Nemzeti Sport, 1998. január (9. évfolyam, 1-30. szám)

1998-01-05 / 4. szám

lt! NEMZETI SPORT Kézilabda Balogh és Éles a trónon A szövetség szavazásán, a sportág kima­gasló tudású honi szakembereinek véleménye szerint, az ,,Év kézilabdázója” kitüntetőcí­­met tavaly Balogh Bea (Dunaferr SE) és Éles József (Fotex KCV) érdemelte ki. Mindkettő­jüket arról kérdeztük, hogy az elmúlt eszten­dőben mi okozta nekik a legnagyobb örömet, melyik eredményüket tartják a legfontosabb­nak, illetve akadt-e olyan verseny, vagy más sportági esemény, amelyet szeretnének gyor­san elfelejteni. Balogh Bea, a válo­gatott és a Dunaújvá­ros 23 éves csillaga: - Szívesen emléke­zem vissza azokra a mérkőzésekre, ame­lyeket a tavasszal még a Pécs színeiben ját­szottam. Nagyszerű formában voltam, és ezt sikerült megőriz­nem új egyesületem­ben, a Dunaferrben is. Remélem, a klub és a szakosztály vezetői, valamint a társaim is így vélekednek, mert az őszi fordulókban minden tőlem telhetőt megtettem a gárda sikeréért. A dániai, kilencvenhatos Európa-bajnokság óta sok lehetőséget kaptam a bizonyításra, és azt hiszem, az „Év kézilabdázója” cím is igazol­ja, hogy éltem ezekkel. A Dunaferr vezet a bajnokságban, és hiszem, hogy meg is őrzi ezt a helyét. A válogatott világbajnoki szereplése viszont kínos emléket hagyott bennem. Ezt valóban jobb lenne gyorsan elfeledni, pedig csupán egy mérkőzésen, a dánok elleni nyol­­caddöntőn múlott az, hogy most elfogadható­nak értékeljük a szereplésünket. Sajnos, ki­kaptunk. Úgy érzem, jómagam megálltam a helyemet a vébén is, de az tény, hogy a Duna­ferrben az ősszel jobban ment a játék, több labdát kaptam. Éles József (28), aki a világ- és a magyar válogatottban, vala­mint a Fotex KCV- ben rendre szupersz­tárhoz méltó teljesít­ményt nyújt: - Pompás emlékem a tavalyi világbajnok­ság. Ennek több oka is van, amelyek közül persze az első helyre kívánkozik az, hogy a negyedik helyen végez­tünk, és ebben a sikerben nekem is volt némi részem. Japán sajátos ország, de nekem na­gyon tetszett. Talán a társaim nevében is mondhatom, még az sem volt elviselhetetlen, hogy egy hónapon át ott kellett lennünk. Ki­zárólag kedves, segítőkész emberekkel talál­koztam, álomszerű volt a rend, a tisztaság, csodálatos sportcsarnokokban szerepelhet­tünk. Persze, az sem mellékes, hogy sorra nyertük a meccseinket a csoportunkban, majd a nyolcad- és a negyeddöntőben is dia­dalmaskodtunk. Igazságtalan lennék, ha ki­hagynám a sikerszériánk őszi állomásait, amelyeken - a svédek, a dánok és a lengyelek ellen - csoportelsőként megszereztük az Eu­­rópa-bajnoki szereplés jogát. A svédekhez kapcsolódik a feledésre „ítélt” mérkőzé­sünk... A vébé elődöntőjéről van szó, amely­ben csúnya, rossz játékkal kaptunk ki. Az Európa-bajnoki selejtezőkben, Nyíregyházán visszavágtunk ezért a fiaskóért. A Bidasoa el­len elvesztett KEK-döntőre sem szeretnék gyakran visszagondolni. A szép emlékeknél maradva, természetesen ide sorolom, hogy a Fotex első lett a bajnokságban, és az ősszel bejutott a Bajnokok Ligájába. Az új, fiatal edzőnemzedék egyik legtehetségesebb, legna­gyobb