Nemzeti Sport, 1997. december (8. évfolyam, 328-354. szám)

1997-12-16 / 343. szám

________ Súly^mell­úszás, t Vili. 343. • 1997. december 16. 99. úszó országos bajnokság A királyi pár: Horváth és Kovács Vasárnap este véget ért a 99. úszóbajnokság. Hogy mit hozott? Egy országos csúcsot, több remek produkciót, egy-két tehetséget is „bemutatott” (például a mellúszó Bessenyeit) és ami a legfontosabb: láthattuk, hol is tartanak a perth-i világbajnokságra készülő­ menők. Nincs ok az aggodalomra... A hölgyeknél - nem túlzás - Ko­vács Ágnes és a CIB-Spartacus „rátelepedett” a mezőnyre (jó érte­lemben), hiszen Ágnes nyolc baj­noki címet nyert - hármat váltó­ban, a többit egyéni számban - a CIB-Spartacus pedig összesen ti­zenhat aranyérmet. Nem kevés... + Hogy milyen érzéseim vannak a bajnoksággal kapcsolatban? Jó volt, de a vége felé fárasztó - így Kovács Ágnes. - Megbeszéltem Kiss Laci bácsival, hogy gyakorlásképpen a két mellúszószám mellett elindulok négyszáz gyorson és a két vegyes szántban is. Élveztem, hiszen imá­dok versenyezni, jó volt gyakorlás­nak. Persze a januári perth-i világ­­bajnokságon csak a száz és kétszáz mell lesz a hangsúlyos, ott akarok jól szerepelni. Bocsánat, a vegyes váltót majdnem kifelejtettem... Szóval mellen szerintem kétszázon jobbak az esélyeseim, azt mondják, nyerhetek is, de ezzel nem foglalko­zom. Ha jól fogok úszni, akkor an­nak meg lesz az eredménye. Na, jó, tényleg szeretnék nyerni. A száz mell ellenben nagyon nehéz, ott bármi lehet. A vegyes váltóval Laci bácsi szerint a döntőbe is bekerül­hetünk, persze ha mindenki a csúcsformáját hozza. A lányoknál Kovács Ágnes do­minált - és ne felejtsük el a hat aranyérmet nyerő Jakab Dórát sem, de róla lentebb még lesz szó - az uraknál pedig Horváth Péter és a Sport Plusz-OTP SE csapata (Horváth hat ara­nyat nyert, a Sport Plusz-OTP SE ti­zenegyet). A szak­emberek szerint remek formában van (jelét adta...) a világbajnokságon akár még érmet is nyerhet száz vagy kétszáz pillan­gón. Nem az a fajta aki „szembe dicséri” magát, azzal azonban egyetért, hogy tényleg jó erőben várja a világbajnokságot. „ Jól érzem magam, erősnek, fittnek, bízom benne, hogy egy hó­nap múlva, Perth-ben is ilyen le­szek - mondta a bajnokság után Horváth Péter. - Ennyi bajnoki aranyat még nem nyertem, de nem is volt rám jellemző a nagy „kalan­dozás”. A száz és kétszáz pillangó mellett a száz hátat is megnyertem, erre, amíg Deutsch Tomi úszott, nem lehetett volna esélyem. Örü­lök, remélem, hogy önbizalmat ad ez a bajnoki szereplés. Ennyi... Ennyi, mert a világbajnokságról, az esélyeimről nem szeretnék be­szélni, nem babonából, csak egy­szerűen úgy érzem, hogy nem be­szélni kell róla, úszni fogok, meglá­tom, mire megyek. A stabil világbajnoki résztvevők évi BANK Érem(l)eső II. CIB-Spartacus 16 6 8 Sport Plusz-OTP SE 11 2 1 Csik Ferenc DSE 2 4 6 FTC-Print 17 2 4 -Dunaferr SE 2 2 1 Békéscsabai B­­DSE 11- Szentesi SC 1-2 Pápai SE - 3 -Nagykanizsa - 2 -BVSC - 1 1 Veszprémi VK - 1 1 Gyulai SE - 1­­Kecskeméti Vízmű - - 2 Szombathelyi VSC - - 2 BRSE - - 1 Miskolci Vízművek - - 1 Nyíregyházi VSC - - 1 Érem(l)eső I. Horváth P. Férfiak 6 Czene5 1 -Rózsa5 --Zubor4 1 1 Gáspár2 4 -Batházi1 2 2 Kiss G.1 1 4 Szentesi1 1 -Bessenyei1 -2 Kovács Á. Nők 8 Jakab6 --Klocker4 1 1 Katatics3 -2 Kiss A.2 2 1 Csapó2 1 1 Siimls1 közül Kovács Ágnes és Horváth Péter mellett Rózsa Norbert is rob­banékony volt (főleg kétszáz mel­len), Güttler Károly pedig - nála is a kétszáz a hangsúlyos - elmondta: nem örül