Nemzeti Sport, 1998. december (9. évfolyam, 329-356. szám)
1998-12-24 / 352. szám
IX. 352. • 1998. december 24. ee.taebA C3 ai iy NEMZETI SPORT Csak nekünk van válogatott futballista miniszterelnökünk A bársonysapkitól a bársonyszékig Sokan sokféleképpen próbálták már megfejteni annak a titkát, miért nevezik szerte a világon az Európa közepén fekvő kis országot Futbóliának. Egyetlen, kifogástalan válasz aligha létezik, közelebb járunk az igazsághoz, ha megkíséreljük összerakni a mozaikokat. Teljességre aligha törekedhetünk (mindig találunk majd újabb jelentkezőt, aki megfellebbezhetetlen érvekkel és kázussal áll elő), de a „kép” jó néhány darab összegereblyézése által felismerhetővé válik. Futbólia létrejöttét indokolhatják a sikerek: az úgynevezett „kis országok” közül egyetlenegy sem büszkélkedhet két világbajnoki ezüstéremmel, három olimpiai aranyéremmel, nemzetközi kupagyőzelemmel, aranylabdás játékossal, vagy éppen olyan bal lábbal, amely előtt térdet hajtott az egész világ. A „kis országok” közül egy sem dicsekedhet azzal, hogy fél évtizeden át övé volt a sárteke minden kétséget kizáróan legprímább futballcsapata, hogy az öltözőben egyszerre öt világklasszis ugratta egymást. Futbólja létrejöttét magyarázza a század legbékésebb, legnagyobb tömeget vonzó magyarországi „izmusa”, a Fradi-imádat, vagy éppen a maguk nevében szintén „világklasszis” költők, írók alkotásai, ezen művek központi témája az imádott bőrlabda. Alkalmasint ennyi is elegendő lenne Futbólia titkának megfejtéséhez, de még mindig tudunk tromfolni: csak mi, magyarok büszkélkedhetünk olyan miniszterelnökkel, aki korábban válogatott futballista volt. Az a Friedrich István, aki 1904. október 9-én a bécsi Cricketerpályán szerepelt a magyar válogatottban, és az a Friedrich István, aki a Tanácsköztársaság leverése után, 1919. augusztus 15- től november 24-ig Magyarország miniszterelnöke volt ugyanaz a férfiú. Sikertelennek aligha nevezhető pályafutása megítélése rengeteget „ingadozott” a legutóbbi több mint fél évszázadban, és az inga kilengését nem csak a két rendszerváltás magyarázza. Abban azonban ítész, szimpatizáns és kritikus is egyetért: ha Friedrich István valamibe belefogott, azt teljes erőbedobással, magas szinten tette. Az 1883. július 1-jén a Pozsony vármegyei Malackán született majdani miniszterelnök a felnőttkorhoz érve a budapesti Műegyetem hallgatója és futballistája lett. A kor megannyi sportemberéhez hasonlóan belekóstolt jó néhány sportágba, de hamar kiderült, számára az angol rugdosósdi az igazi. A Műegyetemi FC (MFC), majd az élvonalbeli bajnokságban már Műegyetemi Atlétikai és Futball Club (MAFC) szereplő egyesület hallja nem csak játékosként ügyködött a bizony tévesen gyakran „profisportként” aposztrofált labdarúgás hazai bölcsőjénél. Még első válogatottsága, sőt, első élvonalbeli meccse előtttudunk tovább is tromfolni: még huszadik születésnapja előtt) az MLSZ pénztárosává választották, ugyanebben az évben élvonalbeli meccset is vezetett (nota bene: Friedrich nem csupán a világ egyetlen miniszterelnökké lett válogatott futballistája, de élvonalbeli játékvezetője is!), és ő lett a technikusok egyesülete, az MFC főtitkára is. A magyar válogatott 1904. október 9-én szövetségek közötti mérkőzésre utazott Bécsbe. (Ez utóbbi formulát váltotta fel később visszamenőleg is a „válogatott csapatok mérkőzése’’.) A Pestről vonattal a Mariahilferstrasse végére érkező csapat tagja volt Friedrich István, a Műegyetem csapatának szikár, magas, kiváló helyzetfelismerési képességéről, remek helyezkedéséről ismert, huszonegy éves, jobblábas hallja is. A korabeli Sporthírlap már a találkozó előtt bírálta az összeállítást, mondván: a két ballábas játékos, a hátvéd Szentesi (Fővárosi TC) és a Kali Nimsee (MAFC) rutintalan, illetve nincs jó formában. Század eleji kollégánk hozzátette azt is: „A bécsi csapat összeállítása a legjobb, s nagyon meglátszik, hogy annak létrejöttén semmiféle protekció (sic!) sem dolgozott”. (Nehéz lenne megállni, hogy ne biggyesszük ide a majd’ évszázados beharangozó