tudású képviselője Zsiga Gyula (38 éves), aki - Németh Andrással együtt - a napokban vállalta el a „társkapitányságot” a női kézilabda-válogatottban. A Dunaferr SE női együttesének mestere, aki már több szak­könyvvel örvendeztette meg a sportág kedvelőit, kitűnően isme­ri a nemzetközi és a hazai női és férfimezőnyt. - A női válogatott idei céljai világosak. Önre mennyi és milyen feladat vár? - kérdeztük Zsiga Gyulát. - Színházi hasonlattal élve, kettős szereposztásban irányít­juk a keret munkáját, de ez nem azt jelenti, hogy csupán a kettőnk klubcsapatára épülne a keret - válaszolta. - Németh Andrással, a Fradi vezetőedzőjével nagysze­rűen megértem magam, csak akkor vagyunk el­lenfelek, ha csapataink egymás ellen küzdenek. A válogatottban egyen­lő arányban osztozunk a munkán, és a részle­tek kidolgozása még ránk vár. Az Európa­­bajnoki selejtezőkön egyértelmű a csapat feladata. Be kell jutnia a tizenkét csapatos mezőnybe, amelynek a tagjai de­cemberben Hollandiában mérik össze az erejüket. " A világbajnoki gyenge ered­mény után, biztos abban, hogy ez sikerül? - Igen. Kitűnően képzett, te­hetséges játékosokat hívtunk be az egyelőre huszon­nyolc tagú keretbe. Eb­ből a kínálatból olyan gárdát tudunk ková­csolni, amely bebizo­nyítja, hogy a magyar női kézilabda továbbra is a világ élvonalába tartozik.­­ Erre Hollandiában lesz módja. - A mi megbízatásunk csak májusig szól. Az Európa-bajnok­­ságra jómagam nem gondolok, mert nem óhajtok pályázni a szö­vetségi kapitányi posztra. Duna­újvárosban jól érzem magam, mert megbecsülnek, és a jövőmet is ott képzelem el. Bajnokságot és Magyar Kupát szeretnénk nyerni, az EHF-kupában a negyeddöntő­nél tartunk, és a célunk a finálé­ba jutás.­­ Jól ismeri a férficsapatokat is. Mit vár a mieinktől a májusi Európa-bajnokságon? - Válogatottunk a Veszprémre épül, és ez eddig bevált, hiszen a bajnokcsapatban temérdek fel­készült, rutinos klasszis szerepel. Azt hiszem, ezen nem kell változ­tatni. Az olaszországi Európa­­bajnokságon a csoportunkban a cseheket, horvátokat és a mace­dónokat le tudjuk győzni, ám az oroszokkal és a spanyolokkal szemben nagyon megizzadunk. A csoportunkban a harmadik, ne­gyedik hely megszerzésére van reális esélyünk. Ami ennél jobb, az már bravúr lenne. Vass Sán­dor szövetségi kapitány együttese talán erre is­ képes.­­ (sj) Kihívások ’98 (JP: Tamás Rita ] KRITIZÁLNI TILOS. Az Úr 1997. esztendeje felemásra sikere­dett. Mint ahogy az előző is, de akkor még senki sem merte meg­fogalmazni a kételyeit, hiszen egy aranyakat is hozó olimpia után il­letlenség méltatlankodni. Már tavaly nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar sport veszített az erejéből, amit nem csak az ara­nyak számának csökkenése jel­zett. Jóformán senkinek sem oko­zott meglepetést a szerényebb magyar szereplés, akinek köze van a sporthoz, számított rá. De talán hiábavaló is lett volna han­got adni az aggodalmaknak, hi­szen nem kizárt, hogy a győztesek magukra vették volna a féltő sza­vakat. Tudatos a kritika szó elke­rülése, mert kritizálni csak na­gyon keveseknek van joguk, az