igazán, hogy idén nem nyert bajnoki címet, majd Perth­­ben bizonyít. Czene Attila kétszáz vegyesen hozta magát (sokszor pa­naszkodott fáradságról), Zubor At­tila pedig megnyerte a száz gyor­sot, ami a vegyes váltó szempontjá­ból fontos lehet. Kiemelendő a szintén vébé-résztvevő Batházi Ist­ván teljesítménye, aki egyéni csúccsal nyert négyszáz vegyesen (Eb-n már volt ötödik) és Kiss László új csiszolatlan gyémántja, a már fentebb említett Jakab Dóra. A tizennégy éves versenyző hat aranyat nyert (egyéniben: ötven gyors, száz gyors, száz pillangó), egyik pillanatról a másikra a fel­nőtt mezőny sztárja lett. Ő is ott lesz a vb-n, csakúgy mint Nyíry Anna és a hátúszás hazai legjobb­ja, Kiss Annamária. Hogy milyen bajnokságot lát­tunk? Perth-ben kiderül... (sál) 68. férfi és 11. női súlyemelő-világbajnokság, Chiang Mai Csak a másik szemünk nevet... Dankó Ilona révén egy ezüst- és egy bronz-, míg Takács Mária jóvoltából további három bornzéremmel zárta a ma­gyar küldöttség a thaiföldi súlyemelő-vb-t. Stark Tibor az összetettben és szakításban negyedik lett, Márkus Erzsébet pedig több országos csúccsal sem szerzett pontot a női 64 kg-osok között. A többiek? Farkas Zoltán mé­lyen a saját tudása és a mi vára­kozásaink alatt teljesített, Popa nem alkotott maradandót, míg Feri Attila produkciója maga a rejtély, olimpiai bronzérmesünk elutazott ugyan (nem volt olcsó mulatság...), Chiang Maiban az­tán sérülésére hivatkozva először úgy döntött, el sem indul, majd némi ösztökélésre vállalta a mér­legelést, ahol negyven dekával si­került átesnie a 76 kilós súlyha­táron. Súlycsoportváltása után (70-ből 76 kg) alig fél évvel... Kecskés Zoltán már itthon el­bukott, mégpedig egy augusztusi doppingkontrollon, ő fegyelmi elé néz (ez alól a hírek szerint Feri sem kivétel), mindenesetre lelki­leg megsemmisülve hazautazott Erdélybe, jelenleg elérhetetlen. Kétarcú tehát a magyar súly­emelésről alkotható összkép a thaiföldi vb után.. Egyfelől vol­tak, akik messze túlszárnyalták azt, amit várhattunk tőlük, má­sok megfeleltek, míg többen nemhogy nem produkáltak sem­mit, de az elkövetkező hónapok­ra (miután most néhány hetes „téli álomra” vonul a sportág, ez a januárt jelenti) is kiható ügye­ket kreáltak maguk körül. Magának az eseménynek vol­tak persze általános pozitívumai is. - Ahogyan ezt a világbajnok­ságot a thaiföldi házigazdák megrendezték, az előtt le a ka­lappal! - mondta például Aján Tamás, az IWF (Nemzetközi Súlyemelő Szövetség) magyar főtitkára.Bevallhatom, nem vártunk előzőleg ilyen fokú szakmai hozzáértést. Érződött, hogy a női súlyemelés felkerült az olimpiai programba. Tovább emelkedett a hölgyrésztvevők száma, új országok jelentek meg, és erősödött az ázsiaiak fölénye, különösen a hegemón szerepét megőrző Kínáé. A hazai szövetség első emberé­nek, dr. László Imrének nincs ennyi oka az örömre... - Kezdjük a lányokkal! A ti­zenegy országos csúcs és az öt vébé­ érem, amit szereztek, ön­magában minősíti az ittlétüket - mondta az elnök. - Márkus Erzsi külön pechje, hogy a világbaj­nokság legszínvonalasabb küz­delmében élete legjobbjával, öt új magyar rekordjával sem tu­dott beférni az első hat közé. Dankó Ica megerősítette, hogy tavalyi világbajnoki címe után változatlanul a világ élvonalába tartozik. Takács Marika szerep­lésére nehéz jelzőt találni. Törés nélküli, immár tizenegy eszten­deje folyamatosan hozza magát. Hadd mondjam el itt és most, szeretném, ha akár edző-ver­senyzőként, vagy versenyző­edzőként átvenné a Sydneyre készülő