további két, a hőskor viszonyait remekül illusztráló sorát: „A match eredményéről olvasóink vasárnap este 8 és 9 óra között a Sztanoj-kávéházba érkező távirat révén értesülhetnek".) A Sporthírlap tökéletes jósnak bizonyult, mert a Holits (MUE) - Nagy (MTK), Szentey (Fővárosi TC) - Friedrich (MAFC), Ordódy (REAC), Nimsee (MAFC) - Niessner (MAFC), Károly (MTK), Pokorny (FTC), Braun (FTC),Borbás (MAC) összeállításban játszó magyar „reprezentatív” csapat hiába vezetett már a 4. percben Károly Jenő góljával, utána úgy kapott ki 5:4- re, hogy Stansfield, a jobblábas „osztrák” center egymaga négy gólt vágott Szentey oldalán. Futballistaként Friedrichnek is ez lett a hattyúdala, soha többé nem került be a legjobbak tizenegyébe. De így is beírta a nevét nem csupán a magyar, de a nemzetközi labdarúgás történelemkönyvébe is. Izlandon miniszter lett egy hajdani válogatott futballista, Uruguayban a hatvanas évek második felében államelnökké választották Oscar Gestido tábornokot, a montevideói Naciónál egykori játékosát (öccse, Alvaro Gestado világbajnok lett 1930-ban!), de válogatott futballistaként csak Friedrich emelkedett a legmagasabb közjogi méltósággá. A gépészmérnöki karon végzett Friedrich agilitására jellemző (és talán ezért lett a „megérdemeltnél" szürkébb a játékospályafutása), hogy a budapesti Műegyetem mellett diplomát szerzett a pest jogi karon is, majd ugyanezt megismételte Németországban. Charlottenburgban a műszaki, Berlinben a jogi fakultáson végzett. Berlinben egy villamostársaság mérnökeként kezdett dolgozni, de nem sokkal később hazatért, és Mátyásföldön gépgyárat alapított, majd az agilitása átrepítette, pontosabban áthajóztatta az Óperencián túlra. Az 1914-ben Károlyi Mihály és több főrang társaságában Amerikában járt, majd a hazafelé vezető úton francia fogságba esett. Bordeaux-nál kiszabadult, majd nagy kerülővel Spanyolországon és Olaszországon át jutott haza. Harcolt az első világháborúban, később, a béke „kitörése” után tagja lett a „Fehér Ház” elnevezésű ellenforradalmi szervezetnek. A kommün alatt letartóztatták, halálra is ítélték, de Friedrichnek már „rutinja” volt a szökésben. Ismét megmenekült, és még elszántabban ügyködött a Tanácsköztársaság megbuktatásáért. A Társaság nevű folyóiratban bukkantunk rá arra az írásra, amely 1919 őszén, az ellenforradalom történetének összegzése végén azt írja: „Fel kell jegyeznünk - a történeti hűség megkívánja hogy az, aki az összes ellenforradalmi akarásokat, szándékokat és törekvéseket, terveket, megkísérléseket, kísérleteket, megnyilvánulásokat és akciókat közös platformra hozta össze és a kommunistáktól a Peidlék kezébe adott kormányrudat kicsavarta: Friedrich István volt. Határozott forradalmi tevékenységet végzett ő akkor, amikor augusztus hó hatodikén az éppen minisztertanácson ülő kormányférfiakhoz néhány beküldött embere - bár egyszerű, határozott és nyugodt kijelentések után - az ország kormányzását Peidl és emberei kezéből kivette, és utána ő az ő embereivel kezdte intézni a nemzet sorsát. ” Fentebb utaltunk már rá, hogy a meglehetősen erőszakos, ám vitathatatlanul karizmatikus, határozott Friedrich megítélése eléggé ellentmondásos volt az 1919 óta eltelt nyolc évtizedben. Azt alighanem mindenki tudja, hogy a Peidl-kormányt megbuktató, az előtte levő őszön a Károlyi-, majd Berinkey-kormányban hadügyi államtitkári posztot betöltő gépgyáros tulajdonképpen klasszikus puccsal került hatalomra - de talán nem árt felidézni a részleteket. Augusztus 5-én Friedrich utasítására négy bizalmi embere (valamennyi katonatiszt) elautózott Alcsútra, hogy Budapestre hozza Habsburg József főherceget, akit IV. Károly októberben, még az őszirózsás forradalom előtt azzal bízott meg, hogy homo regiusként, azaz királyi megbízottként folytassa le a pártok vezetőivel a kormányalakítási tárgyalásokat. A tisztek hatodikén reggel kilenc körül értek Budapestre, ahol a Bristol Szálloda számára előkészített lakosztályában József főherceg „kihallgatáson fogadta” Friedrichet, aki ezután utasítást adott a Sándorpalotában