Nemzeti Sport, 1998. december (9. évfolyam, 329-356. szám)

1998-12-24 / 352. szám

A történelemku­tatók számára - legyen szó akár­milyen témáról - akadnak könnyű és ne­héz feladatok. Ha a sport históriáját kutat­juk, a kosárlabda törté­netét vizsgálva akadály nélküli ösvényen juthatunk célunk felé. Nincs vita, a világ legnépszerűbb kapus nélküli játékát dr. James Naismith találta fel, amikor a Massachussets állambeli Springfieldben a helyi YMCA-egylet termében a falra eszkábálta az őszibarackos kosarait. De a futball történelmét ki tudná pontosan megírni? Mert az english football, azaz a játé­kok modernkori, körülbelül a múlt század de­rekától kezdődő történetét még csak ember­­léptékű feladat papírra vetni. De lajstromozni az összes elődöt... Hiszen az sem tiszta, pontosan hol és hogyan is szü­letett a játék. A kínaiak, a japánok, az ókori görögök, a római hódítók éppen úgy űztek a mai futballhoz hasonló játékokat, mint később az angolok. Sehol sem teljesen ugyanolyat - de mindenütt bizonyos elemeiben hasonlót. A legelső nyomokat több mint két és fél évezred­del ezelőtt az ókori Kínában találták. Huang Ti csá­szár uralkodása idején az alattvalók egy bizonyos csuh-kuh nevű játékot játszottak. A „futballisták­nak” a lábukkal kellett a leszúrt bambuszból ké­szült kapufák közé juttatniuk a labdát. A fennma­radt rajzok alapján vélhető, a játék alapjai szinte teljesen megegyeztek a mai futballéval. Később, a Han-dinasztia korában már a katonai kiképzés részévé vált a csuh-kud. Ebben állati szőr­rel bélelt bőrlabdát kellett a játékosoknak a mind­össze harminc-negyven centi széles, bambuszkapu­fák között kifeszített hálóba juttatniuk. A japánok körülbelül abban az időben, vagy - bi­zonyos más források szerint - kicsivel később, az időszámítás előtti V-VI. században kemarit játszot­tak. Ez nem sokban különbözött a kínai változattól, bár a feljegyzések szerint sokkal inkább bemutató volt, mintsem „verseny” jellegű. A kemarit többnyi­re tradicionális japán öltözetben játszották, ez né­mileg akadályozta művelőit a mozgásban. Ezért is értékelhetjük sokra - egy fennmaradt fafaragás ta­núsítja -, hogy passzoláskor a játékosoknak a lab­dát végig a levegőben kellett tartaniuk. Ugyancsak jóval az időszámítás előtti hőskorra (körülbelül a Krisztus előtti hetedik századra) datálható az észak-afrikai kamra megjelenése. Ezt a berberek művelték - állítólag nagyon ma­gas szinten. A források - mint például az egyiptomi fáraók sírkamráiban talált tárgyak - a faragások, a kőbe vésett emlékek - mind-mind azt bizonyítják, jóval a játék modernkori megjelenése előtt a világ legtöbb pontján már létezett (majd elhalt) a virágzó futball­­kultúra. Mégis kétséges, hogy ezeket a kezdeménye­zéseket tarthatjuk-e a mai játék közvetlen elődei­nek, ugyanis nem mutatható ki, hogy bármelyiknek is közvetlen hatása lett volna a Nagy-Britanniában kialakult modern labdarúgáshoz. Ráadásul a később Európában is fel-feltűnő változatok nem mindegyike mutatott nagyfokú azonosságot a futballal. A görögök - akik az egye­temes testkultúra fejlesztésében, a sport verseny­­szerűvé tételében, s mindenekelőtt az olimpiai sportversenyek életre hívásával múlhatatlan érde­meket szereztek a sporttörténelemben - maguk is kitalálták a saját­„rugdosósdijukat”. Bár ódzko­dom attól, hogy ezt futballnak nevezzem, hiszen mind a két, általuk művelt játékból, az eszpiszkh­­­oszból és a harpasztumból is hiányzott egy, a mai labdarúgáshoz elengedhetetlenül szükséges motí­vum: egyikben sem kellett a labdát egy bizonyos kapun átjuttatni. A római hódítók később átvették (vagy elrabol­ták, nézőpont kérdése...) a játékot a görögöktől. Mégpedig sokkal vadabb formában, mint azt a gö­rögök valaha is gyakorolták. Firenze környékén ala­kult ki a calcio - érdekes, a mai olasz nyelvben is ez a labdarúgás elnevezése -, amelyben huszonhét já­tékos alkotott egy csapatot, azzal a céllal, hogy a labdát (kézzel, lábbal, fejjel, bármilyen módon) egy bizonyos (gól)vonalon átjuttassanak. Ez