újságíró is csak elmondhatja vagy leírhatja a véleményét, de nem ítélkezhet olyan sportemberek felett, akik éveken, évtizedeken keresztül kemények készülnek azért, hogy egyszer megvalósítsák a mi, talán már elfeledett álmain­kat is. Bennük talán nem tudatosul, hogy egy-egy nagy eredmény kü­szöbén nemcsak magukért, ha­nem értünk is küzdenek, ennek ellenére így van. Nem vitatható, hogy a sport rengeteg öröm forrá­sa, egy sportoló legalább akkora hatással van a közvéleményre, mint egy művész vagy egy híres rocksztár. A TRADÍCIÓK SZORÍTÁSÁ­BAN. Most inkább nézzük meg, hogy 1997-et milyen eredménnyel zárta a magyar sport. Atlanta hét aranyérme (Czene Attila, Eger­­szegi Krisztina, a Horváth, Kolo­­nics kenupáros, Kiss Balázs, Ko­vács Isván, Kőbán Rita és Rózsa Norbert nyert olimpai bajnoki cí­met) után az olimpiai versenyszá­mokban az idén hat világbajnoki aranyérmet nyertek a magyar sportolók. Három győzelem szüle­tett a kajak-kenu-, kettő az ököl­vívó-, egy pedig a vívó-világbaj­­nokságon. (Persze, volt olyan sportág, amelyben nem rendeztek 1997-ben vb-t.) A fent említett sportágak - ta­lán az ökölvívás kivételével - tra­­diconálisan magyar sikerágaza­tok, ez mondható el azokról is, amelyekben további világbajnoki címeket szereztek a magyar ver­senyzők, csakhogy nem olimpiai számban. Ez természetesen nem csökken­ti a sikeremberek érdemeit, sőt, mindenképpen tiszteletre méltó, hogy a magyar sport ennyire őrzi hagyományait. Ám egyben elgon­dolkodtató is... Mert noha mi gondosan odafigyelünk a tradíci­ókra, a világ többi része már ke­vésbé... Igazságot tenni képtelen­ség, ahogyan a nézőnek sem lehet megszabni, hogy melyik sportág eseményére menjen ki, és ahogy a szponzornak sem lehet megmon­dani, hogy kinek adja a pénzét. Készítettünk egy listát, amely­ben az szerepel, hogy az idei vi­lágversenyeken hány nemzet ver­senyzői osztoztak az érmeken. Csak világbajnokságokat vettünk figyelembe, kivéve az úszást. A fenti táblázatból sok minden kiderül. Annak ellenére levonha­tók belőle következtetések, hogy tudjuk, akadnak sportágak, ame­lyeknek a viadalain több verseny­számban vetélkednek az indulók, van, ahol egy sportoló csak egy számban vehet részt, satöbbi, sa­többi... Le lehet vonni a követ­keztetéseket, de a jövőnk szem­pontjából egyvalamivel szinte kö­telező foglalkoznunk. Mi miért azokban a sportágak­ban jeleskedünk, amely iránt a vi­lág egyre kevésbé érdeklődik? MÉG ELÉG NAGY A TAKA­RÓ. Ezzel a felvetéssel nem áll szándékunkban megbántani sen­kit. Főként azokat nem, akik ezekben a sportágakban vissz­­hangos sikereket érnek el. Hiszen jelenleg velük lehet eladni a ma­gyar sportot, nem a szó legszoro­sabb értelmében, hanem akkor, amikor csupán az eredményesség kerül napirendre. Az ő eredményükkel takarózik maga a sport, de maguk a sport­vezetők is. Az OTSH év végi saj­tótájékoztatóján az hangzott el, hogy a magyar sport sikeres évet zárt, ennyi és ennyi világbajnoki címet szerzett (hatot olimpiai, ti­zenkettőt nem olimpiai verseny­számban és nem olimpiai sport­ágban, ám ha a kajak-kenu ered­ményeit nem számítjuk, a két szám: