. Hozzáteszem, a női szá­mokban várható talán a lassúbb ütem. - Ilyen nagy volumenű szövetség veze­tőjeként, hallatlanul dinamikus munkát végezve és sebes ritmusú életet élve, milyen érzés az, amikor Budapesten rendeznek egy eseményt? - Jó, nagyon jó. Egy kicsit én is házigazda­ként viselkedem. Itthon természetszerűleg más a helyismeretem és a kapcsolat­­rendszerem, nagy biztonsággal tudok megoldásokat keresni.­­ Ráadásul még a nagylánya is mozgósítható, ha éppen kell.­­ A titkárnőm ötlete volt, hogy Kati segítsen neki, így most ez alatt a hét alatt ő is itt dolgozik, az irodán, a Hotel Héliában. - Mi van a fiúkkal? - Miki, aki atlétaként Nyír­egyházára igazolt, most éppen a klubjánál van vidéken, amúgy az Eurosporton szokott kommentá­­torkodni, azt mondják, nem is rosszul. A kisebbik fiam, Marci pedig most gólya a Chicago mel­letti South Bend Notre Dame Egyetemen, a minap beszéltem vele, s javasoltam, hogy a most aktuális szünetében jöjjön már át Európába, mert hát igazság szerint hiányzik. - Ő nem sportol? - Kosarazni szeretett volna, de miután meglátta az egyetemi ko­sarasokat, inkább irányt módosí­tott... Most kezdett atletizálni, javasoltam neki, hogy minden, de minden edzésadagját jegyezze fel, egyszer még jól jöhet, hogy tudja, mivel kezdett. - Miután az év elején már egyszer bekerült a köztudatba, hogy Gyulai István visszatér a tévé­zéshez, már nem is fogadtam meglepetéssel, ami­kor a kereskedelmi adókkal kapcsolatban ismét emlegették a nevét. Mennyi ebből a realitás?­­ Az örök realitás marad, hogy én a televíziózást mindig is imádni fogom, s valahol a lelkemben mindig hagyok egy kiskaput arra, hogy visszatér­jek. Számomra igen megtisztelő, hogy időről időre eszükbe jutok a csapatukat formáló tévéseknek. - Konkrétan: van lekötött műsora? - Ez csak ötletszinten merült föl, megállapodá­sunk még nincsen. - Hazajönne Monacóból a tévé kedvéért? - Ha újra tévéznék, az csak a főtitkári munkám mellett lenne elképzelhető. Magyarán, nem terve­zem feladni az állásomat az IAAF-nél.­­ Hadd zárjam egy személyes megjegyzéssel ezt a beszélgetést: bár a képernyőről valóban nagyon hiányzik, azért megértem, ha az atlétikát választ­ja... Boda Ildikó Mai számunkat szerkesztette: 1 Dénes­i Tamás Olvasószerkesztő: L. Táp István Z. Vincze György Művészeti szerkesztő: ‘Koska János A Nemzeti Sport Lap-, Könyvkiadó és Szolgáltató Kft. független sportnapilapja Főszerkesztő: Énekes Zoltán Főszerkesztő-helyettes: Naményi József Szerkesztők: András Dénes (külföldirovat-vezető), Boda Ildikó (publicisztikairovat-szerkesztő), dr. Dénes Tamás, dr. Malonyai Péter (vező publicista), Simon József, Skrapits László (vezető olvasószerkesztő), Szurmai János (lapmenedzser), Tarpay László (riportrovat-vezető). Szerkesztőségi titkár: Lázár Lajos (labdarúgórovat-szerkesztő). Labdarúgórovat-vezető: Vincze András. Hazai rovat-vezető: Szűcs Miklós. Fotóigazgató: Záhonyi Iván. Művészeti vezető: Keleti Imre. Tudósítói hálózatvezető: Varga Gyula. Terjesztési igazgató: Harcsa Gábor, Felelős kiadó: Borbély Pál, ügyvezető igazgató Kiadóhivatal és szerkesztőség: 1133 Budapest XIII., Visegrádi utca 115. Postacím: 1399 Budapest, Pf.: 701/437. Tel.: 138-4366. Fax: 138-4248. Hirdetésfelvétel: Nemzeti Sport Média Kft., 1061 Budapest, Dalszínház u. 10. Tel.: 312-1234, 332-0384, 332-6301, 131-5183. Fax: 312-1234. Nemzeti Sport Hirdetési és Marketing Kft. (ügynökségi kapcsolatok), 1061 Budapest, Dalszínház u. 10. fszt 4. Tel.: 111-9407, 131-7504, 131-9582. Fax: 111-1499. Styl Média Kft., 1146 Budapest, Istvánmezei út 1-3. Tel.: 252-3968, 114-3810, 252-8296. Fax: 252-7149. Nemzeti Sport Szerkesztő­sége: 1133 Budapest, Visegrádi u. 115. Tel.: 138-4366. Fax: 138-4248. Szedés, grafika: Nemzeti Sport Kft., az IÁA.nsz tagja. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató. Internet: http://www.lang.hu/szikra.nyomda - e-mail: szikra@lang.hu Terjeszti: a HÍRKER Rt., az NH Rt., a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. Előfizethető Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, a hírlapkézbesítőknél, és a Hírlapelőfizetési Irodá­ban (HELÍR) Budapest Vill., Orczy tér 1., (Levélcím: HELÍR, Budapest 1900), közvetlenül vagy postautalványon, vala­mint átutalással a HELÍR Postabank Rt.: 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra, vidéken a postahivatalokban és a kiadóban. A kitöltött megrendelőlapokat a fővárosban borítékban adják fel az alábbi címre: Hírlapüzletági Igaz­gatóság, 1846 Budapest. Vidéken: Postahivatal, helyben. Előfizetési díj (a hét minden napjára): egy hónapra 1350 Ft, ne­gyedévre 4050 Ft, fél évre 8100 Ft, egy évre 16 200 Ft. Hétfőtől szombatig: egy hónapra 1158 Ft, negyedévre 3474 Ft, fél évre 6948 Ft, egy évre 13 896 Ft. Csak vasárnapra (hétfőn kézbesítik): egy hónapra 195 Ft, negyedévre 585 Ft, fél évre 1170 Ft, egy évre 2340 Ft. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi D. tér 6., T/F: 0036 1 201 88 91. Bankszámlaszám: MKB Magyar Külkereskedelmi Bank, 502-20622-2630-4026. Megjelenik naponta. Index: 25 004. Vidék: ISSN 0866-2525. Budapest: ISSN 0866-2517. 1 2 4 8 16 1 1.

Next