ülésező Peidl-kormány letartóztatására. A Csilléry András és Schwetzer Ferenc tábornok által vezetett különítmény (századnyi román katona támogatásával) végrehajtotta feladatát, majd visszatért a Bristolba, ahol József főherceg bejelentette: átvette az ország vezetését és miniszterelnökké Friedrich Istvánt nevezte ki. (F. I. saját magának tartotta meg a kereskedelemügyi és a belügyi tárcát is.) A hajdani válogatott futballista kormánya azonban csak száz napig regnált, és az antant sosem is ismerte el. Clemenceau, a párizsi Ötös Tanács elnöke például azzal utasította el az elismerést, hogy „...ez a kormány nem a nép akaratából létesült, hanem egy idegen hatalom segítségével és egy rendőrcsoport által végrehajtott puccsnak köszönheti a létét. ” November 16-án azután Horthy (Friedrichhel kölcsönösen utálták egymást) fehér lovon bevonult Budapestre, és néhány nappal később az antant által a magyar fővárosba küldött Sir George R. Clerc már azt írhatta Huszár Károlynak, az új magyar miniszterelnöknek: „Készségesen átadom kommün alatt letartóztatták, halálra is ítélték, de Friedrichnek már „i rutinja99 volt a szökésben,” ennek a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsának elismerését, amelyben a kormányt mint ideiglenes de facto kormányt elismeri, amellyel a Legfelsőbb Tanács hajlandó tárgyalni mindaddig, amíg a választások és az azokból kialakuló nemzetgyűlés olyan kormányhoz nem vezetnek, amely kifejezi az egész magyar nép törvényes akaratát. ” Ha ezek után bárki azt hiszi, hogy Friedrich István, akit a miniszterelnöksége alatt hívei és ellenlábasai olyan jelzőkkel illettek, mint „ügyes taktikus, aki mindenkit az orránál fogva rángat”, vagy „nagyzási hóbortban szenvedő”, „aki önfejűsége miatt a szociáldemokraták mögé állította Európát” bukott ember lett novemberre nagyon téved. Friedrich ugyanis a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának tagjaként (ez a tömörülés „adta” Huszár miniszterelnököt is) hadügyminisztere lett az új kormánynak. Később ugyan olyan magas közjogi méltóságba, mint miniszterelnökként nem emelkedett, de 1920 és 1944 között minden (!) parlamenti ciklusban képviselői mandátumot szerzett kereszténypárti, illetve legitimista programjával. Közben 1922. márciusában visszatér szeretett futballjához, két éven át a Magyar Labdarúgók Szövetsége tiszteletbeli elnöke is volt, de hogy az élet aligha lehetett fenékig tejfel a számára, a második legitimista államcsíny-kísérletben (1921. október) rövid időre letartóztatták, majd vád alá helyezték a Tisza-bűnperben is, de felmentették. A Parlamentben viszont roppant agilis, az általa vezetett munkacsoport dolgozta ki a titkos szavazáson alapuló választási rendszert, amely alapján már az első nemzetgyűlési választásokat is tartották. Agilitásához méltatlan, hogy a nemzetgyűlés megalakulása után váratlanul nyugdíjba vonult - tehette, mint egykori miniszterelnöknek járt neki a „nyugdíj”. Hajdani sportemberként azonban aligha maradhatott tétlen, a Parlamentben és a Városházán egyaránt az ellenzék vezéralakjának számított: lakásán, a Várban, a Mátyás király út 32-ben a kor jó néhány híressége vizitált. Az újabb fordulathoz, a végszóhoz, érkeztünk az egykori bordó bársonysapkás válogatottból a miniszterelnöki bársonyszékig emelkedő Friedrich István élettörténetének felidézésében. Fájdalom azonban, az életút nem lehet teljes: nem tudjuk ugyanis hol, milyen körülmények között halt meg a két világháború közötti időszak talán legtevékenyebb parlamenti politikusa. Néhány forrás „úgy tudja”, hogy a Mindszenty-perben elítélt Friedrich István 1951-ben a váci fogházban fejezte be földi pályafutását. Próbáltunk többet megtudni, faggattuk a Duna-parti kisváros helytörténetének legjelesebb kutatóit, de nem tudtak róla, „hivatalosan” nem volt a kőkapu mellett tornyosuló börtön lakója... sáncelát ‘Vénet A Társaság című lap 1919-es grafikáján Friedrich István miniszterelnök, az egykori válogatott futballista A Műegyetemi FC csapatképének középső alakja Friedrich István, a majdani miniszterelnök e