három és hét!...). Továbbá, hogy ennyi és ennyi pénzt osztot­tak ki a sikerek után. (Összesen több mint tízmillió forintot utal­tak át a világbajnoki győzelmeket követően.) A Gerevich-alapítvány kurató­riuma is úgy döntött, hogy ezek­ben a sportágakban gondolkodik, ezért a 284 ösztöndíjasából 41-en a kajak-kenuból kerültek ki. Fon­tos hangsúlyozni, senki sem gon­dolja úgy, hogy az lenne a megol­dás, ha az ország nem becsülné meg világbajnokait, egyszerűen csak nem szabad elhinnie, hogy minden nagyon szép, minden na­gyon jó. Már csak azért sem, mert a leggyakoribb kifogás, vagyis hogy az ország olimpiacentrikus, las­san nem áll(hat)ja meg a helyét, ugyanis a kajak-kenu és az öttusa is a sportági átrendeződés áldoza­tává válhat, felmerült, hogy mindkettőt leveszik az olimpia műsoráról. És a vívás sincs biz­tonságban, évente változtatják a szabályokat, a jövő szempontjá­ból optimális megoldás még min­dig nem született meg. Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez itt a rosszindulatú megjegyzé­sek helye, le kell szögezni: erről szó sincs. Csak tisztán látható, hogy még azelőtt változtatni kell a magyar sport felépítésén és fon­tossági sorrendjén, mielőtt odáig jutnánk, hogy jóformán csak ma­gunk között versengünk. Ha eze­ket a sportágakat valóban leve­szik az olimpia műsoráról, a ma­gyar sport óriásit veszítene presz­tízséből. Két lehetőség maradt tehát: vagy foggal-körömmel harcol­nunk kell azért, hogy sikersport­ágaink továbbra is szerepeljenek az ötkarikás játékok menüjében, vagy más ágazatokra is nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk. A JÖVŐ SZTÁRJAIÉRT. Per­sze, már így is sok vád éri a támo­gatókat, hogy miért segítenek olyan sportágat (például csapats­portágak), amely nem hoz ered­ményt. Mi lenne, ha a szponzori rendszer még jobban átrendeződ­ne? Bizonyára nőne a felháboro­dás, annak ellenére, hogy a támo­gató joga eldönteni, kinek ad pénzt, és kinek nem. De ne feledjük azt sem, hogy a magyar sikersportágaknak is megvan a maguk kiemelt támo­gatójuk, többnyire olyan rész­vénytársaságok, amelyek tulaj­donosai között az állami is meg­található. A jelenlegi finanszírozási rend­szer tehát - a gazdaságban ural­kodó kuszaság ellenére - viszony­lag állandó és kialakult. Az állam jövőre közel nyolcmilliárd forin­tot szán a magyar sportra, a lab­darúgás helyzetén a kormány ál­tal létrehozott válságstáb próbál segíteni. Látszólag tehát semmi ok a panaszra, és az illetékesek nyilatkozataiból is az derül ki, hogy mindannyiukat a jó szándék vezérli. A jelenlegi helyzet kiala­kulásáért nem is a mostani veze­tői generáció a felelős. Az ötvenes évek elején a keleti blokkban felosztották a sportága­kat. A Szovjetunió egyről sem mondott le, de a kisebb államok csak néhány ágazatra specializál­hatták magukat. Felesleges kifej­teni, hogy nekünk mely sportágak jutottak, és ehhez még hozzá kell adnunk a már említett hagyo­mánytiszteletet. Az már viszont a maiak felelős­sége, hogy miként alakítják a jö­vőt. Ha szembe mernek nézni a valósággal, ha a kényelmesebb bólogatás helyett vállalják a konfliktusokat, talán