női válogatott felkészí­tését a szövetségi kapitány segí­tőjeként. A férfiakról már messze nem ilyen rózsás az elnök véleménye. - Teljesen egyértelmű, hogy Kecskés Zoltán a pozitív teszt­­eredmény után kikerült a válo­gatott keretéből, és hogy fegyel­mi elé néz, bár a B-vizsgálat még hátravan. Farkas Zoltán óriási csalódás a számomra, és nem is az eredménytelensége, hanem annak mikéntje miatt. Feri Atti­la otthoni sérülése nem javult, indításával nem vállalhattunk egy súlyosabb sérülést. Viszont minden elismerésem Stark Tibo­ré azért, hogy nem teljesen egészségesen négy jó gyakorlat­tal a világ legerősebb emberei között a negyedik tudott lenni. Sokan példát vehetnének a küz­deni tudásáról... És a jövő? - Ez az év egyértelműen azt bi­zonyította, hogy vissza kell tér­nünk a korábbi, hagyományos központi felkészítés rendszeré­hez - folytatta László doktor. - Nem szabad, hogy az idei termés, a két német és az összes korcso­portot ideszámítva együttesen negyvennyolc világ- és Európa­­bajnoki érem elfedje azokat a fi­gyelmeztető jeleket, amelyek leszállóágba vihetik a magyar súlyemelést. Még annyit: idén sem az OTSH-tól, sem a MOB- tól, sem a Gerevich-alapítvány­­tól nem kaptunk támogatást, se­gítséget a felkészüléshez, a ver­senyeztetéshez... Éremtábla Az éremtáblázat élcsoportja A E­B Kína 26 126 Bulgária8 5 5 Indonézia4 -5 Törökország3 8 2 Lengyelország3 4 5 Szlovákia3 --Oroszország2 4 4 Mianmar2 2 2 Moldova2 1 -Tajvan1 4 8 Magyarország­1 4 Egy barlangász kalandjai a tenger fenekén, a Pándy-házban, a sodró Tiszában. [0Sinkovics Gábor Bebarangolni a barlangokat. Rést vágni az ismeretlenbe, utat nyit­ni a „más világba”, föltárni a mélysé­get, másképpen fogalmazva: pokolra szállni. A lefelé (le, s egyre lejjebb...) vezető ösvény sokszor egyirányú. Visszaút nincs. Barlangjárat. Járatlan ember számára a csodák (micsodák ezek a kövek, gőzök...?) vilá­ga, a tiltott zóna. A barlangász viszont ott él igazán! Ha túléli. Mese ez. Mese a valóságról. Helyenként ké­nyes, helyenként véres téma. Olyan, mint a világ „körülöttünk”: súlyos tra­gédiákkal és apró örömökkel teli. Mese ez. Egy férfi története mélyen (helyen­ként száz méter mélyen) szántó gondo­latokkal. Egy férfi meséje a földalatti (underground) mozgalomról, amelyben nem ideológiai, hanem biológiai képzés folyik. A rendszer helyett a rendszeres veszélyekkel harcolnak. Mese ez. A mélység meséje. Takaros lakás takarítás előtt. Tataroztak, vakoltak, pakoltak, most meg „minden úszik”, a bútorok, a kof­ferok és az a néhány hal az akvárium­ban. A sarok... igen, a sarok, mintha külön „földterület” lenne. Ott aztán minden a helyén van, katonás rendben. S mi minden... Például barlangászsisak, elemlámpa, néhány vastag és még vastagabb kötél, lavinazsinór, ásó­kapa (nagyharang). A férfi biztat, nézzem csak meg köze­lebbről is. Aztán hellyel és kólával kí­nál, majd nagy halom képet bányász elő az egyik bányászlámpa alól. „Ide nézzen... Itt van mondjuk annak a szegény fiúnak a képe, aki a jósvafői Kossuth-barlangnál fulladt meg búvár­merülés közben. Látja, ezen a felvételen éppen hozzák föl szerencsétlent a fel­színre. Elmesélem ezt is, ha akarja. Ké­nyelmesen ül? Szóval az úgy volt...” És a férfi belekezd. Otthon ül a foteljában, bakancs van rajta, még egy mellény, amelynek ott a szív fölötti részén egy vöröskeresztes embléma feszül. A saját lakásában „sem tud kivetkőzni önmagából”. Ő itt is a Magyar Barlangi Mentőszolgálat ri­asztásvezetője. - Érdekes történet az enyém. Pedig