erősen ro­konítható volt a későbbi, Angliában megismert mob footballhoz, és mindkét sportág nagyban hasonlított egy-egy harci ütközethez. A római légió tagjai imádták a harpasztumot, il­letve a calciót, s hódításaik során - pusztán azzal, hogy állandóan játszották - terjesztették is a meg­szállt, illetve meghódított területeken. Miért hívj­ák derbinek, a városi rangadót? A legelső, a mai futballélethez kétség nélkül rokonítható esemény 217-hez, az­ angliai Derby városához kapcsolódik. A Szent Péterről elneve­zett templom hívei a Mindenszentek templom hí­veivel csatáztak­­ egy főbb vonalaiban a futball­ra emlékeztető játékot űzve. A városi csata neve megőrizte a helyszínét, azóta is derbynek, vagy a magyar átírásban derbinek nevezik az azonos városba való csapatok rangadóját. (Helyesen: csak azokat! A magyar futballnyelv olykor a rangadó, vagy még kevésbé helyesen a mérkőzés szinonimájaként is használta-használja a derbit. Holott az tulajdonképpen csak az azonos város­ba való csapatok rangadója vagy mérkőzése le­hetne!) A futball elődeinek krónikája nem nélkülözi a bi­zarr, hogy ne mondjam horrorisztikus elemeket sem. A kutatók ma már nagy biztonsággal állítják, bi­zony előfordult olyan is, hogy emberi fejeket hasz­náltak labdának. Állítólag a tizedik században a Londonhoz közeli Kingston-on-Thamesben (követ­kezésképpen: a Temze partján lévő városkában) a helyiek a betolakodó vikingek vezérének fejét le­vágva, azt labdának használva, futballal ünnepelték harci sikerüket. Az időszámításunk utáni második évezredben a futballjátékok gyakorta váltak a harc formáivá, aminek az lett a következménye, hogy az éppen so­ros uralkodó egyszerűen betiltotta őket.­­ Angliában például - 1314-ben - II. Edward király börtönbüntetéssel fenyegette, majd sújtotta a fut­­ballozókat. Jó oka volt rá: e játékban gyakoriak vol­tak a súlyos sérülések, sőt, a halálesetek. Semmiféle szabály sem regulázta a küzdő feleket. 1331-ben III. Edward a tilalmak ellenére egyre népszerűbb és veszélyesebb játék ellen védekezve újabb rendelet­ben tiltotta meg a játékot. A százéves háború idején ismét királyi rendeletben szankcionálták a futballal vétkezőket. A futball - a kődobáláshoz, a fa- és vas­tárgyak kilövéséhez hasonlóan - a tiltott cselekmé­nyek közé soroltatott. A későbbiekben a francia és az angol királyok szinte mindegyike betiltotta a maga idejében a nép szórakozásává lett futballt. Az angol krónikákban például fennmaradtak II. Richárd, valamint IV., V., és a­­ feleséghalmozó­­ VIII. Henrik szigorú tilalmi pátensei. A középkorban már „finomodott” a játék. Olyannyira, hogy különböző iskolákban már előre kialakított területen, előre megállapított szabályok szerint a szó mai értelmében sportoltak és nem har­coltak a futballozók. Még Oliver Cromwell feljegy­zéseiben is említést kap az új játék, a jeles hadvezér maga is szívesen űzte vasárnaponként az új játékot cambridge-i tanulóévei alatt. 1681-ben II. Károly király rendelete új fejezetet nyitott (legalábbis egy rövid időre) a futball törté­nelmében. Az uralkodó ugyanis nemcsak hogy en­gedélyt adott a futballozásra - egyúttal természete­sen megszüntetve minden tilalmi rendeletet -, ha­nem maga is játszott. De négy év múlva, sajnos, meghalt, s ezzel a futball hamar elveszítette első ko­ronás támogatóját. A „láblabdázás” mintegy másfél évszázados Csipkerózsika-álomba szenderült, s csak a XIX. század közepén indult­­ viharsebes­­ fejlődésnek. Angliában a múlt század közepén az iskolák vál­tak az új sportág bölcsőivé. Lelkes és testkultúra iránt mélységesen elkötelezett sportemberek előbá­nyászták például Richard Mulcaster 1561 és 1586 között írt feljegyzéseit, amelyekben a Merchant Taylors School egykori első embere a footballról, arról a játékról ír, amelyet a diákok testi fejlődésé­nek a szolgálatába állított. Ám az 1800-as években sokáig nem vált el egy­mástól a football és a rögbi. Újabb problémát jelen­tett az egységes szabályrendszer hiánya, gyakorlati­lag ahány iskolában művelték, annyiféleképpen ját­szották a futballt vagy éppen a rögbit. 