néhány év alatt át lehet alakítani a rend­szert. Nem a mostani sikeremberek kárára. A jövő sztárjainak érdekében. Őszintén 1997-től Esemény Érmet szerző országok száma Atlétikai vb 41 Birkózó-vb (kötöttfogás) 13 Cselgáncs-vb 23 Evezős-vb 20 Kajak-kenu-vb 10 Ökölvívó-vb 24 Öttusa-vb 13 Torna-vb 14 Úszó Eb 22 Vívó-vb 12 Kézilabda, tollhegyen IX. 4. • 1998. január 5. Gyorsmérleg ’97 Pompás eredménnyel indult az esztendő: a magyar főiskolai férfiválogatott - Csík János (képünkön) mester csapata - Nyíregyházán világbajnok lett, miután a fináléban simán (28-22) megverte a török egyetemistákat. Ezekben a hűvös januári napokban új szö­vetségi kapitányok álltak a válogatottak élé­re: a nőknél Csík János, a férfiaknál Vass Sándor vette kézbe a karmesteri pálcát. A hölgyekre Eb-selejtezők vártak, a férfiak vi­lágbajnokság előtt álltak. Az európai kupákban érdekelt klubcsapataink a tavasszal sor­ra megtorpantak, és a legmesszebb a Fotex KCV jutott, amely KEK-döntőt játszhatott a spanyol Elgorriaga Bidasoa ellen. Vass Sándor kapitány klubcsapatát az első mérkőzésen 24-19-re verte meg az iráni gárda, amely Veszprémben 19-17-re kikapott ugyan, mégis a trófeával tért haza. A további kupagyőztesek. Férfiak. BEK: FC Barcelona (spa­nyol). EHF-kupa: SG Flensburg (német). City-kupa: TuS Nettel­­stedt (német). Nők. BEK: Mar Valencia (spanyol). KEK: Isztocs­­nyik Rosztov (orosz). EHF-kupa: Olimpija Ljubljana (szlovén). City-kupa: HC Frankfurt (német). Áprilisban a női válogatott megszerezte a vb-szereplés jogát, és Csík mesterrel megállapodtak, hogy a világbajnokság végéig irá­nyítja a keretet. Az Elektromos 28-26-ra diadalmaskodott a férfi Magyar Kupa-döntőben a bajnokságot nyerő Fotex KCV (48 pont) ellen (2. Dunaferr SE 46, 3. Pick-Szeged 40), és következhetett májusban Japánban a világbajnokság. A magyarok remek győzel­meket arattak a csoportmérkőzéseiken, majd a nyolcad- és a ne­gyeddöntőben. Az elődöntőben viszont 31-19-re kikapott a své­dektől... A bronzéremért: Franciaország-Magyarország 28-27. Az oroszok látványos fináléban nyertek a svédekkel szemben (23-21). A női bajnokságot nagy fölénnyel nyerte Németh András edző csapata, a Herz-FTC (48 pont) a Dunaferr SE (42) és a Vasas-Dre­­her (41) előtt. A Fradi júniusban a Magyar Kupát is megszerezte: Herz-FTC-Vasas-Dreher 20-20 és 21-15. A nyári korosztályos világbajnokságokra nem szívesen emléke­zünk: a magyar junior férfiválogatott nem is vehetett részt a tor­nán, a női együttes - amelyben pedig nagyon bíztunk - csúnyán leszerepelt (nem került a nyolc közé) Elefántcsontparton. Az őszi férfi Eb-selejtezőkön újra remekelt a Vass-csapat, cso­portjában az élen végezve továbbjutott - ott lesz májusban az olaszországi Eb-n. Világbajnoki ezüstérmesként (1995) érkezett a magyar női vá­logatott decemberben a németországi vébére, ahol a remek cso­portsikerek után a dánok elleni nyolcaddöntőben elvérzett (30—25). A fináléban: Dánia-Norvégia 33-20. A magyar női keret munkáját az idén januártól az Eb-selejte­zők végéig,­­ tehát májusig­­ a Németh András, Zsiga Gyula ket­tős irányítja.

Next