nagyon szürkén indult. Mondhatnám: unalmas, egyhangú gyermekkorom volt. Persze, hogy izgalomra és kalandokra vágytam. Itt éltem Budán, a betonrenge­tegben és egészen tizennégy éves koro­mig kellett várni a változásra. Akkor történt, hogy megismertem Radó Ta­mást, meg jó néhány srácot, akikkel el­jártam a Ferences templomba ministrál­­ni. Szerettem odamenni, hiszen az udva­ron mindig tudtunk futballozni egy jót. Akkoriban kerültem kapcsolatba a bar­langászattal. Nem sokkal később úgy alakult az életem, hogy Jósvafőre költöz­tem, ott dolgoztam és tanultam. Akkor már a barlangok jelentették számomra az igazi „életteret”. Ne csodálkozzon: aki egyszer beleszeretett a mélység vilá­gába, aki megízlelte a felfedezés örömét, az sohasem tud szabadulni tőle, így vol­tam ezzel én is. Büszkén mondhatom, hogy az általam vezetett csoport fedezte fel nyolcvannégy április másodikán, fél kettőkor a József-hegyi-barlangot. Ké­sőbb további tíz új barlangot találtunk. Büszke vagyok ezekre a felfedezésekre, mint ahogy arra is, hogy a mi mentőszol­gálatunk már harminckét éve létezik. Orvosokkal együtt ötvenen vagyunk, és rengeteg mentésben vettünk részt. Tud­ja, csodálatos dolog, de ne felejtse el, hogy számtalan tragédiát éltem már át... Idézet a Magyar Barlangi Mentőszol­gálat elnökségének írt jelentésből: „1997. július 9-én szerdán 18.35-kor a lakásomon Börcsök Péter, a Barlangi Mentőszolgálat tagja értesített telefo­non, hogy a jósvafői Kossuth-barlang Reménytelen elnevezésű szifonjában (víz alatti barlangjárat) egy barlangku­tató benn rekedt... Azt is megtudtam, hogy körülbelül 16 óra 10 perckor Ko­­minka Zoltán búvármerülést hajtott végre, a megadott időben nem jött a­ fel­­színre, így a biztosító mentőbúvár azon­nal leszállt a keresésére. De kétszeri próbálkozás után sem találta meg az el­tűnt barlangkutatót a zavaros vízben... A riasztás után tizedikén, csütörtökön 0 óra 21-kor érkezett a mentőcsapat Jós­vafőre. A helyszínen a merülést biztosí­tó búvár, Sári Attila elmondta: Komin­­ka Zoltán vízre szállását követően nem sokkal azt észlelte a merüléskor igen za­varossá vált vízben, hogy nem látja tár­sa fényét, és légbuborékok sem jönnek a felszínre. Ami egyértelművé tette, hogy valami probléma van. Kötéljelzéseire a mélyből nem érkezett válasz. Ezek után azonnal a mélybe merült társa keresésé­re. A megbeszélt kilenc méter mélységig semmit sem talált, így tovább merült és körülbelül 26 méter mélységben megta­lálta Kominka Zoltán egyik búvárpa­lackját teljesen kiürülve, búvárszleng­ben, koppanásig kiszívva. A látási vi­szony nulla volt, a felkavart vízben cen­timéterekre sem lehetett látni.” Újra és újra megszólal a férfi rádió­­telefonja. Hiába ért haza és „tudta le” a mai napot, bármikor, bármelyik pillanat­ban hívhatják. Telefonon, vészhelyzet­ben­­ hogy azonnal induljon. Állandó készültség ez. A férfi mutatja a „menetfelszerelé­sét”: szépen összehajtogatott ing, váltás fehérnemű, zsebkendő, törülköző, tar­tós elem (a lámpába mindig kell...) olyan, mintha háborúba készülne. Ért­hető. Olyan is előfordult, hogy este ült otthon a kisgyereke és fiatal felesége társaságában, aztán harapott kettőt a rakott krumpliból, majd a következő pillanatban a krumpli helyett már rak­hatta be a cuccait a táskájába. Napokig nem jött haza. Olyankor rendszerint emberéletről van szó. A riasztáskor nincs idő gondolkodni, nincs idő búcsúzkodni. Menni, aztán ten­ni kell. A férfi tárcsázza az ORFK fő­ügyeletvezetőjét, aki pillanatok alatt rendőrautót küld érte. Már sokszor elvit­te őt a rendőrség. Rendszerint szirénázva. Újra és újra megszólal a férfi rádió­­telefonja. Most, a beszélgetés alatt nem „azért” keresik.