1823-ban William Webb Ellis, a Rugby School igazgatója könyvében megpróbálkozott a szabályok írásba foglalásával, de - mutatva, hogy a rögbi ak­kor még nem vált el a futballtól - megengedte a kéz használatát is. A negyvenes évek végén (1848) Cambridge-ben találkoztak az egyetem hajdani diákjai, illetve azok, akik maguk is futballoztak. A rögbi (,,handling game”) és a futball („dribbling game”) közül a több­ség az utóbbira esküdött, ezt próbálta szabályalko­tással az addigra már igen elterjedt kriketthez ha­sonló, elfogadott sportággá tenni. Munkájuk nagy jelentőségű volt akkoriban, egyetlen nagy hibája, hogy nem tiltották meg kategorikusan a kéz haszná­latát, a labda hordozását. Érdekes, hogy akko még 15-20 ember alkotott egy csapatot. Addigra már az angol matrózok, kereskedő lagutazók szinte az egész világnak bemutatták játékát. Argentínától Új-Zélandig, Indiától , sok helyütt fellelhetőek olyan - 1850 és 1870­­ született - írásos emlékek, amelyekben a futba­ll szerepel. Döntő lépést jelentett 1862-ben J. C. Thring kárának megjelenése. A jeles iskolaigazgató a , egyszerűbb játék ” (The simplest game) című i­gában lefektette a futballjáték tíz legfontosabb hálypontját. Ebben kifejezetten megtiltja használatát a játékban, következésképpen kéz:­labda „cipelését”. A szabálykönyv megjelenése jó lépést jelentett a különböző futballjátékok légesítéséhez”. J. C. Thring „Legegyszerűbb js eljutott a legtöbb iskolába, és immár ennek al futballoztak a tanulók. A modern futball születésnapja Egy esztendővel később, 1863. október 26 londoni Freemason’s Tavernben tizenegy­­ londoni egyesület, illetve iskola megalapítói Angol Labdarúgó-szövetséget, máig is has nevén a Football Associationt. Az alapító Cambridge-ben alkotott szabálykönyvet a véve, de elfogadva Thring pontosításait - 14 fős szabálykönyvet alkottak, amelyben tilt, hogy a támadó csapat játékosai a labda elő­lyezkedjenek, meghatározták ,a játéktér mé tilalmazták az ellenfél lökését, illetve sípcső­rúgását. Nem lehet kétséges, azt a napot tarthatjuk dern futball születésnapjának! Egyébként azon a találkozón használták el az angol nyelvben azóta elterjedt (bár Közép­­pában soha meg nem honosodott) soccer hife a football alternatívájaként. Állítólag az akko ákszleng nyelvújító hajlamú képviselői szívesn illesztettek -ers végződést a szógyökökhöz. lg­dául a breakfast (reggeli) helyett brekkerst r­tak. A rugby helyett meg ruggerst. A soccer ,­sociation (egyesület) szóból csorbult, s lett a végződéssel a játék máig is használt, sőt, az­sült Államokban szinte kizárólagosan haszná­ló. Megjegyzendő: a nyelvújítók egyik szánd rögbitől teljesen különböző, új sportág „elkez­lése” is volt. Ám a football - amelynek jele igazán könnyen lefordítható, tekintve, hogy , és a ball, azaz a láb és a labda* is előfordul a tíz angol lecke egyikén - szó népszerűségét jól érte le. A játék népszerűsége ettől kezdve folyamé nőtt. 1872. november 30-án játszották az első va­tott mérkőzést, a glasgow-i West of Sco Cricket Club pályáján. Az angol FA valóban­­­gatott­ csapatot küldött harcba, míg - miut a kor még a skót szövetség nem alakult meg - a­z­akat az akkori legrégebbi (ma már nem létező) fülét, a Queens Park képviselte. 0:0-ra végezte Hamarosan azért a többi brit ország is ii­kította a maga szövetségét, 1873-ban létre skót, 1876-ban a walesi, majd 1880-ban az 'Viharsebesen fejlődött az egyre nagyobb tö­­két vonzó játék. Feljegyezték például, hogy október 14-én Sheffieldben, a Bramall­ba több mint húszezer ember látta az első vik­­­nyes mérkőzést. Sheffield szerepe egyébként is fontos: a „•••bizony előfordult olyan is, hogy emberi fejeket használtak labdának. Állítólag a tizedik században a Londonhoz közeli Kingston-on-Thamesben (következésképpen: a Temze partján lévő városkában) a helyiek a betolakodó vikingek vezérének fejét levágva, azt labdának használva, futballal ünnepelték harci sikerüket

Next