­­ El sem hiszi, milyen munkáink vol­tak. Ha azt mondom magának, hogy a testőrök mellett mi vigyáztunk a pápára, bizonyára meglepődik. Pedig így volt. Ki­­lencvenegyben, amikor itt járt őszentsé­ge, nekünk, barlangászoknak át kellett vizsgálnunk a Budai vár alatt húzódó la­birintust. Természetesen az volt a felada­tunk, hogy bármilyen esetleges készülő merényletet felderítsünk, megakadályoz­zunk. Akkor kezet fogott velem a pápa, ott voltam rendszerint a kíséretében. Az­tán hívtak bennünket a Farkas Helga­­üggyel kapcsolatban is. Emlékszem, a rendőrség olyan fülest kapott, hogy az el­tűnt lány holttestét a Tiszában kell keres­ni. Négyen mentünk a folyóhoz és több napon át merültünk alá. Centiméterről centiméterre vizsgáltuk át a jelzett részt, de nem találtunk semmit. A legutolsó „is­mertebb” feladatunk a Pándy-ház feltér­képezése volt. Teljes titokban utaztunk Dunakeszire, fölpakolva mindenféle mű­szerekkel. Reggeltől estig ástunk-kutat­­tunk, a ház minden milliméterét leellenő­riztük, de nem találtunk emberi marad­ványokat. Dunakeszin egyébként állandó zaklatásnak voltunk kitéve. Az újságírók a szomszéd kertből leskelődtek, volt olyan ember, aki ötszáz forintért adott bérbe egy létrát, hogy arról kukkolhassa­­nak a sajtó munkatársai... De ott voltam kilencvenötben a Szent István-expedí­­ción, amikor az elsüllyedt hajó keresése közben három búvártársam sérült meg. További idézet a Magyar Barlangi Mentőszolgálat elnökségének készített jelentésből: „Már több mint hatvan órája folyt a mentés, amikor július 14-én pénteken, 9 óra 45 perckor Czakó merülőbúvár 23 fő kiszolgáló személyzettel leszállt a barlangba. 11 óra 50-kor Szabó Zol­tán, az MKBT-tábor vezető búvárja saját készülékkel a szifonba merült. A harmadik szűkület után a szifon nulla pontjától kb. 67 méternyire megtalál­ta Kominka Zoltán élettelen testét. Szabó Zoltán a felszínre érve elmond­ta, hogy a testet a szifonjárat kijárata felé fordulva találta maga alá húzott lábbal, kezei előre lógtak, mintha gyorsúszó pózban lenne... A baleset okáról a mentés vezetőségének az a kialakult véleménye, hogy Kominka Zoltánt merülés közben elfogta a fel­fedezés izgalma, és elkezdett lefelé úszni az „ismeretlenbe”. Először el­hagyta a kiürült palackját, majd a harmadik szűkület előtt a lámpáját, így egy palackkal gyorsan átúszott a résen és végigúszta azt a távot, amit Sári Attila tett meg kilencedikén dél­előtt. Ezután visszafordult és a máso­dik palack kiürülésekor érte a fulla­­dásos halál. A bekövetkezett balesetet a mentés vezetői „tipikus” sportbal­esetnek minősítették.” Adamkó Péter karszt- és barlang­szakértő, barlangkutató, ipari alpinis­ta, búvár - és veszélykereső, aki egy­szerűen csak sportembernek tartja magát. Még mesélne, folytatná a törté­neteit, mutatná az otthon is féltve őr­zött felszereléseit, elővenne újabb és újabb jelentéseket korábbi mentései­ről, de már későre jár. Kezet fogunk. Már a lépcsőfordulónál baktatok, amikor még utánam szól: „Az a jelen­tés, amit olvasott... szóval ott Jósva­­főn, a Kossuth-barlangnál nagyon ki­készültem. Az az egy hét megrémisz­tett, s talán meg is változtatott. A víz­be fulladt búvár mellett csaknem meg­halt még néhány társam. Mondom: az­óta picit megváltoztam, de nem adom fel, s nem hagyom abba soha... Na viszlát!” Mese ez. A valóság meséje. NEMZETI SPORT

Next